Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Fordítási hiba
Szerző:	Beke Pál
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	1998
Szám:	4
Oldalszám:	4-5.
A cikkben lévő
Nevek:	Makovecz Imre, Charlie McConnell, Solymosi Frigyes
Intézmények:	Közösségfejlesztők Egyesülete,Közösségi Kapcsolat Alapítvány, Közösségszolgálat Alapítvány, Civil Rádió, Civil Kollégium, Települési Gyermekönkormányzatokat Segítők Egyesülete, Gyermek - és Ifjúsági Önkormányzati Társaság, Önkormányzati Szövetség az Ifjúságért
Települések:	Budapest, Csenger
Tárgyszavak:
Megjegyzés:	település-és közösségfejlesztés, közösségfejlesztés története
Annotáció:

vissza a tartalomhoz
Fordítási hiba

Amikor a nyolcvanas évek elejétől szabadcsapatként partizánkodtunk szerte Magyarországon, eszünkbe sem jutott a terminológiai vita. Csak azt érzékeltük, hogy a művelődési otthoni tevékenység általunk szorgalmazott megújításából még nem következik be olyan helyi életminőségbéli változás, amit feltételeztünk. Ki kellett lépni az intézmény falai közül. Egyesületeket, szabadiskolai kurzusokat szerveztünk tehát, a helyi híreket és lehetőségeket közzétévő újságok megjelenését szorgalmaztuk. A helybeliekkel összegyűjtettük, leírattuk és nyilvánosságra hozattuk a feledésbe merülő hagyományokat, eseményeket, recepteket, csúfolódásokat. Közreműködésünk aktivizálta az embereket, így egymásra találtak és egymásba kapaszkodhattak, ha már a hatalomból, a tulajdonból, a pénzből és a lehetőségekből kisemmiződtek.
Munkánk nyomán kalendáriumok, a megye ellenében felépített faluházak, a tanácselnöki akarattal szembeszegülő faluházépítő egyesületek, fölavatott katonasírok, népfőiskolai kurzusok, verseskötetek jelentek meg. Amikor az önmagukat “demokratikusnak” és “ellenzéknek” nevezők (és persze még sokan mások) március tizenötödikéiket rendezték Budapesten, mi a fölelevenített hagyományok nemzeti zászlai alatt szabadon énekeltük a Kossuth-nótát a siómarosi utcán, majd a koszorúzást követő bálon. Elértük, hogy megszűnjék az építési tilalom ott, ahol az emberek élni, vagy építkezni akartak, Makoveczékkel mintafalu is megépült. A települések (például Csenger) nagyobb beruházásait megelőzően a hivatalokon túl az emberektől tájékozódtunk, hogy mit, és miből mekkorát tervezzenek az építészek. Gyökérteres szennyvíztisztító ötletét importáltuk, hogy ne ússzanak fekálián a falvak, és azért éppen azt, mert megépíthetőnek és működtethetőnek gondoltuk a kor szokásos társadalmi munkájában, gépek és energia nélkül. Romos pincefalut keltett életre egyikünk a helyben lakó emberek boldogulására, másikunk a fóliázást tanította ott, ahol a primőrök termesztésére ez még ismeretlen eljárás volt.
A számunkra elérhető szakmai nyilvánosság korlátozott alkalmain engedélyezett volt ugyan a szabad szájú beszéd, de azért értettük, hogy bár a szöveget engedik, az eredményeket fékezik, tiltják. Ha a hatalom megrovott, saját szavaival és saját határozataira hivatkozva próbáltuk védeni eredményeinket, és a kor szokásaihoz igazodva kitalált Lenin-idézetekkel bizonyítottuk munkánk szükségességét. Mindezek ellenére beláttuk, hogy amit mi csinálunk és szorgalmazunk, az már nem népművelés a szó ortodox értelmezése szerint, és ezért dadogva kerestünk új fogalmakat kialakult tevékenységeink összefogó értelmezésére.
