Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Közösség, hagyomány, kultúra: Kistérségi összefogás a Sárvíz mentén
Szerző:	Kiss Balázs
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	1999
Szám:	3-4
Oldalszám:	8-10.
A cikkben lévő
Nevek:	Kossa Lajos, Bor József
Intézmények:	Falu c. folyóirat, abai hegyközségi egyesület, PHARE CBC, EU
Települések:	Fejér megye, Mezőföld, Aba, Csősz, Kálóz, Kisláng, Sárkeresztúr, Sárszentágota, Soponya, Tác, Sárvíz Kistérség, Magyarország, Bodakajtor, Bakony, Mezőföld
Tárgyszavak:	kistérségi összefogás, Sárvíz, közösség, hagyomány, kultúra
Megjegyzés:
Annotáció:

vissza a tartalomhoz
Közösség, hagyomány, kultúra:

KISTÉRSÉGI ÖSSZEFOGÁS A SÁRVÍZ MENTÉN

1997-től kísérem figyelemmel Fejér megye közepén, a Mezőföldön fekvő nyolc község: Aba, Csősz, Káloz, Kisláng, Sárkeresztúr, Sárszentágota Soponya és Tác szövetségének, azaz a Sárvíz Kistérségnek szerveződését, fejlődését. Ez egy spontán módon, a települések által önállóan szervezett, nem statisztikailag kialakított térség. Abán, a térség legnépesebb (4200 fős) községében egy nagy hatású, tudatos közösségszervező településpolitika biztatásával a civil szervezeteknek legkülönfélébb fajtái alakultak meg igen nagy számban. Máig több mint 40 egyesületet indítottak a faluban, ebből kb. 20 aktívan működik. Az ottani beszélgetések során kiderült, hogy ezek az autonóm szerveződések önállóan is igen rendszeres kapcsolatokat tartanak fenn a szomszédos falvak hasonlóan nagyszámú egyesületeivel, klubjaival és az önkormányzatokkal. Ezeket az egyesületeket a sárvízi önkormányzatok számomra meglepően komolyan veszik, mert nemcsak hogy jó közösségek, hanem olyan alapelveket, célokat és programokat is megfogalmaznak, melyek fontos tényezői a települések fejlődésének.
Akkor diplomázó településmérnökként éppen az érdekelt, hogyan lehet hatékonyabban együttműködni az érintett helyi közösségekkel olyan bonyolult döntéshozatali folyamatokban, mint a településtervezés. A posztmodern nyugati világban az új posztindusztriális gazdasági ciklus és a fenntartható fejlődés eszméje felértékelte az úgynevezett “demokratikus tervezést”. A döntés-előkészítési folyamatokban több helyi információra és mind szélesebb részvételre alapoztak. A helyi közösségek – mint emberi erőforrás – fontos tényezővé váltak a döntés-előkészítésben és részfeladatok önkéntes lebonyolításában. Sajnos Magyarországon még nem alakult ki ennek a gyakorlata. Igen elszomorított, hogy néhány kaotikusabb probléma eldöntésénél – mint pl. egy rendezési tervnél vagy egy költségvetésnél – gyakorta azok a hataloméhes szerencselovagok jutnak politikai és gazdasági tőkéhez, akiknek közük sincs a problémák valós gyökereihez. Ezzel rengeteg kárt okoznak az ott élő kisközösségeknek, s hatalomkoncentrációra pazarolják a közös erőforrásokat. Egy település vagy térség igen összetett rendszer: a helyi közösség kapcsolatainak hálózata. Az általuk alkotott alrendszerek, mint pl. a gazdaság, a technológia, a jogszabályok, a környezet védelme, az oktatás, az infrastruktúra, a regionális kapcsolatok, stb. akár önmagukban is átláthatatlanok. Akkor hogyan lehet mindezt egybevéve irányítani úgy, hogy legalább a fontosabb döntések valamiféle közmegegyezésen alapuljanak?
Az utóbbi három évben egyre több érvet találtam arra, hogy miért érdekel engem annyira a Sárvíz Kistérség. A Sárvíz mentén élő emberek a hagyományaikról, a közösségről mondták el mindennapi tapasztalataikat és érzéseiket. Most csak annyit szeretnék továbbadni, amit nekem jelent ez a közösség, tehát azt, hogy hogyan lehet igazán szerves polgári fejlődést gerjeszteni a helyi társadalom civil szféráinak segítségével. A cikk címe lehetne ez is: “A Sárvíz sztori”.

