Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	A kultúra propagálójából a helyi társadalom önfejlesztő intézménye: Lehet-e forradalmi úton olyan viszonyokat teremteni, melyeknek nincs kapcsolata a múlttal?: Egy 1925-ös tanulmányból
Szerző:	Balipap Ferenc dr.
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	1992
Szám:	4
Oldalszám:	15. p.
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	helyi társadalom, társadalomfejlesztés, fejlesztés
Megjegyzés:
Annotáció:

Parol15

Balipap Ferenc: A "kultúra" propagálójából a helyi társadalom önfejlesztő intézménye

Rendszerváltás idején szükségszerűen és elkerülhetetlenül vetődnek fel az előző korszak viszonyaival, szervezeteivel és intézményeivel kapcsolatos kérdések is. Kevesebb szó esett mindez- ideig viszont arról, hogy a pártirányítás alá vont állam különböző irányítási meg- nyilvánulásai-pl. a művelődés területén - milyen változásokat idéztek elő a korábbi időszakhoz, vagy akár a más típusú rendszerekhez képest. Vagyis: éppen időszerű mérlegre tennünk, hogy a pártállam hatalmi rendszere alatt milyenek voltak a közművelődési intézmények, közelebbről pedig a művelődési otthonok sajátosságai? Különösen azért, hogy lássuk: volt-e szerepük a rend- szerváltás előkészítésében, s meg tudjuk ítélni, lehet-e s vajon mi lehet a feladatuk az elkövetkező időszakban?
A művelődés államosítása kezdetben kiváltképp azt jelentene, hogy az egy- házi és a társadalmi művelődés lehetőségeit megszűntették. Betiltva minden nem állami szervezetet és kizárva azok legális újraszervezésének jogosságát. Ezt a lépést a rendszer lényegének megfelelő új, azaz állami intézmények, majd tevékenységek és kulturális tartalmak "életre keltése" követte. Mindez igen hamar egypólusúvá, politikai reklám jellegűvé tette a "kultúrát". (Legalábbis a hivatalosan forgalomban lévőt...) Tehát a párt a 40-es évek végén megkezdte, majd népboldogító küldetéstudatának megfelelően a művelődés területén is kialakította és működtette a kizárólag saját ideológiájának és politikájának megfelelő kulturális (intézmény)rend- szerét. Ez a közművelődés területén az említett kezdeti lépéseket kővetően is "töretlenül" folytatódott: a népművelőképzés föltalálásától, az állandósult külön- bőző jogi és művelődéspolitikai szabályozásokon át a közművelődési párthatározatig, majd törvényig és végrehajtási utasításokig.
Csakhogy időközben a főhatalom főakarata mellett más akaratok, más szellemi, ideológiai és társadalmi (s nem utolsó sorban: más szakmai) tendenciák is kialakultak. Melyek előbb csak a gondolkozásra, majd egyre-másra az eleven gyakorlatra is hatni kezdtek a társadalom legkülönbözőbb színterein.
A művelődési házak működésében ez elsősorban azt jelentette, hogy a 70-es évek második felétől már legalább három olyan irányzat zavarta a pártállami központ egyeduralmi akaratának, irányítási verdiktjének az érvényesülését, amelyekre a népművelő - ha akart, ha mert, vagy ha képes volt - odafigyelhetett. Néhány településen ugyanis a párt vagy a tanácsi apparátus "nyitott" ekkoriban egy helyi sajátosságokat mutató, a központitól olykor már igen jelentősen eltérő (reform jellegű művelődéspolitika felé. Ennél sokkal több helyen pedig a helyi társadalom tagjai és közösségei "terjesztették ki" szabad akaratukból szerveződő (autonóm) törekvéseiket a helybéli, állami művelődési ház fölé. (Vagy már azt meg is kerülve hoztak létre lényegében független, polgári művelődési - néha pedig csak ilyennek álcázott - csoportosulásokat, egyesületeket.) S végül a pártdirektívákban és tőrvényi paragrafusokban kifejezett központi akaratnál egyre több intézmény működésében kezdett meghatározóbb lenni maguknak az ott dolgozó népművelőknek a szakmai szándéka, és egyre nyilvánvalóbban a társadalmi (alternatív) és nem (egy)pártpolitikai elhivatottsága, feladatvállalása.
