Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Az újratöltés útja
Szerző:	Satish Kumar, Faludi Erika
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	1994
Szám:	3
Oldalszám:	12. p.-13. p.
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	társadalomépítés, természetvédelem, társadalmi újratöltés
Megjegyzés:
Annotáció:	Intelem az életvitelünkhöz, fontos, hogy adjunk és fogadjunk szeretetet, hogy eleget aludjunk, mert az álmok töltik újra a lelket.

ujratolt.txt

Satish Kumar:
Az újratöltés
útja

A földdel, a társadalommal és önmagunkkal való kapcsolatunkban elvehetünk, de adnunk is kell. A huszadik század embere őrülten odavan a nagy dolgokért: a nagy iskolákért, kórházakért, üzletekért és a nagy kormányokért. Egy egyensúlyban lévő társadalomban a nagy dolgok nem lennének előnyben. Mindennek megfelelő mérete lenne. Mindennek megvan a megfelelő mérete és a megfelelő helye. A mi feladatunk csak annak biztosítása, hogy minden a helyes méretben és a megfelelő helyen legyen. Ha a dolgokat nem megfelelő helyre tesszük, új gondokat teremtünk. Nincs probléma, ha a kis fű alacsonyra nő és az óriási tölgyfa az égbe nyúlik. Ha a hűvös fűbe akarunk heverni, akkor éppen nincs haszna számunkra a tölgyfának, de ha a tölgyfán ülő madarakat akarjuk figyelni, fel akarunk rá nézni. A fű nem túl kicsi és a tölgyfa nem túl nagy, amíg a saját helyükön vannak. Hasonlóan, ha egy csésze teára vágyunk, nem jó dolog ha helyette előadást tartunk. Ebben az esetben a legfontosabb, amit előadhatunk, egy csésze tea készítése. Mi a legfontosabb, ha vendég érkezik a házunkba? Mondhatjuk: ,Ó, most túl elfoglalt vagyok, feladataim vannak, cikket, könyvet, beszédet kell írnom". Nem, ezek a dolgok ebben a pillanatban nem fontosak. Amikor vendég érkezik a konyhánkba, a legfontosabb, amit tehetünk: egy csésze csodálatos teát készíteni a vendégnek. Japánban a teakészítést szertartássá emelték, és az nem kicsi, vagy mellékes feladat.
Ha észrevesszük, hogy életünk minden cselekedete egyaránt fontos, életünk kiegyensúlyozottabbá válik. Ha azt kérdezzük: ,Miért nekem kell ebédet főznöm, mosogatnom? Sokkal fontosabb feladataim vannak, miért nem a feleségem, vagy a férjem csinálja, vagy miért nincs segítségem a házban?", akkor a szívünk nem a főzésért dobog és a főzés mindennapivá, teherré válik. Amikor a szívünket is beleadjuk a főzésbe, az szertartássá, ünneppé válik.
Az indiai tradíció szerint minden ételt istennek főznek és először istennek ajánlanak, aztán a családnak, a barátoknak és a vendégeknek. A szakácsnak nincs megengedve az étel kóstolása főzés közben - vajon a rizs, a krumpli, vagy a zöldségek megfőttek-e már, vajon elég e a só és a fűszer - mindezt csak az intuíciónk mondhatja meg, jelenlétünk, a végzett cselekedet teljes és tökéletes tudatossága.
Nem tudunk tíz dolgot tenni ugyanabban az időben. Ha főzés közben rádiót hallgatunk, vagy tévét nézünk, felvesszük a telefont, az nem egy szent szertartás, az nem olyan főzés, amit istennek ajánlhatunk. Ha teljesen és tökéletesen tudatosan főzünk, akkor az szellemi teljesítménnyé válik.
Az emberek élete manapság művészet nélküli, szívtelen és monoton. Orvosok, jogászok, könyvelők, mérnökök, autóvezetők, ahányan csak vagyunk, szív nélkül dolgozunk. Gyakran az emberek csak azért dolgoznak, hogy kifizethessék a számlájukat. Ez a jelentése, ez a célja az életünknek? Hol van az igazi munka? Ha nem a konyhában, ha nem a hivatalban, ha nem a munkahelyeken és nem a kertben, akkor hol az igazi munka? És mikor csináljuk az igazi munkát? Ha az igazi munkánkat nem végezhetjük ma, mikor csinálhatjuk? Az igazi munka nem vár, hogy holnap végezzük el, nem vár, hogy nyugdíjba vonuljunk, vagy amíg templomba megyünk, nem vár amíg zarándokolunk. Életünk minden perce a mi igazi munkánk, és minden cselekedetünk isten megvalósulása.
