Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	"Rányitni a világra", avagy: mit adott nekünk a Közösségfejlesztők Egyesülete
Szerző:	Giczey Péter
Sorozatcím:	Parola
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2009
Szám:	4
Oldalszám:	15
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	Közösségfejlesztők Egyesülete, 20 éves évforduló
Megjegyzés:
Annotáció:

Amikor az ember ilyen megtisztelő felkérést kap, hogy mondja el gondolatait a Közösségfejlesztők Egyesületének húsz éves születésnapján, megretten. Miről is tudnék én itt beszélni? Óhatatlanul a címben feltett kérdésre gondol – egy kis parafrázis a „Brian élete” című filmből –, s rövidesen meg is találja a választ: látszólag semmit, de valójában mindent. A hétköznapok sodrásában észre sem vesszük azt a sok elemet, amit egyéni, helyi, szakmai, de a magyar társadalom egészének szintjén a közösségfejlesztés, az Egyesület adott az eltelt időben. Elkerülhetetlen az is, hogy az ember egy ilyen felkérés esetén önmagát kezdje el méricskélni, hogy boncolgassa saját viszonyát a közösségfejlesztéshez, a Közösségfejlesztők Egyesületéhez, s hogy feltegye a kérdést: mit is adott nekem, saját szakmai pályámhoz?
Nyilván, ilyenkor olyan csacsiságok is eszébe jutnak az embernek, hogy tulajdonképpen már születésemtől kezdve közösségfejlesztő vagyok, hiszen például én, mióta az eszem tudom, összeszerveztem az embereket. Mindig nálunk gyűltek össze a környékbeli gyerekek. A társasház udvarán, ahol laktunk, iszonyatos rajcsúrozást csaptunk, amit nem néztek jó szemmel az idősebbek. Ezért a társasház lakói küldöttséget is menesztettek szüleimhez, mire anyám közölte velem, hogy ezen túl az egyszerre nálunk tartózkodó gyerekek száma maximum öt lehet, s ezt én igen rossz néven vettem. Ma már tudom, hogy szakmailag az lett volna a helyes, ha generációk közötti együttműködést szervezek a társasház idősebb lakói és a gyerekek között.
Miután az ember átgondolja a pályáját, s viszonyát a közösségfejlesztéshez, elég világos szakaszokat tud feltárni, elkülöníteni. Ezek közül az első az ösztönkorszak, amikor ösztönösen úgy cselekszik, hogy az a közösségfejlesztés, a közösségi munka irányába mutat. Ebben az ösztönkorszakban egy másik, engem ért hatásról is hadd beszéljek, ami már sokkal inkább a tudatos közösségi munka felé vitt el, noha akkoriban azt sem tudtuk, mi az a közösségfejlesztés. Gimnáziumi és felsőfokú tanulmányaim között – mivel az istennek se vettek fel angol szakra – volt szerencsém 1982-ben a debreceni Kölcsey Ferenc Megyei Városi Művelődési Központhoz kerülni, képesítés nélküli népművelőként, az ifjúsági csoporthoz. Ebben alapvetően az volt a jó, hogy fiatal, jó szellemű népművelők alkották, ráadásul az épület legtávolabbi sarkába volt eldugva az irodánk, hogy ne zavarjuk a „komoly népművelést”, így aztán nem is voltunk annyira szem előtt. A meglepetés akkor ért, amikor érzékeltem, hogy itt számítanak az ember ötleteire, kreativitására, és szabad kezet kap – nyilván segítséggel – azok megvalósításához. Az ott dolgozó népművelők közül Vincze Béla és Koppányi István gyakorolt rám hatást, tőlük tanultam olyan szemléletet és módszereket, amelyek hasonlítottak a közösségfejlesztésre, sőt, ez már maga a közösségfejlesztés volt, még ha akkor nem is tudtuk, hogy ez az. Az emberek bevonásának szükségességét, a velük való együttdolgozást emelem ki. Innen indult tehát az ösztönkorszak másik szakasza, amit ma úgy nevezünk, „learning by doing”, vagy egyszerűbben: az inas a mester mellett tanulja a szakmát, tökéletesíti tudását. E szakasz nyilván mind a mai napi tart.
Nos, e hatásokra sutba vágtam angol szakos vágyaimat, s elhatároztam, hogy népművelő leszek! Felvételt is nyertem a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola történelem-népművelés szakára, amivel csupán annyi baj volt, hogy 1983 őszén már úgy érkeztem oda, hogy gyakorlati tapasztalataim alapján helyből opponáltam a hivatalos népművelést, főleg annak rendezvényszervezés-központú hivatalos irányzatát. Ettől indult a tudatos korszak, amikor képzésen részt véve az ember felvértezi magát szakmai ismeretekkel és képességekkel. Mondanom sem kell, hogy a főiskolán is folytattam az emberek összehozását, ilyen-olyan klubokat (film, politikai stb.) teremtettem, vezettem, hoztam-vittem, megosztottam az információkat, s a szervezkedős vénám csak tovább erősödött az eltelt évek alatt.

