Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu

Cím:
A hagyományos paraszti társadalom kalákában végzett munkáiról
Szerző:
Király-Nagy Éva
Folyóirat:
Parola
Év:
2002
Szám:
2
Oldalszám:
15-17
Nevek:
Tátrai Zsuzsa, Vercseg Ilona, Younghusband
Intézmények:
Civil Rádió
Települések:
Zoboralja
Tárgyszavak:
fonó, kaláka, paraszti társadalom

Tartalom
A hagyományos paraszti társadalom kalákában végzett munkáiról

– Király-Nagy Éva beszélgetései Tátrai Zsuzsa néprajzkutatóval
a Civil Rádióban –

Az elhangzott beszélgetésből kiderül, hogy a paraszti társadalom közösségben végzett munkái mennyire megerősítették magát a közösséget, ami által a közösség maximálisan be tudta tölteni funkcióit, elősegítve ezzel tagjai gazdasági boldogulását, erősítve ezzel a közösséghez tartozás érzését, a körülmények engedte leghatékonyabb identifikációt, illetve szocializációt.
A kaláka román eredetű szó, szívességi alapon szerveződő, egy közösségen belül működő, kölcsönös segítségnyújtásra épülő munkaforma. A szó használata a 20. sz. közepétől terjedt el, előtte főleg Erdélyben volt honos.
Az interjú során kevés szó esik a modernizáció közösségpusztító hatásáról, mely olyan egyszerű történésekben testesült meg, mint például a textilipar térnyerésével a pamutvászon tömegcikké válása, ami a vásznak kézi szövésének abbahagyását, s ezáltal a fonó elhalását eredményezte. Ugyanígy veszítette talaját a kukoricafosztó, hiszen a gépesítés túlhaladottá, fölöslegessé tette ezt a munkamozzanatot.
Ahogy Younghusband, az angliai közösségi munka egyik teoretikusa fogalmaz: „A hagyományos közösség felbomlása felszabadította az embereket azoktól a dolgoktól, amiket nem szeretnek, de magukra hagyta őket.”Younghusband, 1968. Idézi Vercseg Ilona: Közösség – Eszme és valóság – c. tanulmányában, PAROLA füzetek, Budapest, 1993.
A hagyomány azonban búvópatak módjára újra felszínre tör, mindig akadnak emberek, csoportok, akik a hagyományokból átmenekítik a folytathatót, az életképeset, a konkrét tárgyi kultúrába, a folklórba és azon belül a szokások világába is.
A beszélgetés túlnyomó részét a fonó témaköre nyújtja, de sok érdekességet tudhatunk meg egyéb kaláka munkákról is, így a tollfosztásról, a kukoricahántásról vagy a szilvalekvár-főzésről. Az együttes munka, a közösségi létezés általános tanulságait, előnyeit karakteresen emeli ki Tátrai Zsuzsanna néprajzkutató, a MTA Néprajzkutató Intézetének főmunkatársa.A beszélgetés a Civil Rádióban, a Civil Kézműves c. műsor keretében hangzott el 2002. június 5-én, június 19-én, illetve július 3-án.

Tátrai Zsuzsa: A paraszti társadalomban először is egymásra voltak utalva az emberek, és ezt az egymásra utaltságot nem valami tragikus módon fogták fel, hanem a világ legtermészetesebb dolgának tartották. Komaválasztáskor például mindenki olyan komát akart választani, akiről tudta, hogy segéderőt jelent majd a házépítéskor, kukoricafosztáskor, tollfosztáskor, fonásnál. Minden évszaknak megvolt a megfelelő munkaalkalma: így télen a disznótor, amikor ugyancsak elkelt a szomszédok, komák segítsége, mert egy jól meghízott jószág feldolgozása bizony több ember számára is komoly feladatot jelentett.
K-N. É.: Az év során számos olyan alkalom volt, amikor az emberek együtt dolgoztak. Miért szerettek együtt dolgozni?
T. Zs.: Mert az együttlét nemcsak a munkát jelentette, hanem a beszélgetésnek, az éneklésnek, a szórakozásnak az alkalmát is. Modern világunkban gépek nélkül nem tudnánk elképzelni az életünket, de amikor még nem volt gépesítés, sőt, villanyvilágítás sem volt, az emberek számára az együttlét jelentette a legfőbb szórakozási alkalmat. És ma éppen ez hiányzik a legjobban. A hagyományos paraszti életben önellátók voltak az emberek, pl. az öltözködésben: a kender elvetésétől a ruha készítéséig mindent ők csináltak, és a munkák több fázisát nem egyedül végezték, hanem együtt, egymás segítségével. Ebből a leglátványosabb és a legérdekesebb közösségi intézmény a fonó volt.
