A közösségi akarat esélyeiről

Parola archívum

A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	A közösségi akarat esélyeiről
Szerző:	Péterfi Ferenc
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:	Szakmaközi Nyári Egyetem I.
Év:	2004
Szám:	3
Oldalszám:	19-20
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	kibontás, közösségi akarat, öntevékenység, részvétel, társadalmi részvétel
Megjegyzés:
Annotáció:

Péterfi Ferenc:

A közösségi akarat esélyeiről

Az első saját élményem a társadalmi részvételről
A 70-es évek végén fiatal és szakmai ambíciókat tápláló csapatban dolgoztunk az ország akkori legnagyobb lélekszámú lakótelepén, népművelőként. A hatalomnak se gazdasági ereje, se energiája, se ambíciója, se kedve nem volt már ahhoz, hogy művelődési házat építsen, de arra sem, hogy nagyon körülhatárolt szakmai elvárásokat akasszon a nyakunkba az akkor közel 70 ezres lakótelep „kulturális ellátásának” feladatához.
Ha volt hozzá bátorságunk, kitalálhattuk, hogy mit is csináljunk egy városnyi lakóterületen szinte minden eszköz nélkül.
A lehetséges szerepkeresés ösztöne, a hasznosságtudat belső szükséglete, a józan paraszti eszünk és sok ismerős, jóbarát - emberi és szakmai kapcsolatok vezettek bennünket. Szinte hetente magunk elé vettük a lakótelep - amúgy naponta bejárt és nagyon jól ismert - térképét, azon tervezgettünk, azt elemeztük. Egyszerre láttuk belülről és fölülről a városrészt. A szűkebb lakónegyedeket, szomszédságokat; azt, hogy merre közlekednek leggyakrabban naponta az emberek, hogy a városrész melyik zugában vannak az ismereteinkben és a helyi közösségi mozgásokban fehér foltok. És kerestük, hogy mi mozgatja leginkább az itt élőket a hétköznapokban, melyek a legalapvetőbb gondjaik és örömeik, no és hogy nekünk ezekben lehet-e valami dolgunk.
Eredetileg művelődésszervezőként, népművelőkként fogalmazódott meg a lehetséges szerepünk. De az idők során, szerepkeresés közben felfedeztük, hogy a városrész társadalmi - szociális viszonyaiban is jelentős kompetenciánk van. Vagy - ha ezt esetenként a helyi hatalom meg is kérdőjelezte -, mi ezt tudatosítottuk magunkban. És ebből a nézőpontból egyszeriben a kulturális szerepünk is egészen új megvilágításba került. Nagyon izgalmas és termékeny folyamat volt. Ebben a hagyományosan vett intézménynélküliségben felemelhettük a fejünket egy szakmai részletből; „felülemelkedhettünk”; egyszerre belülről és felülnézetben is érzékelhettük a lakótelepet. Ez helyzet a lakóhelyi, szomszédsági, városrészi, települési léptékek számbavételére, szemléletére adott esélyt - megélhettük a települési közösségben gondolkodás nagyszerűségét. És ebben kereshettük a közösségi részvétel kiszélesítésének lehetőségeit.

