Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	A KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉS TÖRTÉNETE ÉS FEJLŐDÉSE NÉMETORSZÁGBAN
Szerző:	Roland Brake, Kerstin Faßbender
Sorozatcím:	Parola
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2009
Szám:	3
Oldalszám:	15
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	settlement mozgalom, önsegítés, oktatás, szegénység elleni küzdelem, szomszédsági központ, hálózatépítés, társadalmi kontextus, társadalompolitika, intervenció
Megjegyzés:
Annotáció:

Megjelenés (angol nyelven):
Brake, R.– Deller, U.: Community Development – a European Challenge. Leverkusen–Opladen, 2008, Barbara Budrich, 41–52. p.

Bevezetés

A következő írás a közösségfejlesztés történeti fejlődését mutatja be Németországban, a kezdetektől egészen a ma aktuális trendekig, kihívásokig. A brit illetve az amerikai settlement mozgalom hagyományaira támaszkodva a németországi közösségfejlesztés a szociális munka három fő módszerének (egyéni esetkezelés, csoportmunka és közösségfejlesztés) egyikéből vált magasabb szintű működési alapelvvé. Szorosan kapcsolódik ehhez a fejlődési folyamathoz a konfliktus-orientált politikától való elmozdulás a politika egy másfajta értelmezése felé, amely szembehelyezkedik a társadalmi kirekesztéssel és marginalizációval, legyen szó egyénekről, társadalmi csoportokról, vagy akár egy teljes városi kerületről. A közösségfejlesztés elmélete és gyakorlata előtt álló legnagyobb kihívás a helyi közösségfejlesztés „társadalompolitizálásának” szükségessége, amely egyre nyilvánvalóbbá válik.


A közösségi munka történeti fejlődése

A német közösségi munka a brit, illetve amerikai settlement mozgalom hagyományaira épülve alakult ki Németországban. Elsőként Dennison végzett úttörő jelleggel közösségfejlesztő munkát Kelet-London szegénynegyedeiben, majd Samuel és Henrietta Barnett megalapították a Toynbee Hallt és az Oxford House-t, hogy olvasásra, írásra és számtanra tanítsák a szegénynegyedek lakóit. A chicagoi Jane Addams eközben azzal az elképzeléssel állt elő, hogy a szegényeket, fogyatékosokat, bevándorlókat és hajléktalanokat szervezett módon kellene segíteni. A közösségben végzett munka mögött meghúzódó motiváció tehát eleinte humanitárius, illetve vallási jellegű volt. Ezt egészítette ki a jótékonykodás eszméje, amely a munkásosztály ingatag társadalmi hátterét volt hívatott erősíteni. A közösségfejlesztés alapítói arra a következtetésre jutottak, hogy a hátrányos szociális helyzettel csak abban az esetben lehet érdemben foglalkozni, ha szociálpolitika és az oktatáspolitika együttműködnek egymással.

Ebben az időben a közösségfejlesztés célkitűzései a következők voltak:
1. Az önsegítés támogatása (a képessé tétel korai megnyilvánulásaként);
2. Csapatmunka és a hátrányos megkülönböztetés áldozatainak megszervezése;
3. Az oktatás helyzetének előmozdítása;
4. A szegénység, munkanélküliség és hajléktalanság elleni küzdelem.

A közösségfejlesztés alapelvei a következők voltak:
– Nincs jótékonykodás (a túl sok jótékonykodás függőséghez vezet);
– Nincs paternalizmus (képessé tétel);
– Nincs osztályok szerinti elkülönülés.

A múlt század során számos német városban jöttek létre szomszédsági központok, ezzel kapcsolatban Walter Classens, Friedrich Siegmund-Schultze és Hertha Kraus nevét kell megemlítenünk. Az első világháború és 1922 között egy sor közösségfejlesztéssel kapcsolatos tevékenység és szervezet látott napvilágot.

A német közösségfejlesztés céljai, okai a következők voltak:
1. Alkalmazkodóképesség fokozása (helyi kapcsolatok);
2. Közösségi házak létrehozása;
3. A mentális és gazdasági katasztrófák okainak megtalálása;
4. Az amerikai és brit settlement elképzelések meghonosítása.

