Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu

Cím:
Már megint átéltem valamit...
Szerző:
Gosztonyi Géza
Folyóirat:
Parola
Év:
1997
Szám:
2-3
Oldalszám:
36-37.
Nevek:
Szegő Krisztina, Varga Csaba, Péterfi Ferenc, Pétersilka Ági, Szilbereky Júlia, Varga Balázs, Varga Csaba, Sebestyén Péter
Intézmények:
Civil Rádió, Civil Egyetem, Civil Parlament, Civil Kollégium, Kapocs-csapat
Települések:
Kunbábonyr
Tárgyszavak:
közösségi médiumok

Már megint átéltem valamit...

(avagy hogy lesz valakiből Civil Rádiós)

Már megint átéltem valamit! Hasonló helyzetet, hasonló érzést, mint a Civil Rádió indulásakor. S mivel a feldobott hangulatok belső motívumairól jó beszélni (de nehéz papírra vetni), ezért szívesen mesélem el – magamnak és mindenkinek. Hátha az öröm-konzerv e papír segítségével máskor és másoknak is átélhető lesz. Akkor tehát elő a konzervnyitóval!
Ez a mese nem azzal indul, hogy “egyszer volt, hol nem volt”, hanem azzal, hogy Szegő Krisztina valamelyik napilapban kiszúrt egy cikket a Civil Egyetemről. A cikk hivalkodó fejlécében ez állt: “Olcsó civil intézmény”. Kriszta rá is harapott mind az “olcsó, mind pedig a “civil” szóra: Itt a helyük a Civil Rádió mikrofonja előtt!” – gerjesztette magát és bennünket.
Bennem viszont nyomban horgas előítéletek gerjedtek, amint nevesítettük a szereplőket, a szervezetet és a vezérideológiákat: Civil Parlament. – Varga Csaba – nemzeti eszmeség, stb. Még azon melegében meg is fogalmaztam Krisztának előítéleteim okát: az önjelölt próféták kapaszkodása akkor is elnyomja bennem az általuk képviselt ügy jelentőségét, amikor az “ő ügyük” és az “én ügyem” azonos. Tapasztalatom szerint ugyanis a politizáló civil szervezetek vezetőinek szinte minden második mondata az “együttműködés”-ről szól, ám a gyakorlati megvalósítás során hamar módosul az eredeti szándékuk, és kilóg a lóláb. Valahogy ekképpen:
(1) “Működjünk együtt!” (azaz mi egymással, egyenlő feltételekkel) – mondják.
(2) “Működj velem együtt!” (azaz te igazodj énhozzám) – teszik hozzá.
(3) “Csatlakozz hozzám!” (azaz én irányítok) – bújik ki végül is ki a zsákból.
Így bomlik szét sokszor észrevétlenül – a “mi” két individuumra és megy át az “én” monopóliumába. Így alakulnak ki szervezetek, és szervezet-konglomerátumok, ahol a jó közösségi cél valójában egyéni törekvéseket takar. Persze megítélés kérdése, hogy a fent nemezett szervezet milyen mértékben a “köz” és mennyire “magán” érdekek érvényesítésének csatornája, de most nem is ez a lényeg. Mindezt csupán azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert nap mint nap újra felmerülő és megválaszolandó Civil Rádiós alapdilemmáink közé tartozik, hogy:
(1) meg tudjuk-e tartani a Civil Rádió Kis Kátéjában rögzített alapelveinket, jelesül a rádiónkon belül kialakult határt a politizálás és a nem-politizálás között,
(2) kezelni tudjuk-e előítéleteinket, azaz elhallgatunk-e a civil szektor egésze számára fontos dolgokat csak azért, mert túl sok kérdőjel horgad fel bennünk, bizonyos egyéni és szervezeti veselkedéseik miatt?
E belső konfliktusokkal a lelkünkben feküdtünk neki az adásnak. Péterfi Feri neheztelő pillantása – még ha elfelejtkeztem volna róla – is eszembe juttatta a kunbábonyi Civil Kollégiumot, mit társ- (vagy rivális?) képzőhelyet.
Mindezen görcsök ismerete nélkül alig érhető, hogy a műsor kezdete előtt néhány perccel a stúdióba betoppanó Pétersilka Ági, Szilbereky Júlia és Varga Balázs miért lényegült át számomra afféle “felmentő sereg”-nek, akiket egy hirtelen ötlettől vezérelve, a Civil Egyetemről szóló műsorunk vendégeivel, Varga Csabával és Sebestyén Péterrel együtt, ízibe a mikrofon elé tereltem, és egy igazán forró hangulatú, ritka jó sokszereplős beszélgetés sikerült.