Az igazi munkának három dimenziója van. Az első a földdel, a talajjal, a környezettel, a természettel kapcsolatos. A második a társadalommal, a körülöttünk lévő emberekkel. A harmadik a saját lelkünkkel és önmegvalósításunkkal. Az indiai hagyományokban az első a Yagnya, a második a Dana és a harmadik a Tapas.
Kezdjük a természethez, a környezethez való kapcsolatunkkal, mert a környezet fenyegetett, és ezért különös figyelmünket igényli.
A földből jöttünk és földből készültünk. Ha nem ennénk a föld gyümölcseit, nem lennénk képesek élni. Minden nap iszunk vizet, ami a földből jön, élelmünk és erdeink is a földből származnak. Házaink, téglánk, kövünk, palánk, fánk, a fém a földből jön. Minden, ami melegen tart minket - olaj, szén, vagy gáz - a földből jön. Ha folytatjuk a föld óvatlan és újratöltés nélküli használatát, akkor éppenséggel mohó fogyasztók vagyunk.
Csak azt vehetjük el a földtől, ami abszolút és alapvető szükségletünk: dolgokat, amelyek nélkül nem élhetünk. A föld mindennek bőségében van, de a mi részünk abból csak a valós szükségletünk.
Van egy történet ennek illusztrálására. Allahabad városában tartózkodott Mahatma Gandhi Nehruval, India miniszterelnökével. Egy reggel Gandhi az arcát és a kezét mosta éppen. Nehru egy korsóból öntötte a vizet, s közben India gondjairól beszélgettek. Mélyen elmerültek a komoly vitában, és így Gandhi elfelejtkezett a mosdásról. Mielőtt arcának mosását befejezte volna, a korsó kiürült. Akkor Nehru azt mondta: várjuk egy percet, elmegyek egy újabb korsó vízért. Gandhi így válaszol: Micsoda? Elhasználtam egy egész korsó vizet anélkül, hogy befejeztem volna arcom mosását? Milyen pazarló vagyok! Én minden reggel csak egy korsó vizet használok. Elhallgatott, és könnyek folytak a szeméből. Nehru meg volt rendülve: Miért sír, mi történt, miért aggódik a víz miatt? Allahabad városában három nagy folyó van, a Ganges, a Jumna és a Saraswati, nem kell aggódnia a víz miatt. Gandhi így szólt: Nehru, önnek igaza van, három folyó van a városban, de az én részem azokból csak egy korsónyi és nem több.
Nos, ez volt az ökologikus gondolkodás, az erőforrások megőrzése, az újratöltés egy példája. Mit tehetünk mi? Zárjuk el a csapot! A pazarlás a civilizációnk átka. A városokban, mint New York, vagy London, rengeteg a pazarlás. A gyárak csak termelnek és termelnek. Nem törődünk azzal, hogy a termelés társadalmi szükséglet-e, meg kell tartanunk a munkahelyeket. Ez az, amiért a munka nyomasztóvá, unalmassá és szívtelenné válik. Az ilyen munkának nincs értelme. Olyan dolgokat gyártunk, amikre nincs igény. Megcsináljuk, elhasználjuk és eldobjuk.
Senki se olyan bölcs, hogy belőlem miniszterelnököt csináljon. De ha huszonnégy órányi lehetőséget kapnék, egy egyszerű, környezetbarát törvényt vezetnék be, amely megkövetelné minden gyártól, hogy csak visszaforgatható és újrahasznosítható csomagolóanyagot gyártsanak. Nagy-Britannia az egyetlen ország, ahol a tejet visszaváltható üvegbe töltik. De itt van a Coca-Cola, a borok, a whiskyk, gyümölcslevek és más termékek százai, amelyeknek eldobható csomagolásuk van. Minden palacknak, a tejéhez hasonlóan, visszaválthatónak és újrahasznosíthatónak kellene lennie. Olyan vakok vagyunk a megszokotthoz való ragaszkodásunkkal, hogy saját magunk vagyunk sivár jövőnk előidézői.
Mindenkinek jut elegendő ezen a földön, nincs hiány. Egy magot teszünk a földbe és egy nagy fát kapunk, amely minden évben gyümölcsöt ad, olyan sokat, hogy számlálni se bírjuk. Ha ültetünk egy almafát, hány almánk lesz? Mindenki szükségleteinek elegendő, de nem mindenki mohóságának. Vissza kell térnünk alapvető szükségleteinkhez, amelyek egyszerűek és a föld teljesítheti azokat. Tényleges igényeink nemcsak fizikaiak, hanem érzelmiek, szellemiek, kulturálisak és intellektuálisak. Ezeknek a nem fizikai igényeknek a teljesítésére nem kell kimeríteni a föld erőforrásait.