Ezt követően a német közösségfejlesztés a fasizmus miatt megszűnt létezni. A harmincas években a németek bezáratták a szomszédsági központokat, majd minden ilyen központot megszűntettek a megszállt területeken is. A második világháború során a közösségfejlesztés a pénzügyi segítségnyújtásban merült ki, a németországi szociális munkások pedig emigráltak.
A háború után megint újjáéled a közösségfejlesztés, annak brit és amerikai művelői, illetve Hertha Kraus újabb szomszédsági központokat hoznak létre szerte az országban. A központok legfontosabb funkciója, hogy mérsékeljék a háború okozta nyomorúságot, és elősegítsék a demokrácia fejlődését Németországban. 1951-ben Hertha Kraus kiadja a „Közösségfejlesztés” alkotóelemeit, amelyben többek között kijelenti, hogy a szakembereknek együtt kell működniük a laikus önkéntesekkel. Herbert Lattke munkájának köszönhetően a közösségfejlesztés 1955-ben is új lendületet kap.
Az azóta eltelt időben a közösségfejlesztés egyre inkább a szociális munka egyik alapvető módszerévé vált. Eközben két nemzetközi közösségfejlesztő konferencia (München, Rio de Janeiro) is a német közösségfejlesztés további fejlesztését szorgalmazza. A hatvanas-hetvenes években a közösségfejlesztés virágzásának lehetünk szemtanúi Németországban: számos tevékenység szerveződik, kiadványok, tudományos munkák látnak napvilágot, alapítványok jönnek létre, megszerveződik a szakképzés. A szomszédsági központok a külvárosi területeken is egyre szaporodnak, és szakképzést nyújtanak a közösségfejlesztés területén. A szociális munkások pedig erőiket egyesítve számos olyan szervezet alapítanak, amelyek közösségfejlesztéssel, közösségszervezéssel foglalkoznak.
A kilencvenes évektől azután a közösségfejlesztés új irányt vesz, és a társadalmi tér kerül a középpontba. A közösségi munka alapelvei, módszerei megint alkalmazásra kerülnek, de más elnevezéssel: képessé tétel, helyi napirend, kerületfejlesztés, városi munka, valamint hangsúlyos szerephez jutnak a gazdasági kérdések is.

A helyi közösségfejlesztés mögött meghúzódó működési alapelv

A helyi közösségfejlesztés – az a módszer, amely mára a szociális munka összes szakterületének működési alapelvévé vált – nemcsak a szociális munka területén belül nyújt alapvető útmutatást, hanem azon kívül is, mint egy, a társadalmi területhez kötődő intervenciós stratégia. Számos megközelítés, fogalom és szervezeti forma létezik, amely az ún. „belakott világra” illetve „társadalmi területre” épít: ilyen a helyi közösségfejlesztés, a szomszédsági alapú szociális munka, a kerületfejlesztés, a közösségszervezés – különböző megjelölések, amelyek valójában valami nagyon hasonlót takarnak, s amelyek ennek ellenére, vagy épp emiatt, egymással versengve reklámozzák magukat és küzdenek az állami támogatásért.
Az említett megközelítések mindegyike szoros kapcsolatban áll az általános társadalmi fejleményekkel, különösen a strukturális munkanélküliséggel, amely a hetvenes évektől folyamatosan növekszik, és egyre inkább kirekeszti az embereket a társadalomban való részvételből.
Ami mindegyik megközelítésben közös, az az a tény, hogy alapelveik és megvalósításuk viszonylatában mindannyian az állampolgárok aktivizálását és részvételét tartják szem előtt, különös tekintettel saját életkörülményeik saját érdekükben történő fejlesztésére. Hasonlítanak továbbá abban is, hogy valamennyien közel állnak a (társadalom)politika területéhez – különösen az Agenda 2010-hez, az aktivizáló szociális államról általuk kialakított modellhez –, és sok esetben a „Soziale Stadt” (Szociális Város) név alatt futó városfejlesztő programokhoz is. Ez a közelség ugyanakkor együtt jár annak a régóta fennálló igénynek az újbóli megerősödésével is, hogy a szociális munka társadalmi politizáltsága független tudjon maradni ebben a felbolydult időszakban is. A jelenleg uralkodó elmélet és tevékenységi irány talán így írható le legjobban: „beavatkozás önkormányzati szinten”.

