Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Egy utcai szociális munkás monológja
Szerző:
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	1996
Szám:	1
Oldalszám:	16-17.
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	utcai drogprobléma, szociális munka, utcai szociális munkás
Megjegyzés:
Annotáció:

Közösségi munka városrészekben

Egy utcai szociális munkás monológja

Az első találkozás az még valamikor 16 éves koromban volt. Szakmunkástanulónak jelentkeztem amikor nem vettek fel a középiskolában és akkor szüleimtől távol egy 400 fős kollégiumba költöztettek. Egy szobában voltunk 30-an és első évnek a végén este baktattam hazafelé, két-három srác ül a kerítés szélén. Kezükben a zacskó és benne valami lötty. Én kíváncsi ember lévén kértem őket: – gyerekek adjatok már, és mondjátok, meg, hogy ez micsoda. Az egyik úgy pofán vágott, hogy a kerítéstől kaptam a következőt. Nem értettem, hogy most miért haragudtak meg rám, de hát nem feszegettem a dolgot mert hárman voltak. És egyre inkább izgatott az a kérdés, hogy vajon mi motiválja ezeknek a gyerekeknek a viselkedését. Aztán megtanultam, hogy amit csinálnak azt kábítószerezésnek hívják, és hogy a zacskóban akkor, abban az időben pálmatex volt, vagy technocolrapid évekkel később aztán ez csavarlazító spray-re váltott, aztán tolora.
Nahát az első találkozásból lett aztán később az, hogy ezek az emberek ott a kollégiumban lassan a bizalmukba fogadtak. Szerepemet tekintve én ott egy haver voltam. Egykorúak is voltunk, meg nem is értettem még ahhoz, hogy hogyan kell ezzel a dologgal bánni, nem is akartam érteni hozzá. Érdekelt, kíváncsi voltam, hogy most ez az egész belülről hogy néz ki, és akkor nagyon jókat beszélgettünk, nagyon jó időtöltéseink voltak. Nem voltak ők egyébként még véletlenül sem buta gyerekek, attól függetlenül, hogy ez szakmunkásképző iskola volt.
És aztán lassan jött az náluk, hogy próbáljam már ki én is, hogy befogadjanak a brancsba. Ilyen gyerekes izé volt bennem, hogy ez ártalmas, hogy ez rossz. Láttam, amikor az elvonási tünetektől úgy szenvedtek, hogy rossz volt nézni. És az irtózatos látvány, amikor valaki nem is tudja hogy mitől van rosszul, csak egyszerűen rosszul van, verítékezik, izzad, fáj a tarkója, fáj a melle, hasán folyik a hideg veríték, a háta pedig plussz 39 C-os, majdnem lázas, ideges, feszült, senkivel sem tud szót érteni, nem bír kapcsolatot teremteni, uram bocsá` nem működik a szexuális élete, a szülei teljesen kiakadnak, érzik, hogy valami gond van a gyerekkel, de se megkérdezni nem merik, megbeszélni aztán még inkább nem bírják, hát így ment ez.
Nagyon rossz volt nézni, de nem lehetett segíteni. Volt úgy, hogy elküldött, akivel éppen dumáltam, mert nem akarta, hogy lássam, hogy mit összekínlódik.
Tegnap este volt egy jó sztorim, merthogy hajléktalanokat kerestünk Kőbányán. Felmentünk a X. emeletre, és kinézve azt látom, hogy egy cigány srác és egy skinhead fiú ül egymás mellett, “kéz a kézben” – illetve zacskó a kézben, szívnak-fújnak, azt hiszem, hogy tolo volt, amit használtak. Az a legveszélyesebb, és én ott megjelentem, megláttak, és azt mondta a cigány srác: Ne bántsd az én fasiszta barátomat, ne bántsad jó?! Hát én hozzá sem akartam nyúlni, isten ments! A skinhead erre rákontrázott: Nem baj niggerkém, nem baj, azért majd mi megvédjük magunkat. Azért nagyjából odáig eljutottunk, hogy valamit csak kellett mondani, az illem úgy diktálja. Mondtam én szociális munkás vagyok, és mondták, hogy nekik mindenük megvan. Na most ez látszott is. Eddig volt a sztori, én azt hiszem, hogy ma este is megyünk arra a környékre dolgozni, megnézem őket, hogy mi újság van, és azt hiszem, hogy jó lenne egyszer velük tisztán találkozni, vagy azt hiszem, holnap otthagyok nekik egy névjegykártyát, hogyha valami van, akkor keressenek telefonon.
Illatos út – Gubacsi úti csomópont, szipós-közeli benzinkút, ott vásárolták 7 évestől 18 évesig, 25 évesig a csavarlazító spray-t, ezt egyébként már kivonták a forgalomból, azért merem mondani. És nagyon sokáig jártam oda ki. Nagyon sokáig, és akárhányszor mentem, mindig be voltak álmodva. Nagyon sok stádiuma vagy fázisa van a szipózásnak. Hogyha beálmodás szakaszában, a vízióban, az ember odamegy, és megzavarja őket, akkor jobb esetben pánik, és egy nagyon gyors kijózanodás tapasztalható, amit egy agresszív fázis követ. Inkább önagresszív fázis, mint másra irányuló agresszivitás. Rosszabb esetben pedig ez a beállt alap ott fokozódik, a vizuális hatások, hallucinációk megszűnnek, viszont olyan pánikot kap, hogy elkezd rohanni. Ilyenkor jó, ha az ember egy futóversenyzővé válik, hogy megállítsa a gépkocsi előtt. Ezért nem szabad szerintem odamenni és okoskodni. A másik, hogy én nem vagyok beállva, tehát nem hiteles odamenni nekem, és egy szeánszba, egy szertartásba belemásznom.
Szóval ott a dzsumbújban az volt, hogy én hónapokig jártam ki és próbáltam előkészíteni a terepet. Lejártam a kocsmákba, az öreg cigány mamákkal ismerkedtem. Azt tudni kell, hogy a cigány hierarchiában hogyan jönnek a rangsorok, az öreg, a legöregebb asszony, a legöregebb dolgozó férfi, stb. Ismerkedtem velük, lejártam az éjjel-nappaliba, ott mászkáltam, ott segítgettem, ezt-azt rakosgatni, kocsira fel, kocsiról le, jöttek-mentek az üzletek, hogy segítsek ott csencselni nekik, és nagyon lassan alakult ez ki. Kiderült, hogy a pasi – mármint én – az néha tud szerezni egy kis segélypénzt, egy kis konzervet, egy kis ezt-azt. És akkor nagyon lassan a bizalmukba fogadtak, de körülbelül fél év telt el, mire azt mertem mondani az egyik csapatnak, hogy én egy drogambulanciáról jöttem, és azért vagyok itt, hogy nektek valamilyen szinten segítsek, hogyha ti ezt elfogadjátok.
Na most ez az egy mondat körülbelül 2 órán keresztül tart elmondani és nekik megérteni. Azt tudni kell, hogy ezekkel az emberekkel azért sokkal nehezebb bánni, mint uram bocsá egy 140-es IQ-jú alkoholistával. Ezek a szipós gyerekek nagyon zártak, amikor beállnak, nem nagyon közlekednek, és amikor józanok, akkor nem rendelkeznek azzal a kultúrával, azzal a szókinccsel, azzal az intelligenciával, amivel el lehet mondani és megérteni ezt az egy mondatot, amit én az előbb elmondtam. Nagyon nehéz, és az ember ilyen pici örömöknek örül, amikor néha félórás gondolkodás után a partnere megtalál egy kifejezést, megtalál egy szót vagy egy képet. És nagyon kreatívnak kell lenni, merthogy az ember mindent bedob. Én azelőtt kongáztam, doboltam, de akkor még gyerek voltam, és nekiálltunk dobolni. Igen, hát az első fázist úgy hívják, hogy hiánytünet, amikor még nem is tudja, hogy mi hiányzik neki, csak azt érzi, hogy valami kell. És a hiánytünet alatt mi elkezdtünk dobolni. Látták, hogy én dobolok, “Hű tök jó hangja van, én is megpróbálom”. Na most este 8 órától hajnal 4-ig doboltunk. Pontosabban ők doboltak, mert én már nem bírtam tovább. Kitűnő ritmusokat, amiket én ki nem bírtam volna ütni, és 4 órakor azt mondta, hogy “jaj de jó, most elmegyek aludni”, bedobta magát az ágyba, én meg próbáltam volna kicsit agyalni; hát beszélgessünk. Semmi. Bedobta magát az ágyba, és horkolt. Meg voltam sértődve, hát én dolgozni akartam, hogy valami legyen. Aztán utána mindig kikészítettem a dobot.
Meg reggelente szamovárból ittuk a teát, megadtuk a módját, felraktuk a melegvizet, és ott álmosan mint a verebek ültünk, és ittuk a teát, és ezek a szertartások megmaradnak. Ezek nagyon intim dolgok, nem könnyű ezekről beszélni, mert ők ezeket elmondják, és azt is meg kell érteniük, hogy én ezeket tovább fogom adni, mivelhogy ez a munkám. Nagyon aprólékos szertartások, ahogy előkészül az anyagozáshoz, ahogy kiválasztja a zacskót, az anyagot, ahogy együtt szipóznak.
Azt hiszem, hogy nagyon sok szenvedélybeteg embernél, hogyha lehántjuk a magának a szenvedélybetegségnek az eszközrendszerét, az “anyagozást,” tehát hogyha abbahagyja az “anyagozást,” akkor megsejthető az ok, ami miatt ő elkezdett drogozni. Az első és a legfontosabb az a család. Az, hogy a csecsemőkorban mi történt? Az, hogy a mosolyszignál megvolt-e? Az, hogy csecsszoptatás közben mosolygott-e rá az anyja, vagy a férjével hanzákolt, hogy piszkos disznó, már megint részeg vagy? Ilyen apró dolgok. Olyan apró dolgok, hogy amikor az édesanyja azt mondta, hogy jaj kisfiam, milyen ügyes voltál, akkor ezt tényleg őszintén mondta, és a gyerek ezt is érezte a mosolyból, a gesztusból, vagy közben más volt a hangsúly, más volt a mimika.
A másik rész, amit vizsgálni kell a szipósoknál, az a közvetlen környezet, a szociális környezet, a szociokultúra az iskola, az iskolatársak, a nagyobb család, az utca, hogy hol lakik körülbelül, hogy mennyi pénzük van. De ezt nem kell összetéveszteni azzal, hogy kérem szépen a gazdagok mák-teáznak, a szegények meg szipóznak. Nem, ez egyáltalán nem így van. A harmadik dolog pedig maga a szer és a szer megjelenése... Szakorvosoktól azt hallom, hogy a szipósokkal nem lehet szóba állni, a szipós nem kooperál. Ez a kórházi szemlélet, hogy hogyan viselkedik az osztályon. Ha így állunk hozzá, akkor én azt gondolom, hogy nemcsak a szipósokról, nemcsak az alkoholistákról tehetünk le, hanem letehetünk a gyerekek nagy részéről is. Ha elkezd videojátékozni, belemegy egy olyan iskolarendszerbe, amely nem biztos, hogy 8 év alatt meg tudja adni azt a kultúrát, amivel ő csevegni mer, csevegni tud a szülőkkel vacsora közben...
Jó lenne, ha több utcai szociális munkás lenne, több olyan ember, aki nem a védett, jól fűtött, meleg helyen várná, hogy benyisson hozzá a vendég. Szerepét tekintve vendég, ahol ő van nyerő helyzetben. Ha mind többen vállalnák, hogy kicsit elébe mennek a dolgoknak. Ugye az utcán az ember egy teljesen kiegyenlített helyzetben van, uram bocsá, ha bemegy egy foglalt házba, egy olyan gócpontba, ahol szipósok, narkósok vannak, ott ő lesz a vendég. Ennek vannak illemszabályai, vannak szabályai, és nagyon nagyot lehet hibázni. Elküldhetik a jó édes anyjába. Mondjuk meg is érdemli, hogy ha nem tanulta meg ezt a mesterséget. Jó lenne, hogyha ezt a mesterséget át lehetne adni, hogyha ezt szakemberek tanítanák, és hogyha ezt a mesterséget nem céhes iparban kéne folytatni, tehát nem a mesterembernek kéne kibányászni az agyagot. Jó lenne, ha nem a mesterembernek kéne a pénzt előteremteni arra, hogy dolgozhasson, jó lenne, ha nem a mesterembernek kéne kereskedővé válnia, és eladni a munkáját. Én azt gondolom, hogy a céhes iparnak nagyon régen vége van, és viszont azt is gondolom, hogy szipósból nem lesz kevesebb a városban. Mindemellett azt is gondolom, hogy több nyelven kell beszélnie annak az embernek, aki szenvedélybetegekkel foglalkozik ezen a területen. Beszélnie kell az ő nyelvüket, ami mint mondtam, egy nagyon nehezen elsajátíthatónyelv, viszont egyszer kell csak megtanulni. Példa erre az, hogy utána engem a szipósok kézről-kézre adtak. És nem mint messiást, nem mint gyógyító orvost, és nem azzal a szándékkal mentem, hogy őket kirángassam az “anyagozás” bűvöletéből. Azt gondolom, hogy néha az is egy pici eredmény, és azt is eredménynek kell tekinteni, hogyha az az ember méltósággal fog meghalni, és tudja azt, hogy ő miért fog meghalni.
Ezt a mesterséget az ember nem kizárólag és nem csak a szakemberektől, az idősebb, nagy tudású szakemberektől tanulja meg – habár nagyon fontos az elméleti háttér, hanem a kliensektől, és egymástól, a munkatársaktól. Ez az a mesterség, ahol a mindennapi alkalmasság az egy nagyon véres dolog. Van olyan, hogy az ember jobb, ha nem megy le dolgozni az utcára, jobb, ha ki se teszi a lábát a lakásból, és van úgy, hogy dolgozni kell 72 órát, mert az ember formába van, és adják kézről-kézre, és lendületbe van. Itt a mindennapi bizonyítványt, az ügyfelek állítják ki, a mindennapi bizonyítványt a munkatársak állítják ki az emberről. Aki ezt nehezen viseli, az ezt, abba fogja hagyni.
Azt gondolom, hogy a sikerességi rátája a szipósokkal való foglalkozásnak gyakorlatilag nulla. Minimálisan érzékelhető, ahhoz egy érzékenységet meg kell szerezni, hogy az ember a pici örömöknek jelentőséget tudjon szerezni. Örüljön annak, hogy ez a szipós odajön hozzá és azt mondja, hogy menjünk el dumálni, menjünk el, igyunk meg egy pofa sört, és közbe dumáljunk. Örüljön annak, hogy azt mondja az a szipós, hogy te az a helyzet, hogy én nem fogok leszokni, még most is a haverom vagy? Ezek nagyon ritka dolgok. Nagyon nehéz bekerülni abba a csapatba, igazából nem is lehet bekerülni az ő nagyon homogén csapatukba. Egy nagyon vékony szálon táncol az ember, amit nagyon könnyű elszakítani, még balesetből is. Aki ezt a szálat elszakította a kapcsolatteremtésben, az meghalt annak a csoportnak a részére. Visszaút nincs!
Van egy tanulságos tanmese. A Móricka elmegy Arisztidhoz, Arisztidnél a kutya fekszik a szöges ágyon és üvölt. Esznek, isznak, vacsoráznak, a kutya üvölt végig. Kifele menet megkérdezi a Móricka az Arisztidtől: – Te Arisztid, hát miért üvölt ez a kutya? – Hát nem látod, hogy szöges ágyon fekszik? – Hát miért nem száll le a szöges ágyról? – Mert biztos nem szúrja még annyira, hogy le akarjon szállni.
Ez a metódus ez úgy szól, hogy akkor változtat valaki az életmódján, ha úgy érzi, hogy nem megy tovább. Ez a változtatási pont szipósok és a szenvedélybetegek esetében a halálhoz nagyon közeli pont. Akkor ott kell lenni, észnél kell lenni, és nagyon gyorsan kell cselekedni. Én ezért álltam be mentőzni időlegesen, olyan heti 1-2 napot rohamkocsiban dolgozom, hogy megtanuljam azt, hogy ilyenkor mi a teendő, és mit kell csinálni. Ha az ember hibázik, akkor ott valaki meg fog halni, avagy maradandó károsodást fog szenvedni. Ők ezt tudják. És ha ezt a szerepet elfogadják, ha elfogadják azt, hogy ez az ember, mármint a segítő vagy utcai munkás nem attól lesz hiteles, hogy ő is “anyagozik,” és ugyanazt álmodja be, hanem attól válik hitelessé, hogy a szerepe egy 10 évvel idősebb testvéré, ne adj isten az apáé. Mondjuk ez életkortól függ, enyém egyelőre még a néhány évvel idősebb testvér szerepe. Szóval ha ők ezt elfogadják, akkor ott az eredmények és sikerek hatványozódni fognak. Nagyon hosszú és nagyon nehéz mesterség, és ezt a mesterséget sajnos nem tanítják.

Nagy Zoltánról készült portré
(Elhangzott a Civil Rádió Droginfó című műsorában)
Szerkesztő Kály-Kullai Károly)

Parola archívum