Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
Természeti erőforrás, természeti tőke, társadalmi fenntarthatóság
Szerző:
Vágvölgyi Gusztáv
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Év:
2005
Szám:
2
Oldalszám:
8
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
Megjegyzés:
Annotáció:

Vissza a tartalomhoz
Vágvölgyi Gusztáv
Természeti erőforrás, természeti tőke, társadalmi fenntarthatóság

Elhangzott: 2004. november 22-én, Nyíregyházán a „A társadalmi tőke és a természeti tőke közötti párhuzamok egy adott tájban” címmel rendezett szakmaközi szemináriumon. Az előadás alapját „A tájgazdálkodás tervezésének elvrendszere” című, a BOKARTISZ Kht. által készített anyag adta, abból idézzük az alábbi részletet. A szerk.

A tájgazdálkodás tervezéséhez egy egymásba ágyazott és egymásból következő elvrendszert határoztunk meg.
Az egész elvrendszer „A természet nem forrás, hanem társ...” ALAP-elvre támaszkodik, amely elv megfogalmazza annak a lényegét, amit egy tájgazdálkodási programnak meg kell valósítania, az ember és természet viszonyának rendezését. Ennek megfelelően az összes általános és módszertani elv ennek a viszony-rendezésnek a tartalmát bontja tovább.
Az általános elvek arra világítanak rá, hogyan is működik a világ körülöttünk, melyek azok a természeti törvények, amelyek akkor is működnek, ha mi erről nem veszünk tudomást. Ezeknek a természeti törvényeknek a megismerése és alapelvként való elfogadása azért szükséges, mert csak így van esélyünk megtalálni helyünket a természet nagy rendszerében.
Egész megközelítésünket megalapozó ALAP-elvről van szó, az összes többi elv ennek a tartalmát bontja tovább. Minden további elv az alapelvet mutatja be más-más nézőpontból, más-más dimenzióból. Úgy is felfoghatjuk a dolgot mint egy kristálygömböt, melyet körbejárva mindig másképp törik benne a fény, egy picit másra esik a hangsúly, s amelyen torzítás nélkül átlátni nem tudunk. Látjuk a teljes gömböt, annak ellenére, hogy nem látjuk a részleteinek teljességét.
Az ALAP-elv az ember és a természet közötti viszonyról szól, amelynek rendezése az emberi társadalom fennmaradása szempontjából létkérdés. Viszonyunk önmagunkhoz, a többi emberhez, a természet többi eleméhez és folyamataihoz meghatározza társadalmunk fennmaradását vagy bukását.
Az elv lényege, hogy a természethez nem úgy viszonyulunk, mint korlátlan, vagy korlátozott erőforráshalmazhoz, hanem úgy, mint bennünket részként magában foglaló, tőlünk függetlenül is létező, velünk párhuzamosan és kölcsönhatásban működő rendszerekhez. Ennek a viszonynak meghatározó eleme, hogy a rendszerben az irányítás nem az ember kezében van, hanem a rendszer struktúrája határozza meg, ebből az is következik, hogy a lehetséges kapcsolatokban nem csak egyenrangúként, de alárendelt félként is kapcsolatban állunk.
Az ALAP-elv megfogalmazásából következően felveti azt a filozófiai problémát, hogy az ember része, vagy nem része a természetnek!? A mi felfogásunkban az emberi társadalom a természet nagy rendszerének egyik alrendszere, amely jelenlegi működése következtében „kiesett” ebből a rendszerből. Ez a kiesett állapot okozza azt, hogy jelenleg csak forrásként tudunk viszonyulni a természethez. Az elv arra is rámutat, hogy a cél annak a viszonynak a rendezése, amely által az ember a kiesettségből visszatérhet helyére és újból társként viszonyulhat környezetéhez.
Az ALAP-elv és a teljes elvrendszer megfeleltethető a fenntartható fejlődés gondolatiságával. Herman Dealy definíciója szerint a fenntartható fejlődés a folytonos szociális jobblét elérése anélkül, hogy az ökológiai eltartó-képességet meghaladó módon növekednék. Tehát a fenntartható fejlődés megvalósítása és ezen keresztül az emberi társadalom folytonos jobblétének a megteremtése is csak úgy lehetséges, ha harmóniába kerülünk a természeti környezetünkkel, ha tekintettel vagyunk önmagunk és a természet összekapcsolódó folyamataira. Dealy definíciója szerint az ökológiai eltartó képességre kell elsősorban tekintettel lennünk, azonban látni kell, hogy az ember és természet viszonyának rendezése nem csak ennek az egy szempontnak a figyelembevételét igényli. Ennek megfelelően a továbbiakban az összes elv ennek a viszonynak a tartalmát bontja ki, ezen belül is elsősorban azt a részét, amelyet egy tájgazdálkodási program tervezésénél és megvalósításánál szem előtt kell tartanunk.