Hálózatépítés a helyi közösségben

A társadalmi közösségben végzett hálózatépítés egyetemes alapelve a szociális és oktatási munkának, amelynek célja az egyéni és kollektív problémák orvosolása. A társadalmi területi orientációt nem csupán térbeli alapvetésként kell értelmezni, hanem olyasvalamiként, ami lényeges módszertani implikációkat is felvet. A megközelítésnek mind az oktatási módszerek kritikáját megfogalmazó pedagógiai területeken, mind a szociológiában, mind pedig a közösségfejlesztés működési alapelvében fellelhetőek gyökerei (Hinte 2001, 83).
A szociális munka területén a „társadalmi területi orientáció” (Josupeit–Teschke 2004, 27–30) vált a szakkifejezéssé. Ez a fajta orientáció önmagában nem az egyéni területekre irányul, hanem összekapcsolja a szociális munka valamennyi tevékenységi területét. Az is figyelemreméltó, hogy nem „csak” a szakmai körök alkalmazzák ezt a kifejezést: a Kommunale Gemeinschaftsstelle für Verwaltungsvereinfachung (a helyi önkormányzati teendők egyszerűsítésére létrejött önkormányzati testület), is kifejtette véleményét ebben a témában, ugyanakkor a politika és közigazgatás területének vezető személyiségei is üdvözölték a helyi közösségben végzett hálózatépítést, ami segít a közkiadások csökkentésében.
A helyi közösségben végzett hálózatépítés egyfajta általános vezérfonal, amelynek alapelvei útmutatásként alkalmazhatóak. Ez azt is jelenti, hogy a helyi közösségben végzett hálózatépítéshez, amennyiben azt specifikusan kívánjuk alkalmazni, szükség van egy helyi vitafolyamat beindítására is.
A társadalmi területi orientáció eredetileg a társadalmi terület kifejezésre utal, és ennek pontos definíciójához ez utóbbit is definiálnunk kell, amennyiben „a társadalmi terület az a hely, ahol a mindennapi élet bizonyos társadalmi strukturális viszonyai specifikus, tisztán értelmezhető és identitásalakító módon megvalósulnak” (Josupeit–Teschke 2004, 28). A kifejezés sok szempontból átfedéseket mutat a belakott világ kifejezéssel, amely azon emberek/csoportok lehetőségeit írja le, akik különféle alternatív módokon tevékenykednek. Ezt az alternatív tevékenységet azonban változó mértékben a társadalmi keretrendszer viszonyai is befolyásolják. Az emberek és a társadalmi terület tehát kölcsönösen függenek egymástól.

A társadalmi területi orientáció alapelvei:
− „a módszer alapú (speciálisan a szociális munkára jellemző) összetevők kombinálása;
− az összes cselekvési és felelősségi szint, valamint szervezeti struktúra egészének felölelése;
− a civil elkötelezettség, szakmai erőforrások és üzleti felelősségvállalás összekapcsolása a társadalmi területen” (Josupeit–Teschke 2004, 28).

A társadalmi területi orientáció jelentése a közösségfejlesztés viszonylatában

A társadalmi területi orientáció tehát nem más, mint a szakmai módszerekkel összhangban álló útmutatás, illetve kompetencia-profil, amely egyfajta szervezési alapelv, illetve politikai modell is egyben. Lényegi elemei a következők:
− a lakosság érdekeinek kiindulópontként való kezelése a szakmai tevékenység során,
− az emberek megkérdezése saját szükségleteikkel kapcsolatban, hogy azokból egybehangzó következtetéseket lehessen levonni,
− aktív és erőforrás-orientált munkafolyamatok alkalmazása,
− együttműködés-alapú tevékenység, hálózatépítéssel kiegészítve, valamint
− az emberek által meghatározott társadalmi területek kiindulópontként való alkalmazása minden egyes szerveződési folyamatban.

