Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
Az én történetem
Szerző:
Balogh Attila
Sorozatcím:
Parola
Rovat:
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Év:
2016
Szám:
1
Oldalszám:
A cikkben lévő
Nevek:
Balogh Attila, Kovács Tímea
Intézmények:
Civil Kollégium Alapítvány; facebook 3933
Települések:
Olaszliszka
Tárgyszavak:
romaság, megbélyegzés, szociális tűzifa; összefogás-tett
Megjegyzés:
kategória: egyéb, éspedig: saját történet elmondása
Annotáció:

Balogh Attila: Az én történetem

Az én történetem egész messzire vissza fog nyúlni. Olaszliszka romaságának történetét szeretném bemutatni nektek. Elmondom nektek mindennapjainkat, reményeinket, álmainkat és jövőnket.
Mind azzal kezdődik, hogy megszületünk, és mindenféle jelzőket aggatnak ránk. Miért, kérdem én? Mi is lélegzünk, mi is emberből vagyunk, minket is Isten teremtett! Mint minden embert egyformán… Nem értem a megkülönböztetés lényegét. Eddig csak azért bántottak minket, mert romák vagyunk, de kaptunk még egy jelzőt: „az olaszliszkai gyilkos cigányok” – ezzel az egy mondattal szembesültünk minden nap. Máig is sokat halljuk: mint egy láthatatlan fal, amely árnyéka alá veszi Olaszliszkát, különösen minket, romákat! Ha egy terebélyes fán néhány gyümölcs megromlik, az nem azt jelenti, hogy az egész fa romlott. Értem ezt az olaszliszkai romákra, akik már feladták elveiket és beletörődtek a különböző jelzőkbe és kritikákba.
Ezektől az időktől kezdve családok hullottak szét, idegen fogalommá vált számukra a tisztelet, megszűnt a közösség, nem bíztak egymásba, mint eddig. Páran megpróbáltak segély kézért nyúlni… Nem jött senki. Hívtunk, de mindhiába. Így volt. Sokáig úgy tűnt, hogy már nem is fog változni. Sajnálattal néztem végig Olaszliszkát, mivel egy nagy és összetartó család volt. Igenis voltak gondok, de azt közösen oldottuk meg. Mikor már végképp feladtam a reményt, belépett Olaszliszka történetébe a Civil Kollégium Szervezet személyében Kovács Tímea. Ő megpróbálta megoldani ezt a problémát. Én próbáltam elmondani, hogy mivel áll szemben, de az ő makacssága és tenni vágyása nem engedte, hogy meghátráljunk és ennek következtében összefogtunk és nekivágtunk a nagy feladatnak.
Kezdték a Dankó Pista úton, ahol már több évtizede csak föld és sáros út volt, közösséget szervezve kiharcolták az aszfalt utat. Felkerestünk egy helyi erdészt fagyűjtés szempontjából. Azon az éven 15 nagycsalád szedhetett fát, ami 80 köbméter fa volt. Ez a fa szedés nagyon nagy segítség volt a romák számára, köztük nekem is, mivel nem kellett lopnunk, nem kellett életünket kockára tenni a befagyott Bodrogot átkelve és senkinek nem kellett börtönbe vonulnia, családját itt hagyva. Ez jó példa volt arra, hogy megmutassa nekünk, hogy ha közösséget szervezünk és alkotunk, akkor képesek vagyunk elérni céljainkat.
Ugyanezzel a lendülettel kiharcoltuk a szociális tűzifát. Azon az éven 3.733.800
Ft. összeget számolhattunk el. Ez már egy óriási lépés volt. Sok segítséget nyújtottunk együtt Olaszliszkának. Köztük az ifjúságnak… Úgy gondolom, hogy az ifjúság a mi jövőnk, és ha nem vigyázunk rá eléggé, semmivé vész. Hisz ők fiatal hajtások az öreg fán, nekik még van reményük és jövőjük, csak a megfelelő irányba kell hajtani őket, ami a mi dolgunk és kötelességünk. Évek során kiérdemeltem azt, hogy az ifjúság befogadott köreibe és tiszteletet nyújtanak felém, ami másoknak nem volt könnyű. Én úgy vélem, hogy a tiszteletet nem ki kell követelni, hanem ki kell érdemelni. Nekem sem egyről a kettőre ment: ez 24 év munkája. Úgy sikerült, hogy velük együtt gyerekké váltam: vagyok a barátjuk, vagyok egy támasz és vagyok az, akire mindig számíthatnak. De leírni bármit lehet, és hogy ne üres szavak legyenek, bizonyítja a facebook 3933 - közösségi csoport. Így folytam bele Olaszliszka életébe önmagam is. Én önszántamból segítek Olaszliszkának. Mért?
Az elejére már én sem emlékszem… Elkezdhetném sorolni a nehéz gyermekkoromat. A család szó fogalmát. Mindig is ragaszkodtam Olaszliszkához… Csak az értheti meg Olaszliszkát, aki ide született. Tetteimet nem fogom tudni megmagyarázni… Ha a sors úgy szánta, hogy én cselekedjek a nevükben, akkor állok elébe. Az én szavam segélykiáltás a fény felé. Mert a hangjuk elvész a tompító szélben. Tetteim reakciót követelnek és kapnak is Olaszliszkától. Érzem, hogy van még reménye Olaszliszkának. Már nem egyszer felállt az élet adta pofonokból. Úgy érzem, most sem lesz másként. Az elmúlt évek során megtanultunk egységgé válni. A sorsunk nincs és nem is lesz megírva. Mi építünk, nem rombolunk, nem futunk – itt maradunk! Olaszliszka a miénk is és nem adjuk semmiért! Olaszliszka aszfaltja folyik ereinkbe, hegyeinket vállainkon hordjuk. Minden napkeltével magunkba szívjuk Olaszliszkát és nyugtával kifújjuk.
Én büszke vagyok arra, hogy roma és olaszliszkai vagyok. Ha nem lehetnék az, irigyelném őket. A történtekből sokat tanultam, rájöttem sok mindenre és már tudom, Olaszliszkát nem csak nézni kell, hanem látni is… A romaságot pedig nem csak hallani, hanem meghallgatni kell.

Balogh Attila
Olaszliszka, 2016. január 13.

Parola archívum