Mindezek folyományaként a művelődési otthonokban és rajtuk kívüli társadalmi terepeken is megjelenő művelődés a 80-as évek elejétől már sokkal inkább differenciáltnak és polarizáltnak nevezhető, mintsem egy központból vezéreltnek és csakis a pártállami irányzatot kővetőnek. Ekkorra jószerivel választás kérdésévé vált, hogy az adott intézményben folyó tevékenység maradt-e a párt- és állami irányításhoz igazodó; vagy a helyi társadalom, a helyben aktivizálódó személyek és csoportok akarata szerint szerveződött; vagy esetleg a népművelő, az intézmény dolgozóinak szakmai aspirációi váltak benne meghatározóvá a továbbiakban. (A pártállami ilyetén szorítás-lazulásában kétségtelenül sok minden közrejátszott, nem utolsósorban amiatt is teret engedtek az ún. társadalmi kezdeményezéseknek, mert az állami intézmények állami finanszírozásának igencsak fogyatkoztak az esélyei.)
A 80-as évek második felében né hány tucat legjobbnak - mert a társadalomban felgyorsuló változásokra érzékenyen, a helyi társadalomban érvényességét egyre biztosabban megtalálónak-tekinthető művelődési otthonban újabb érdekes fejleménynek lehettünk tanúi. Mégpedig az előzőleg különböző településeken és más-más rétegek körében jelentkező (s a fentiekben leírt) tendenciák összekapcsolásának, integrálásának. Ennek a nem túl széles körben követett, de országszerte ható népművelő szakmai filozófia-módosulásnak a jellemzője lett; a helyi társadalom mindennapjai és törekvései felé fordulás; a művelődési otthonok s a bennük folyó tevékenységek valóságos történeti előzményeinek a megismerése; majd a kultúra és a művelődés rendszerének, ill. a szélesebb ideológiai, hatalmi, strukturális és funkcionális viszonyok súlyos ellentmondásainak, működési elégtelenségének a felismerése. Az így szerzett tudás és tapasztalat következtében azután ezekben az intézményekben ha formálisan nem is, de lényegében a politikait megelőzve megtörtént a rendszervátozás: állami intézményekből ismét társadalmiakká, a helyi akaratok által befolyásoltakká váltak.
A változások - s ezzel a nehézségek - azonban sem ez utóbbi, sem a többi művelődési házakban nem múltak el. A társadalom sokfelé bomlik és szerveződik; a rendszerváltozás az élet minden területén még el sem kezdődött; de a hatalom, a tulajdon és a tudás, a kultúra valamennyi pontján fokozódó hevességgel zajlik. Ezen javakból minél nagyobb hányad - s immáron nem is csak közösségi! - megszerzéséért, birtokbavételéért.
Úgy tűnik, hogy a múlt ellen és a jövőért egyenlő erővel folyó küzdelemben a művelődési otthonok létét három oldalon dönthetik el. Mostanában igen sokan szakadtak ki a művelődési házak közősség-melegéből, s - mivel már lehet - lettek a főként itt szerzett tudás működésbe hozatalával gazdasági vállalkozók vagy politikusok. Kérdés, hogy ők milyen támogatást adnak vagy - netán óvatosságból, önzésből és féltékenységből - milyen akadályokat gördítenek az őket "fölfuttató" közösségi műhelyeknek és intézményeknek? Kérdés továbbá az is, hogy a mostanában kialakuló óriási tömeg, amely minden eddiginél nagyobb arányú segítségre, intézményes támogatásra szorulna - képes lesz-e kiharcolni-kikövetelni a magas kultúrához, tudáshoz és művelődéshez jutását?
A legfőbb kérdés azonban talán mégis az, hogy az országos és helyi önkormányzati pozíciókba jutottak vajon tudnak-e, akarnak-e a társadalom növekvő gondjainak - benne a kultúrának és intézményeinek - a helyzetén előremutatóan, a nemzet javát szolgálóan változtatni?

Parola archívum