Létrejötte óta a társadalmi területi orientáció olyan perspektívát kínál, amely útmutatást nyújt a közösségi munka területén szerveződő projektekben végzett tevékenységekhez, ráadásul a szakmai diskurzusra is igen nagy befolyást gyakorol, különösen a hagyományos helyi közösségfejlesztés és szociális városfejlesztés, illetve az ifjúsági munka területén.
A helyi közösségi fejlesztéssel ellentétben, a társadalmi területi orientáció nélkülözi a politikai dimenziót, azt sem felismerni nem lehet benne, sem pedig elvárni (Otto 2002, 375–376).
A helyi közösségfejlesztés célja az átalakított „belakott világok” megvalósulása, illetve az, hogy az emberek képesek legyenek hatékonyabb módon cselekedni mindennapjaik során. Alapvetésként a helyi közösségfejlesztés feltételezi, hogy az átalakult, belakott világok hatékonyabb cselekvést tesznek lehetővé az emberek számára, akik képessé válnak belakott világuk alakítására (Oelschlagel 2001, 101).

A helyi közösségfejlesztés működési alapelvvé válása

Egy olyan periódust követően, amikor a közösségfejlesztést pusztán a szociális munka harmadik módszereként tartották számon – az eseti munka és a csoportmunka mellett –, beindult egy fogalmi átalakulás, amelynek a kiindulópontja a közösségfejlesztés működési alapelvként való értelmezése volt, ahogy azt Krauss, Boulet és Oelschagel 1980-ban megfogalmazták. A helyi közösségfejlesztés vált a szociális munka minden feladatkörének vezérlő alapelvévé, illetve más szakterületeken, pl. a városfejlesztésben, egészségpolitikában is alapvető irányelvvé vált (Luttringhaus 2001, 53).
„A közösségfejlesztés működési alapelve olyan alapvető kitekintést, hozzáállást, szakmai nézőpontot, a társadalomhoz való alapvető hozzáállást takar, amelyet fejleszteni szükséges...” (Oelschlagel 2001, 65).
Egy alkotás munkacíméhez hasonlóan a működési alapelv is olyan alapelvnek tekintendő, amelyet még nem fogalmaztak meg „teljesen”, tehát nem teljesen kiforrott – egyfajta átmeneti állapotban van. A gyakorlati alkalmazás során az alapelvnek bizonyítania kell érvényességét, meg kell felelnie a különböző ellenőrzési folyamatoknak, ugyanakkor a vele kapcsolatban szerzett tapasztalatokkal összhangban át kell dolgozni, tovább kell fejleszteni azt. A működési alapelv átmeneti jellege jól demonstrálja, hogy annak szisztematikus fejlesztése továbbra is elvégzendő feladat (Oelschlagel 2001, 65 et seq.).
Oelschlagel olvasatában a helyi közösségfejlesztés működési alapelve „a szociális munka területén bekövetkező társadalmi változások kifejeződése, amelynek ugyanakkor van egy normatív aspektusa is, és a munkát kivitelező szakemberekkel szemben is megfogalmaz elvárásokat” (Oelschlagel 2001, 65 et seq.).
A helyi közösségfejlesztés működési alapelve egy szociokulturális intervenciós stratégia, amely a következő jellemzőkkel bír (Oelschlagel 1996, 54; 1997, 8; 2001, 65 et seq., 101):

