Reflexiók és kérdések - Harkai Nóra dolgozatához kapcsolódva

Parola archívum

A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Reflexiók és kérdések - Harkai Nóra dolgozatához kapcsolódva
Szerző:	Varsányi Erika
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2007
Szám:	3
Oldalszám:	1
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
Megjegyzés:
Annotáció:

Varsányi Erika

Reflexiók és kérdések
- Harkai Nóra dolgozatához
kapcsolódva

(Elhangzott Harkai Nóra: Közösség és közösségi munka c. tanulmányának bemutatóján, 2007. február 16-án Budapesten, a Magyar Művelődési Intézetben tartott Szakmai Napon. A tanulmány a www.kozossegfejlesztes.hu honlapon a Parola-füzetek sorozatban olvasható. A szerk.)

1. A dolgozatot a normatív közösségfogalom hatja át . A szerző eszmeként értelmezi a közösséget, ám ha ezt az eszmét a valósággal szembesítjük, akkor leginkább a hiánnyal találkozunk, ezért az itt következő kritikai alapállás e szembesítésből fakad.
Kérdés, hogy gyakorlati munkánk során átélt tapasztalataink igazolják-e a közösségnek mint eszmének a megvalósíthatóságát, beavatkozásaink valóban alakítottak-e a valóságon, vagy inkább a kudarcok felől közelítve: nem arról van-e szó, hogy a valóság erősebb minden normatív megközelítésnél és ellenáll azoknak a törekvéseknek, amelyek normatív alapon, azaz abból a kiindulásból, hogy mit tekintünk Jónak, próbálja megváltoztatni azt?
A dolgozat nagy elméleti apparátussal és többirányú kitekintéssel érzékelteti azt a mindannyiunk számára ismerős dilemmát, hogy spontán társulások történetileg csak az ezt előhívó, ösztönző, megerősítő kulturális-politikai miliőben jöhettek létre, míg ez utóbbiak hiánya esetén számtalan erőfeszítés ellenére sem biztosítható egy fejlesztési program tartós fennmaradása.
2. A közösséggé szerveződés, a civil társadalom kialakulása ellentéteként, kritikai felhanggal jelenik meg az individualizmus, amely a modern ipari-fogyasztói társadalom következményeként szakítja szét azokat a kötéseket és kötöttségeket, amelyek a tradicionális társadalom kohézióját megteremtették. A XIX. századtól valóban lényeges változás történt a rendi világot jellemző természetes kötelékek felbomlásával, de nem mindenütt Európában és nem azonos mértékben vezettek a társadalmi integráció fellazulásához.

