Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Az én iskolám
Szerző:	Róka Gyula
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	1990
Szám:	3
Oldalszám:	14. p- 15. p.
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:	Siójut
Tárgyszavak:	iskolakörzetesítés, tanítói hitvallás, iskola
Megjegyzés:
Annotáció:	Egy tanító hitvallása arról, hogy egy falusi tanító mennyire nemcsak a szűkre szabott oktatási programot tartja meg. Az ő tanítói attitűdje segítségével és a helyiek önmagukra találásával meg tudták menteni iskolájukat a körzetesítéstől.

iskola.txt


Az én iskolám

1961-ben, hét tanítási év gyakorlatával, három év katonáskodás után jöttem Siójutra tanítónak. Akik akkor az állásokat osztogatták, azt mondták, hogy fogadjam el az összevont osztályú iskola vezetését, de három évnél továbbra ne tervezzem az ittlétet. A három évből egy híján 30 lett. Illetve lesz, mert a jövő tanévben telik ki szolgálatom. Kopogtatnak a nyugdíjas évek. Van hát mire visszaemlékezni. Az egy helyben eltöltött évtizedek nem porba vésték az emlékeket.
Milyen volt az iskola? A tanterem még megjárta. Három padsor, majdnem új. (Ma is ezeket használjuk.) Háromtáblás ablakok. Egyetlen opálernyős villanyégő középen. Egy állványos tábla, melynek gyakori összedőléséről regék keringtek. Vaskályha.
Hanem a lakás! Feleségemet nem is mertem elhozni költözködés előtt. Szerencsémre nehezen mozdult a két pici lányunktól. A falak vizesek. 1780 körül tömték az épületet. Kiégett padló, kis, rácsos ablakok. A melléképület még siralmasabb. Nyulamat 2 napig kerestük az udvarban nőtt gazban.
Igazi megpróbáltatás évei voltak a falunak is. Hát még azoknak, melyeket társközséggé minősítettek, megfosztva tanácsától, téeszétől, kultúrházától, értelmiségétől. Még papjától is. Még jó, ha megjelent ilyenkor a pb területfelelős, aki megmagyarázta, hogy mindez a magasabb szintű termelés, a lakosság jobb kielégítése érdekében történik.
Mi hozott mégis engem ide? A szomszéd faluban, Kilitiben nőttem fel. 3-4 tanítóm is volt. Pédaképem lett egész életemre Gyugyi János, akit fiatalon a háború vitt el. Annyit adott neki a sors, hogy a fogságból betegen hazaérve még egyszer láthatta iskoláját. Aztán már csak a temetésén találkoztunk Szóládon.
Tőle és a hozzá hasonlóktól tanultam meg, hogy az iskolai munka a falusi tanító kötelességeinek csak az egyik fele. A másikban főleg esti elfoglaltságok voltak az ifjúság körében. Színdarabtanítás, műsoros est, vallásos estek, templomi szolgálat. Bárhol volt is, ahol megjelent, ott a TANÍTÓ ÚR volt.
Az én tanítóskodásom nem ilyen elfoglaltságokkal kezdődött. Tenyésztettük a selyemhernyókat, kalászt gyűjtöttünk meg hulladékot a MÉH-nek, leltározások a boltban, pártmegbízatások. A tanító kartárs mindent csinált.
Bizony, ez messze volt az általam elképzelt munkától. Nehezen hitettem el magammal, hogy tanító vagyok. Sokat gondolkodtam. Mit lehet tenni az összevont osztályban? Kell kiútnak lenni! De hogyan? A családok nagy része semmivel sem különb a peremeken megtelepedett családok szociális szintjénél.
Sokat gondolkodtam, mit lehetne tenni, hogy a nagyobb iskolákéhoz hasonlóan valamilyen profilunk legyen. Egyik a sportban, másik a színjátszásban, népitáncban tud kiemelkedőt.
Felsorakoztatom képzeletemben a derűs kis arcokat. Nyitott könyv előttem valamennyi. Nemcsak ők, a család is. Legtöbbüknek szüleit is tanítottam. Ismerem a család szokásait. 7 óra után már várom őket. Tudom, ki mikor fog érkezni. Melyikük a serényebb vagy álmosabb. Ha S. Gabi 7.10-ig, B. Zoli 7.20-ig, K. Györgyi és kishúga 7.30-ig nem érkezik meg, biztosan betegek. De majd az orvostól hazajövet bejön az anyuka. Megbeszéljük, hogy a távollét alatt ki viszi naponta a leckét. A benti füzetek közül pedig melyikeket kell hazavinni, hogy dolgozni tudjon. Ez a megszokás.
Ahogy beköszönnek, mondják is a napi friss híreket: hol születtek kiscicák, kinél van disznóvágás, kinek újult a ruhája, hol történt baleset a családban. Jöttek aztán váratlanabb időben gyerekek, felnőttek. "Tanító bácsi, jöjjön, mert agyonveri apukám az anyukámat"! Telefonáljak gyorsan, mert tűz ütött ki! Vagy 23
órakor: Menjek gyorsan, mert a férj összetöri a konyha berendezését. Kellemesebb: Vigye feleségemet gyorsan Siófokra, mert megindultak a fájások!