1. A helyi közösségfejlesztés a társadalmi problémákat azok történeti és társadalmi kontextusában elemzi, s ehhez különféle szakterületek elméleteit használja fel (pl. neveléstudomány, politikai gazdaságtan, kritikai pszichológia). A helyi közösségfejlesztés a gyakorlati kapcsolódási pontok elméleti síkon való tisztázásának eszköze, amely interdiszciplináris módon szerveződik.
2. A helyi közösségfejlesztés a különböző területeket módszertani egységekre osztja fel. Ily módon a társadalomtudományi kutatás, szociális munka, pszichológia és politikai tevékenységek a szociális területeken végzett szakmai tevékenységi stratégiák alá tartoznak. A helyi közösségfejlesztés a gyakorlati tevékenységek „előrelátásának” eszköze a tervezés és a megfelelő stratégia kialakításának érdekében.
3. Ezekkel a stratégiákkal a helyi közösségfejlesztés valamely helyi közösséghez kapcsolódik, egy helyhez, ahol emberek élnek, és ahol problémáik felmerülnek. Működési alapelvként a helyi közösségfejlesztés egy integrált és dialektikus megközelítést alkalmaz. A munka alapját a specifikus életkörülmények, formák és kapcsolódási pontok jelentik, vagyis röviden: a „belakott világ”. A helyi közösségfejlesztés azon problémák megoldására törekszik, amelyeket maguk az emberek fogalmaznak meg.
4. A helyi közösségfejlesztés központi aspektusa az emberek aktivizálása, bevonásuk a politikai értelemben aktív tanulásba és cselekvésbe. Ez a normatív aspektus azt jelenti, hogy fel kell adni azt a fajta semlegességet, amely a mai napig számos közösségfejlesztő koncepciót jellemez, és igenis részrehajlónak kell lenni.

A helyi közösségfejlesztést nem szabad egyetlen munkaterületre korlátozni, és annak a közügyekhez, problémákhoz való egyfajta általános hozzáállásként kell megnyilvánulnia. Összegzésében Dolz (1988) a közösségfejlesztés működési alapelvét annak fogalmi, tartalmi és módszertani hatóköre, valamint a kívánt hatások viszonylatában írja le:
„A helyi közösségfejlesztés egy bizonyos társadalmi területen belül végzett szakmai tevékenységet takar. A nyílt társadalmi problémák gazdasági és társadalmi okait célozza meg, miközben számbaveszi a társadalmi területen belül fellelhető kapcsolódási pontokat is. A problémás területeket az összes rendelkezésre álló módszer és szolgáltató felhasználásával tárják fel, körvonalazzák, azoknak a speciális jártasságoknak a felhasználásával, amelyek a helyi közösségben fellelhetők. Az érintetteket szükségleteikkel összhangban kell aktivizálni, illetve integrálni, és ehhez szükség van a különböző célcsoportok önszervezésben való támogatására is. A gyakorlati munka során a problémás helyzeteket nyilvánosan tárgyalják meg, bizottsági vagy médiamunkán keresztül. A helyi közösséget oly módon élesztik újjá, hogy az érintett személyeket a legkülönfélébb tevékenységekbe vonják be, pl. a problémás vagy hiányhelyzetekkel kapcsolatos eseti, projekt- és strukturális munkába, illetve politikai vitákba. Ennek köszönhetően az érintettek egyre jobban azonosulnak a társadalmi területtel, a konfliktusok pedig egyre inkább elhárulnak. Ezt a folyamatot a következők előzik meg: az érintettek érdekeinek önmaguk általi felismerése, célok kitűzése a változásokhoz, a siker esélyeinek felmérése, motivációs munka, az érintettek politikai érdeklődésének felkeltése, módszerek és stratégiák feltárása, tanulási folyamatok mind az érintettek, mind pedig a szakemberek számára, valamint a csoportmunka és a csoportok közötti regionális és országos hálózatépítés facilitációja, népszerűsítése ” (Dolz 1998, 16 et seq.).
A növekvő társadalmi megosztottság időszakában, amikor a szolidaritás egyre inkább eltűnik az életünkből, a helyi közösségfejlesztő munkának támogatnia kell a párbeszédet, a tárgyalási folyamatokat, hogy megőrizze, illetve újrateremtse a társadalmi együttélés alapjait. A közösségfejlesztés vezérlő alapelvein alapuló helyi közösségi megközelítés segít annak biztosításában, hogy a lehető legtöbb lakossági csoport élhessen az önmaga által meghatározott módon, valamint ideális esetben elfogadja a másságot, és ne rekessze ki mindazt, amit idegennek talál (Luttringhaus 2001, 266).
Abban az értelemben, ahogy itt bemutatásra kerül, a helyi közösségfejlesztés politikai, oktatási és terápiai jellemzőkkel bír. Politikai jellemzők alatt azt értjük, hogy a helyi közösségfejlesztés milyen mértékben képes a társadalmi változások kieszközlésére. Oktatási jellege arra vezethető vissza, hogy a társadalmi változások összefüggésben állnak az egyének tudati állapotával és tanulási folyamataival. A terápiai jelleg pedig azt fedi, hogy beteg struktúrákat kíván meggyógyítani, illetve olyan struktúrákat, amelyek az embereket beteggé teszik (Oelschlagel 2001, 64).