Közösség és helyi politika

A kistérség- és közösségszervezés kezdeteiről így vall Kossa Lajos abai polgármester a Falu c. folyóirat 1994. tavaszi számában: “A háború előtti falvak társadalmának életét különböző egyesületeken, egyleteken és más közösségeken keresztül szervezték meg az emberek. 1945–90 között viszont leromboltak mindent, amihez előzőleg az emberek kötődtek, és egy idegen struktúrát erőltettek rá az országra. Ennek hosszú távú következményei lettek(...)” A totalitariánus állam megszűntével a mesterségesen integrált társadalom elidegenedett darabokra hullott szét, melyre közismert példa, hogy a volt termelőszövetkezetekből a gépeket alkatrészenként lopták szét a volt tagok. Ugyanakkor a romló közbiztonság, a lyukas szociális háló, a növekvő munkanélküliség arra késztette az egymást ismerő embereket, hogy valamiképpen mégis össze kell fogni, ha “föntről” nem várható segítség, hát nekik maguknak kell tenni valamit környezetük anyagi és szellemi lepusztulása ellen. “(...)Az elmúlt négy évben felfedezhető volt a '45 előtti hagyományok felélesztésére való törekvés, de ehhez nagyon erős segítség kellett felülről, tehát sokszor az önkormányzat részéről történt a kezdeményezés. Ezután már könnyű volt rátalálni azokra a falubeli emberekre, akik vállalták a további szervezést, s a közösségek összefogását.” (K. L.)
1991-től a Sárvíz Kistérség településein működő egyesületek ismerkedni kezdtek egymással, együtt szerveztek ünnepeket, találkozókat és eseményeket a sport, a kultúra, a helyi hagyományok területén, melyben már mind a négy falu apraja-nagyja közösen részt vett. 1994-től a “négyek” (Aba, Káloz, Sárkeresztúr, Soponya) önkormányzatai megkötötték a kistérség első szerződéseit, melyekben elkötelezték magukat az ünnepek, a kultúra, az oktatás, az önkormányzati ügyintézés, az infrastrukturális beruházások, a közös érdekvédelem és más egyéb, a településeket érintő területeken való szoros együttműködésre. Az első Sárvíz-szerződés alapvető célja, hogy az addigi jó kapcsolatokat erősítsék, az együttműködésben szervezett rendezvények és programok összehangolását elősegítsék. Leginkább persze bátorító hatású volt ez a szerződés a civil kezdeményezések serkentésére és összefogására, továbbá megalapozta az intézmények kooperációját. A szerződés már részben tartalmazza a települések önkéntes részvételének, a decentralizált társulásnak alapjait. A második Sárvíz-szerződéssel a községek előre felkészültek a kormányzatnak a kistérségi együttműködéseket támogató politikájára. A kistérség 1998-ban “nyolcak”-ra bővült, további falvak csatlakozásával.
A szerződések nyomán rengeteg minden megvalósult a közös tervekből. Csak néhányat kiemelve a sokaságból: kialakult a helyi iskolákat kiegészítő, a helyi hagyományokat kutató és fenntartó művészeti alapiskolák szakmailag és gazdaságilag is egymást támogató kistérségi hálózata, mely a térségen kívül is egyre nagyobb népszerűségnek örvend. A civil szervezetek és alapítványok száma ugrásszerűen megnövekedett (településenként 8–20 aktív egyesület). A helyi kezdeményezések az egyesületeken keresztül közvetítődnek – mondhatjuk tehát, hogy a helyi településpolitika alakulásának színterei. Színvonalassá váltak és a helyi hagyományok bemutatásával komoly feladatot kaptak az ünnepek. Javult a települési környezet (közterület-rendezések). A gazdasági eszközök megosztásával közös vízbázisok és szennyvíztisztító telep létesült és van tervben; valamint összekötő utak épültek Aba-Bodakajtor és Aba-Soponya között – az utóbbi egy új hídon fut át a Sárvíz-csatornán. Közel kerültek így egymáshoz a szomszéd falvak, könnyebben lehet a portékát eladni-vásárolni, munkát vállalni, helyettesíthet máshol az orvos és az önkormányzati ügyintéző, de a hídon lehet gondolatot (sőt csókot) is váltani.
A szerződésekben megkötött egyenrangú kapcsolatrendszer a térség minden falujának biztosítja a garanciát arra, hogy a közös döntésekben mindenki szava egyformán számítson; ne alakuljon ki az egyoldalú centrum-periféria viszony. A közös terheket mindenki, de csak arányosan viselheti. Tehát a Sárvíz-menti településeken nem egyedi akciókra irányult a kistérségszervezés, hanem a helyi demokráciának a helyi autonóm közösségekből kiinduló spontán önszerveződésének támogatására.

