Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	HÚSZÉVES AZ AUTONÓMIA ALAPÍTVÁNY!
Szerző:
Sorozatcím:	Parola
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2010
Szám:	4
Oldalszám:	23
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	Autonómia alapítvány szültésnapi köszöntő
Megjegyzés:
Annotáció:

Köszöntjük a 20 éves Autonómia Alapítványt, mint mérvadó, a roma integrációért és a közösségi munkáért már eddig is sokat tett civil szervezetet! Születésnapi jókívánságként mi egyebet is kívánhatnánk, mint az eddigi munka töretlen folytatását!
Az alábbiakban Csongor Anna igazgatónő köszöntő beszédét közöljük, mely a 2010. november 12-diki egész napos műhelysorozat bevezetőjeként hangzott el. (A szerk.)

Húsz év után már érdemes visszanézni. Nem csak az az érdekes, hogy milyen hamar eltelt ez az idő, hogy mennyire úgy tűnik, hogy észrevétlenül történt meg annyi minden, hanem az is, hogy már nagyon nehéz tisztán látni, hogy hogyan is volt.
Tizenhét éve kerültem az alapítványhoz, egy egészen más világból. Szociális munkásként majd kutatóként cigány családok, cigány gyerekek esélyeit igyekeztem előmozdítani akkor már majdnem húsz éve. Aztán hirtelen ennek vége lett. Váratlanul ért ez a lehetőség. Őszintén szólva először nem is vettem komolyan. Nem tudtam, hogy mi ez. Disznókról, krumplikról, uborkáról szólt a dolog, arról, hogy emberek összejönnek, megbeszélik, hogy hogyan legyen, összerakják, kiszámolják, megtervezik, és a mi kuratóriumunk meg majd eldönti, hogy lehet, nem lehet, mennyire taksáljuk, valóban megoldható-e ez, mennyi pénzt várjunk vissza, mennyi idő alatt. Furcsa volt. Nem tudtam, hogyan érthetnék én ehhez.
Akkoriban jártak erre amerikai kutatók, és a harmadik szektorról kérdezték a véleményemet – fogalmam nem volt, mi az. Szó volt fenntartható fejlődésről, autonóm közösségek erősödéséről, civil társadalomról – ezek
nem voltak a szótáramban. Egy új nyelvet kellett megtanulnom, és megszoknom, hogy itt most már nem emberekben és családokban kell gondolkodni, hanem civil szervezetekben. Az emberek, akiknek eddig csodáltam és irigyeltem a szuverenitását, akik a számomra leglehetetlenebb körülmények között is önmaguk maradtak, most minthogyha a szemem előtt léptek volna át egy modernitásba: elnökökkel, alelnökökkel, titkárokkal, tagsággal találkoztam, gyűléseken jártam. Aztán fordultak az Alapítványhoz, hogy támogassa őket abban, hogy ilyen-olyan gazdasági tevékenységbe kezdjenek. Meg kell mondjam, nagyon idegen világ volt, és nem igazán hittem benne. Abban különösen nem, hogy egy ilyen civil szervezet, a maga kötelezően demokratikus, átlátható működésével képes lesz bármifajta gazdasági sikereket elérni.
Jó lenne tudni, hogy mi történt, hogyan történt – ennyi idő után már különösen nehéz a sokféle magyarázat közül a pár igazán alkalmasat megtalálni –, de akkor úgy tűnt, sikerült. Elképzelték, elgondolták, odamentünk, törtük együtt a fejünket, mi kell ehhez még, honnan is lesz ez meg az. Akkor még az Alapítványban azt gondoltuk, hogy nekünk nem kell érteni magához a dologhoz, amiről szó van, csak kérdezni kell tudni, azt viszont könyörtelenül. Hát én biztos nem értettem hozzá, de előbb utóbb mégiscsak megszülettek dolgok. Volt, hogy nyolcvan ember kapált, lett is uborka, túl sok is. De volt ünnep, büszkeség. Örült az Alapítvány, örültek az emberek, tátotta a száját a falu. Bevétel is volt, visszafizetés is történt. Azt gondoltam, fából vaskarika, de mégiscsak megtörtént. Sikerült.
Persze nyilván volt sok kudarcunk. Sikernek gondolt dolgok is váltak egy pár év múlva kudarcossá. Volt, amely akkor kudarcnak látszott – ezek közül néhányról jó pár év múlva kiderült, hogy egyáltalán nem voltak kudarcok, csak várni kellett, amíg megérnek, hagyni kellett, hogy elteljen egy kis idő, megemésztődjön a tapasztalat, és beérett a dolog.
De közben, ahogy tanultunk a saját kudarcainkból, finomodtak a módszereink, egyre több olyan helyi terv született, amely egyértelműen megvalósítható volt. Rájöttünk, hogy gyutacspénzt adni, az elinduláshoz segíteni valamit általában nem elég, ha csökkenő mértékben is, de folyamatosan kell támogatni, képezni, hogy egy eredmény fenntartható legyen. Jó arcokat, kiváló embereket ismertünk meg, akik kitartó, komoly munkára voltak képesek. És mi tényleg rugalmasak voltunk, ha valami nem úgy alakult, ahogy számítottak rá, újra lehetett tárgyalni minden szerződést.
A képzésekkel kapcsolatban szintén volt bennem némi szkepszis. De ma már nagyon sajnálom, hogy az első „provokátorképzőkön” nem voltam ott. De talán vannak, lesznek itt olyan ismerőseink, akik erre is emlékeznek. Ott voltam viszont a vezetőképzőkön, és nagyon jó emlékeim vannak. Igen jó, igen érdekes beszélgetéseink voltak. Nem tudom, hogy képzésnek valóban jók voltak-e, de együttlétnek, beszélgetésnek mindenképpen. Közös gondolkodás, közös tervezés, azt hiszem, egyikünkből sem múltak el nyomtalanul.
És mert a civil társadalmat, mint a pártpolitizálás ellenpontját tételeztük, csalódtunk, amikor azok az emberek, akikről azt gondoltuk, hogy a helyi színtéren fogják izmosítani a demokráciát, úgy gondolták, politikusként jobban meg tudják valósítani, amit akarnak. Aztán beláttuk, hogy ez elkerülhetetlen. Mint ahogy az is elkerülhetetlen volt, hogy egy-egy szervezeti vezető egy idő után inkább a saját gazdaságának a sikerét tartotta szem előtt, egyéni vállalkozóként lett sikeres.
Nagyon hamar itt volt a tízéves évforduló: konferenciát szerveztünk, talán ez volt tényleg az aranykor. A kilencvenes évek elejének helyi vezetői helyett, akik tétován figyelték, hogy máshol mi válik be, vagy próbálták visszaállítani a saját elveszett paradicsomukat: a téeszt, az állami gazdaságot, a háztájit, igazi sikeres gazdálkodók adtak elő, akik aztán más és másban sikeres roma gazdálkodókkal megvitatták, hogy mit és hogyan. Akkor sem hittük, hogy ez egyedül az Alapítványnak köszönhető, de örültünk, hogy vannak, örültünk, hogy közünk van hozzájuk, örültünk, hogy lehetőségünk van megmutatni, bemutatni őket a világnak.
Eddigre már kész volt a többszintes programelképzelésünk az elején konyhakerttel, aztán közösségi gazdálkodással, majd az abból, annak a talaján kinövő egyéni gazdálkodóval. Úgy képzeltük, hogy adomány és kölcsön, egyre magasabb kölcsön aránnyal, ahogy a vállalkozás egyre nagyobb nyereséggel kecsegtet. Aztán aki már annyira jó, hogy a saját lábán is megáll valami saját vállalkozással, a közösbe fizeti vissza a részét, és így a közös gazdaság is tovább gyarapodhat.
Addigra azonban elfogytak a stabil támogatóink, nem volt lehetőség kisösszegű támogatásosztásra, csak nagy, tovább nem osztható forrásokhoz fértünk hozzá. Egy idő múltán az is világossá vált, hogy míg a teljes magyar lakosság elmozdult a mélypontról, a sok elveszett munkahelyből valamennyi pótlódott, az emberek általában újra gyarapodni kezdtek, a cigányok még mindig állás, munka nélkül maradtak. Szilárdult a szociális támogatási rendszer is, és már nemcsak a vállalkozás volt az egyetlen lehetőség. Az emberek elfáradtak, munkahelyre vágytak, nem kockázatos vállalkozásra.
Több okból szükségszerű volt tehát, hogy abbahagytuk a kis helyi programok támogatását. Ma is azt gondoljuk, hogy csak így lehet megtanulni, csak kicsiben lehet elkezdeni a közös tervezést, gondolkodást, a mai szóval projektgondolkodást. De ma már nem biztos, hogy gazdasági, termelőprogramokkal próbálkoznánk, ha lehetne. Talán lehetne szolgáltatásokban gondolkodni, akár szociális szolgáltatásokban is. Vagy bármilyen kis helyi probléma megoldásában.
Most, hogy erre az alkalomra készültem, megtaláltam Bíró András egy ’91-es interjúját, amelyben elmondja, hogy az az Alapítvány célja, hogy működőképes modelleket állítson fel, próbáljon ki, mutasson be, ezzel kísérelve meg társadalmi változások előidézését. Végül is ez van ma is, csak az eszközök mások. Annak idején azt írtuk le, hogy az Alapítvány a szegénység terjedését kívánja megakadályozni, ma inkább azt mondjuk, minden olyasmivel szívesen foglalkozunk, amely a munkaerő-piaci helyzetet javítja. És használjuk az integráció szót, mert abban hangsúlyozottan hiszünk, hogy csak együtt lehet, csak együtt szabad.