A helyi közösségfejlesztés „társadalompolitizálása”

A társadalmi problémák Németországban a nyolcvanas évek közepe óta egyre súlyosbodnak: folyamatosan nő a munkanélküliség, és a társadalom azon részei, amelyeket eddig ezek a problémák nem érintettek, maguk is érintetté váltak, különösen a fiatal munkanélküliek száma nőtt drasztikusan. A különböző problémás helyzetek bizonyos lakóhelyeken koncentrálódnak, így a negatív impulzusok kölcsönösen felerősítik egymást, egyfajta „leszálló spirált” eredményezve (strukturális hiányosságok, infrastruktúrabeli elégtelenségek, a beruházási kezdeményezések hiánya, megnövekedett károsanyag-kibocsátás, az alacsony jövedelmű családok magas aránya stb.). Ezekben a kerületekben a hagyományos miliők szétbomlanak, dezintegrálódnak, és helyükön sok kisebb másodlagos miliő jön létre. A helyzetet nehezíti az a tény, hogy a politikai pártok, egyesületek, egyházak már nem képesek biztosítani az integrációt és az összetartást.
A helyi közösségfejlesztés szakterülete alkalmazkodott ezekhez az általános társadalmi fejleményekhez. Az elvi részrehajlás a hátrányos helyzetű csoportok irányában, valamint a konfliktus-stratégia már nem nevezhetőek alapvető jellemzőknek. Sokkal inkább tekinthető annak az a minden szempontot figyelembe vevő hozzáállás, amely egy terület fejlesztését egységként kezeli. „Mert kik a leginkább hátrányos helyzetűek? Az elszegényedett, hosszú múltra visszatekintő német családok, akik „a ház mögül” gyűlölik az idegeneket? Vagy a török férfiak, akik a helyi kávézóban találkoznak, vagy talán feleségeik és lányaik, akiknek a családtól való függőség a sorsuk? Esetleg a munkanélküli professzor Kijevből, az ukrán fiatalok bandája, vagy az egyedülálló férfiak csoportja a trafik előtt (www.stadtteilarbeit.de/seiten/theorien/v._kietzell/gemeinwesenarbeit-quartiersmanagement.htm, letöltés ideje: 2005. 10. 12.)?
A politikai konfliktusorientált megközelítés helyét egy másik működési alapelv vette át, amely azonban maga is politikai jellegű: annak a társadalmi elidegenedésnek a megelőzése, amely a stigmatizált szomszédságok egészére, valamint az ottélő csoportokra is jellemző lehet. Úgy is mondhatnánk, hogy a részrehajlás most már azon szomszédság munkaterületének egészét érinti, amely az adott problémákat elszenvedi. A botránykeltés stratégiája és a konfliktusorientált hozzáállás elveszítette hajdani vetélytársát, hiszen már nem lehet a konfliktusalapú stratégia célpontja az a politika és közigazgatás, amely nagyarányú pénzügyi támogatásokat nyújt, valamint támogató programokat szervez e szomszédságok megsegítésére.
Nem arról van szó, hogy a társadalompolitika nem foglalkozik érdemben a társadalom megosztottságával, az elidegenedéssel, és ezért a helyi közösségfejlesztésnek kell befednie a lövészárkokat, amelyek a szomszédságok és lakossági csoportjaik mentén húzódnak. Ez a fajta tevékenység ma már egy másfajta alapvető társadalmi konfliktust is céloz: bizonyos kerületeknek, társadalmi csoportoknak, egyéni csoportoknak nem adatik meg az a lehetőség, hogy kivegyék a részüket a társadalmi jólétből. A helyi közösségfejlesztés a szociális munka egyik alapelvét alkalmazza: segíti, képessé teszi az embereket arra, hogy részt vegyenek a társadalmi folyamatokban. Ebben a folyamatban a helyi közösségfejlesztés a két aspektust kombinálva próbálja megelőzni a szomszédságok, társadalmi csoportok elidegenedését (www.stadtteilarbeit.de/seiten/theorien/v._kietzell/gemeinwesenarbeit-quartiersmanagement.htm, letöltés ideje: 2005. 10. 12.).
A társadalompolitikai fejleményeket a nyolcvanas évek eleje óta két alapvető fogalom jellemzi: az elidegenedés és a marginalizáció. Ez a nagyon is érthető fejlemény a kiindulópontja a fogalmi és stratégiai gondolkodásnak, valamint az új megközelítéseknek a szociális munka területén. A társadalom és a jóléti állam jelenlegi válsága azt is jelenti, hogy maga a szociális munka is krízisállapotban van. Ma már senki sem gondolhatja azt, hogy a jóléti állam előnyei kompenzálják a romló életkörülményeket, amelyeket sokan a bőrükön tapasztalnak. A lakosság egyes csoportjainak fokozódó kirekesztése és marginalizációja azt jelenti, hogy a szociális munkás szakembereknek saját tevékenységüket is kritikus szemmel kell elemezniük. Egyre gyakrabban tesszük fel a kérdést, hogy nem kellene-e a szociális munkának nagyobb mértékben bevonódnia a társadalompolitikába – vagyis nem kellene-e a szakmának nagyobb mértékben foglalkoznia a társadalmi-gazdasági, illetve munkaerő-piaci kérdésekkel? Az igények mindenesetre már jó ideje ebbe az irányba mutatnak: szakítsunk a társadalompolitikai absztinenciával, és fejlesszünk ki koncepciót a szociális munka „társadalompolitizálására”!
Oelschlagel a következőképpen idézi Lange-ot (1984): „amennyiben a szociális munka nem alakítja ki a saját társadalompolitikai megvalósítási koncepcióit és stratégiáit, továbbra is kívülállók által megfogalmazott társadalompolitikai definícióktól fog függeni, és szerepe továbbra is két alapvető funkció betöltőjeként rögzül, ti. a jóléti szolgáltatások megszervezésének, illetve a társdalom által elkövetett hibák, hiányosságok egyéniesítésének eszközeként” (Oelschlagel 2001, 59).
Ha a szakemberek nem is kötelezik el magukat aktívan a helyi társadalompolitika területén, a szociális munka akkor is állandó részese a társadalompolitika megvalósításának: specifikus módon adagolja a lehetőségeket, vagy éppen elidegenít, újradefiniálja a társadalmi és gazdasági problémákat, és ily módon segít megszüntetni a gazdasági okokat, illetve eloszlatni a hibás társadalompolitikáról kialakított képet az emberek fejében.