Nem tudtuk, hogy ezt az általunk végzett, sajátos helyzetünk sajátos kényszereiből született sajátos tevékenységet a Lajtán túl, de különösen az angolszász nyelvterületen már évtizedek óta ismerik és végzik (nyilván az ő sajátos helyzeteik, igényeik és problémáik szerint). Saját nevet is leltek reá, megkülönböztetendő valamennyi más, a társadalommal kapcsolatos tennivalótól: community development – mondják ők, szerencsésen egy szóba sűrítve a települést és annak lakóit, mint közösséget, beleértve ebbe a sajátos társaságokat, az azokkal való sajátságos tennivalót, netalán segítséget, segítő munkát, és mindezek fejlesztését, értsd: a teljesebb, bonyolultabb, a magasabb rendű minőségi állapot felé irányuló mozgás, változás segítését. Honnan is tudhattuk volna akkor, hogy mi már ezt csináljuk, amikor az információk legfőbb forrása a minisztériumi fiókokból kegyként megkapott fordítások és az ugyancsak innen beszerzett exkluzív tanulmányok voltak? Ezek fölött aztán napokon át tartó értelmezési vitákat folytattunk, de az immár új tevékenykedés megjelölésére mégsem találtunk jobb szót, mint hogy “közösségfejlesztés”, legfeljebb szókapcsolattal érve el az angol nyelv tömörségét: település- és közösségfejlesztés, mondtuk és írtuk.
Sikereink persze csak helyiek lehettek. Tudtuk, hogy ez a szemlélet nem lehet általános az akkori Magyarországon. Tudtuk, hogy a hivatalos Magyarországnak nem öntevékeny és gondolkodó emberekre van szüksége. Tudtuk, hogy bérrabszolga kell, és nem az önálló, a cselekvő polgár. Tudtuk, hogy állampolgári magatartásként a “kaparj kurta, neked is lesz” a kívánatos, mert tudtuk azt is, hogy őáltaluk csak így manipulálható a társadalom. Tudtuk, hogy a méltósággal viselkedő ember helyett az alattvaló a pártállami cél. Tudtuk tehát, hogy helyi (talán tehát közösségfejlesztőinek mondható?) munkánk az uralkodó szélirány ellenében hat, és nem reménykedtünk sem látványos sikerben, sem támogatásban. Érzékeltük, hogy egyelőre tűrik, de az is lehet, hogy még csak nem is érzékelték, hogy mit és miket teszünk.
1988/89 fordulóján nem lehetett pontosan tudni, merre fordul a világ. Amikor mások pártsátrakat vertek maguk fölé, mi addigi munkánk mentésére, gondozására, az újabb feladatok keretéül létrehoztuk a Közösségfejlesztők Egyesületét, hogy ha majd az állami intézetből már esetleg nem lehet, hát ekként állhassunk rendelkezésre. Az is célunk volt, hogy egy akolban legyünk mi mindannyian, akik szerte az országból elköteleződtünk már az ilyesféle tevékenykedés irányába. Amikor aztán nem rosszra fordultak az ország dolgai, bizakodni kezdtünk. Évtizedes előkészítéseink bizonyára nem hiábavalóak voltak, nyilván most jön a cselekvés órája. Milyen jó és milyen szerencse, hogy véletlenszerű feladatvállalásból, az adott helyzeteknek engedelmeskedve, végül is egyfajta szerves fejlődés eredményeként eljutottunk idáig! Hiszen készen áll egy szelíd társadalomfejlesztő technika teljes és kipróbált eszköztára. Éppen akkorra, amikor már cselekedni lehet, amikor az egész rendszert kell amúgy is átalakítani.
