Segítő munka utcagyerekek között

Parola archívum

A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Segítő munka utcagyerekek között
Szerző:
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2001
Szám:	1
Oldalszám:	3 - 4
A cikkben lévő
Nevek:	Orián Géza, Takács Géza
Intézmények:	Civil Rádió, Ferencvárosi Polgármesteri Hivatal, Fővárosi Bíróságon, Noé Bárkája Ifjúságsegítő Egyesület, Parlamentben, Természettudományi Múzeum
Települések:
Tárgyszavak:	szociális munkás, roma program, kissebség, Ferencváros
Megjegyzés:
Annotáció:

Tartalom

Takács Géza itt következő interjúja a Civil Rádió „Hétpecsét” című műsorában hangzott el.

T.G.: Vendégünk a stúdióban Orián Géza. Szeretettel köszöntelek. Először kezdjük a személyeddel, úgy tudom, Te orvosi egyetemet végeztél, s most mégis ferencvárosi szociális munkás vagy?
Orián Géza: Igen, és erre büszke is vagyok. Ráadásul a ferencvárosi cigánygyerekek között dolgozom, illetve nem kizárólag csak cigánygyerekekről van szó, hanem mindazokról, akik rászorulnak valakinek a segítségére; az utcán, a téren unatkoznak, járkálnak, és nem veszi észre őket senki sem.
T.G.: Tulajdonképpen te kinek az alkalmazásában vagy? Polgármesteri Hivatal? Egyesület?
O.G.: Egyesületünknek, a Noé Bárkája Ifjúságsegítő Egyesületnek, amelyet 1991-ben jegyeztettünk be a Fővárosi Bíróságon, én vagyok az elnöke és én vagyok a mindenese is. A fizetésemet és a megbízásomat – mint utcai szociális munkás – a Ferencvárosi Polgármesteri Hivataltól kapom. Hála Istennek, nem egy irodában ülök, hanem kint dolgozhatok a lakásokban, a családokban, a gyerekeknél. Azt hiszem, kevés ilyen szociális munkás van, többségük vagy családsegítőhöz tartozik, vagy iskolai szociális munkás, vagy valamilyen irodában ül, és azzal foglalkozik, aki bemegy hozzá. Én, végül is, magamnak találtam ki ezt a munkát 5 évvel ezelőtt, amikor édesapám meghalt, és megörököltem down-beteg Gábor öcsémet és az édesanyámat. Tehát olyan munka kellett nekem akkor, amely mellett őket is el tudtam látni.
T.G.: Ezek szerint egyedül élsz?
O.G.: Egyedül, feleségem nincsen, saját gyermekem nincsen, bár erre mindig is készültem, vágytam, nagy családról álmodoztam. Ez meg is történt, csak nem öt gyerekem van, hanem ötven vagy százötven. És ezek a gyerekek mind apahiányban szenvednek. Nagyon érdekes volt, amikor rájöttem arra, hogy mindnek van anyja, elvált (elhagyott) anyja, de nincs apja. Számukra a férfi gyenge valaki, aki elissza a kocsmában a pénzt, „elgépezi”, otthagyja egy másik nőnél; és vágynak nagyon egy férfira, akire felnézhetnek.
T.G.: Azt mondtad, 5 évvel ezelőtt kezdted el ezt a munkát. Azóta mindig ilyen gyerekekkel foglalkoztál?
O.G.: Igen, folyamatosan és csak a Ferencvárosban. Pedig megpróbáltak engem elüldözni onnan, jöttek nagyon erős emberek, és mondták, hogy ha már ennyire szeretem ezt a munkát, fizessek védelmi pénzt.
T.G.: Jól értettem, hogy 150 gondozottad van?
O.G.: Igen, kb. ennyi gyerek ismer engem. Én vagyok a ferencvárosi Géza ’bá, jönnek velem szemben az utcán és rámköszönnek. Erre mondtam, hogy kb. 150–200 gyerek ismer engem, de én nem szeretek nagy tömegekkel foglalkozni. Például ma moziban és a Természettudományi Múzeumban voltam 22 gyerekkel, és utána pizzázni mentünk. Ez is egy picit sok már, igazából 2–3 gyerekkel szeretek egyszerre foglalkozni.
T.G.: Ez lett volna a következő kérdésem, hiszen én is dolgoztam szociális munkásként, és tudom, hogy ekkora létszámmal eredményesen dolgozni szinte lehetetlen. Gondolom, hogy akikkel folyamatosan tartod a kapcsolatot, azoknak a száma sokkal kisebb. Milyen korosztállyal foglalkozol?