Aztán a kérvények

Bírósági ügyben, adóügyben, iskolai ügyben, egészségi okból. Vagy pl. a Közlekedési Minisztériumhoz a Siójut-Ádánd közti út megépítése ügyében. Senkit nem utasítottam el. Illetve egyszer mégis megtörtént. Egyik járási funkcióban levő ismerős beiratkozott a gimnáziumba. Aztán eljött hozzám, hogy adjak neki a 8. osztály elvégzéséről bizonyítványt.
Amiben nem tudtam segíteni, az az alkoholizmus. Főleg a férfiak között. Bár lett áldozata háromgyerekes asszony is. Nem találtam megértésre ideérkezésem után, mikor elutasítottam a pinceszerre invitálást. Később sem ismertem meg a kocsmát. Pedig ott lett volna alkalom találkozni a szülőkkel. Messze sem kellett volna menni, mert az iskolával szemben volt a kocsma, aztán hosszú évekig a bolt. A törzsvendégek pedig megtalálhatók voltak ott minden időben. Csak az illemtudóbbak jöttek az iskolavécét használni. Születtek is a bejárati falon márkás feliratok: "Hülye tanító meg a felesége", "A tanító le van..." Az első felíratokat a gyerekek vették észre. Aztán korán reggel gondom volt rá, hogy megnézzem a falat.
Estenkint gyakran volt elfoglaltságom. A népszínművek divatja volt. Minden télen egy új darab. Jártuk vele a szomszéd községeket. Az iskolásoknak meg mesedarabokat tanítottam. Gyűlések a tanács, párt, téesz, szövetkezet stb. meghívására.
Egyetlen szerencsém volt, hogy jó részüket az iskolában tartottuk, mert nem volt megfelelő nagy, fűtött helyiség a községben. Itt volt a művelődési kör alakuló gyűlése, ahol elnökké választottak. Jöttek a tanfolyamok, előadások, melyeket szervezni kellett.
Aztán jött a sorsdöntő év. Életveszélyes az épület, dől ki a fal.
Sem a tanács, sem a központi iskola nem állt mellénk. Nincs rá pénz. Különben is a megyei listán szerepelünk a bekörzetesítendő iskolák névsorában. A szülők egyöntetű véleménye volt: "Nem adjuk az iskolát!" Volt, ki járási illetékeshez, más a téeszhez ment segítségért. A szemben levő volt kocsma-bolt helyiségébe költöztünk télen. Két sor pad, tábla, asztal fért el benne, de tanítottam. Márciusban hóban kezdték a bontást, építést. Segített a téesz, segítettek a szülők, a központi iskola is hozzájárult valamennyivel. Maradt az iskola.
Ősszel a megyei művelődési osztály is érdeklődött, hogy milyen az az iskola, amelyiket a falu nem hagy körzetesíteni. Megnézték. A gyerekek osztályok szerinti padcsoportokban ülnek. Külön van az audiovizuális padsor, melynek hallgatóira a magnó, tévé, rádió, lemezjátszó is kapcsolható. Az egész rész függönnyel leválasztható. Éppen a kecskeméti tanyasi program magnó-feladattlapos óráját tartottuk. Tetszett az illetékeseknek. Ettől kezdve iskolám évekig megyei bázisiskola lett. Továbbképzéseket tartottunk a velem egy cipőben járó tanítóknak. Ezeken az okoskodások helyett őszinte beszélgetések, tanácsadások, segítségnyújtások voltak. Egy alkalommal Hegedűs F.-né látogatott hozzánk a minisztériumból. Pár nap múlva kis csomagot kaptunk, benne csokoládéval, köszönte kedvességünket.
A rádió, tévé keresett fel bennünket több ízben is. Mi is jártunk Budapesten az 5-ös stúdióban. De ez már a bábozással függ össze.