Annál is inkább, mert a '90-es évek elejére immár biztosak voltunk abban, hogy a közösségfejlesztés minden társadalmi cselekvés kezdete. Hiszen olvashattuk immár Charlie McConnell A közösségfejlesztés támogatása Európában című tanulmányában, hogy “Az Európa Tanács világosan felismerte, hogy a közösségfejlesztés nemcsak az önkormányzatok és a helyi demokrácia számára alapvető jelentőségű, hanem az új Európa demokratikus alapjainak a kiépítéséhez is nélkülözhetetlen” (Parola Füzetek, Bp. 1992., 9. old.). Igaz, még ugyanabban a bekezdésben arról is ír a szerző, hogy “a közösségfejlesztés elkötelezettjei tisztában vannak azzal, hogy a helyi hatóságokat és a helyi közösségeket egyaránt meg kell győzniük a közösségfejlesztés hatékonyságáról”, dehát új világba lépve meggyőződésünk volt, hogy ezt nálunk – az éppen elmúlt negyven év rombolásai miatt – mindenki tudja.
Nem véletlen tehát, hogy eufórikus állapotunkban (és a beinduló pályázatok által némiképp támogatva) a közösségfejlesztési tevékenykedés többféle szervezete is hamar megszületett: először az információk elérhetőségét szorgalmazó Közösségi Kapcsolat Alapítvány, majd a település- és közösségfejlesztést helyi-térségi munkákkal megvalósító Közösségszolgálat Alapítvány, ezt követően a közösséget a közös rádiózásban megtalálni ajánló Civil Rádió és társszervezetei, majd a helybéli fontos ügyek – saját ügyeik! – illetékeseivé előlépett “települési laikusok” képzését fölvállaló Civil Kollégium. Kiágazott egyfajta ifjúsági- és gyermekmunka is az anyaszervezet, a Közösségfejlesztők Egyesületének egyik utód-műhelyéből: létrejött a Települési Gyermekönkormányzatokat Segítők Egyesülete, majd a működő szervezeteket összefogó Gyermek- és Ifjúsági Önkormányzati Társaság. Több éves közösségszervező munka eredményeképp éppen most születik egy új egyesület Önkormányzati Szövetség az Ifjúságért néven. A lendületbe belefért, hogy szerzői lehettünk a Belügyminisztérium szerkesztésében (akkor még) megjelentetett Településfejlesztési Füzetek egyik számának “Ajánlások a községi és kisvárosi településfejlesztési koncepciók készítéséhez” címen, és bizakodtunk, hogy az önkormányzatok és különösen az állam használni fog minket. Például úgy, hogy a településeken közösségfejlesztői szaktudással rendelkező közösségi munkások (a falvakban a gazdajegyzők mintájára térségi közösségi menedzserek) dolgozzanak, és például úgy, hogy képzésükre szakképzést szervezzünk. Javasoltuk, hogy elkülönített pénzalap létrehozásával szorgalmazzák a települések működésének és működtetésének társadalmiasítását, ami a polgárok és az intézmények, a polgárok és az önkormányzatuk közötti feszültségek oldására látszott alkalmas eljárásnak.
Eközben kormányváltás történt. A '90-es évek közepére felépített struktúrák megrendelés és feladat nélkül maradtak. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem töltötte ki kereteiket szakmai tevékenység, dehogy, csak éppen kapacitásuk lett volna sokkal több. Nincs mód e hasábokon arra, hogy részletezzük valamennyiük munkáit, amelyek révén a helyben lakók öntudatra ébredtek, munka- és vállalkozásképessé váltak, vagy éppen elviselni és programozni tudják magukat, mert ráébredtek, hogy a politikai változásokkal sorsuk saját kezükbe került. Önkormányzatok döbbentek rá feladatukra, találtak kapcsolatot, rendezték viszonyaikat, képesek lettek immár segíteni polgáraiknak. Határok nyíltak meg, és aki korábban csak a templomtornyot, most immár a határ-túloldali polgármestert is láthatta.
Jó kérdés, hogy miért kell mindehhez a közösségfejlesztői szaktudás, a nehezen megtermelt egyesületi-alapítványi bevételekből, esetleg a törzstőke fölemésztéséből finanszírozott akciók sorozata? Ám mint tapasztaltuk, kellett hozzá. A válasz gyaníthatóan az elmúlt negyven évben kialakult (kialakított!) polgári önállótlanságban, az állami atyáskodás lelki mélységekig ható elfogadásában, sőt: elvárásában, a külső-felső intézkedés és gondoskodás manapság szinte kiirthatatlannak látszó reményében található.
Még jobb kérdés, hogy miért nem kell a közösségfejlesztés és a közösségfejlesztők szaktudása a Magyar Köztársaságnak? Az önálló, a tudatosan cselekvő, az összefogásra és együttműködésre képes polgár éppen úgy európaiságunk feltétele, mint az azonnal indítható villamoserőművek. Ez utóbbi bizonyára drága, de legalább belátható idő alatt megépíthető. A pártállami idők beidegzettségét felejtő, új/régi gondolkodású és magatartású polgár kialakulása azonban évtizedekbe telik. Ha úgy magára hagyott, mint manapság.
Solymosi Frigyes professzor úr szép cikket írt a Magyar Nemzet október 30-i számában az értelmiség (politikai) szerepvállalásáról – bevallom, ez a szöveg késztetett írásra. Vannak ugyanis olyan értelmiségiek is, akik állnának rendelkezésre, ha kellenének. Nem szükségképpen a pártokban, hanem a politikumot formáló teljesítményükkel. Olyanok tehát, akik munkájának formálandó tárgya a társadalmat alkotó országlakosság.
Persze magunkra (is) gondolok. Nincs szégyellnivalónk, mert a mi teljesítményünk is ez a felemás, de mégis szabad mai Magyarország. Munkánk a “lelki plakátragasztás”, a polgárok képességeinek, polgárrá-válásának fejlesztése, az együttműködéseiknek keretet adó civil szervezeteik kialakítása, és e szervezetek működőképességének megtanítása. Mert hát honnan is lenne bárkinek erre való képessége, ha nem lehetett gyermekkorában olvasóköri kuglibaba-szedő, vagy kaszinótag gyermekeként a vasárnapi ebédet a tagok körében elköltő? Munkánk az önkormányzatok polgárbarát működtetésének hazai viszonyok közötti kitalálása is, az önkormányzatok közötti együttműködés megtanítása, az önkormányzatok funkcióinak társadalmiasítása, intézményeik átalakítása helyivé és közösségivé, a fejlesztési programok közösségi úton való kidolgozása és még annyi minden más!
Nincs szégyellnivalónk, de érdekes: főnököm azzal lepett meg a legutóbb, hogy ezen új minisztériumnak is gyanús a közösségfejlesztés. Szavait nem pontosan idézem, de ő sem volt precíz, amikor erre utalt. Még az elvtársi időkből ismerős ez a kétely, és csak sajnálom, hogy bármilyen szövegösszefüggésben újra megjelenik. A tájékozatlanság – úgy látszik – pártsemleges. Az elmúlt négy évben legalább csend – bár súlyos és veszteségeket okozó csend – volt körülöttünk.
Pedig Európa prioritásai között (érthető módon) központi helyen szerepel a community development, a mi értelmezésünkben tehát a település és polgárainak fejlesztése, a település- és közösségfejlesztés. Ez magyar fordításban pusztán a helyi és térségi fizikális, mérnöki fejlesztőmunkára, térségi (regionális) tervezésre-fejlesztésre egyszerűsödött. De hová tűnt belőle nálunk az ember?
Vajon pusztán fordítási hiba, vagy esetleg titkos koncepció a közösségfejlesztés (az emberi-polgári képességfejlesztés, de tulajdonképpen a társadalomfejlesztés) hazai gyakorlatának gyanús volta és támogatásának hiánya?
Beke Pál

A cikk némileg rövidített változata “Lelki plakátragasztók” címmel a Magyar Nemzet 1998. november 26-i számában jelent meg.

Parola archívum