Kultúra és érdekérvényesítés

Hogyan legitimálódik egy önkormányzat vagy egy kistérségi szövetség az emberek szemében? Hogyan épülhet autonóm kisközösségi érdekekre az önkormányzatok által menedzselt szövetség? A sárvízi önkormányzatok tudatosan használták fel a kultúrát és az ünnepeket arra, hogy közvetlen kapcsolatot alakítsanak ki a helyi közösségekkel. Kicsit receptszerűen fogalmazva az ünnepek jelentősége abban áll, hogy megtaláljuk MIT ünnepelhetünk, MIÉRT és HOGYAN. Ezzel közös CÉLOK és ÉRTÉKRENDEK fogalmazódnak meg, amiket SZIMBÓLUMOKKAL jelölünk (pl. a Sárvíz elnevezés, címer, zászló, szállóigék stb.). Az ünnepeken mindenki megmutathatja eddig felkutatott ÉRTÉKEIT és HAGYOMÁNYAIT. Ha a helyi hivatalok mint szolgáltatók, és a civil fórumok már természetes kapcsolatban vannak, akkor hivatalos szintre is emelhető az együttműködés: KÖZÖS INTÉZMÉNYEK, INFRASTRUKTÚRA, ÉRDEK-VÉDELEM, s így még magasabb szintű SZÖVETSÉG jöhet létre.
A kapcsolatfelvételek először a kultúra, a hagyományok oldaláról vetődtek föl, de nem azért, hogy csak jól érezzék magukat a résztvevők. Egyfajta rejtett tapogatózás ez a közös gondolatok, fontosnak tartott értékek újrafelfedezéséhez, megtalálásához. A kívülállók számára csak játéknak, szórakozásnak tűnnek a közös kulturális programok. Talán fölösleges pénzkidobásnak tartják, hiszen látszólag nem kecsegtet semmi közvetlen nyereséggel. Aki csinálja, aki részt vesz benne, annak viszont sokkal többet jelent. Először felfedezik a helyi identitást, ami saját mítoszaival, szimbólumaival eszmeileg összetartja az adott közösséget. Másodszor az egyesületekben, a megszervezett falusi és térségi programokban mind közös, hogy az együttműködés, a közös célok és a jövőorientáltság felé vigye az embereket. A kulturális rendezvények, az összejövetelek közösségi megszervezése a helyi közösségek szervezési hatékonyságának az erőpróbái is egyben. Itt úgymond “mérni” lehet az együttműködési képességet, felidéződnek a közéleti viselkedési kultúra rég elfelejtett elemei, kapcsolatok, kötődések alakulnak, a legkülönfélébb információk cserélnek gazdát stb. Tehát fölrázódik a helyi közélet, kialakulnak a nyilvánosság terei, természetessé válik a civil kurázsi, és ez egyben a helyi politikai közélet és a településirányítás átalakulását, nyíltabbá válását is magával hozza. A helyi hatalom nyitottsága a helyi kezdeményezések felé valós esélyt adhat arra, hogy ezek az erőpróbák később átmenjenek a közösség érdekeinek kemény érvényesítésébe.
A mai általános felállás zárkózott helyi hatalom esetén azonban az, hogy a helyhatósági választások alkalmával a település közössége a döntési jogot és kötelezettségeket átruházza a képviselőkre, akik nem visszahívhatók. Ezért az egyszerű polgár kiszolgáltatottnak érzi magát a választási ciklus idejére. A képviselő-testület és a polgármester elhivatottsága ezzel szemben megnő. Szélsőséges esetben a hatalom féltékennyé válik bármely önálló kezdeményezésre, elhatárolja magát tőle, információkat tagad meg, szaporodnak a zárt ülések. (Erre a Sárvíz Kistérségben is volt példa: “Az önkormányzat felelőssége a működőképesség, a stabilitás fenntartása, az egyesületek meg