O.G.: 12–16 éves fiatalokkal. Az óvodás és az általános iskolás-korú gyerekek elég jól ellátottak, hiszen remek óvónők és pedagógusok vannak a kerületben; és a roma családok is nagyon szeretik a gyerekeket, tehát foglalkoznak velük. De amikor a gyerek elkezd kamaszodni, amikor dacos lesz, akkor hirtelen elpárolognak a szakemberek, mert ki az, aki elviseli a sértő szavakat? Én nem válogattam ki a legokosabb gyerekeket, ők a legszemtelenebbek, a legkezelhetetlenebbek, de úgy adódott, hozzám a nagyon okos, a nagyon értelmes és nagyon-nagyon rossz 12–16 éves fiúk és lányok tartoznak.
T.G.: De hogy kerültek hozzád? Találkoztatok az utcán?
O.G.: Nem, ők a felnőtteket bizalmatlanul nézik, nekik egy tanár, egy rendőr, egy hivatalnok idegen; miközben egymással őszintén beszélnek bármiről. Nekem először a nyelvüket kellett megtanulnom, hogy amikor ők beszélgetnek, úgy szóljak közbe, mintha én is 14–16 éves lennék. Kérdezte egy srác, hogy milyen az a nadrág? Mondtam: tök állat. Felkapta a fejét: ez egy felnőtt ember, szakálla is van, nem is fiatal, és mégis az én nyelvemen beszél. Azt mondják nekem, hogy maga egy fain csávó. Mintha cigány lenne – mondják nekem.
T.G.: Hol éred el őket? A tereken, az aluljárókban?
O.G.: Természetesen az utcán, az utcasarkon, de én nem szólítom le őket. Mindig van egy olyan gyerek, aki kicsit értelmesebb, markánsabb egyéniség, mint a többi, és ő hozza a bandát. Azt mondta nekem pl. a Rontó Samu, 14 éves, nagyon belevaló srác, hogy „Géza bácsi, nekem van egy bandám”. Mondtam: tudod mit? Én leszek a bandavezér, te leszel a titkárom! És így már nem betörni, kocsit feltörni megy a csapat, hanem eljön velem a Természetvédelmi Múzeumban, és ámulva nézik a kitömött állatokat. Múltkor megnéztük a Szépművészeti Múzeumot, ahol jöttek utánunk a teremőrök. Kérdezték a srácok, hogy ez a sok teremőr mért követ minket? Mondtam, hogy ők is hallgatják az előadást. De természetesen árgus szemekkel figyelték, hogy nem nyúlunk-e valamihez. Amikor a Szent Koronát néztük meg a Parlamentben, az egyik srác azt kérdezte, hogy hány gramm a korona! Mert számukra az arany olyan, mint egy takarékbetét. Amikor megszorul a család, az anyjuk viszi be a zálogházba, amikor jobban megy, akkor kihozza.
T.G.: Kik ők tulajdonképpen? Valódi utcagyerekek?
O.G.: Nem árvagyerekek, van családjuk. Nem intézetben élnek, én nem foglalkozom intézeti gyerekekkel. Többnyire nem is ép családoknak a gyermekei, mert azoknak nincs rám szükségük. Nekik van családjuk, és mégsincs. Például az egyik fiú mindennap eljött hozzám, felhívott, és mindig éhes volt. Elmentem hozzájuk, hogy milyen a családja, és azt mondta az édesanyja este 8-kor, miközben pucolta a krumplit, és a srác megkérdezte, van-e mit enni, hogy „ne szívd a vérem!”. Majd odaszólt nekem: „nagyétkű”.
T.G.: Ezek szerint Te kapcsolatba kerülsz a családokkal is?
O.G.: Természetesen, hiszen a gyerekek elmondják otthon, hogy van egy Géza bá’. Ilyenkor a szülők óva intik a gyerekeket: „az valamilyen cukros bácsi lehet, vagy szekta-tag”, ez nagyon rosszul esik. Eleinte ezt a rettentő sok mocskot, amit feltételeznek rólam, nehéz volt elviselni, de időközben megszoktak, elfogadtak; bár vannak szülők, akik attól félnek, hogy „elmagyarosítom” a gyereket. Ez úgysem sikerülne, még ha akarnám sem, hiszen a gyerekek nem hagynák magukat. De nagyon sok édesanya megállít az utcán, és szól, hogy „a gyerekem elkezdett csavarogni, nem tudna segíteni?” Az egyik ilyen esetben elmentem a családhoz, és ott volt a 14 éves srác, nagy kék monoklival a szeme alatt, amit az iskolában szerzett. „bokszolni kéne járnod” – mondtam, és elvittem egy sportegyesületbe. Ez a gyerek azóta jó tanuló, már nem fél bemenni az iskolába, és meghívott a születésnapi bulijára is. A barátjának tart. És nekem ez nagyon nagy örömet jelent, mert ez a srác, aki sem a szüleivel, sem a tanáraival nem tud beszélni, és ha orvos lennék, a rendelőmbe se jönne be, a barátjának tart.