A közösségi munka szempontjából mintaadónak tekintett Angliában pl. egy történelmi tanulmány megállapítása szerint az individualizmus már a protestáns szellemiség megjelenése előtt áthatotta a társadalmi életet, s ez adta minden egyéb országtól megkülönböztethető vonását. Ezen a talajon alakult ki az erős civil társadalom, mivel határozott öntudattal, tulajdonosi önállósággal rendelkező emberek képesek érdekeik védelmében, közös érdeklődés mentén vagy önmagukon túlmutató célokért társulni.
Alan Macfarlane társadalomtörténeti-antropológiai tanulmányában magyarázatot keres arra, hogy mikortól és milyen tényezők hatására tért el az angol társadalom fejlődése a kontinentális országokétól. Ehelyütt csak az összefoglalójából emelek ki egy kis részt, amelyben azokra a szerzőkre hivatkozik, akik külső szemmel alkottak véleményt e folyamatról. Montesquieu-t idézi részletesen, aki 1729-ben tanulmányozta az ország viszonyait: „A mérsékelt fényűzésben élő angolok gazdagok, a szabadságnak és a káros előítéletektől mentességnek köszönhetően Anglia kereskedő nemzetté vált.” (…) Azt írja (Montesquieu), hogy más nemzetekkel szemben „az ilyen nemzet bámulatosan szereti szabadságát, minden állampolgár függetlenségét kedvére érvényesítheti, s ami a vallást illeti, minthogy ebben az ország minden állampolgárának meglenne a szabad akarata, és ennek folytán csak saját belátása és elképzelései vezetnék, annak kellene bekövetkeznie, hogy … a különböző felekezetek elszaporodnának (….) Minthogy a törvényt ott minden ember javára hozzák, mindenki uralkodónak véli magát, ebben a nemzetben az emberek inkább szövetségesek, mint polgártársak.
Más szavakkal, inkább egyenlő és független egyének egyesületének a tagjai, semmint az alávetettek alapjában véve hierarchikusan szervezett, szolgalelkű nemzetének.” (Alan Macfarlane: Az angol individualizmus eredete. Budapest, Századvég Kiadó-Hajnal István Kör, 1993. 235-236)
A verseny – piaci vagy egyéb teljesítménybeli – valóban szétszakít és lesodor a pályáról sokakat, de talán személyes létükben való megerősödésük teszi a leszakadtakat is alkalmassá a másokkal való társulásra.
A munkásmozgalom is az egyes emberek önbecsüléséből táplálkozott, s kétséges, hogy az underclass tagjai képesek-e közösséget alkotni. A közösséggé szerveződés jövőre irányultságot feltételez, míg a szegénység, a kisodródott léthelyzet mindig a jelenidejűséget erősíti fel.
A XIX. század végén kialakuló kapitalista gazdaság az egyéni teljesítmények különleges gazdagságát hozta, s ehhez a korszakhoz kötődik az a rendkívül élénk társadalmi mozgás, amely még a két világháború közötti korszakra kihatóan is meghatározta a magyar társadalmat (e korszak minden retrográd gazdasági-politikai-társadalmi jellemzőjével szemben és annak ellenére!).
Érdemes ismételten átgondolnunk, hogy a gazdaság és politika jelenlegi destruktív hatása mennyiben ágyazódik a történelmileg kiformálódó kultúrába? Ha a piacra verünk minden károsító hatást, mit is állíthatnánk vele szemben?
A szélsőségesnek mondott amerikai individualizmus és a piac abszolút hegemóniája mellett miért szerveződnek középosztálybeliek a legkülönbözőbb célokra, szervezetekbe? Csak az individuális szabadság birtokában érezhetnek az emberek felelősséget.
Harkai Nóra, felismerve ezt az ellentmondást, dolgozatában utal a kommunitariánusnak nevezett politikai filozófiai irányzatra, amelynek kiindulása éppen az amerikai társadalom individualizmusának és a társadalmi kohéziót erősítő társulásoknak az összeegyeztethetősége. S idéz magyar szerzőt is, aki szociálpszichológiai megközelítésből hasonló következtetésre jut, azaz erős individuumok nélkül nem teremthető állampolgári öntudatra építő demokratikus közösség.
3. A közösségről mint megvalósítandó pozitív értékről beszélünk. Észrevesszük-e, hogy milyen erős kohézió működteti azokat a szerveződéseket, amelyeknek céljait, működési módját, stílusát, szimbólumait kategorikusan elutasítjuk? Szervezőerejük és összetartozás-érzésük éppen azokban a jellemzőkben rejlik, amit a széteső helyi társadalmakban hiányolunk: erős, autokrata vezető (vezér) köré szerveződő, metaforikus nyelvet használó, önmagukat szimbólumokban megjelenítő, közösségi rítusokat szervező, folyamatosan ellenségeket kreáló csoportok tagjait bizonyára mélyen áthatja a közösségiség érzése. Itt az individualizmusnak nincs helye, s ehhez képest a szakszerű beavatkozás racionális beszédmódja, kézzelfogható pozitív célkitűzései meglehetősen gyenge pozíciót képviselnek.
