Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Média a helyi közösségek kezében
Szerző:	Péterfi Ferenc
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	1999
Szám:	3-4
Oldalszám:	11-13.
A cikkben lévő
Nevek:	Upor Péter, Bernát Gábor, Csalog Zsolt, Sztojka Katalin
Intézmények:	Civil Rádió, Fekete Doboz Alapítvány, Magyar Rádió, Róma Sajtóközpont, Soros Alapítvány, PHARE Mikroprogram, Gandhi Gimnázium, Terézvárosi Tévé Roma-magazin
Települések:	Magyarország, Amerika, Pécs, Kalocsa, Dunapataj, Budapest VI.kerület, Pest, Hollandia, Skócia
Tárgyszavak:	média, helyi közösségek
Megjegyzés:	Civil Rádióban készült interjú alapján.
Annotáció:

vissza a tartalomhoz
MÉDIA A HELYI KÖZÖSSÉGEK KEZÉBEN

– Vendégünk a Civil Rádió stúdiójában a Fekete Doboz Alapítvány szerkesztője Upor Péter. Mi egy jó fél éve találkoztunk a Magyar Rádió márványtermében. Romák a médiában – ezzel a címmel szerveződött egy szeminárium, ahol Te egy érdekes eszmefuttatást tartottál arról, hogyan próbáljátok a romákat segíteni, felkészíteni közösségi műsorok készítésére. Miről is van itt szó?
– Ott, a márványteremben, arról számoltam be, hogy két és fél éve elindítottunk egy programot, amit úgy nevezünk, hogy közösségi televíziók felállítása Magyarországon. Amerika-szerte rengeteg ilyen közösségi televízió van. Azt hiszem, hogy itt, a Civil Rádióban, nem kell magyarázni, hogy mi a különbség a kábeltévé és a közösségi televízió között.
– Azért egy-két mondattal elmondhatnád.
– Ez úgy néz ki, hogy a helyi kábeltévéknél – ez lehet önkormányzati tévé, magántelevízió – adást biztosítanak a közösség embereinek, lehetőséget a műsorkészítésre. Ezek nem feltétlenül profik, főként amatőrök, akik műsorokat csinálnak. Vannak kisvárosok, ahol a helyi egyházi közösség csinál műsorokat, máshol a helyi kisebbség, van ahol az unatkozó háziasszonyok más unatkozó háziasszonyoknak, hogy ne unatkozzanak. Sok mindenféle lehet. Ez az ötlet nekem nagyon tetszett, nagyon kézenfekvő, hogy a televízió olyan médium, amit a profiknak nem lehet kisajátítani, és nem lehet csak a profinak csinálni.
– Valami ilyesmit mondtál: a televízió túl fontos ahhoz, hogy csak a profiknak hagyjuk.
– Pontosan. A lényeg az, hogy nekem nagyon tetszett ez az ötlet, és mikor hazajöttem, elmondtam a kollégáimnak. Nekik is tetszett, és elkezdtünk gondolkodni, hogy hogyan lehet megvalósítani ezt Magyarországon. Már kezdetben nyilvánvaló volt az, hogy ez mindenfajta közösség számára nagyon fontos lehet, de leginkább a kisebbségek számára, és azon belül is Magyarországon nyilvánvaló, hogy a romák számára, hiszen annyira alulreprezentáltak az elektronikus médiában, hogy minden megjelenés fontos. Az is nagyon lényeges, hogy nem róluk szóló műsorok készülnek, hanem olyan műsorok, amelyeket maguk készítenek, akár saját magukról, akár a többségi társadalomról.
Elkezdtünk házalni az ötlettel. Először elmentünk a Roma Sajtóközponthoz, ahol Bernát Gáborral beszéltem erről az ötletről, és akkor még szegény Csalog Zsolt is élt, és vele is – nekik is nagyon tetszett –, aztán hónapokig nem történt semmi. Egyszer Bernát Gábor fölhívott, hogy a Soros Alapítványnál próbáljunk meg pályázni ezzel a dologgal, ami meg is történt. Pályáztunk a Soros Alapítványnál és pályáztunk a Phare Mikroprogramnál is.
– Ez az ún. demokrácia-program.
– Igen. Végül is úgy fél év, háromnegyed év alatt sikerült annyi pénzt összegyűjtenünk ezekből a forrásokból, hogy elindíthattuk a programot. Több részből állt: először intenzív 10–10 napos képzési periódusokból, bentlakásos módon. Azok a fiatalok, akik felvételt nyertek a kurzusra, azokat tanítjuk és meghívunk vendégtanárokat is, nemcsak a televíziózás területéről, hanem különböző szakembereket is, szociológusokat stb. A következő része a dolognak egy hat hónapos periódus, amikor nekik el kell kezdeni műsorokat készíteni. Az előkészítésnél megkerestük a különböző kábeltévéket és kiválasztottunk három helyet az országban. Ezt úgy alakítottuk, hogy legyen benne egy nagy vidéki város, egy kisebb vidéki város, és egy budapesti kerület.
– Melyek ezek?
– Pécs és Kalocsa, Dunapataj, valamint a VI. kerület. Megkerestük a kábeltévéket és meglepő módon fogadókészek voltak.
– Mit vállaltak ezek a televíziók? Hogy leadják ezt a műsort?
– Igen. Hogy leadják, adásidőt biztosítanak. Volt, ahol vágásidőt is biztosítottak. Itt Pesten nem volt szükség erre, mert a pestiek a Dobozban tudtak vágni. Ez megy a mai napig is Kalocsán, és Pécsett is ment, de elég akadozva, hiszen ezek a kábeltévék nagyon leterheltek. Mivel ez nem egy pénzes vállalkozás, a tévéseket is nagyon nehéz rávenni arra, hogy minimális javadalmazásért dolgozzanak nem igazán profi szerkesztőkkel.
– Hogyan nyilvánosítottátok ezt? Személyesen vagy ezeknek a szervezeteknek a közvetítésével?
– Szervezetek közvetítésével. Ők ismerik a helyi adott közösségben az embereket.
– És nem feltétlenül pesti körből?
– Nem. Pécsett pécsiek voltak, ott a Gandhi Gimnáziumon keresztül próbáltunk, Kalocsán nagyon sokat segített Sztojka Katalin, ő nagyon ismeri a várost, végül is ő küldte az embereket.
– Akkor nem véletlenek ezek a vidéki helyek, ahol van a roma-ügynek valami helyi képviselete?
– Igen, azt szerettük volna, hogy az első körben ez sikeres legyen, hogy később tovább lehessen lépni. Amit mi tudtunk biztosítani a képzésen túl, hogy hat hónapon keresztül segítjük őket abban, hogy műsorokat készítsenek és mindenki kapott felszerelést, kamerát, mikrofont és nyersanyagot, ami a forgatáshoz kell.
– Itt a képzés alatt, vagy lent is.
– Lent is. Természetes, hogy a képzés alatt mindent biztosítottunk nekik, vágókapacitást, vágószobát, de amikor lementek Pécsre – az a 4–5 ember –, vagy Kalocsára, akkor kaptak kamerát és mindent, hogy dolgozhassanak. A másik, ami nagyon fontos volt, hogy minimális ösztöndíjat is biztosítottunk. Úgy gondolom, hogy a munkát valamilyen szimbolikus módon meg kell becsülni. Ez egy jelképes összeg volt, amit kaptak, de elég keményen dolgoztak. Így kezdődött, és ezen a három helyen elindult a szerkesztőségi munka, kisebb-nagyobb rendszerességgel csinálták a műsorokat. A tanfolyam számunkra egy sikertörténet volt. Itt tényleg voltak olyan gyerekek, fiatalok, akik éppen elvégezték a nyolc általánost, vagy esetleg valamikor majd érettségijük is lesz, és bejöttek anélkül, hogy valaha is videokamera lett volna a kezükben, és 10–12 nap alatt fantasztikus fejlődésen mentek keresztül. Ennek a tanfolyamnak az volt a vége, hogy egy vizsgafilmet is kellett készíteni. Kettéosztottuk a csoportot: 6–7 ember csinált egy vizsgafilmet, amelyek elég jól sikerültek. Természetesen ott voltunk a forgatáson, segítettünk nekik, de a kamerakezelésen, az interjún át, a szkriptelésen, a szerkesztésen keresztül – a vágást kivéve – mindent ők végeztek. Ezzel nem azt mondom, hogy a filmezést, dokumentumfilmezést meg lehet tanítani 12 nap alatt, de hogy az alapot, az ábécét valamilyen módon át lehet adni, ez biztos, ez bebizonyosodott. Ez aztán nagy siker volt, nagyon jó volt velük dolgozni. Aztán ez ment fél évig, háromnegyed évig, és elkezdtünk megint pénzt szerezni, majd volt még egy ilyen tanfolyamunk.
– Gondolom, hogy néhány napos intenzív hatás nagyon erős motivációt jelent, de amikor visszakerül ki-ki a környezetébe, marad-e annyi motiváció, hogy a napi dolga, iskolája, nem tudom még mi minden mellett erre tud energiát fordítani? Mekkora volt a megmaradás?
– Ez egy folyamatos küzdelem, természetesen. Itt vannak sikerek, meg félsikerek, természetesen kudarcok is. A pestieket viszonylag könnyű összetartani, mert ott vagyunk mi arra, hogy hajtsuk őket, amit már elég jól tűrnek. A kalocsaiak nagyon döcögve indultak el, az egy kis szerkesztőség volt, végül is két emberből állt, egy riporterből és egy operatőrből. De ők kisebbségi önkormányzati képviselők voltak, és olyan természetesen fakadt a munkájukból, hogy foglalkozzanak a roma közösséggel ilyen módon is, és megfogta őket a dolog. És hirtelen érezték, hogy elkezdett fontossá válni a dolog, mert jöttek a közösségből a visszajelzések. Végül egy műsor, amelyik velünk foglalkozik, és úgy foglalkozik, ahogy velük kell foglalkozni.
– Romák készítették ezeket az anyagokat, de a tematikája is ez volt?
– Változó. A pestiek nemcsak roma-témával foglalkoznak. Azzal is, de nem csak azzal. Kalocsán elsősorban roma-témával. Volt egy kudarc is. Pécsett nagyon jól működött háromnegyed évig, és aztán valahogy szétesett. Ennek több tényezője volt. Itt nagyon nehéz vágókapacitást találni, ami frusztrációt jelentett, a televízió is átszervezés alatt volt. Szóval most jelentkeztek két hete azok, akik megmaradtak abból az öt emberből, mert mi nyitva hagytuk a lehetőséget. Volt egy időszak, amikor nem csináltak semmit és akkor azt mondtuk, hogy ezt így nem folytatjuk és elvisszük a kamerát, de jelentkezzetek bármikor, és újra lehet indítani. Két hete telefonáltak, hogy szeretnék újra kezdeni. Ez volt a legnagyobb kudarc, hogy megállt fél évre a dolog, de természetesen lemorzsolódás is volt. Én azt mondanám, hogy akik az első tanfolyamon részt vettek, azoknak körülbelül a 60%-a maradt meg. De jöttek újak, akik ugyan a tanfolyamon nem vettek részt, de baráti ismeretségi körből jöttek. Sőt, az egyik legtehetségesebb szerkesztő-operatőr lány egyszerűen bement a roma-parlamentbe, és véletlenül ott találkozott ezekkel az emberekkel, beszédbe elegyedett velük és odacsapódott ehhez a programhoz, ő az egyik legaktívabb. Most nyert az országos diákfilmszemlén az egyik filmje díjat, amit ennek a Terézvárosi Tévé Roma-magazinjának csinált.
– Azt mondod tehát, hogy mások csinálják ezeket a műsorokat, mint akik hagyományosan a kamerákat tartani szokták? Talán a tematikája is más, ami megszületik más nyelv-e, vagy látszik-e, hogy itt nem egy nagy televíziós tudásnak a kis változata van, hanem egy sajátosabb nyelv. Az, ahonnan ők érkeznek, és az a töltés, amivel feltételezem, hogy érkeznek, jelenti-e, hogy ők egy másfajta nyelvet használnak?
– Igenis, meg nem is. Ez helyenként az adott csapattól is függ. Vannak, ahol konzervatívabbak az emberek és úgy érzik, hogy nekik jobban kell hasonlítani ahhoz, amit a nagy közszolgálati tévében látnak. Azok a hatások nagyon erősek. Mi próbáljuk ezt lefaragni, de csak mértékkel, mert azt gondoljuk, hogy ez az ő műsoruk. Mi ezt segítettük beindítani, de nekünk nincs igazán jogunk a mi ízlésünkre formálni ezt a dolgot. Vannak beszélgetések, ahol elmondjuk a véleményünket, de végül is mindig ők döntenek. Viszont vannak olyan helyek, ahol nagyon látszik ez a más szemléletmód, ahogy megközelítenek témákat, ahogy témákat kitalálnak, és még egy nagyon fontos dolog: ahogy megnyílnak nekik emberek. Az, hogy valaki bejön egy roma közösségbe, és maga is roma, és nem érződik semmifajta kulturális különbség, ugyanazon a hullámhosszon van, egész másként történik a dolog. A televíziózás elég jól fizető szakma egy magas szinten, más az emberek viszonya a napi problémákhoz. Lehet kívülről könnyeket hullatni, de egész más belülről megélni, és úgy csinálni filmet róla. Az egyik tanítványunk készített például a leszbikusokról egy filmet, akik egy ilyen menhelyszerűségen élnek. Ezt azt hiszem egy profi televíziós, beleértve a Fekete Doboz munkatársait is, nem tudta volna úgy megcsinálni, ahogy ő megcsinálta. Ehhez ő kellett. Az ő megélt élete, ami sok mindenről szólt, ami segítette abban, hogy ezek az emberek megnyíljanak.
– 1992-ben voltam egy hollandiai körutazáson egy hétig, ahol éppen ennek a rádiónak az alapítására készülve helyi rádiókat és helyi televíziókat látogattunk meg egy kinti kollegánk szervezésében. Elmentünk egy olyan intézménybe, ahol közösségi munkásokat tanítottak a médiahasználat “kiszélesítésére”. Felkészítették őket arra, hogyha elmennek a majdani munkahelyükre, és ez lehet egy települési közösség, szociális, vagy kulturális intézmény, egy falu vagy bármi, ahol ők majd közösségi munkával foglalkoznak, hogy legyen egy gyakorlatuk abban, hogy a közösséget segítsék hozzá a médiahasználathoz.
Azt mondta a professzor, aki fogadott bennünket, hogy aki hallgató ide belép hozzám, annak az első 15 percben a kezébe adok egy kamerát. Meg kell, hogy tanulja azt, hogy aki majd hozzá belép, annak ő is nyugodtan az első 15 percben adja a kezébe a kamerát. Talán érted, hogy itt miről van szó, hogy a hozzáférhetőséget így is “ápolni” kell. Ő annak a mítosznak a lerombolásába fogott bele – ami engem nagyon megkapott –, hogy hát ez tényleg olyan bonyolult, átláthatatlan, elvont dolog a média működtetése? Át kell adni a kamerát, át kell adni a különböző eszközöket, és át kell adni a kezdeményezést. A példátok számomra azt az üzenetet hordozza, azt sugározza, ti is fontosnak tartjátok, hogy ezt a mítoszt, amit a médiában dolgozók maguk körül építettek ki, le kéne rombolni.