felelőtlenül követelőznek.” – mondta egy alkalommal az egyik település polgármestere. Ez a falu egyébként nemrég lábalt ki az előző ciklusban felhalmozott adósságokból, s az adósságcsapdát az iménti polgármester felelősségteljes, szigorú és jóakaratúan sikerorientált politikájával tudta elkerülni. A faluban történt változások viszont felrázták a közösséget, és gombamód szaporodásnak indultak a különböző kezdeményezések. Ez a polgármester azonban vetélytársakat és nem szövetségeseket látott a faluban megalakult néhány – településszépítő, pályázati lehetőségeket kihasználó – egyesületében. Az is igaz, hogy a civil kezdeményezés, érdekérvényesítés lehetősége sokszor akkor is tudatosodik egy közösségben, amikor már szinte rájuk nehezedik egy zárt önkormányzati túlhatalom, s szükségessé válik ennek korlátozása.
Az érdekérvényesítő közösségek anélkül válhatnak közéleti tényezővé, hogy beépülnének a hatalom már meglévő struktúrájába. A működésükben alkalmazott stratégia ettől függetlenül lehet más és más: folytathatnak konstruktív kooperációs politikát, vagy használhatják az ellenzékiség eszközeit. Fontos azonban, hogy ne váljanak a hatalom részévé, hogy autonómiájuk hitelét megőrizzék. Megvan a lehetőség arra, hogy a helyi hatalom egyenrangú partnereként legitimálódjanak: például részesei legyenek a döntés-előkészítésnek információcserét bonyolítsanak le, illetve fontos részfeladatokat végezzenek el önkéntes erővel. Ez utóbbi funkció az önkormányzatoknak ma már egyre fontosabb, hiszen a rájuk ruházott egyre számosabb feladatkörök nincsenek összhangban az ellátandó feladatok költségigényével. Ugyanakkor a civil szerveződések a legtöbb esetben egy meghatározott lakókörnyezet életfeltételeinek javítását tűzik ki célul. Az önkormányzatok és civil szervezetek által közösen kiépített kapcsolatrendszerek és szolgáltatási rendszerek együttes megtervezése eredményezheti az önkormányzatra háruló feladatok költséghatékony megosztását, kihelyezését a nonprofit szférába.
Befejezésként egy már-már költői allegóriát idéznék föl, mely a Sárvíz-csatornán, Aba-Soponya között épített híd avatóünnepélyének egyik fő szimbolikus eseménye volt számomra. Bor József, az abai hegyközségi egyesület elnöke jó ismerősöm. Nem hallott még a komparatív előnyökről, a fenntartható fejlődésről, a Phare CBC-ről és más EU-s hókuszpókuszokról, de pontosan érzi, hogy mi a szimbolikus jelentősége a kistérségi összefogásnak. Szóval ő az említett eseményen “Ezeréves Magyarország” szőlőszemeket gurított át a hídon az abai oldalról a soponyai oldalra. Eközben ékesen szólt arról, hogy ha az abai “Ezeréves” szőlőszemek a soponyai oldalon megfakadnak és tőkévé érnek, akkor mindkét település gazdagodik ezzel. Az ünnepély után azonban egy pohár bor mellett folytatta az allegóriát: “A Sár vize a Bakonyból ered. Itt folyik át a Mezőföldön, bele a Sióba, a Sióból a Dunába. A Duna sok száz, sok ezer vízfolyást egyesít, amik más-más országokból is jönnek. Aztán a Duna végül belefolyik a Fekete-tengerbe, ami egyesül a Földközi-tengerrel és a világ óceánjaival. Esőcseppként mindez visszahullva termékennyé teszi a mi szőlőnket is.”

Kiss Balázs

Parola archívum