Következtetés

A közösségfejlesztésnek túl kell lépnie azon, hogy pusztán kompenzálja azokat a hiányosságokat, amiket a modern szociális állam, annak társadalombiztosítási rendszerével együtt, nem képes megadni polgárainak. A helyi közösségfejlesztésnek szembe kell néznie azzal a kérdéssel, hogy az érintettekkel együtt nem alkalmazkodik-e túlságosan a jelenlegi társadalmi körülményekhez, és még mindig rendelkezik-e a „jó társadalom” eszményképével? Oelschlagel rámutat, hogy a szociális munka és a helyi közösségfejlesztés elvesztették valamikori konkrét utópikus státuszukat, amelyet Marcuse írt le 1968-ban. A „konkrét utópia” alapja a kutatási elméletnek „a valós társadalom egy elemzési módjaként való értelmezése. A konkrét utópiához kizárólag azok a dolgok tekinthetők alkalmasnak, amelyek egy társadalom összes lehetőségei közül a társadalom jelenlegi lehetőségeinek körén belül esnek (Knobloch 1993)” (Oelschlagel 2001, 112; www.stadtteilarbeit.de / Seiten / Theorie / Klock / Arbeitsprinzip_Gemeinwesenarbeit, letöltés ideje: 2005. 10. 28.).
Oelschlagel egy olyan társadalmi vita első, bizonytalan lépéseire hívja fel a figyelmet, amely a helyi közösségfejlesztéssel kapcsolatos elméletekről és etikai elvekről szól: „Az a fajta gyakorlat, amelyet elvárásai, célkitűzései, értékei és következményei nem tükröznek megfelelően (ti. elméleti síkon), nem fejlődhet tovább, s előbb-utóbb puszta rutinná válik. Ha pedig valóban ez történik, lehet, hogy sok időnek kell eltelnie, mire valaki végre észreveszi azt.” (Oelschlagel 2001, 112).