Az új vallási csoportok, a biológiai és mentális egészséget kultusszá emelő életprogramok, szertartások a beavatottság révén rendkívüli erővel képesek egymáshoz kapcsolni az odatartozókat.
A populizmus a hatalom megszerzésének olyan eszköze, amely elsődlegesen az indulatokra, az alantas ösztönökre építve teljesíthetetlen víziókkal tereli tömegbe az embereket. Nem racionálisan gondolkodó állampolgárokat szólít meg, hanem ideológiai rejtjelekkel, szimbólumok előhívásával radikalizálva kínál cselekvési irányt a demokrácia megsemmisítése felé. Ez a folyamat az individuumok alkotta közösség helyett a tömegre épít, még ha a kiépített hálózatok az összetartozás látszatát és érzetét is keltik.
4. A közösségi munkát legközvetlenebbül érinti N. Elias szociológiai megközelítése, amellyel feloldja a társadalom és egyén szembeállításának teoretikus szempontból is problematikus kettősségét. A társadalom ugyanis absztrakció: emberekből, azok csoportjaiból és általuk alkotott intézményekből áll. Következésképpen nem állíthatjuk, hogy A társadalom áll szemben közösségi törekvésekkel, hanem mindig körülhatárolható intézményi gyakorlat (pl. önkormányzat), ideológiai mozgalmak, politikai működés, kulturális hatások korlátozzák vagy fékezik le az emberek együttes cselekvésre irányuló törekvéseit. Ezek pontos megnevezésével lehet racionálissá alakítani azokat a szükségleteket, amelyek kielégítésére az emberek a társulás különböző módozatait választhatják.
5. A közösségi munka és a szociális munka összekapcsolása jelentős fordulat a két szakma elkülönülésének meghaladásában. A közösségi munka is a befogadást (inclusion) hirdeti, a szociális munka célcsoportját pedig per definiton a leszakadók, hátrányos helyzetűek, a kirekesztettek alkotják. Miképp oldható fel az a dilemma, hogy a leszakadók helyzete, a szegénység nem kezelhető a közösségi munka keretei között: sem az érintettek nem vonhatók be programokba, sem az ezt célzó pályázatok, források nem alkalmazhatók a szükséges megoldásokra?
Jelenleg úgy látom, hogy a szociális munka szemléleti átalakítása, a szolgáltatások kiterjesztése a hivatali-intézményi falakon túlra, a civil szervezeti keretben végzett gyermek- és családvédelem fokozott erősítése, a helyi ellátások összekapcsolása az oktatással, az intézményi és interdiszciplináris együttműködés nyitná ki a szociális munkát a szabadság érvényesítése felé.
6. Az előbbiből következik egy további kérdés: a közösségi munka állampolgáriságról, részvételről beszél, miközben folyamatosan meg kell küzdenie azokkal, akik szocializációjuk eredményeként és felnőttként szerzett élményeikkel már gyanakvóak, bizalmatlanok, ellenállnak minden külső beavatkozásnak. Nem lenne-e érdemes arra a fiatal, esetleg gyerekkorosztályra áthelyezni az érdeklődésünket, amely már állampolgár ugyan, de még – talán – nyitott az együttes élményre? Aktuális tapasztalataink arra utalnak, hogy ezt több irányból is felismerve használják ki.
7. Akciókutatásaink során mindannyian megtapasztalhattuk, hogy az idősebb generációk beszámolóiban a saját múltélmények mennyivel gazdagabbak a jelen lehetőségeivel összehasonlítva. A legidősebbek még a két világháború közötti korszak közösségi élményeit idézik fel, s az utánuk következőknek is vannak olyan élményeik, amely minden, az életüket nyomasztó, korlátozó körülmény ellenére valamilyen közösségi-társas tapasztalathoz kötődik. A rendszerváltást megelőző években szociológiai kutatások hozták felszínre a társadalom mélyrétegeiben jelenlévő hiányt: az emberi társulás intézményesülési lehetőségeinek korlátozását. Majd a jogi lehetőségek biztosították a társulások legkülönbözőbb szervezeti formáit. Harkai Nóra helyi kutatása igazolja a szerveződések rohamos szaporodását a fordulat után, s mégis, rövid idejű fellángolás után számuk és vonzásuk visszaesett, miközben változatlan a nosztalgia az „egykori, hajdan volt”, idealizált helyi közösségi élet után.
A tradíciókra hivatkozás, a múlt felidézése – akár dicsőségként, akár történelmi veszteségként, hiteles vagy ideológiai torzított formában – ezért termékeny talajra talál. Vajon minden hiányra, kétségre, bizonytalanságra a múltból merített minták követése adhat választ? Ha csak a múlthoz kötődés ad kohéziós erőt, miből meríthetünk a megújító változás felé?

Parola archívum