A tájgazdálkodás tervezésének általános alapelvei
1. A minden egy elve
„aki annyira becsüli a világot mint sajátmagát
az törődhet már a világgal
aki úgy szereti a világot mint sajátmagát
arra rá lehet már bízni a világot” (Lao-Ce)

Az ember és természet egészséges viszonyának meghatározása szempontjából a legfontosabb megközelítés, hogy a világ egy többszörösen összetett egységes rendszer. Ebben a rendszerben az alrendszerek egymásba ágyazottak, létük és lényegük a rendszer többi alrendszerének függvénye.
Azonban ez az elv több mint a rendszer szemléletelve, a „ Minden egy elvet” az analógiák tanában fogalmazza meg az európai hagyomány:
„Ami fent van, egyenlő azzal, ami lent van, és ami lent van, egyenlő azzal, ami fent van, hogy beteljesítse az egy csodáját.”
Ebből az elvből következik a számunkra, hogy minden és mindenki egyformán fontos és ezért tiszteletet érdemel. A tisztelet a dolgok iránt, az összes élő iránt, az embertársaink iránt az a megközelítési mód, ami nélkül nem lehet társként viszonyulni semmihez és senkihez.



2. A rendszerbe foglaltság elve
(Georg Wilhelm F. Hegel)

A természetes rendszerek sajátossága, hogy nem lineáris rendszerek, tehát az előbb említett ok-okozati összefüggések nem írhatók le egyszerű lineáris egyenletekkel. A nem lineáris rendszerekben két esemény együttes hatása nem vezethető le az egyik vagy másik esemény külön-külön vizsgált hatásából. Ennek megfelelően a természetes rendszerekbe való beavatkozás hatása kizárólag analitikus módon nem vizsgálható, mivel ez önmagában nem vezet jó eredményre.
A fentieknek megfelelően az egyes táji elemek és folyamatok nem öncélúak és nem elkülöníthetők, hanem egymással szoros összefüggésben álló rendszert alkotnak. E rendszerek olyan egységes egészt képeznek, melyek nem vezethetők le az őket alkotó elemek, alrendszerek mechanikus összességéből. Így a folyó nem egyszerűen a víz és a meder összessége, hanem olyan önszabályzó rendszer, melyben a medermozgások, a vízszintingadozások, a hordalékterítések meghatározott keretek között zajlanak, és ameddig a rendszer ép, a változások e kereteket nem lépik át. Hasonló elvek alapján a folyó (értve ez alatt az élővíz és a meder egységét) az árterétől sem választható el, ugyanígy e rendszer része az ártér növényzete, élővilága és az ember is. A folyóvölgy tehát önmagában egységes rendszert alkot, melyben egészséges körülmények között az egyes alkotórészek, alrendszerek működése is összekapcsolódik, önszabályzó egységet alkot. Ha ezt az egységet megbontjuk, a rendszer teljes összeomlását kapjuk.

3. Az önszerveződő együttműködés elve

A természetes rendszerben az együttműködés nem az egyedek, hanem az egyed fölötti (szupraindividuális) szinteken érvényesül. Ha valamelyik alkotóelem az együttműködésből kilépve ellenműködést fejt ki, azzal előbb-utóbb a saját létalapjait is megszünteti, ami hosszú távon fogalmilag zárja ki az ellenműködést. Az ellenműködés tehát csak átmeneti jelenség lehet.
Az ellenműködés eredményeként a természetes rendszerek egyre egyszerűbbek lesznek, a sokféleségük csökken. Ezzel párhuzamosan az alrendszerek működésének kiegyensúlyozottsága romlik, egyre nagyobb rendszerkilengések figyelhetők meg, nőnek a szélsőségek és így a rendszer egyes elemeinek életfeltételei romlanak, szélsőséges esetben megszűnnek, amely a fajok kihalásához vezet. Az elvből tehát az következik, hogy az együttműködés a létalapunkat jelentő természetes rendszerekkel az a stratégia, amely biztosíthatja az emberi társadalom hosszú távú fennmaradását.