Végzés után ugyan a közigazgatásban helyezkedtem el, de ez sem akadályozott meg a szervezkedésben és további szakmai felvértezettség megszerzésében. Mivel gimnazista korom óta rendkívül érdekelt a társadalom működése, a keletkező problémák megoldásának lehetőségei, 1991-re elvégeztem az ELTE-n a szociológia szakot. De a tudatos közösségfejlesztő korszakomat igazából két meghívás alapozta meg. 1992-ben Koppányi Pista szólt: „Te, Péter, összehozunk egy közösségi rádiót, és az alapítvány kuratóriumában rád is gondoltunk. Gyere, jó emberek lesznek és izgalmas lesz!” – így kerültem a Szóla Rádió Alapítványba és a közösségi média kérdéskörébe. Itt találkoztam Groskáné Piránszki Irénnel, akinek közösségfejlesztő munkája mind a mai napig nagy hatással van rám, és Péterfi Ferenccel, akivel a Szabad Rádiók Magyarországi Szervezetében együtt segítettük a közösségi rádiózás meggyökerezését az országban. A másik meghívás Hallgató Évától jött 1993 tavaszán, aki azzal keresett meg, hogy egy közösségfejlesztő csapat egy hetes tanulmányútra megy Angliába, Oxfordba, és rám gondoltak, hogy elvállalnám-e a tolmácsolást? Ez egy nagyon nehéz döntés volt, mert előző évtől kezdtem óraadóként szociológiát oktatni a Debreceni Egyetem Nyíregyházi Egészségügyi Főiskoláján, és egy kollégámmal vezetett kutatásról készült tanulmányt éppen abban az időpontban kellett volna bemutatnunk egy konferencián, Innsbruckban. Hosszas kínlódás, vajúdás után az oxfordi utat választottam, és nem bántam meg! Máig ható élmény és tanulás volt testközelből látni az angol közösségfejlesztői szemléletet és módszereket, az elért eredményeket. Továbbá, itt találkoztam intézményesen a Közösségfejlesztők Egyesületével és Vercseg Ilonával, innentől datálódik tudatos korszakom valódi megerősödése, mely azóta is folyamatosan tart, együtt haladva az Egyesületével (az útról szóló beszámolómat lásd: Közösségfejlesztők Oxfordban: oxfordi közösségfejlesztői és szociális munka, Parola 1993/2. 18. o.) Olyan volt ez, mint amikor az ember kinyit egy ajtót és rácsodálkozik az onnan feltáruló világra. Nekem a Közösségfejlesztők Egyesülete a lehetőségét adta meg, hogy „rányithassak a világra”.
A mélyvíz ezek után jött, amikor 1994-től a Csapókerti Közösségi Házat vezethettem Hallgató Éva után, bő tíz évig, mely során újabb hatások, impulzusok értek úgy, hogy a gyakorlatban alkalmazhattam őket és köszönhetően kapcsolódásomnak a Közösségfejlesztők Egyesületéhez, folyamatosan tanulhattam, fejleszthettem szakmai tudásom.
Ábrán szemléltetve, így nézett ki ez a folyamat:

Visszatérve a címhez, nézzük konkrétan, mit adott a Közösségfejlesztők Egyesülete számomra, és ahogy hallottam az előzőekben, nem csak számomra, hiszen közel hasonló megállapításokat tettünk!
− Szakmát és szemléletet, szakmai készletet, módszereket.
− Tartozást valahová és tartást – a „nem vagy egyedül” érzését.
− Együttműködések lehetőségét, hálózatot, barátokat (gondolok itt a KÖZTÁMHÁLÓN kívül a Trialóg együttműködésre a Dialóg és a Közös Nevező Egyesülettel, a hazai setllement mozgalom feltámasztásában együttműködve, az Istenkúti Közösségért Egyesületre és a Nap Klub Alapítvánnyal).
− Folyamatos képzést, szakmai innovációt.
− A Közösségfejlesztők Egyesülete igazodási pont, és egy olyan forrás, kút, amiből mindenki szabadon meríthet.

Összegezve: fontos volt, hogy kellő időben kapjon az ember egy meghívást, kapcsolódási lehetőséget a Közösségfejlesztők Egyesületéhez, amely hozzájárul, hatással lesz szakmai fejlődésére. Elősegítve így elmélyülését, hogy ezzel együtt, illetve utána részt vehessen olyan képzésekben, mellyel csiszolhatja, növelheti tudását, hozzájárulva szakmai erősödéséhez. Mondanom sem kell, ez egy soha véget nem érő folyamat – optimális esetben –, hiszen újabb és újabb meghívásoknak, innovációknak kell következnie.

Szerintem, immanensen benne van a Közösségfejlesztők Egyesületében, működésének lényegéhez tartozik, hogy egy szakmai erőforrás-központként, állandó kisugárzással rendelkezve, magához gyűjtse, hatással legyen a közösségfejlesztés iránt érdeklődőknek. Továbbá, interdiszciplináris szakma lévén, ez a hatás más, a társadalommal, fejlesztéssel foglalkozó szakmákat, sőt, az államigazgatást is elérje és befolyásolja. Nyilván ennek már voltak erőfeszítései az elmúlt években és jelenleg zajló folyamata is vannak, de ilyen irányú tovább- és átgondolása, megtervezése, cselekvésbe fordítása a következő évek, évtized feladata lesz.
A fentiek alapján talán kiderült: ahhoz, hogy az ember közösségfejlesztő legyen, szerencse meg a Közösségfejlesztők Egyesülete kell. De máskülönben, hát nem így működik az élet?
Végezetül még egy születésnapra kívánkozó megjegyzés: hiszem, hogy ezt az országot csak a közösségfejlesztés mentheti meg! Tehát, van munkánk, munkája a Közösségfejlesztők Egyesületének, a következő húsz évre is!

Parola archívum