Bevitel vagy/és kibontás
Az akkori „szakmai elvárás” kizárólag a kulturális terjesztő szerepet kérte tőlünk.
Miközben ebben a hajdani újpalotai kulturális-közösségi munkában a helyi szükségleteket kerestük, a létező helyi adottságokat is számba vehettük. Azokat a lehetőségeket, lehetséges erőforrásokat, amelyekkel a hely és az itt lakók rendelkeztek. Hogyan lehetne ezeket a potenciákat - tudások, késztetések, tehetségek, helyi akaratformálás lehetőségei - megragadni, kibontani. Sok egyéb mellett ez a két dolog: tehát a városrészben-településben való gondolkodás és a helyi erőforrások kibontása segített bennünket a közösségfejlesztéshez.
Kibontás alatt a helyi közösség tudásának, értékeinek, hagyományainak, törekvéseinek és ambícióinak, tehetségének, az ott élők kapcsolatainak a megismerését, feltárását, az érintettekkel való tudatosítását, s ezeknek a helyi tudásoknak a megerősítését értjük.
Bevitelnek - egy kicsit sarkítva - a kultúraterjesztés hagyományos felfogását, a fölülről/kívülről, gyakran vélt értékekkel, az adott körben - lakóhelyen élő klienseknek a megismertetését, megtanítását, „megnevelését”, az ellátását értjük.
Bár mindkét beavatkozásra nyilvánvalóan szükség van, a sorrendnek különös a jelentősége. A kibontásból való elindulás organikus esélyeket jelent, a bevitelre koncentrálás többnyire elnyomja, nem hagyja kibontakozni a belső erőforrások, értékek útkeresését, felszínre jutását.
A kibontás - dialógus.
A kibontás - öntevékenységet fejleszt.
Az öntevékenység választani, dönteni, kezdeményezni tanít meg - s megtanít aktívan befogadni. De a kibontás nem az általánosból (közösségi munkában nem az országosból), a trendiből; hanem a helyiből, a lokálisból indul ki és építkezik - esetenként egyre szélesedő körben.
A kibontás alkotóvá, teremtőképessé (és partnerré) tesz, a bevitel (önmagában) alkalmazóvá, felhasználóvá - elhasználóvá, fogyasztóvá.
A kibontás célkitűzővé, a bevitel utánzóvá: külső minták, értékek, célok általi követővé.
A bevitel képviselői saját vélt küldetésük, terjesztői ambícióik miatt is, igen ritkán jutnak el a helyi társadalom, a helyi közösség valódi szükségleteinek igazi feltárásához, azokat „kvázi megérezve” végzik munkájukat. Látensen úgy vélik, nincs is mit kibontani, nekik kell minden alapot megteremteni.
Tapasztalatom szerint minden tartós, hatékony fejlesztői beavatkozás a kibontásból - tehát a helyi erőforrások részvételére építve - indul, s azt követi a bevitel. És minden kudarcos, leépülő beavatkozás a bevitellel kezdődött, s vagy ott is rekedt, vagy legfeljebb azután követte azt a kibontás szándéka.

A részvételből való kirekesztés veszélyei
A történelem korai időszakaiban - mondjuk a görög városállamok időszakában - a demokrácia a közvetlen részvételt jelentette. A polgárok mindannyian - már, ha nem voltak nők és rabszolgák - részt vettek a közügyek megtárgyalásában és a döntések meghozatalában. Aztán ahogy a modern tömegtársadalmak kialakultak, ez
a közvetlen részvétel már nemigen volt megvalósítható, mind több ügyben képviselőket választottak, akiket megbíztak azzal, hogy a nevükben döntsenek. Ez így „divat” máig is, ám a képviselők sokféle kísértésnek vannak kitéve, talán legkevésbé annak, hogy „választói megbízóikat” megkérdezzék, képviseljék. Más megbízók jelentek meg: pártközpontok, politikai frakciók, gazdasági érdekcsoportok; s szakadék kezdett növekedni a választók és képviselőik között. Ám ha ideálisan működne is ez a rendszer - aminek elképzeléséhez azért jókora fantázia és képzelőerő szükséges -, felmerül a kérdés, létezik-e részvétel nélküli demokrácia. Vagy milyen más közösségi mezők vannak, ahol a részvétel esélye, lehetősége, gyakorlata megteremtődik a polgárok számára?
Valószínű - s témánk szempontjából ez lehet a tipikus dimenzió -, a lokális, helyi szinten, vagy ahhoz közeli kiterjedtségű mezőkben van a legtöbb esélye a valódi részvétel, beleszólás, kezdeményezés, döntési esélyek megteremtésének.
A szubszidiaritás elve szinte valamennyi markáns eszmeáramlatban - a konzervatív-tradicionális, a baloldali, de a liberális gondolkodásban is - kiemelkedően fontos érték. A különféle döntéseknek lehetőleg azokon a szinteken kell megszületniük, ahol a problémák megjelennek, másképpen: a helyben meghozható döntéseket kivenni a polgárok kezéből és magasabb szintre a „felnyomni” „jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása” (XI. Pius pápa „Quadragesimo anno” kezdetű enciklikája). A mi szempontunkból különösen lényeges, hogy a döntésekben való részvétel fejleszti az egyes embereket, de a közösségeket is, míg a döntésekből való kirekesztés leépít, hospitalizál, függőséget alakít ki. Ezért is nagy bűn a közösség kezéből kivenni ezt a lehetőséget, a közösségi részvétel esélyét korlátozni.
S ha a fentiek szerinti esetekben a kirekesztés: a polgároknak a saját életét érintő döntésekből, a helyi közösségi viszonyok alakításából és megéléséből való kirekesztése megtörténik - nézetem szerint a társadalom jelentősen nagyobbik hányada esetén ez történik -; akkor ezt a fogalmat, és a kirekesztés elleni küzdelmünket újra kell értékelni és gondolni.