4. Sokféleség és stabilitás összekapcsoltságának elve
(Tenzin Gyatso, a 14. dalai láma)

A rendszer stabilitásának, adaptációs és regenerációs képességének, fennmaradásának és fejlődésének záloga a sokféleség. Adott rendszer stabilitása függ a benne lévő elemek diverzitásától és az elemek együttműködésének fejlettségi fokától (adott rendszer szukcessziós állapotától). Az elemek sokfélesége azért van szoros összefüggésben a rendszer stabilitásával, mivel egy több elemű rendszer több és változatosabb kölcsönhatást biztosít, így a rendszer magasabb szerveződésre tehet szert, ami nagyobb alkalmazkodási képességet jelent, hiszen a változásra való reagáláshoz nagyobb készletek állnak a rendszer rendelkezésére.
Fentieknek és a minden egy elvnek megfelelően mind a természetes rendszerek, mind a társadalmi-gazdasági rendszerek estén érvényesül a satbilitás-instabilitás és diverzitás változásának az összefüggése, sőt a kettő szoros összefüggésben van egymással.

5. A folyamatszerűség és a folyamatok egymásba kapcsoltságának elve
(Johann Wolfgang Goethe)

A természet működésének alapja az állandó változás. A természetben csak folyamatok léteznek, s ami állapotnak látszik, nem más, mint egy adott folyamat pillanatnyi állása, s hogy ez mennyiben tartós, elsősorban az adott folyamat időléptékétől és sebességétől függ. Nézőpontunkból azok a folyamatok tűnnek leginkább állapotszerűnek, amelyek időléptéke nagy, sebessége pedig kicsi.
A természeti, társadalmi folyamatok nem egymástól függetlenül, hanem egymással hol szorosabb, hol lazább összefüggésben zajlanak. Az egyes események, egy bonyolult összefüggés-rendszer eredményei, miképpen a beavatkozásaink sem csupán a kívánt eredmény irányába hatnak, hanem egy hasonlóan összetett összefüggés-sort generálnak.
A folyamatszerűségnek másik fontos jellemzője, hogy minden folyamatnak megvan a maga időléptéke, tehát egy erdő erdővé válásának, vagy egy folyó medermozgásának, egy ember életének stb. megvan a maga ideje, ezt nem is lehet és nem is kell se gyorsítani se lassítani.

6. A társadalmi és a természeti szukcesszió egységének elve
(Lao-Ce)

A szukcesszió egymást követő és egymást feltételező folyamatsort jelent, illetve jelenít meg. Lényege, hogy az egymást követő lépcsők addig és csak addig maradnak fenn, amíg meg nem teremtik a következő lépcső létfeltételeit. Ha ez megtörténik, a folyamat szükségszerűen tovább lép, ugyanakkor a következő lépcső nem csak feltételezi, de magába foglalja, integrálja is az előző lépcsőt. Az így kialakuló heterogén rendszer a sokféleség fenntartásával és növelésével képes az állandó alkalmazkodásra, adaptációra.
A minden egy elv alapján a természeti rendszerekben zajló szukcesszió analógiáját megtaláljuk a társadalmi folyamatokban. Ami viszont ennél sokkal fontosabb, a kettő szoros egymásra épültségben létezik, ezért az embernek szüksége van a természetre, a természetnek is szüksége van az emberre (ha betölti szerepét).

7. A struktúrában realizált irányítás elve

Az elv lényege, hogy a természetes rendszerekben a rendszerirányítás a rendszer összes elemének az együttes működéséből ered, ennek következtében a szerkezet meghatározó lesz a működésre.
Az irányítás két oldal között próbál egyensúlyt tartani, annyira igyekszik megőrizni a rendszer tulajdonságait, mint amennyire igyekszik azt megváltoztatni. A megőrzés eszköze a szabályozás. A változásokat biztosító irányítási oldal a vezérlés, amely megpróbálja új állapotba juttatni a rendszert. Minden rendszer törekszik az egyensúly elérésére, de azt szükségszerűen nem éri el.

8. Az eltartóképesség és a növekedés-fejlődés összekapcsoltságának elve

Az eltartóképesség egyértelmű összefüggésben van a mennyiségi növekedéssel, hiszen egy adott faj egyedszámának a növekedését több környezeti tényező is korlátozhatja, pl. a víz és táplálék mennyisége, a rendelkezésre álló terület nagysága. Azonban nem ennyire egyértelmű az eltartóképesség és fejlődés összekapcsoltsága. Egy adott környezetben (ökoszisztémában) egy adott fajnak az egyedszáma nem csak attól függ, hogy milyen a terület eltartóképessége, hanem attól is, hogy a fajnak milyen az alkalmazkodási képessége. Tehát amennyiben egy faj növeli az alkalmazkodási képességét, tehát fejlődik, ezáltal egyre nagyobb eséllyel tudja hosszú távon biztosítani a populáció fennmaradását.
Fentiekből az következik a számunkra, hogy a Föld természeti rendszere korlátot jelent a mennyiségi növekedésnek, azonban az is látható, hogy amennyiben nem változik az egyedszám, úgy a kulturális fejlődésnek, azaz alkalmazkodásunk mértékének a javításában végtelen lehetőség rejlik, amely folyamatosan javuló életminőséget jelenhet a számunkra és az összes élő számára.

Egy példa az elv megértéséhez
Legismertebb, de egyben legszemléletesebb példája az eltartóképesség és növekedés közötti összefüggésnek Garett Hardin 1968-ban megfogalmazott elméleti példája amelyet a közlegelő tragédiájának nevez. Adott egy faluban egy legelő, ahol tíz gazda tíz tehenet legeltet. Mindegyik tehén 1000 fontot nyom. Az egyik gazda azonban szeretné hasznát megduplázni és még egy tehenet csap ki a legelőre. A fű így 11 marha között oszlik meg és ennek megfelelően egyenkénti súlyuk 900 fontra csökken, miközben összsúlyuk változatlan. A gazda, aki kicsapta a tehenet, 800 fontot nyert az


ügyleten, a többiek 100-100 fontot vesztenek. Igen ám,
de megirigyelve a többi gazda eme gazdát, ők is szeretnének egy-egy tehenet kicsapni a legelőre. Ha négyen teszik ezt meg, akkor még nekik négyüknek több hasznuk van a négy állatból, mint az egyből, mert 200 fontot nyernek, az eredeti 1000-hez képest. Ehhez még az is kell, hogy a többi hat gazda ne kifogásolja saját veszteségeit, és ne akarjon ő is újabb marhát kihelyezni a legelőre. Ha viszont öten teszik ezt meg, akkor már egyiküknek sincs haszna, csak a többi ötnek van veszte sége. Ha azok is szeretnék a veszteségüket csökkenteni, úgy döntenek, hogy nem hagyják magukat, és újabb marhákat helyeznek ki. A 20 tehénnél a két tehenes gazdák teheneinek együttes súlya már nulla lenne, a második tehenet beengedő gazda jövedelme az eredeti állapothoz képest pedig -1000 font. Ha tehát minden gazda, felbátorodván az első gazda nyereségén újabb tehenet hajt ki a közlegelőre, a legelő is és a marhák is elpusztulnak, s a történet minden gazda számára 100%-os veszteséggel zárul.


Az elvrendszer európai uniós és hazai megfelelése
Vágvölgyi Gusztáv (pablo@inspiracio.ngo.hu)
Néhány kocka…
A társadalom és a természet viszonya a múltban és ma (és a jövő?) c. előadásából
Zalatnay László (zulu@zpok.hu)

A fenti diaképek a 2004. november 23-án, Nyíregyházán a „A társadalmi tőke és a természeti tőke közötti párhuzamok egy adott tájban” címmel rendezett szakmaközi szemináriumon voltak láthatók.

Parola archívum