K-N. É.: Ezek vidám, szórakoztató együttlétek voltak. Kik alkották a kaláka tagjait?
T. Zs.: Akik a mindennapokban az aktuális munka végrehajtói voltak. A hagyományos társadalomban igen erős, nemek szerinti munkamegosztás működött. Elképzelhetetlen volt, hogy a férfi fonjon, kenyeret süssön, vagy egy asszony kaszáljon, kivéve a háborús időket. Disznóölésnél mindenkinek jutott feladat, minden korosztálynak, minden nemű és rangú embernek. A kukoricafosztásnál inkább a fiatalok dolgoztak, a kisgyereknek is volt feladatuk, pl. a libák őrzése, a liba nagyon fontos volt. Ha sok gyerek volt, akkor nem mind őrizte a család libáit, hanem máshol szolgált. Tehát nemcsak a férfiak-nők közötti munkamegosztás volt a jellemző, hanem a korcsoportok, korosztályok közötti munkamegosztás is.
A különböző feladatok eszerint voltak beosztva. Ez értelemszerűen hagyományozódott nemzedékről nemzedékre, mindenhol tudták, hogy ez náluk hogyan szokás.
A fonó esetében többféle fonó volt, voltak ún. vegyes fonók, ahol asszonyok, lányok együtt fontak, de voltak ún. lányfonók, amik sokkal izgalmasabbak voltak, legalábbis a résztvevőknek. Ide csak nagylányok mehettek, s itt szabadon udvarolhattak nekik a legények.
A lányfonókban a legények bandákban meglátogatták a lányokat. A fonóbeli mulatságok nem voltak szigorúan szabályozva, a lányokat ölbe ültették, megcsókolgatták. Túl sokáig nem lehetett egyedül kint tartózkodni, elkülönülten, mert azt a bentiek sérelmezték és megtorolták.
A nyilvánosság előtt azonban visszafogottnak és tartózkodónak kellett lenni.
A lányfonókban is volt azért egy idősebb tag, általában egy özvegyasszony, aki figyelt a rendre. Mindenki vitte a maga fonnivalóját, mindenki a magáét fonta, a munkavégzés maga volt közös. Volt olyan fonó is, ahol a gazdaasszony fonalát fonták meg. Összejöttek a komaasszonyok, szomszédasszonyok, rokonok, természetesen a közelben lakók, mert azért régen a közlekedés, a világítás nem tette lehetővé, hogy nagyobb távolságról is eljöjjenek. Ilyenkor a gazdasszony fonalát fonták meg és mikor készen voltak vele, akkor a következőhöz mentek és így sorra járták a házakat, s így végezték el közösen a munkát. Ilyen módon is lehetett közösen dolgozni. Magyarországon elsősorban a kenderfeldolgozás volt a jellemző. Az áztatásnál a férfiak is besegítettek, mert az nagyobb fizikai erőt igényelt.
K-N. É.: Ki gondoskodott az ellátásról?
T. Zs.: Közösen adták össze, ill. a vendéglátó teremtette elő, ezt mindig megszervezték. Általában egyszerű ételekre gondoljunk, mákos-mézes kukorica volt leggyakrabban. Pénzt ritkán adtak a házigazdának, mert pénzük nemigen volt, inkább természetben fizettek, a világításról és fűtésről is így gondoskodtak. Vittek gyertyát vagy petróleumot, a fűtéshez a tüzelőt is összeadták azok, akik részt vettek a közös tevékenységben.
K-N. É.: Működik-e még valahol fonó, ilyen hagyomány?
T. Zs.: Ma is sok helyen élő társas munka a tollfosztó. A fonó, mióta nem termelnek kendert, és mióta a ruhákat nem házilag készítették, talaját, terét veszítette. Egyes helyeken a fonó olyan változata maradt fenn, ahol együtt hímeztek, varrtak, mert az együttlét örömét nem akarták megszüntetni.