Ki mer közel merészkedni a helyi közösséghez?
Ma már egyre inkább közismert a hazai civil - nonprofit szektor egyoldalúsága: a szolgáltatói szerep jelentős túlsúlya. A civil társadalom másik fontos szerepe: a pörölés, az ellenőrzés, a társadalmi kontroll, a részvétel és beleszólás gyakorlatának rovására.
Jól ismert a szektorban a különféle szintű érdekvédelmi funkciók gyengesége: a munkavállalói, a fogyasztói, a kisebbségi és jogvédelem; bár a városvédők, környezet- és természetvédők ezek alól részben kivételek. Pedig az érdekek megfogalmazása, artikulálása, egyeztetése, képviselete ebben a szférában is jó terepe lehetne az igazi társadalmi részvételnek.
A civil szférán túl, vannak olyan szakterületek, amelyek állampolgári mivoltukban kellene segítsék, erősítsék a polgárokat és a helyi közösségeket. Ezek ugyancsak hatékonyan közreműködhetnének a társadalmi - közösségi részvétel megerősödésében. Elsősorban a szociális munkával foglalkozókra, a művelődésszervezőkre, a vidékfejlesztőkre, s a környezetvédőkre gondolok.
Akik a szociális szféra felől közelítik meg ezt a szakterületet, igen fontolgatva, óvatosan, tartózkodó távolságtartással teszik ezt. Inkább választják az ugyan minimális sikereket és eredményességet tartogató, de mégis átláthatóbb egyéni esetkezelést, a megbátorodottabbak a közösségi munkát speciális célcsoportokkal. Még a közösségi szociális munka fogalmát is kitalálták, hogy megfelelő távolsággal legyenek a közösségfejlesztői munka lényegétől.
Ezek a mostani pozíciók biztosabb szerepfogódzót kínálnak azoknak, akik a szocializációs vagy társadalmi zavarokat szenvedő személyeket segítik munkájukkal. Egy bizonyos korszakban még azt a penetranciát is kitalálták, hogy nevezzék ezt a jelenséget társadalmi beilleszkedési zavaroknak - sugallva, hogy nem a társadalom működésképtelen, hibás és alkalmatlan, hanem annak szerencsétlen polgárai, akik nem tudnak ebbe a tudományosan kialakított rendbe beilleszkedni.
A tevékenység, a segítés valódi esélye ugyan elég bizonytalan, de a segítettek alkalmazkodóképességének fejlesztése mégis, legalább a szakértők számára a saját szerepüket, viselkedésüket, viszonyukat a KLIENSEIKHEZ - tehát a távol-, kívülmaradásukat - garantálhatja.
A vidék-, térség-, regionális fejlesztők többnyire a különféle fejlesztési stratégiák mai meghatározóival: a döntéshozókkal, a politikusokkal és a jelentősebb gazdasági erőt képviselő üzletemberekkel, vállalkozókkal vannak kapcsolatban, s nincs semmilyen valódi kapcsolatuk a lakossággal. Ők - mármint a helyi polgárok - ma még nem tényezői a megrendelői körnek. Minek is szöszöljenek ilyen - az egészet nehezen értő, a fejlesztésbe teljesen járatlan (amúgy ebben az ügyben /is/ teljesen kiszolgáltatott) helyi polgárokkal? A lakossági bevonás, aktivizálás; helyi akaratképzések indukálása: alapvető érdekeik ellen való a valódi beleszólás megnehezítené a tervező-technológiai feladatukat.