A legalapvetőbb emberi szükségletek egyike a szeretet. Van szeretethiány ezen a földön? Nincs. Minél többet adunk, annál több van. És mi mégis vonakodunk adni és elfogadni. Gyakran rémültek és gyanakvóak vagyunk egymás iránt. Ha valaki megölel minket, csodálkozunk miért, mi az oka, mit csináltunk. Igazán elfelejtettük, hogyan adjunk és hogyan fogadjunk el szeretetet.
Hasonlóan nem tudjuk kimeríteni erőforrásainkat kreatív szükségleteink teljesítésében. Írjunk verseket, énekeljünk, táncoljunk, és találjunk több időt az örömre és az ünneplésre, így tényleges igényeinket valósítjuk meg. Śgy tűnik, azt gondoljuk, hogy ha több autónk, házunk, ruhánk, bútorunk van, elégedettekké és boldogakká válunk. Mindenhol elégedetlenség van körülöttünk. Mi az orvosság erre az elégedetlenségre? Nem a több áru. Ha több áruval az embereket boldoggá lehetne tenni, a nyugati társadalom nagyon boldog volna.
Első gondolatunk kell legyen a földtől való elvétel korlátozása, a második gondolatunk; jóvátenni, amit elvettünk. Például a gondos kertész komposztot tesz a talajba, hogy helyreállítsa termékenységét. Egyszer beszélgettem az idős Lady Eve Balfour-ral, aki azt mondta: ,Gondját viseltem a talajnak. Ha a talaj jó erőben van, a növények gondoskodnak önmagukról." A talajerózió egyre növekszik. Az emberek több vegyszert tesznek a talajba, így nagyobb gabonát és nagyobb zöldségeket kapnak. Lady Eve azt mondta: ,Nem kell a nagyobb növényekért aggódnia, aggódjon a talajért."
Egy másik példa az a buddhista hagyomány, amely szerint minden személy vallási felelőssége fákat ültetni. Ashoka buddhista uralkodó támogatta, hogy minden indiai városlakó ültessen öt fát és gondozza azokat. Richard St. George írt egy cikket a Resurgence-be mondván, hogy a gyerek születését jelző fát kellene ültetni, egy születésnapi fát, mint ahogy karácsonyfánk is van. Milyen ragyogó ötlet! Ültetnénk egy fát a születésnapunkon, vagy még jobb, ha minden születésnapunkon egyet. Ha elhasználunk egy fát, és ültetünk helyette egy másikat, az a visszapótlás (replacement), de ha elhasználunk egy fát és ötöt ültetünk helyette, az az újratöltés (replenishment). Erre a gyakorlatra, a föld mindennapos újratöltésére van szükségünk. Minden nap elveszünk a földtől, így azt minden nap vissza kell töltenünk. Ez az az adósság, amivel Föld Anyának tartozunk, és meg kell fizetnünk a tartozásunkat. Ha a banknak tartozunk, az igazgató úr ír egy levelet. Föld Anya nem tud levelet írni, ezért önmagunkat kell emlékeztetnünk. Csak a föld újratöltésével tarthatjuk a ,Föld Bankot" üzemben, különben jön a bankrobbanás. Cselekedetünk a föld újratöltésére a Yagnya.
Aztán itt van a Dana: a társadalom újratöltése. Adósai vagyunk őseinknek, a nagy vallási alakoknak, mint Jézus Krisztus, vagy Buddha. Adósságunk van az amerikai indiánok és a kalahári busmanok iránt. Adósai vagyunk tanárainknak, anyánknak, apánknak, testvéreinknek, férjünknek, feleségünknek. Mi mindent tettek értünk! Adósai vagyunk a nagy művészeknek, mint Tolsztoj, Dosztojevszkij, Shakespeare. Ahogy elveszünk az elmúlt generációktól, úgy kell visszaadni a jövő generációinak. Ez az adás a Dana. Teresa anya munkája Calcuttában Dana. Ez nem karácsonyi ajándékozás, hanem mindennapi. Minden munkánk ajándék a társadalomnak; hogy fizetnek érte, az csak melléktermék. Nem azért születtünk ebbe a társadalomba, hogy számlákat fizessünk. Azért dolgozunk, hogy ajándékot készítsünk a társadalom gazdagítására és újratöltésére. Munkánknak mély jelentése van - az imádkozás tettének, a művészet formájának, az önmegelégedés útjának kellene lennie.
Goethe és Milton költészete, a Ramajana és Arthur király legendája, Van Gogh és Turner festményei, a piramisok, a Taj Mahal és a múlt ezer más teljesítménye a mi örökségünk igazi tőkéje. Mint egy családi üzletben, ha csak feléljük a tőkénket és nem töltjük újra, az egésznek a végére járunk. Jó dolog dédelgetni és élvezni örökségünk gyümölcseit, de ugyanolyan fontos gyarapítanunk azt. Ezért várható el tőlünk, hogy verset írjunk, képet fessünk, építsünk egy gyönyörű házat; ne csupán keresni a megélhetésre, hanem újratölteni a kultúrát és a társadalmat.