Ági, Juli és Balázs életükben először jártak a Corvin téren. Szilberky Júlia a neve napján nyert ajándékáért jött be hozzánk, és hozta magával kíváncsi barátait.
Miután minden Civil Rádiós közös vágya azt tudni, hogy ki mindenki hallgat bennünket, ezért én, mint a páros csütörtök délutánok szerkesztője, kifejezetten törekszem arra, hogy a nyereményeikért bejövő mindenkori nyerteseket, hacsak egy-két mondat erejéig is, a mikrofon elé ültessem.
Ezen a délutánon viszont, az elképzelt műsor menetét felrúgva, sikerült egy olyan megoldást találni, amely semlegesítette előítéleteimet: a Civil Egyetem által hirdetett gondolatkörbe illesztve Ágit, Julit és Balázst, azzal a kéréssel ültettem a mikrofon elé őket, hogy “felvételi felhívás”-ként hallgassák végig a Civil Egyetemről elhangzó gondolatokat és mint lehetséges felvételizők, nyilatkozzanak arról, hogy mennyire fogta meg őket a felvázolt eszmerendszer, s egyáltalán, mit is gondolnak egy ilyen képzésről. Idejük sem maradt arra, hogy lámpalázasság válhassanak, máris ment az adás, és szinte azonnal beleszóltak. Sziporkázóbbnál sziporkázóbb “parád riposzt”-okat vittek be a tanár uraknak. Ilyeneket:
“Ha másutt is van ilyen képzés, akkor mi indokolja, hogy újabbakat indítsanak?”
“Ha azt mondják, hogy a gyakorlati képzés a legfontosabb, akkor miért olyan neveket adnak egyik-másik elméleti tantárgynak, hogy már a nevüktől is megijed az ember?”
Ha a helyi közélet fejlesztése a cél, akkor miért nem az önkormányzati politikusokkal együtt oktatják, amit oktatnak?”
Kérdéseik igazi civil kérdések voltak. Olyan civileké, akik, valóban potenciális hallgatói lehetnének a Civil Egyetem, vagy bármely más, állampolgári öntudatot, helyi identitást, közösségi ismereteket átadni-fejleszteni kívánó képzésnek.
A fél órás műsor végül is mindenkinek örömet okozott. Varga Csabáéknak azért, mert egy olyan élő és közvetlen visszajelzést éltek át, amit nemigen kaptak volna meg máshonnan. Nekem azért, mert a botcsinálta riporter-trió, nálam sokkal “finomabban” tette fel ugyanazokat a kérdéseket, amelyeket én jóval keményebben fogalmaztam volna meg. Az ő szájukból még a “de hiszen ez baromi ködös!” sem hangzott sértésnek. Ágiéknak pedig azért, mert őket én dicsértem halálra a műsor utáni közös értékelésen. Olyannyira, hogy másnap délután már, mint leendő munkatársakkal ültem le velük beszélgetni, és próbáltuk meg közösen kitalálni egy számukra testhez álló feladatot a Civil Rádióban. Többek közt ekkor fogalmaztuk meg a “Hol a határ?” és a “Gyaur kutya” című műsorsorozatok koncepcióját. A közös töprengés mindannyiunknak olyannyira jól esett, hogy alig akartunk abbahagyni. Nekem magamnak is jó volt a Civil Rádió mindennapos kavalkádját az ő szemüvegükön át nézni. Döbbenten bámulták, amint beszélgetésünk közben hol egy afgán agár simáskodott be a stúdióba, hol egy rituálisan kifestett szerzetes Gourangázott egy fél órát, hol a beszédtechnika gyakorlatra összegyűltek repültek át az udvaron, hol pedig a száztagú Kapocs-csapat árasztotta el a stúdiót. Nos, hát ezt a jó érzést köszönöm nekik és kívánok mindenkinek hasonlókat, hiszen az efféle “együttes élmények” éltetik a Civil Rádiót.
Ez a történet a “királyi rádióban” aligha történt volna meg. Ilyen spontaneitás a közösségi rádiók sajátja – legyünk büszkék rá!
Gosztonyi Géza

Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár