Konvertálható-e a szocialista közösségiség állampolgárisággá?

Parola archívum

A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Konvertálható-e a szocialista közösségiség állampolgárisággá?
Szerző:	Vercseg Ilona
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:
Állomány:	Közösség konferencia - 2003
Év:	2004
Szám:	2
Oldalszám:	16-18
A cikkben lévő
Nevek:	Arisztotelész, Gergely Attila, Varga A. Tamás,
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	állampolgáriság, demokrácia, közösségi aktivitás, kulturális reprodukció, szocialista közösségiség
Megjegyzés:
Annotáció:

Vissza a tartalomhoz

Vercseg Ilona

Konvertálható-e a szocialista közösségiség állampolgárisággá?
Ha igen, hogyan? Ha nem, miért nem?

Van egy új tapasztalatom, amit úgy érzem, érdemes megosztanom veletek. A hozzászólásom tulajdonképpen problémafelvetés, egy, a címben feltett kérdés, amit együtt lehetne továbbgondolnunk. S bár az én megközelítésem most nagyon gyakorlatias lesz, mégis, mondandóm szorosan kapcsolódni fog az általatok itt felvetett elméleti problémákhoz, a demokrácia és szabadság kérdésköreihez.
Induljunk ki a legutóbbi szakmai élményemből! 2003 tavaszán egy 5100 fős nagyközségben kezdtünk el többen katalizálni egy közösség általi fejlesztési folyamatot. Ezen a településen valami hihetetlenül életképes közösségi aktivitással találkoztam, olyannal, amilyennel másutt még soha életemben nem. Már a kezdetekkor készen állt 40 helyi közösségi aktivista a lakosság aktivizálására. Igen vonzó összetételű csoport, szellemileg és emberileg is – tisztaarcú, okos emberek, akik határozott céllal rendelkeztek. Azt szeretnénk elérni, mondták, hogy a faluban minél többen legyünk aktívak, mert úgy érezzük, hogy a településünk a rendszerváltás óta dermedt állapotban van, és ez baj, ebből fel kell rázni az embereket és csinálni kell valamit!
Még elsorolni is hosszú lenne, hogy mi mindent csináltunk pár rövid hónap alatt, de ez a 40 ember valóságos közösségi mozgalmat indított el a faluban. Több mint 300 interjút készítettek (erre felkészítettem őket módszertanilag, persze ennek az előnyei mellett komoly módszertani hátrányai is voltak, legfőképp az, hogy a helyi önkéntesek természetszerűen nem tudták megteremteni a kellő distanciát maguk és a társaik között, márpedig arra ebben a munkában nagy szükség van); öt szomszédságra osztottuk a települést, kettőben szinte azonnal kialakult valamiféle szomszédsági identitás, s valamilyen összejárási hagyomány teremtődött – nagyon izgalmas volt az egész. És ezek után elindult egy közösségi beszélgetéssorozat, amiből, ha jól emlékszem, 16-ot szerveztünk, és a részvétel 30 és 100 fő között mozgott minden egyes alkalommal! Mindeközben folyamatosan tartottunk az önkénteseknek, vagyis a helyi közösségi munkásoknak összejöveteleket, amolyan folyamatos képzésre gondoljatok. De értékelő összejöveteleinkre meghívtuk a képviselőtestület tagjait is. Azt éreztem, hogy ennyi energiával hegyeket lehetne elvinni a helyükről! És hihetetlen, de a folyamatnak egy pontján mégis felmerült bennem a kérdés, hogy lesz-e ebből valami? Tud-e ebből valami lenni? Lesz-e ebből komoly vállalás, lesz-e ebből igazi civil cselekvés?
Összejöttünk például egy alkalommal a helyi civil szervezetek vezetőivel és képviselőivel. Több mint 30 civil szervezet van ebben a faluban – ez már önmagában lenyűgöző –, s mindegyik képviseltette is magát ezen az összejövetelen. És valahogy mégis ez az este józanított ki. A bemutatkozások során értettem meg ugyanis minden eddiginél erősebben, hogy ezek a „civilek” nem igazi civilek, nagyon is távol állnak a civilek társadalmi részvételétől, s törekvéseik nem a közjóra, hanem csak a saját szervezeti célok elérése szorítkoznak. Nem is tudnak egymásról. A horgászkör tagjaitól a mozgássérülteken át a bélyeggyűjtőkig most jöttek életükben először össze. Üdvözölték ezt az ötletet, örültek a lehetőségnek, de igazából nem nagyon tudták elképzelni, hogy mit is kezdjenek egymással? És akkor megértettem, hogy mit jelent az, amikor partikularitásról beszélünk a civil szervezetek esetében, mert hogy ez a tagság egyáltalán nem társul bennük a civil léttel, az állampolgári öntudattal, a közjóért vállalt felelősséggel. És az is teljesen nyilvánvaló, hogy ez bárhol történhetne Magyarországon, nem csak ebben a faluban.
Ott értettem meg, hogy ezt a civil – és közösségi! – öntudatot csak egy hosszú, következetes építkezéssel lehetne kifejleszteni, amelynek során a civilek lassan megtanulhatnának közösségben gondolkodni, a közügyekben szerepet vállalni, közösségi célokat kitűzni, amelyek eléréséhez állandóan tanulni, gondolkodni, kommunikálni, a nézeteiket egyeztetni kell, vagy konfrontálódni a helyi társadalmi élet más szereplőivel. De hogy ettől még mindig milyen messze vagyunk, azt hadd illusztráljam egy további példával! Ebben a faluban közel 3000 közösségi kérdőívet hordtak ki ezek a nagyszerű aktivisták – 150-en dolgoztak rajta 3 hétig –, de az első 400 után csak nagyon lassan csordogáltak vissza a kitöltött ívek, s végül megálltak 660 körül. Egyszer azzal fogadott ez a cselekvő mag, hogy nem tudok-e arra is valamilyen jó módszert, hogy még több kérdőív jöjjön össze? Mert hogy eddig ők meg voltak hatva, hogy milyen sok jó módszert tudok. Ezen mélyen elgondolkodtam. Módszertani kérdésről van-e itt szó? Vajon ha hétszer hétpróbásabbak lennénk, akkor át tudnánk-e ezt az akadályt ugrani? És rájöttem, hogy nem, mert azok, akik nem töltötték ki az íveket, azok jobbára nem is akarják átugrani ezt az akadályt – számos elemzett és még tovább elemzendő ok miatt nem. Nem akarnak részt kérni a hatalomból. Nem tudom, hogy a tegnapi filmben feltűnt-e nektek, amikor az egyik szereplő azt mondja: „A kívülállók nem akarnak részt venni, ők kívülállóként szemlélik a hatalmat”. És mit tudunk tenni, ha nem akarnak? Hogy akarni tudjanak, ahhoz megint egy sor végigelemzendő feltétel szükséges. Mitől tudna bennünk ez az akarat megképződni? Ez össztársadalmi kérdés, gyakorlati, operatív elemekkel, amellett hogy valóban felvet elméleti kérdéseket is. Össztársadalmi kérdés, ehhez a mi szakmai igyekezetünk kevés, a társadalom felől érkező kívánatos impulzusokat és feltételeket is végig kellene gondolnunk már egyszer.
Úgy érzem, hogy a mi társadalmunk még nagyon messze van a demokráciától – ha egyáltalán lesz itt valaha is demokrácia… Bocsássatok meg a pesszimista

hangvételért, lehet, hogy elfogult és fáradt vagyok, és hogy az élethelyzetem is belejátszik a történések értelmezésébe. Úgy érzem, hogy mindannyian csak tántorgunk a történelem súlya alatt, és talán csak most kezd minket igazán nyomasztani a változásnak az a súlya, ami már 14 éve terhel minket. Valahogy összeállni látszik egyfajta felismerés: az „egyre rosszabb” élménye tovább mélyül, fokozódik. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ismét elgondolkodtam azon, hogy vajon miért van egyfajta szirén-jellege a fejlesztői munkának? Az ember tudniillik lépre megy, belemerül a helyi közösségi problémákba, együtt dolgozik a helyi emberekkel, és egy ideig úgy tűnik, hogy megy, hogy akarják, hogy számukra érték a demokrácia, a kritikai attitűd, konfrontálódnak is, ha úgy alakul, mert ki akarnak lépni abból a sorsból, amiben vannak – ám ezután létrejön egy hatalmas megtorpanás. Ott toporognak az akadály előtt – hogyan is tudnák átugrani? –, majd elsomfordálnak onnan, s visszamennek abba a helyzetbe, ahol eredetileg voltak. Egész egyszerűen nem tudják átugorni …
Ennek nagyon sok oka van, és mi is sokat tudunk belőlük, nem akarom most Bibót idézni újra, a forradalomhiányt meg a félelmeket, bár kétségtelen, hogy az egzisztenciális félelem soha nem volt olyan erős, mint éppen most, de hagyjuk inkább ezeket a már feltárt okokat, és gondoljunk végig most egy újat!
Talán még nem gondoltuk végig eddig rendesen, hogy mi is annak az aktivitásnak a tartalma, ami ma az embereket mozgatja? Nekem úgy tűnik most, hogy ennek a tartalma nem más, mint egyfajta kulturális reprodukció. Azt reprodukálják, amit a Kádár-rendszerben mindannyian megtanultunk. Hihetetlen elemében volt például az egyik asszony, amikor levezetett egy vetélkedőt a falunapon. Amikor meg kell szervezni valamit. Én ezt nem rosszból mondom, ez nagyon természetes, de ha ezek a generációk kihalnak, ha ez a tudás kihal, akkor nem tudom, hogy miféle új tudás fogja mozgatni a későbbi közösségi folyamatokat? Persze a szociális gondoskodásra szívesen kiterjed a régi tudás, hiszen jók vagyunk, segíteni akarunk egymáson, gondosak vagyunk, benézünk a tanyán az öregre, és így tovább, meg az együttlét is fontos, stb. De a civil kurázsira a régi tudás – nem véletlenül!!! – nem terjed ki. A régi tudás csődöt mond akkor például, amikor le kellene ülni az egyik helyi hatalmasággal tárgyalni, akit mindenki irigyel és fél. Azért félnek tőle, mert ő a legnagyobb munkaadó és egyben a leggazdagabb ember is a településen, és azért haragszanak rá, mert úgy érzik, hogy elprivatizálta előlük a tsz legéletképesebb részét. Többek között most 6 termálkút fölött is rendelkezik, s a falu épp termálfürdőt szeretne! 3 ember összeállt egy bizottságba kvázi – nagyon okos, helyes emberek, az egyikük szervezett munkás volt, mozdonyvezető, és nagyon jól tudja, hogy mit jelent az egyezkedés, mert a munkásmozgalomban megtanulta ennek az ábécéjét – nagy reményeket fűztem ehhez a körhöz, egészen addig, amíg először nem láttam őket – együtt. A kft. vezetőjét és a bizottságot. Hát – szomorú volt. Nagyon szomorú volt. Megfélemlített, meghunyászkodott, szólni alig merő, heherésző, udvariaskodó emberekké váltak a mi aktivistáink. És itt most tényleg felvetődik az imént a Nóra által felvetett kérdés, a szabadság kérdése. Tegnap amikor jöttünk ide és a Gergely Attilával beszélgettem erről, ő azt mondta, hogy Arisztotelész szerint a demokráciához szabad emberek kellenek. Az az én nagy kérdésem most, hogy az előző rendszer tudása, kulturális-közösségi készenléte korszerűsíthető-e, konvertálható-e állampolgári tudássá, átfordítható-e állampolgári cselekvéssé, egy modern tartalmú közösségiséggé? Ezt a kérdést érzem most a szakmánk legnagyobb kérdésének.
Ez volt a mondandóm egyik része, a másik pedig a mi szerepünk. A szakmatörténetet tanulmányozva kitűnik, hogy a közösségi munka, közösségfejlesztés egyik gyökere a társadalmi mozgalmakban, a civil társadalom önmozgásában rejlik. A másik tápláló talaj pedig a filantrópia. És én ebben érzem erősnek a mi gyökereinket. A mi nemzedékünk még egy kelet-közép-európai értelmiségi attitűd szerint munkálkodik, mert ebben nőtt fel. Minket is ez mozgatott Tamással a Műegyetemen: a jövő mérnökének, az értelmiségnek nemcsak szakembernek kell lennie, hanem Értelmiséginek is! Van társadalmi küldetése, feladata, mert a többlet-tudás kötelez. Ez a küldetéstudat makacsul belénk ette magát, valljuk be, akár szeretjük ma már ezt a dolgot, akár nem – az ember nagyon szeretne profinak látszani és nem ilyen nyúlós-szaftos dolgokkal foglalkozni, mint ideológia, küldetés-tudat meg egyebek… Valóban, nem is vonzó a mai társadalmi kontexusban erről beszélni, mint annyi más jó dologról sem, ez most egy ilyen időszak. Ezzel az értelmiségi küldetéstudattal szeretném párhuzamba állítani azt a szerepfelfogást, ami felé a külföldi szervezetek nyomnak bennünket. Ennek az ún. ’technical assistance’ a lényege. Ennek értelmében mi csak technikai segítséget nyújtunk – és ezt képzéseken néha egészen mechanikus technológiai sorrendre meztelenítve nyomják és adják át nekünk az egyes nyugati szakmai szervezetek. Ezt figyelhettük meg a közép-kelet-európai projektünkben során is, amikor olyan szlovákokkal és lengyelekkel kezdtünk együtt dolgozni, akiket amerikaiak képeztek ki erre a munkára. És az ő esetükben szó sem volt értelmiségi küldetéstudatról, legalábbis az első komoly kudarcsorozatukig nem. Mert ha összeomlik az alapítvány, mert nem kapnak több pénzt külföldről, akkor a „kollégák” fogják magukat és elmennek máshova dogozni, nincsen semmi baj… Az együttműködés 2 éve után megmutatkozott azért valamiféle változás az ő attitűdjükben is, a saját közeggel való küzdelem ugyanis elkezdett kitermelni bennük is egyfajta értelmiségi hozzáállást … Most akkor ennek örüljünk, vagy sem? Vállalni lehet-e, kell-e az ideológianélküliséget, vagy sem? Jó-e az, ha eszmék nélkül élnünk? Ha pedig igenis van ideológiaszükségletünk, akkor arra válaszolhat-e a civil társadalom elmélete, vagy sem? És vajon kiürül-e az új közösségiség, ha a civil társadalom eszméje zátonyra fut?
Ez a kiüresedés, a szerepünk potenciális módosulása, a vákuum, amiről ti is beszéltetek már, felveti a korszerűség-korszerűtlenség kérdését is. Korszerű-e egyáltalán a mi törekvésünk? És mindez visszavezet a kultúra kérdéséhez is: mi a mai kultúra korszerű tartalma, van-e korszerű tartalma, ki tudná megmondani? És mi a helyzet a hagyomány szerepe kontra jelenre orientáltsággal? Ezek azok a nagy kérdések, amire együtt kell keresnünk a választ.