Fordította Varga Tamás

Felhasznált irodalom

A felhasznált irodalmat ebben az esetben az eredeti, a szerző által készített formában közöljük, nehogy a Parolában alkalmazott bibliográfiái leírásba való áttétel során adatok vesszenek el. (A szerk.)

Dolz, Steffi (1998): Mobile Jugendarbeit in Plauen. Ist das Gemeinwesen noch zu retten? In: Jugendpolitik, booklet 1, 1998, pp. 16–17.
Hinte, Wolfgang (2001): Von der Stadtteilarbeit zum Stadtteilmanagement. In: Hinte, Wolfgang, amongst others, Grundlagen und Standards der Gemeinwesenarbeit. Ein Reader fur Studium, Lehre und Praxis, Munster: 2001, pp. 83–89.
Josupeit-Teschke, Angelika (2004): Sozialraumorientierung = Gemeinwesenarbeit? – Ein Konzept fur alle(s) in der Jugendhilfe? In: Gillich, Stefan (publisher), Gemeinwesenarbeit: Die Saat geht auf. Grundlagen und neue sozialraumorientierte Handlungsfelder, Beitrage aus der Arbeit des Burckhardthauses, Volume 10, Frankfurt am Main, 2004, pp. 27–40.
Kietzell, Dieter v. (2002): Gemeinwesenarbeit: eine Kern-Kompetenz im Quartiersmanagement. In: www.stadtteilarbeit.de/seiten/theorien/
von_kietzell/gemeinwesenarbeit-quartiersmanagement.htm, accessed 12. 10. 2005.
Klock, Tilo (o. J.): Das Arbeitsprinzip Gemeinwesenarbeit als Qualitatsmerkmal von Sozialraumorientierter Sozialer Arbeit, Stadtteilarbeit und Quartiersmanagement. In: www.stadtteilarbeit.de/index.html/Seiten/Theorie/Kloeck/Arbeitsprinzip_Gemeinwesenarbeit.htm, pages 1–11, accessed 28.10.2005.
Luttringhaus, Maria (2001): Introduction of the articles by Hinte, Wolfgang und Oelschlagel, Dieter. In: Hinte, Wolfgang, u. a., Grundlagen und Standards der Gemeinwesenarbeit. Ein Reader fur Studium, Lehre und Praxis, Munster: 2001, p. 53 and p. 266.
Muller C. Wolfgang (1991): Wie helfen zum Beruf wurde. Weinheim und Basel 3 Edition 1991 Bd. 1 and Bd. 2.
Oelschlagel, Dieter (1996): Kann man das Arbeitsprinzip Gemeinwesenarbeit Lehren? In: Siegen Sozial 1/1996, pp. 54–57.
Oelschlagel, Dieter (1997): Begegnungsstatten als Stadtteilagenturen. In: Verband fur sozialkulturelle Arbeit, circular 2, 1997, pp. 7–10.

Oelschlagel, Dieter (2001): Aktuelle Entwicklungen in der Gemeinwesenarbeit mit besonderer Berucksichtigung der neuen Bundeslander. In: Hinte, Wolfgang, u.a, Grundlagen und Standards der Gemeinwesenarbeit. Ein Reader fur Studium, Lehre und Praxis, Munster: 2001, pp. 92–118.

Otto, Hans-Uwe (2002): Sozialraumorientierung in der Sozialen Arbeit, Interview with Hans-Uwe Otto. In: Unsere Jugend, Die Zeitschrift fur Studium und Praxis der Sozialpadagogik, 54th year., 09/2002, pp. 375–376.

Parola archívum