– Hogyne. Ezt rettenetesen fontosnak tartom, és a Fekete Doboznál lévő emberek is. Most egy kicsit visszatekintek: mikor 1987-ben megalakult a Doboz – bár akkor én még nem voltam ott –, tehát akkor is valami ilyesmi történt, hogy volt egy VHS-kamera és voltak emberek, akik azt mondták, hogy nem várunk tovább engedélyekre, nem fogunk a cenzúra bizottság elé menni, hanem elkezdünk csinálni videofilmeket a valóságról, a valóságnak azon részeiről, amit mi fontosnak tartunk...
– ...ami gyakran kimarad a központi médiákból.
– Ez egy egész más világ. Igazad van. Ez egy annyira evidens dolog. Ez olyan, mint egy papír. Egy toll kell hozzá és lehet rajzolni, lehet írni. Szóval így születnek a dolgok, vagy mint egy vászon, amire festeni lehet. A videó is valami ilyen eszköz. Én azt gondolom, hogy minden országnak kötelessége, hogy a civilek is hozzájuthassanak a rádióhullámokhoz és a televíziós megjelenéshez is. Az adózók befizetéseiből erre is kell áldozni.
Volt egy fantasztikus élményünk: voltunk egy filmfesztiválon Skóciában, és ott egy indiai úriember elhozott egy ötperces videót, ami különböző díjakat nyert, amit indiai asszonyok csináltam egy 8 napos képzés után arról, hogy mi az nőnek lenni Indiában. Valami fantasztikusan gyönyörű film volt. Az ottani emberek némelyike nemhogy videókamerát, de még televíziót sem látott, és egy ilyen néhány napos tréning után készítettek egy fantasztikus filmet. Nyilván, hogy segítséggel, de megcsinálták.
– A ‘70-es’80-as évek fordulójától a dokumentarista filmkészítők itt Magyarországon nagyon sokat tettek azért, hogy azt a hermetikus világot, amit a film képviselt, lebontsák egy kicsit, hogy egy kicsit életközelibbé tegyék. Nekem az az érzésem, ha már itt sinföljük a nagy médiákat – miért ne tehetnénk –, hogy valahogy létezik a valóság valamilyen szinten és attól baromian eltávolodva, léteznek a kereskedelmi, meg a közszolgálati médiák. Vannak annak bizonyos feltételei, hogy a valóság bekerülhessen ezekbe a médiákba, amiknek meg kell feleljen. Ennél fogva majdnem hogy át kell alakulnia egy történetnek, vagy legalábbis egy szelekció történik, egy transzformáció, hogy adásképes legyen a valóság. Azt gondolom, hogy ez egy nagyon nagy szakadéka ezeknek a médiáknak a működés és a valóság között, és ezt a szakadékot jó lenne kitölteni pl. ilyen közösségi televíziókkal, rádiókkal, közösségi újságokkal, ahol sokkal természetesebben tud bekerülni a valóság. Nem kell úgy átalakulnia, hogy a média témájává válhasson, sőt ezek a médiumok igazodnak a szükségletekhez.
– Betelefonáló: a beszélgetőpartnered gondolt-e arra, ill. foglalkoznak-e azzal, hogy a törvényhozóknál valamilyen módon lobbyzzanak annak érdekében, hogy legyen valamiféle jogi szabályozás annak érdekében, hogy a civilek is, az állampolgárok is hozzáférjenek a médiához, ahogyan ő mondta. Mert én abszolút egyetértek ezzel, csak kíváncsi vagyok, mert szerintem a mostani médiatörvényben erről nincsen szó, és gyakran összekeverik a sajtószabadságot a véleménynyilvánítás szabadságával. Mert ez az utóbbi szerintem erősen korlátozódik a mai médiaszerkezetben.
– Nem foglalkozunk lobbyzással igazán, töredelmesen bevallom, azért, mert nem vagyunk igazán jó lobbysták. Semmilyen politikai hatalomnál és kurzusnál nem tudunk sikeresen lobbyzni, de tökéletesen egyetértek azzal, hogy nagyon jó lenne, ha ennek törvényi garanciája lenne.