Hozzászólások:

– A példában említett településen tehát a kulturális reprodukció kontra állampolgáriság a kérdés?
– Igen. Az egyik egy elemi szükséglet kiélése, ami elsősorban a szabadidő eltöltésre, a kulturális együttlétre, a pozitív élmények átélésére vonatkozik. A másik pedig – úgy érzem – a felelősség felvállalása az életünk iránt, a befolyásolás igénye, és mindannak a tudásnak a megszerzése, ami ehhez fontos és szükséges, mert az állampolgárrá válás óriási tanulási folyamat. És ugyanakkor állhatatos tevékenység is. A kulturális reprodukció gyakran akció jellegű: egyszer-egyszer összejövünk, de egyébként mindenki azt csinál az életével, amit akar és tud. Az állampolgáriságnak van egy építkezése, folyamatos tanulással, rendszeres és kitartó munkával jár. Mondjuk minden héten összejövünk hétfőn és megnézzük, hogy ki mit hozott, a hét során ki mit intézett a tervekkel vagy a beadványunkkal kapcsolatban, vagy kinek milyen tárgyalása sikerült? És ekkor végiggondoljuk együtt, hogy föl kell-e kérnünk egy szakértőt, vagy el kell-e mennünk két faluval arrébb, és meg kell-e keresnünk egy másik szervezetet? Vagy azt, hogy mik a következő teendőink, hogy az a beadványunk olyan legyen hogy…! És azt ki képviselje? És ha ezen túl vagyunk, akkor mi legyen a következő feladatunk?
A kádári szocializáció során nyert közösségiségben, amikor még a tsz szervezte a nagy együttléteket, utazásokat, kirándulásokat, ami után még ma is hatalmas nosztalgia él az emberekben, ennek során tehát nagyszerű szervezőkké váltak az emberek, és komolyan megtanulták a közösségi munka bizonyos elemeit. Amit azonban kulturális reprodukciónak mondtam, az nem csak reprodukció, ismétlés, fenntartása az előző korszak kultúrájának, hanem talán felélése is. Mi jön majd utána? A rendszerváltás után sokáig azt hittem, hogy ez majd kicserélődik egyfajta modern közösségiséggel, a cselekvő állampolgárisággal és létrejön egy erős civil társadalom … ez a váltás most nehezebbnek tűnik előttem, mint eddig bármikor.

Vissza a tartalomhoz

Parola archívum