Miközben adósságunkat fizetjük a földnek és a társadalomnak, önmagunkat is újra kell tölteni. Sok teher és könny van a lelkünkön. A lelkek minden nap sérülnek, néha harag, néha testi vágy és a kapzsiság, vagy aggódás és félelem miatt. Sokfajta erő teheti beteggé a lelkünket. Nem lehetünk teljesek, ha nem vagyunk képesek a lekünket meggyógyítani. Így a társadalmat és a földet se tudjuk újratölteni. Meditációval, böjtöléssel, sétával, a folyóvíz szemlélésével, egy virágra csodálkozva, zarándoklattal vagy lelkigyakorlattal, szent könyv tanulmányozásával saját újratöltésünkön fáradozunk. Ha önmagunk nem vagyunk boldogok, senki mást nem tehetünk boldoggá.
Társadalmunkat az anyagi növekedés rögeszméje gyötri. Mi mindenre van szükségünk? Nincs se vége, se hossza. Ha nem tudjuk, mikor elég az elég, soha nem lesz elég. De abban a pillanatban, amikor felismerjük, hogy mikor elég az elég, rájövünk, hogy már elég. Itt az idő, hogy ,eleget" mondjunk az anyagi növekedésre és a birtoklásra, így energiánk, figyelmünk, időnk valami mélyebbre, jelentőségteljesebbre, szellemibbre áldozható. De nincs időnk, naptárunk tele van. Túl elfoglaltak vagyunk. Ez nem jó helyzet, időnknek kellene lennie a Tapas-ra. Amikor isten az időt teremtette, rengeteget teremtett, mi osztottuk be napokra, órákra, mi préseltük naptárakba, kalendáriumokba, találkozókba.
Van egy történet a Ramayana-ban: volt egy Khumbhakarna nevű óriás, aki hiperaktív volt, ezért az anyja így szólt az istenekhez: ,A gyermekem túl aktív. Mindent fele idő alatt megcsinál, és amikor semmi hasznosat nem tehet, destruktívvá válik." Az istenek áldást adtak az anyának: ,A fiad ezután csak hat hónapig lesz tudatánál, s aztán, ha aludni megy, hat hónapig alva marad." A nyugati ipari munkaerő is olyan, mint ez az óriás. A modern technológia miatt az alapvető igények félidő alatt kielégíthetőek, de ahelyett, hogy a maradék időt szellemi és kulturális időtöltésre használnánk, szükségtelen és hiábavaló dolgokat gyártunk, amelyek nemcsak a lelkünket, hanem a földet is rombolják. Azt gondolom, nagyon jó volna, ha a nyugati emberek szabadságra mennének, vagy aludnának hat hónapig, és félannyi időben csak a szükséges javakat gyártanák.
Az is gond, hogy nem alszunk eleget. Alvás helyett éjjel televíziót nézünk és korán felkelünk, hogy naponta Londonba, vagy akárhová ingázzunk. Rengeteg ember ingázik. Így az emberek fáradtak, kimerültek és elfoglaltak. Elvesztettük mindennapi, közönséges érzékünket: nem alszunk jól, nem eszünk rendesen és túl sokat dolgozunk. Ha alszunk, gyönyörű álmaink lehetnek. Alvás közben nem vagyunk inaktívak. Az álom afféle finom aktivitás. Ha nem engedjük meg magunknak az álmot néha, miért érdemes élni? Az álmok töltik újra a lelket.
Perzsia császára egyszer megkérdezte szufi tanárát: ,Mondd, mi a legfontosabb, amit tehetek?" Némi gondolkodás után a tanár válaszolt: ,Uram, amit javasolhatok: aludj olyan hosszan, ahogy csak tudsz." - - ,Micsoda? Ez a tanácsod? Annyi dolgom van, igazságot kell szolgáltatnom, törvényeket kell csinálnom, ellenőriznem kell az embereket." - ,Uram, minél tovább alszol, annál kevesebb időd lesz sanyargatni a népet." Miképpen adhatnánk ezt a tanácsot miniszterelnökeinknek és elnökeinknek?

(Az alábbi írást 1991-ben fordítottam az angliai Schumacher Collegeből hazatérve. Ajánlom mindenkinek magyarázat helyett; mit is tartok fontosnak az életben. A szerző a Schumacher College alapító igazgatója, a Resurgence kiadója. A cikk a Resurgence 1990. november-decemberi számában jelent meg.)

Faludi Erika



Parola archívum