Cím:	Egykori közös tér
Szerző:	Varsányi Erika
Sorozatcím:	Parola
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2013
Szám:	3
Oldalszám:	5
A cikkben lévő
Nevek:	Varga Tamás, Balipap Feri (Ferenc)
Intézmények:	Pécsi egyetem Szociálpolitika Tanszéke, Dombóvári művelődési ház
Települések:	Pécs, Dombóvár
Tárgyszavak:	settlement-eszme, nyitott művelődési ház, közösségfejlesztés, szociális eszmék története
Megjegyzés:	kategória: elmélet; módszertan; esettanulmány; beszámoló; tájékoztató; publicisztika; gyéb, éspedig: visszaemlékezés
Annotáció:

Kollegiális kapcsolatunkat számos ellentmondás szőtte át: miután felkértek bennünket a képzésben való oktatói részvételre, a képzés beindítása politikai alkuk martaléka lett. A szerződést ugyan néhányunkkal megkötötte a megbízott tanszékvezető, azonban a legnagyobb káosz közepén eltávozott egy tanévre, külföldre. Feri a settlement-eszmétől indíttatva és a nyitott művelődési ház, a közösségfejlesztés egyik úttörőjeként, tantárgyként a szociális eszmék történetét dolgozta ki.

Bizonyára meglehetősen komikus látványt nyújthattunk: hatalmas testén tüntetően egyszerű öltözetben demonstrálta a „falusi gyerek” arculatot, s mellette én Sancho Panzaként lépkedve vonultunk együtt, hogy kínos helyzeteket is vállalva intézményi helyet találjunk a képzésnek. Kezdetben kölcsönösen idegenkedtünk egymástól: engem zavart igénytelen megjelenése, nyers modora, hivatkozásai a különböző tekintélyekkel való személyes kapcsolatára, mint ahogy számára is bizonyára nagyon nehéz lehetett elfogadni, hogy az általa idézett, küldetéses értelmiségiek-táplálta gyűlölködés ellenére, épp egy „urbánus”(!) figurával talált közösséget.

E közösség – legalábbis élményem szerint – a három év alatt erősödött: szakmai elveink közel álltak egymáshoz, ezt egyértelműen és elismeréssel adta tudtomra.

Mivel oktatói tapasztalat nélkül folyamatos kétségekkel küzdöttem, rá tudtam hangolódni az ő hasonló bizonytalanságára, s megsejtettem, hogy a durva hangnem, politikai-népfi fölényeskedés mögött önmagát kereső személyiség áll. Ez magyarázhatja azt a furcsa képletet, amelyben egyidejűleg volt büszke a szociálpolitika főtekintélyének támogatására s húzta elő a zsebéből az antiszemita nézeteket hangoztató, politikai kulcsfigurává előlépett „nemzetmentők” egyikének hozzá írt levelét. S nem kellett különösebb pszichológiai éleslátás, hogy mindezek ellenére felismerjem érzékenységét, melegszívűségét. Abban a közegben, a tanszéken, ahol a szakmai megbeszélések helyett kisstílű, sőt beteges rosszhiszeműség és indulat, álságos helyezkedés, savanyú görcs uralta a csoporthelyzeteket, hálás voltam egy-egy szellemes „köpéséért”.

Amikor hirtelen intenzív osztályra, majd onnan kardiológiára kerültem, kizárólag Feritől kaptam legalább egy empatikus megjegyzést, mialatt más kollégák távollétemben javasolták: „mivel úgyis beteg, nem érdemes meghosszabbítani a szerződését”, majd egy kolléganő sietett erről a diákokat tájékoztatni.

Mikor néhányunknak örömmel mutatta be az alkotását-otthonát jelentő dombóvári művelődési házat, furcsállottam, ahogy munkatársnőit szólította, de rájöttem, ez csak stílus, ami mögött a mindennapok demokratikus gyakorlata húzódhat – hiszen ez volt a témánk. Ami azonban az egyetemen zajlott, olyan működési módról szólt, amely éles ellentétben állt mindazokkal az értékekkel, amelyekre a szociális munka, s kiemelten a közösségi munka épül. Számtalan, hasonló esemény közül azt a tanszéki értekezletet emelem ki, amelyen a vezető – egyéves útjáról visszatérve, beült a kész helyzetbe és kritikailag minősítette az addig aktív munkatársak tevékenységét – egy vita során rákiabált Ferire és nyilvánossá tette programját: „amit szabad Jupiternek…”, azaz rá vezetőként más szabályok érvényesek, s ebből a szabadságból Feri és a többiek nem részesülnek. Abban a pillanatban látszott Ferin a megszégyenülés, s én mélyen együtt éreztem vele. Ez az antidemokratikus vezetői magatartás személyes menazsériájaként kezelte az oktatókat, egymás ellen hangolta és kiszolgáltatta őket a diákoknak, mindemellett egyetlen szaváért sem vállalt felelősséget, ám folyamatosan bizonytalanságot teremtett, s legkevésbé a képzés érdekelte.

E rövid és szakmailag-intellektuálisan meglehetősen terméketlen időszak több tanulsággal szolgált. Ezek egyike a Ferivel kialakult szakmai kapcsolatom: példázatértékű, hogyan írhatja felül az együttműködés még az előítéletességet is, s önmagamon is megtapasztalhattam a fokozatos elfogadást, ami több volt racionális belátásnál. Már nem voltam a tanszék oktatója, amikor az ő távozásáról értesültem – felfoghatatlan volt, miképp lehet felhasználni és eldobni embereket! Hallottam ugyan kritikus észrevételeket tanári működéséről, de kiről nem hallani?! Az elején voltunk, mindenki változhat, alakulhat, mert tanul – ezt is tanítottuk… És ezt éltük át.

Ez nem nekrológ, emlékeimet idéztem fel a közös térről, amelybe belekerültünk, s amely egy olyan személyiséggel terelt engem azonos szakmai hullámhosszra, élményközösségbe, akivel talán egyébként soha nem értettünk volna szót egymással.

Parola archívum