T.G.: Volt-e olyan a munkád során, hogy egy gyereknek a szüleivel, a környezetével való viszonya annyira megváltozott volna, hogy többet nem kellett vele foglalkoznod?
O.G.: Igen. Van, akinek látványosan megváltozott az élete. Hadd említsek egy szipus gyereket, aki tőlem csak 200 forintot akart kérni, hogy vegyen egy üveg hígítót. Nem adtam neki pénzt, de vettem neki ennivalót, és ráköltöttem 2000 forintot, miközben meggyőztem őt, hogy nem adhatok neki pénzt kábítószerre. Ez a gyerek azt kérdezte, hogy „mondja, maga nem angyal véletlenül?”. Megmondom őszintén, annyira zavarba jöttem, hogy nem tudtam mást mondani, csak visszakérdeztem: „hogyan jöttél rá?” Azt mondta: „hogy mert maga segít rajtunk”. Erre azt válaszoltam: „a Jóisten azért küldött a ferencvárosi cigánygyerekek közé, hogy belőlük is, belőled is angyalt csináljak.” „Belőlem?! Hát én egy rossz gyerek vagyok. Az anyám szid, az apám szid, a tanárom szid, a rendőr is szid, mindenki rosszat mond rólam. Hát én egy ördög vagyok.” Mondom: „apukám, hát egy jó gyerekből jót csinálni bárki tud. De egy rosszból jót – ahhoz már én kellek”. És ez a gyerek befejezte az általános iskolát, és kárpitosnak tanult.
T.G.: Ez nem könnyű munka. Honnan van ehhez erőd?
O.G.: Ezt sokan megkérdezik. Mondhatnám, hogy Istentől, de ezt nem érti senki. Van egy nagyon mély istenhitem, hiszem, hogy a szeretettel a rosszat le lehet győzni. De inkább azt mondom, hogy van egy down-beteg öcsém. Őt 5 évvel ezelőtt megörököltem a szüleimtől. Mindig megnézik az utcán, mert furcsa, mert más, és én szégyelltem. Sokáig szégyelltem. És a nagy kérdés az volt, hogy lehetek-e úgy befutott, sikeres orvos, hogy otthagyom az idős szüleimet, a beteg öcsémet? És erre a kérdésre azt a választ kellett adnom, hogy nem. Akkor beálltam a saját keresztem alá, és vállaltam az öcsémet. Azóta velem él, és benne olyan erőforrást találtam, hogy nem gondoltam volna. Sokszor mentem sírva haza, mert nem bírtam a hálátlanságot, a bizalmatlanságot, a szeretethiányt elviselni, és a fogyatékos öcsém vigasztalt meg. Ez adott erőt, kitartást. A ferencvárosi cigányok sem értik, hogy honnan van erőm ehhez a munkához. Nagyon sokan elmenekültek, nagyon sokan elmentek, nagyon sokan kiégtek. Bennem pedig valahogy újr
atermelődik az erő a fogyatékos öcsém hatására. És azoknak a cigánygyerekeknek, akik tanulnak, akik akarnak rossz cigányból jó cigánnyá válni – nem magyarrá – cigánynak megmaradni, azoknak pedig én adok erőt.
T.G.: Úgy gondolom, hogy ez számodra küldetés.
O.G.: Küldetés, és öröm. Öröm, mert jó tudni, hogy azoknak az embereknek, akik elkeseredettek, kilátástalannak érzik a helyzetüket, életüket, én adhatok reményt. Erőt ahhoz, hogy ne törődjenek bele abba, amibe születtek. Miközben egyre nő a szakadék a cigányok és a magyarok között, úgy érzem, ez egy kiút: rávenni az embereket arra, hogy tanuljanak, ne szégyelljék a származásukat.
T.G.: Van-e valamiféle gondolatod, hogy a sok-sok elrontott családot hogyan lehetne helyrehozni?
O.G.: A családokban élő gyerekeket kell rávenni arra, hogy másképp éljenek majd felnőttként, ne azt a mintát kövessék, amit otthon látnak. Nem az a szerelem, hogy féltékeny vagyok, hogy megverem a szerelmemet, hanem hogy bízom benne. Néhány mai szerelmes párt rávenni arra, hogy ők majd másmilyen szülők legyenek.
T.G.: Köszönöm a beszélgetést, nagyon sok erőt és kitartást kívánok a munkádhoz.

Tartalom

Parola archívum