Összefoglalva a húsz évet, lássuk, honnan hová jutottunk:
- A jövedelemgeneráló támogatások tapasztalatai alapján ma már a helyi gazdaság- és közösségfejlesztési programok lehetőségeit kutatja.
- A régi kamatmentes hitel nyújtásából kialakult a mikrofinanszírozással való foglalkozás.
- A kis adományi programokból mára nagy, nemzetközi szervezetek által működtetett adományi programok lebonyolításában széles körben használt szakértelem fejlődött ki.
- A mikrofinanszírozás témakörével való foglalkozás és a képzés, önfoglalkoztatás, a helyi igények felméréséből való kiindulás gyakorlata egyenesen vezetett ahhoz a lakhatási programhoz, amelyben megtakarítás, pénzügyi képzés, hitel és saját munka hozza létre az alacsony jövedelmű roma emberek lakásfelújítási programját.
- A kilencvenes évek elején az akkori roma vezetők középgenerációjának nyújtott képzéseket, ma a PAKIV egy hosszú ideje működő, önálló nemzetközi program, amely elsősorban roma fiatalok képzését, hálózatépítését szolgálja.
- Programjainak megalapozásához már a kilencvenes években folytattunk kutatásokat, programjaink értékelését külső és belső szakértőkkel egyaránt elvégeztettük. Ez a tevékenység bővült, az utóbbi időben az Autonómia alkotóműhelye szinte minden évben publikál továbbgondolható, a szorosan vett szakma körében és a széles közönség számára egyaránt hasznosítható anyagokat.

A húszéves munka tanulságairól, a tanulságok hasznosíthatóságáról szeretnénk tovább beszélgetni a mai nap folyamán.

Parola archívum