A kalákában végzett munka, ahol vegyesen előfordulnak különböző korosztályok, korcsoportok, nyilvánvalóan azt is elősegítette, hogy a hagyományos gondolkodásmódba betagolódjanak. Azt figyeltem meg, hogy az egyén a születésétől fogva mindig alá volt rendelve egy kisebb vagy nagyobb közösség akaratának. Sokszor gondolok arra, hogy ha manapság balladákat írnának azokról a szörnyűségekről, amik körülöttünk történnek, akkor reggeltől estig balladákat lehetne fogalmazni. És nem véletlen az, hogy évszázadokig éltek olyan történetek, melyek egy-egy esetre vonatkoztak, mert ezek az esetek olyan ritkák voltak. A közösségnek olyan erős volt ez a szabályozó szerepe, hogy nem engedte meg azt. Akkor is késeltek, loptak, és történtek gyilkosságok is, de egy adott közösségben erős volt a szabályozó erő, sokszor bizony végletekig lebontva. A fiúk és a lányok korosztályonként bandákba tömörültek, ami érdekvédelmi és dacszövetség volt, erős viselkedésszabályozó szereppel, pl. aki a másik nemmel túl bizalmas kapcsolatba került, az összes társa elfordult tőle, leköpdösték, kővel megdobálták, ezért „nem érte meg” ilyet csinálni, féltek attól, hogy ilyen helyzetbe kerülnek, tartották magukat, még ha vágyaik erősek voltak is.
A fonóra visszatérve: aki nem volt ott időben, azért elmentek, kikolompolták, megszégyenítették, mert nem volt pontos. A következő alkalommal már nem merte azt a kockázatot vállalni, hogy ne legyen ott időben. Másik példa: azokat a lányokat, akik lusták voltak, szintén megszégyenítették. A fonóban a szöszbe rejtették a kulcsot, s ha túl sokára esett le, bizony azt jelentette, hogy a lánynak nem jár fürgén az ujja.
A tollfosztóban összegyűjtötték a tollnak a kocsányát. Éjszaka a lány ajtaja elé szórták, kora reggel elmentek megszemlélni, és ha nem volt összetakarítva, bizony nagy szégyen volt a lányra nézve. Egy-egy ilyen megszégyenítő megnyilvánulás nyilván elegendő volt ahhoz, hogy a szabályokat tudja, és a rendet elfogadja.
K-N. É.: A közösség szabályai biztos kapaszkodót is jelentettek. A közösségnek van egyfajta rendtartó, de ugyanakkor biztos hátteret nyújtó funkciója is. Azzal, hogy én betartom a szabályokat, egyben a közösség védelmét is élvezem.
T. Zs.: Ez a hagyományos paraszti társadalom lényege. Ebből persze sokan menekülni is akartak, mert aki egy ilyenben benne van, az nem mutathatja meg a maga különleges egyéniségét, személyiségét. Kilóg a paraszti társadalomból. Egyrészt elismerték, büszkék voltak rá, mert ismertté tette a falujukat, de valahol irigyelték is emiatt.
A televízió és a televíziós sorozatok nem pótolják az embereknek a közös munkálkodásnak, együttdolgozásnak, együttszórakozásnak a különleges élményét. Az emberekben erre nagyon nagy igény lenne. Ma is vannak olyan körök, szakkörök, ahol az emberek az együttmunkálkodást és együttgondolkodást gyakorolják, megpróbálva feleleveníteni azt, ami a múltban jó volt.
K-N. É.: A paraszti társadalom munkabeosztása alkalmazkodott a természet rendjéhez is.
T. Zs.: Akármelyik munkáról beszélünk, megszabott ideje volt. A fonó pl. ősszel kezdődött, és farsang idején fejeződött be. Az len áztatását is közösen végezték. Azt sem feledhetjük, hogy nagyon racionálisan osztották be a feladatokat, munkákat. Mindennek meghatározott ideje volt, ami persze az önellátásból fakadt. Voltak tiltó napok, amikor a gazda vagy a gazdasszony nem végezhetett bizonyos munkákat, mert ez is be volt szabályozva. Ünnepnapon nem szabadott szőni-fonni, tilos volt dolgozni. Elgondolkodtató, hogy háztartási gépek nélkül is be tudták osztani az idejüket.
K-N. É.: Akkoriban a nők előtt nem álltak más perspektívák, csak a ház, a család ellátása. Mekkora időtartamot ölelt fel a közösség által szabályozott beosztás?
T. Zs.: A napi, heti, havi és évi munkabeosztás komoly segítséget jelentett, hiszen meghatározták, mikor kell pl. kenyeret dagasztani és sütni, mikor kell gyomlálni és kapálni, mikor kell a házat rendbe tenni, mikor a falakat lemeszelni. De ez egyben kényszert is jelentett. Olyan értelemben kényszert, hogy ha a szomszédasszony megcsinálta, akkor az hogy’ nézne ki, ha ő nem?