– Neked van egyébként valamilyen megélt élményed, amiből ezt elmondtad, mert nagyon érdekes volt, amit elmondtál. Ami hiányzik a médiából, amit szívesen megjelenítettél volna?
– Betelefonáló: Van. A Civil Rádió nagyon kedvesen már sokszor teret adott a különböző szervezeteknek, olyanoknak is, akiknél én dolgozom, és egyéb kezdeményezéseknek. Én egy nőszervezetnél vagyok, meg úgy általában a médiakutatás, a médiakritika érdekel. Az a véleményem – amit persze én elméletben meg gyakorlatban látok megvalósulni –, hogy ez a “napirend alakítási dolog” nagyon működik, és sajnos nemcsak a kereskedelmi rádióknál, hanem a nagy közszolgálati műsoroknál. Ez a régi dolog, hogy amiről nem akarunk tudni, az nincs; az a hír, amit mi annak veszünk.
– Nekem az jutott eszembe, hogy az nem olyan vonzó, sem a hatalomnak, sem különböző érdekcsoportoknak, ha valaki a szuverenitását el kezdi tudni gyakorolni, és hogyha valamilyen szintű függetlenségre tesz szert. Most végül is vitatható mértékben talán, de a függetlenségünket megszereztük – már politikai szempontból –, ám számtalan csoport sorban áll mögöttünk, függetlenségünket szeretné birtokolni, szeretné, ha ő dönthetne helyettünk. Szeretne olyan mély befolyásokat szerezni, ami a mi magánválasztásainkról elterel bennünket. Ezeknek a csoportoknak szerintem ellenérdeke, hogy ilyen típusú orgánumok, vagy akciók legyenek.
– Az a fő kérdés, mint mindig, hogy valóban önálló, magáról gondoskodni tudó – most cinikusan idézek – maga ura polgárokat akarunk-e valóban, vagy pedig könnyen manipulálható fogyasztókat?
– Ki, mit akar. Szerintem sokféle dolgot akarunk.
– Betelefonáló: igen. Mindegy. Örülök, hogy van egy ilyen Civil Rádió, és ilyen dolgokról lehet beszélgetni. Ha akcióba nem is megy át, de legalább a késztetés megfogalmazódik, hogy csinálni kellene valamit. Csak bátorítani tudom Upor Pétert, hogy össze kellene másokkal fogni, akik viszont jó lobbysták.
– Köszönöm szépen. Várom a javaslatokat.
– Péter! Az izgat engem, hogy itt másféle típusú hozzáférés is korlátozott. Vannak, akik pl. a fizikai adottságaik miatt korlátozottak – mondjuk sérültek: akár hallás, látás, mozgássérültek, vagy értelmi fogyatékosok is. Az ő esetükben is nagyon fontos, hogy ne csak róluk lehessen beszélni, ne helyettük fogalmazzák meg különböző jó szándékú vagy nem jó szándékú próféták a véleményüket, hanem hogy ezek az emberek saját maguk mondhassák el a maguk véleményét. Képesek rá. Talán nektek is ez a tapasztalatotok?
– Hát hogyne. Bevallom őszintén, hogy engem rettenetesen ingerültté tesz, ha jó szándékú emberek beszélnek bármilyen fajta kisebbségi csoportról különböző elektronikus médiumokban, és az nem jut eszükbe, hogy miért nem ők tehetik ezt önmagukról? Egyetértek, hogy mindenfajta szinten el kell érni, hogy ne mindig a képviselőik meséljenek az emberekről, hanem ők is mesélhessenek időnként. Nagyon érdekesek tudnak lenni.
– Általában a különböző vélemények ütköztetése szokott egy beszélgetésben nagyon izgalmas lenni. De számomra az, hogy itt egymáshoz közel áll a véleményünk, így is izgalmas volt, ez a dialógus. Köszönöm.
– Én is köszönöm a lehetőséget.

Az interjút Péterfi Ferenc készítette

Parola archívum