Úgy kezdődött, hogy nem volt anyák napjára elég vers. Írtam versikéket. Jött a kulturális szemle, írtam népi játékot. Ennek egy részében terménybábokat mozgattak gyerekeim. Tetszett nekik. Siker volt. Ráismertem a lehetőségre.

Bábozni fogunk!

Következő évben egy bábmese készült el. Hozzá a szülők bábokat öltöztettek téli estéken. Bejutottunk a Játsszunk bábszínházat-sorozatba. Ennek már 10 éve múlott. Azóta minden kulturális szemlén más-más magyar népmsét bábozunk. Kezdetben segített Kaposvárról Szabóné Lujzi néni. Legfőbb pártfogók a szülők. A faragott fejekhez ők varrják a ruhákat. A díszlet közös munka a gyerekekkel. A szülő-gyermek-pedagógus közös munkájának igen szép eredményei születtek:
Minden évben arany minősítés a kulturális szemlén. Bejártuk az országot a megyei, területi, országos bemutatók alkalmából. Nívódíj a Népművelési Intézettől. Kiváló Együttes cím a Művelődési Minisztériumtól.
De mindennél többet ért a gyermekarcokon tükröződő derű óvodákban, iskolákban, vállalatok rendezte ünnepségeken, ahol a KATICA Bábcsoport játszott. A bábozás gyümölcse az iskolában is mutatkozott. Tudtak együtt játszani, dolgozni, közösen végezni feladatokat, kisebbeknek segíteni. Az első bábosaim már dolgozó emberek vagy főiskolások, mint Szakállas Andi, Bévárdi Béla. A bábműsorok füzetei minden volt bábosnak kedves emlékei. Pár címet sorolok fel a műsorból: Dolgos Jankó, Szegény ember és az ördög, Hatrongyosi kakasok, Kanász Palkó, Tihanyi visszhang.
E mesék közül több is volt olyan, mely a szülőföld szeretetét sugallja. Nem véletlenül. Sajnos a mai világban felnőnek emberek úgy, hogy a szülőföldjükről alig tudnak valamit. Bezárkózik a család, kevés az igénye. Ha tőlem elmennek gyerekeim, senki nem fogja velük megismertetni szülőföldjüket. Nekem kell tenni, hogy ne a család gyökerének ismerete nélkül nőjenek fel. Ismerjék meg falunk múltját, az itt élt elődök életét, küzdelmét, áldozatát, örömét.
Hogy taníthassam, elsősorban nekem kell megfelelő helyismeretet szereznem. Van történelmi múlt, mert Jut már az 1300-as évek elején híres volt hetipiacairól. A régi falu helyét járva csontokat, edény- és vasdarabokat gyűjtögettünk. Megkerestük a régi átkelőt a Sión, mely a falu életét, pusztulását meghatározta.
Közelebb a faluhoz volt a Patakvár, ahonnan kard, lándzsa került elő. Avar korinak véli a muzeológus. A római kornak is vannak leletei.
A falu nyugati felében a Barátdombon volt a Pálos szerzetesek kolostora. Hogy éltek, dolgoztak? Vallanak róla az egykori okmányok, az ott talált leletek, köztük Mátyás korabeli aranypénz is. Mindezekről gyermekeimnek is tudniuk kell.
Gazdag gyűjteményünk van a művelődési kör egyik helyiségében. Ha belépünk, abba a régi világba képzelhetjük magunkat, melyekről ezek a tárgyak vallanak.

Írom a falu krónikáját is

Nyugdíjas éveimre talán majd együtt lesz az eddig feltalálható történelmi anyag. Olvasgatok belőle gyermekeimnek. De van a bevezetőben egy rész, mely a szülőföld szeretetéről szól. Ezt minden évben megtanítom a negyedikesekkel útravalóul:


"Jut, Jud, Jod, Juth, Siójut a mi falunk. Kicsi település a Sió mentén. 180 házában 550 lakosa van. Nincs különösebb nevezetessége, mely híressé tenné a vidéken. Ez a hely átmenetet
képez a Mezőföld síkja és somogy lankái között. A mi falunk a mi szűkebb hazánk. Számunkra az otthont, a szülőföldet jelenti. Hazánk egy része. Minden háza, minden dombja-völgye emléke
inkkel van tele." Talán marad bennük valamennyi a szülőföld szeretetére nevelésből. Nem válnak gyökértelenné.
Szeretem a fákat. Ápolom, gondozom, nemesítem őket. Ha kertünkben vagyok, szinte beszélnek velem. 10-20-30 éve oltottam szinte mindegyiket. Így ad ma jó termést a régi családi ház sárgabarackfája, nagyapám körtefája. Gyakran hívnak a faluba is cseresznyét, almát, barackot oltani. Szívesen teszem, mert hiszem, hogy minden beoltott fával emléket állítok. Talán majd túlélnek engem.
Aztán ha a fa kiöregszik, megpróbálom az életét meghosszabbítani.
Asztal, pad, szék, bot, doboz vagy kopjafa lesz belőle. Persze somogyi faragással, hogy még többet mondhassanak. A szüretet, a betyáridőket, a pásztoréletet mesélik el. Vagy annak az életét, kinek feje fölé mementóként állítjuk.
Van egy almafám a házunk mellett. Úgy oltottam, hogy három féle almát terem. Pirosat, cirmosat, sárgát. Egész nyáron van rajta gyümölcs. Egy törzsből nő ki mindegyik. Egyfajta gyümölcsnek kelt ki, de az élet háromarcúvá kényszerítette. Arra gondolok, hasonlít ez a fa egy kicsit a falu tanítójához is. Elindul egy képesítői papírral a zsebében, hogy taníthasson. Aztán ahol letelepszik, ott látja meg, hogy mennyi tennivaló vár rá, hogy TANÍTÓ lehessen. Mi mindennel kell beoltódnia! Többel, mint engem. Sokszor úgy érzem, hogy beoltott ágaim kevésnek bizonyultak. Vagy a búcsúzó negyedikesek fogalmazásait olvasva mégsem?

Búcsú az iskolától

1985 szeptemberében lettem 1. osztályos. Milyen hamar eltelt ez a négy év!
Ez idő alatt megszerettem a gyerekeket, tanítómat.
Kedves volt mindenkihez, nem volt túl szigorú. Sajnos Balatonszabadiban az iskolában nem bábozunk, de ha lehet visszajárok, én is játszok a többiekkel. Szabadin több tantárgy, gyerek és tanár lesz. Elég nehezen fogom megszokni. Szerettem a kertünkben dolgozni. Jó volt együtt kirándulni, bábozni. Hát, ennyi sok jótól meg kell válni. Nagyon szerettem ide iskolába járni. Pászor azért vissza-visszajövök körülnézni, mi történt az iskolában, milyenek a gyerekek.
Megköszönöm Tanító bácsi minden fáradságát és hogy négy éven keresztül sok mindenre megtanított.

Balogh Erzsébet

Búcsú az iskolától

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy iskola.
Ez egy olyan iskola volt, hogy ebbe négy osztály járt. A gyerekeknek volt egy tanító bácsijuk. De ez a tanító bácsi nem olyan, mint a többi! Sokat szeretett mesélni, bábozni, játszani, kirándulni és csupa-csupa olyan dolgokat, amiket a gyerekek is nagyon szerettek. Így aztán ez egy mesebeli iskola lett, amilyen csak egy volt a Föld kerekén. Mire a gyerekek kitöltötték a négy esztendőt, a tarisznyájuk csupa hasznos dolgokkal lett tele. Fájó szívvel búcsúztak el tanítójuktól az utolsó esztendő végén. Tudták, hogy azok a boldog, szép napok, amit együtt töltöttek, nem jönnek vissza soha többé.
Ha az évek el nem szálltak volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Szipola Ágnes

Róka Gyula
tanító



Parola archívum