Manapság éppen ünnepnapokon dolgozunk a legtöbbet, mert akkor van szabadidőnk. Nagyon ésszerű volt ez a régi szabály. Ma sokszor túl fáradtak vagyunk már, mire ünnepelnénk.
K-N. É.: A fonó életét már megismertük. Más típusú kaláka-munkákat is végeztek a falu lakói?
T. Zs.: A házépítést is közösen csinálták az emberek. A kukoricahántást és a tollfosztást is. A tollfosztó női munka volt. Elsősorban a liba tollát fosztották, mert ha sok lányt kellett kiházasítani, akkor a tollat meg kellett fosztani, hiszen a szülők kötelezettsége volt, hogy a kelengyét biztosítsák a házasulandó leánynak, s a kelengye elmaradhatatlan része volt az ágynemű.
A tollfosztó még mindig nagyon sok helyen él. Érdekes, hogy a Dunántúlon már a 19. században megszűnt a fonó, és a tollfosztó vette át a szerepét. Másutt a fonót keresték fel pl. farsangkor a maszkos alakok, a Dunántúlon a tollfosztóba mentek el szórakoztatni az ott dolgozókat. Féltek a maszkos alakoktól, mert nem egyszer kötözködtek, randalíroztak, hanem csak úgy repkedett a toll! Mézzel, lekvárral bekenték az arcukat és erre ragadt rá a sok pihe.
Tollfosztáskor is vagy bérelt házba mentek, vagy meghívásra. ZoboraljánZoboralja vagy Zoborvidék: a Zobor és a Gimes hegyek aljában fekvő magyar lakosságú településcso-port, közeli város Nyitra. A 18. sz. óta sajátos, elszigetelt fejlődés jellemzi. Ma Szlovákiához tartozik. a lakodalmi előkészület előtt a lánynak fosztottak tollat. Érdekes szokás volt az is, hogy az árva vagy félárva leánynak összeadták a falubeliek a neki szükséges toll-mennyiséget, mert tudták, hogy nincs édesanyja, aki számára megszervezné a tollfosztót.
A tollfosztóban megkínálták, vendégül látták a fosztásban résztvevőket.
K-N. É.: Hollósy Simon híres képéről ismerjük a kukoricahántás hangulatát. Mit tenne ehhez hozzá a néprajzkutató?
T. Zs.: A kukoricafosztóban vegyesen vettek részt lányok, legények, asszonyok, emberek. A gépesítés miatt szűnt meg a kukoricafosztás, mert nem marad a csövön a levél, a csuhé. A paraszti társadalomban megteremtődtek a megfelelő alkalmak a fiatalok találkozására, ismerkedésére, és ezek az alkalmak a közösség előtt zajlottak. Megvoltak a közösség által kontrollált lehetőségek a testi közeledésre: a kukoricalevélben meghempergették a lányokat, jól meg is fogdosták őket.
A társas alkalmak jelentettek lehetőséget a fiataloknak az ilyen ismerkedésre, incselkedésre és szórakozásra.
A szilvalekvár-főzés is ilyen közösségi munka volt. Különösen olyan vidékeken, ahol nagyon sok szilva terem, ott nagy tömegben, hatalmas üstökben főzték a szilvalekvárt, cukor nélkül, csak úgy fortyogott, pöfögött. Éppen emiatt nem is volt veszélytelen. A fiatalok készítették, és közben énekelhettek, szórakozhattak, de közben figyelni is kellett, mert ha nem kavargatták állandóan, akkor tönkremehetett, lekozmálhatott az összes lekvár. Kétféle módon készítették: először kicsit megfőzték, és úgy szedték ki a magját, vagy először kimagozták, és utána főzték meg a lekvárt. Ezt is együtt végezték a fiatalok.
Itt is többnyire egy-egy háznál végezték a munkát, a munka volt közös, és haladtak házról házra.
A munka mellett a közös munkák minden esetben ismerkedési, szórakozási lehetőséget is jelentettek a fiataloknak. S amikor ők is gazdasszonyokká, gazdákká lettek, már tudták a munkát, ismerték a folyamatot, megvolt a tapasztalatuk. Ez az, ami hiányzik a mai életből, hogy anyáról lányára, apáról fiúra szálljanak a mesterségbeli fogások, és ebbe belenőjön a gyerek.
Tartalom

Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár