Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	A közösségi apátiától a kompetens közösségig
Szerző:	Péterfi Ferenc
Sorozatcím:	Parola
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2006
Szám:	4
Oldalszám:	7-9
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
Megjegyzés:
Annotáció:

A közösségi apátiától a kompetens közösségig

Péterfi Ferenc előadása

Gyakran keressük, mi az oka annak, hogy az emberek eltompultak, közönyössé, passzívvá, érdektelenné váltak, hogy közösségeinkben vezetőkért kiáltanak, s így vezetettek lettek belőlük; hogy egy közösség apatikus, tagjai függőségben és kiszolgáltatottságban élnek; s hogy elveszítették az öntevékenységüket, a kezdeményező- és cselekvőképességüket? Vagy – s ez még végletesebb helyzet –, hogy az ki sem alakult.
Ahhoz, hogy kiutat találjunk, fontos megkeresni ennek a jelenségnek a magyarázatait is! A társadalomban a képviseleti rendszer egyoldalúvá válásával, annak végletes hatásaként gyakori jelenség, hogy az egyéni vagy közösségi részvétel elsorvad, mert az emberek országos, de helyi szinten is kizáródnak a – rendszeres vagy alkalmi – közösségi, közpolitikai kezdeményezésekből, döntésekből.
Ennek következménye, hogy a polgárok azzal, hogy átruházzák másokra ezt az illetékességet, az eredményes cselekvés esélyének és gyakorlatának hiányában, nem tekintik feladatuknak
az öntevékeny kezdeményezést.
Sokat használják mostanában mindenféle konstellációban a szubszidiaritás kifejezést. A szubszidiaritás latin szó, jelentése segítség, védelem, támogatás-menedék biztosítása.

– A szubszidiaritás „…az a kívánalom, hogy a döntéseket, határozatokat, jogi normákat a lehető legalacsonyabb szinten hozzák meg, annak érdekében, hogy a hatalom minél közelebb maradjon azokhoz, akik felett a hatalmat gyakorolja”.
Bakos: Idegen szavak és kifejezések szótára. Budapest, 2002, Akadémiai Kiadó.

– Azt jelenti továbbá a szubszidiaritás, hogy „az államnak, mielőtt a társadalmi vagy gazdasági élet bármely szférájába belépne, meg kell győződnie arról, hogy nincs-e olyan kisebb társadalmi egység (a család, a helyi közösség vagy öntevékeny szervezet), amely alkalmas lenne az adott funkció betöltésére. Mi több, az államnak – még amikor a közvetlen felelősségvállalás mellett dönt is –, kötelessége kísérletet tenni ezeknek a kisebb egységeknek a bevonására.”
Lester M. Salamon – Helmut K. Anheier: Szektor születik. Budapest, 1995, Nonprofit Kutatócsoport, 88. old.

Ám vannak a szubszidiaritás veszélyeként emlegetett helyzetek is. Ezek:

– Ha a döntéshozatali-hatalmi szervek átruháznak különféle felelősségeket, feladatokat alacsonyabb szintre, amihez nem delegálnak megfelelő forrásokat, akkor ezzel az elvvel visszaélés történik.

– Ha ugyanezek a szervek minden döntést kisajátítanak, s csupán önmagukat tekintik legitimnek, akkor kirekesztik a társadalmat a döntéshozatal folyamatából.

Vegyünk egy fontos életelvet!
Minden embernek és minden közösségnek joga, hogy maga oldja meg a saját problémáit. Ugyanakkor, minden embernek és közösségnek feladata, dolga is, hogy maga oldja meg a saját problémáit. Ahhoz, hogy ezzel a jogunkkal éjünk és feladatunkat elvégezzük, erőfeszítésre van szükségünk.
Ha az egyének és közösségek önmagukban nem tudják feladataikat megoldani, jogukat érvényesíteni, akkor egy magasabb szintnek – mondjuk az államnak, az önkormányzatnak, egy intézménynek – a kötelessége és felelőssége is őket ebben kisegíteni, szubszidiálni. De csak, ha önmagukban kevesek ehhez! Csak akkor!!!
Tudunk-e ezzel a jogunkkal és ezzel a feladatunkkal élni? Megvan-e az ehhez szükséges tudásunk, kapunk-e ehhez támogatást, segítséget – például a felnőttképzési rendszertől?
Érdekeink érvényesítésére, a közösségi részvételre sokkal több esélyt, lehetőséget kínál, feltételt biztosít a mai hazai jogrendszer, mint amiről a polgárok és a hivatalok is tudnak, s főként, amit alkalmaznak is.

Mi történik, ha felborul ez a törvényszerűség?
Ha az egyén és a közösség nem tekinti feladatának saját helyzete alakítását, problémái megoldását, nem vállal felelősséget sem önmagáért, s a megoldás kény-szerét-lehetőségét önmagán kívülre hárítja. Így lehe-tő-ségét – s ha egyáltalán megvolt – képességét-tudását veszíti el önmaga helyzetének alakítására. Önállótlanná, ellátottá válik, hospitalizálódik.
De sérül a társadalmi gyakorlat akkor is, ha a közösség (vagy az egyén) helyett más gyakorolja (veszi el)
jogát. Ez esetben a „megsegített” a részvételre való joga mellett az eszközét is elveszíti önmaga-közössége ügyeiben. Jogfosztottá válik.
Márpedig, ha – akár helyi, akár országos szinten – a hatalom vagy más külső erő oktalanul beavatkozik, azzal elvitatja, elveszi a helyi közösség részvételi jogát és feladatának tudatát. De többnyire semmit nem old meg! Sőt, gyakran ezzel a gesztussal, lépéssel a megoldhatatlanság látszatát kelti.

Mit teszünk, amikor a közösségi részvételt kívánjuk fejleszteni?
Ha az emberek eltompultak, közönyössé, passzívvá, érdektelenné, vezetettekké váltak, ha egy közösség apatikus, ha tagjai függőségben és kiszolgáltatottságban élnek, ha szeretnék az öntevékenységüket, a kezdeményező- és cselekvőképességüket visszaszerezni, s ebben keresnek támogatást, akkor mi, közösségfejlesztők, abban segítjük őket, hogy (vissza)illeszkedjenek jogukba és feladatukba.
A kiszolgálás, tehát a rosszul értelmezett segítség, e jog és feladat tudatának elvételével jár – helyettük, rajtuk kívül alakulnak ügyeik. Nélkülük és a felelősségük nélkül.
A kiszolgálást is meg kell szűntetni tehát és a segítő munkának az önállóság kialakulására, a kiszolgáltatottság felszámolására, a felelősség megszületésére kell irányulnia.

Amit fejleszteni kell:
– Vissza/megtanulni a közösségnek saját ügyeik elintézését és elvégzését, s azt is, hogy ehhez részükről erőfeszítésre van szükség!

– segíteni jogaik megismerését és gyakorlását.

A fejlesztés lényegében annak tudatosítása, hogy dolguk a részvétel és joguk van a részvételre.

Néhány kulcsfogalom következik, amelyek a címben megfogalmazott szükséglet eléréséhez segítenek közelebb bennünket:

– a részvétel, a részvétel szándéka és tudása – a közösségfejlesztés egyik alapvető célja, amely más megfogalmazásban
a bevonást; a társadalomba-, a helyi folyamatokba való belefoglalást jelenti,

– képessé tétel – ez a fogalom a készségek és hozzáértés kialakítását jelenti. Nagyon gyakran kapcsolódik a

– kibontáshoz – azaz olyan, a személyekben, közösségekben, a helyi társadalom csoportjaiban belül lévő, rejtőzködő, potenciális tudáshoz, amelynek felszínre hozása és tudatosítása megerősíti és cselekvésre ösztönözheti, bátoríthatja az embereket, a közösségeket. Ha érzékenyek vagyunk az ilyen kapacitásokra, jó esélyünk lehet, hogy ne kliensnek, hanem valóban erőforrásnak tekintsük az érintetteket

– felhatalmazás (empowerment). – annak a tudatosítása, hogy én (mi) vagyok (vagyunk) a dolgok megol
dásának a kulcsa, rajtam (rajtunk is) múlik a helyzet megoldása; elhinni, hogy képes vagyok (képesek vagyunk) az eredményes cselekvésre (önbizalom). A közösség ügyeiben a közösség képessé tétele, felhatalmazása politikai felhatalmazást – máshogyan hangsúlyozva, a hatalommal való felruházást jelenti.

Arra való esélyek megismertetését és tudatosítását, hogy közösségi (közpolitikai) ügyekben kompetens-illetékes vagyok.
Így jutunk vissza a címben megfogalmazott fogalmakhoz: kompetens állampolgárok, kompetens közösségek, mint társadalmi-közösségi cél.
Ahhoz, hogy e demokratikus készségek, e társadalmi tudás releváns/érvényes, aktuális, használható legyen, megfelelő társadalmi légkörre van szükség. Olyan miliőre, amelyben az állampolgároknak, azok szervezeteinek, a döntéshozóknak (önkormányzati és kormányzati képviselőknek), a hivatalok alkalmazottainak és a médiának is törekvése egy támogató, bátorító légkör kialakítása.
A rendszerváltás nagy adóssága, hogy ugyan makroszinten kialakított demokratikus intézményeket, de azok használatát, s a helyi demokratikus intézmények alakítását, építését nem tette releváns/érvényes társadalmi tudássá, ilyen szükségletet/kényszert nem támasztott!
Közösségi munkáink során határozott tapasztalatot szereztünk a központi és helyi hatalom, valamint a civil társadalom, a közösségek által létrehozott intézmények viszonyáról.
2005-ben a Közösségfejlesztők Egyesülete szúrópróbaszerű vizsgálatot végzett Magyarországon a közbizalom alakulásáról, tehát a „civil oldal” véleményéről:
„Az állampolgári részvétel és a közbizalom gyorsmérlege” felmérésünkben 4500 embert kérdeztünk az ország különböző pontjain arról, hogyan viszonyulnak az állami-politikai intézményrendszerhez. A kérdések főként az állami-politikai intézményrendszerben való bizalom mértékére irányultak, s arra, hogy milyen aktív lépéseket tettek a megkérdezettek az elmúlt 12 hónapban ezeknek az intézményeknek az igénybevételére. (Ennek részleteit lásd Parola 2005/3–4. számában! A szerk.)
A vizsgálat eredményei arra engednek következtetni, hogy a közbizalom bizonyos elemei válságosan alacsony szinten vannak, s az állampolgári aktivitás többnyire a lokális dimenzióban ragadható meg (de nem túl erősen!) A vizsgálat főként a politikusokhoz való viszony kapcsán jelzett drámaian erős bizalommegvonást.
Megerősödtek a tapasztalatainkból levont következtetéseink, azok, amelyek arra utalnak, hogy demokratikus átalakulást nem várhat a társadalom önmagában sem a választásoktól, sem a politikai pártoktól. Azt a civil társadalomnak önmagának kell a napi részvétellel, nyomásgyakorlással, s annak különféle technikáival és a civil-közösségi elkötelezettség megerősítésével kiharcolnia.
Ha pedig a központi és a helyi hatalom felöl gondoljuk át ezt a viszonyt, tapasztalataink azt mutatják, hogy az is nagyon gyanakvó és bizalmatlan a civil társadalommal, s a közösségek által létrehozott intézményekkel szemben.
Róka fogta csuka!
A civil társadalom bizalommegvonása az állami és a politikai intézményrendszertől, s ugyanakkor az, hogy az állam és a politika sem bízik a civil társadalom új intézményeiben, félő, hogy a bizalmatlanság intézményesülését jelenti, hiszen az mindkét fél részéről a másik kompetenciájának megkérdőjelezését jelenti.
Felmerül a kérdés: ki és hogyan teremtheti meg e kompetenciák iránti bizalmat? Mi vezethet ahhoz, hogy bízzunk egymás intézményeiben – melyek tulajdonképpen mind a saját intézményeink?

Parola archívum