Egy felrepített, de meg nem valósított ötlet: A „SZÉPÜLŐ HÁZAK” PROGRAM

Parola archívum

A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Egy felrepített, de meg nem valósított ötlet: A „SZÉPÜLŐ HÁZAK” PROGRAM
Szerző:	Péterfi Ferenc
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:	Roma program
Év:	2002
Szám:	1
Oldalszám:	16
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
Megjegyzés:
Annotáció:

Tartalom

Egy felrepített, de meg nem valósított ötlet: A „SZÉPÜLŐ HÁZAK” PROGRAM

A "Szépülő házak" program torzója, amely a különféle beszámolókban többször visszaköszönt. Mi is az ötlet lényege?
Tamási képviselői vetették fel az egyik közösségi szemináriumon, hogy egy ilyen programról gondolkodnak a maguk szomszédságában: Rácvölgyben. Itt is, mint sok más helyen, nagyon sok lerobbant, öreg, elhanyagolt ház van, amit a bennük élők nemigen tudnak önmagukban felújítani, modernizálni, komfortosítani. Az is szóba került, hogy ezekben az épületekben gyakran idős, egyedülálló emberek, vagy igen szegény, esetleg csonka családok élnek – ezért is kevés az önerejük ehhez a változtatáshoz.
A közösségi beszélgetésünkben felmerült, hogy olyan közmunka programot, vagy hasonló támogatott foglalkoztatási konstrukciót kellene keresni, amelynek keretében, a helyi munkanélkülieknek helyi munkát jelentene egy olyan akció, amelyben a rászorulók épületeit, lakásait, kerítéseiket vagy más feladatokat a szomszédság egészére kiterjedően, egy megtervezett program keretében újítanák fel.
Az ötlet felvillanyozta a Roma követőprogram többi szereplőjét is, s egyre frissebb ötletek születtek. Önkéntes munkát is hozzá lehetne adni ehhez a kezdeményezéshez, valamilyen részfeladatot kellene vállalni azoknak is, akiknek a házát érinti ez az akció (részleges anyagi hozzájárulás, élőmunka, esetleg ebédfőzés az ott munkát végzőknek). Támogatásokat lehetne szerezni a körzetben (helyi önkormányzatoktól, vállalkozóktól) és távolabbi helyekről: építőanyagra, egyszerűbb gépekre, eszközökre (pályázatok stb.).
Javaslat született, hogy tervezzük meg településenként, milyen lépésekben lehetne ezt a programot megvalósítani, lebonyolítani. A következő lépésjavaslatok születtek:
1. Felmérést kell készíteni, hogy milyen szükségletek léteznek az egyes helyeken. Ehhez kapcsolódott, hogy nagyon világosan és félreérthetetlenül kell már a feltárás közben is viselkedni a programok kezdeményezőinek, nehogy teljesíthetetlen elvárásokat – később követeléseket – váltsanak ki a helyi lakosokból. Érdemes megfogalmazni, mit nyújthat egy ilyen – alapvetően szociális szempontú – felújítási program (felújítás, bővítés), és mi az ami semmiképpen nem fér már bele (komplett új lakások, házsorok építése, kivitelezése). Esetleg a lehetséges lépcsőfokokat is érdemes megjelölni – minimális lehetőségek és ennél nagyobb energiák megteremtése esetén.
2. Számba kell venni, hogy milyen meglévő kapacitásokra lehet számítani, és milyeneket lehet megteremteni egy ilyen program során az adott helyen és tágabb környezetében.
3. Kikre lehet számítani mint a programban felelősséget vállaló partnerekre: helyi szakemberek (építésben, szerelésben járatosak, a program szociális részét szervezők és vezetők, stb.); és kiknek teremthetne új munkát a településen ez az akció.
4. A teendők listáját összeállítani – szervezés, forrásteremtés, támogatók és támogatások felhajtása, kapcsolatok építése, segítők fogadása önkéntesen és fizetségért, jogifelelősségi viszonyok rendezése.
Településenként többen – különféle mélységben – foglalkoztak a későbbiekben ezzel a lehetőséggel. Volt, ahol bejárták és hozzávetőlegesen számbavették a felújítható házakat, portákat. Volt, ahol csak nagyjából „saccolták meg” a település képviselői, hogy mennyi lakást érintene egy ilyen akció.
Érdekes – és mély szakmai vitára is módot kínált ez a közös tervezés, amelyben a „hagyományos” szociális és a közösségfejlesztő munka határai – különbségei is megfogalmazódtak.
Sokan úgy vélték, minden rászorulónak joga van egy ilyen akcióban részt venni, akár egész lakótelepeket is (lerombolva és teljesen újraépítve) bevontak volna a programba, az emberi méltóságra, az állampolgári és lakásjogra hivatkozva. Gyakran indulatosan azt képviselték, hogy az állam és az önkormányzat oldja meg a lehetetlen lakónegyedek ügyét.
Mások – s talán ez a fejlesztésre orientált közösségi munka oldala –, azzal érveltek, egy ilyen program nem tud alapvető strukturális társadalmi problémákat önmagában megoldani, nem is célja; hanem az önsegítés, az önerő beindítása.
Míg az első csoportban az ellátást, a „mindenkinek jár” érvet hangsúlyozták, a kívülről történő megoldást forszírozták, a függés-függőség kényszerét említették, az elosztott – leosztott javakat követelték; addig a másik megközelítés képviselői a leosztás helyett a felépítés folyamatára helyezték a hangsúlyt. Az önerő kibontására a kommunikáció segítését, a cselekvést vállalók esélyének megteremtését, a saját kapacitások részforrásokkal való kiegészítését („ami megtehető, azt tegyük meg”) ajánlották. Tehát kisebb arányú, belátható mértékű – így reálisabban elérhető, külső erő bevonását, s a helyi viszonyok, a helyi szereplők alkalmassá válását tekintették a fejlesztés, a változás lehetőségének és lényegének.
A Roma követő program befejezéséig sehol nem történt „átütő” és teljes megvalósulása ennek a tervezetnek (talán leghamarabb az ötletet elindító tamásiak hátráltak ki belőle), de több helyen (Okány, Borsodbóta) megmaradt olyan kérdésnek, amely komolyan foglalkoztatja a helyieket. Részleges vagy viszonylag teljes megvalósultságáról egyáltalán nem mondtak le. Talán egy új, nagy kapacitásokkal erre koncentráló, segítő programnak jó esélye lenne ezt a modell értékű elképzelést kibontakoztatni, és közösségi módon való megvalósulását támogatni.
P.F.

Tartalom

Parola archívum