A művelődés, a közművelődés felől közelítők számára a szabadidős-hobby programok, a művészeti-tudományos értékek terjesztése sokkal kitaposottabb, járhatóbb, kiszámíthatóbb szerepekre készteti az innen érkezőket. Többnyire még a szükségletek valódi feltárását sem vállalják munkaterületükön, hiszen akkor nem lehetne olyan elegánsan a felszínen lavírozni. Már egy ilyen munka során is belekeverednének a helyi szociális - társadalmi viszonyokba, s szembe kellene - esetleg lelkiismereti okokból - nézni azzal, hogy a legelemibb létező, vagy megteremtendő szükséglettel: a demokratikus részvétellel kellene érdemben foglalkozni. Ha fontos, hogy ne csak kliensei legyenek - a saját intézményeiknek - a helyi polgárok, hanem megfogalmazzanak szükségleteket, érdekeket. Ha a viszonyaik megváltoztatására és nem a belesimulásra, elfogadásra kellene felkészülniük.
Pedig ebben a gyakran megfogalmazatlan, felszín alatt bizonytalanul megbúvó, nem is igazán tudatosuló, főként hiányokat, közérzeti frusztrációkat hordozó folyamatban, ebben a kiútkereső helyzetben a helyi közösség tagjainak, a települések polgárainak - a lehetséges helyzetük, szerepük megértéséhez, megváltoztatásához, érdekeik megfogalmazásához -, szakmai partnerek kellenének, akik segítik ezt a folyamatot. Segítő intézmények, szervezetek, szakemberek. A művelődésszervezői munka nagy esélye lehetne ez a szerepvállalás.
A csoportokban folyó közösségi munka Nyugaton egyenértékű része a közösségi munkának - amennyiben az nem csak befelé, hanem kifelé, tehát a társadalmi intézmény- és feltételrendszer megváltoztatására is irányul.
De a társadalmi részvétel, a felelős állampolgáriság kialakítása, a helyi közösségi - közélet dinamizálása, a változásoknak a kezdeményezése, segítése, követése - nos, ezek nemigen vonzóak ma még (már). Bizonytalan (és úgy vélik gyakran kockázatos, kényelmetlen is) lenne - mindhárom foglalkozási kör űzőinek - ebben a szerepkörben a pontos szerepformálás a lakossági, a közösségi partnerekkel és a hatósággal, az önkormányzatokkal (kormányzattal) szemben is.
A szociális munka felől azonban inkább a személyes segítésbe „bújnak”, a művelődésszervezés felől a szórakoztatásba, lazításba, szabadidő eltöltésbe; a terület-vidékfejlesztés felől a döntéshozatal feljebb megtalálható - s mindenképpen elegánsabb - szintjére menekülnek a specialisták, a szakemberek és így a szakmák is. Nem akarják a társadalmi viszonyokat firtatni, érinteni, pláne nem alakítani, befolyásolni. Az eddigi lépések kockázatmentesebbek, ha tovább mennének, akkor bizonytalanabb, kiszámíthatatlanabbá válnak a viszonyok. Ahhoz bátorság, civil kurázsi, szilárd meggyőződés kellene: más világkép.
A környezetvédők között egyre erőteljesebb vonzalmat tapasztalok az igazi közösségi beavatkozást eredményező kezdeményezések iránt. Mert akcióikban „közel merészkednek” a helyi közösségekhez. Eszközként is, a társadalmi részvétel, a társadalmi párbeszéd egyre fontosabb számukra. De többnyire egy szakterületre, egy megközelítésre, ügyre koncentrálva használják a közösségi munkát. „Összesűrített” alkalmakra, határozott közéleti cselekvésre, beavatkozásra, akcióra összpontosítanak.

Mi közösségfejlesztők, talán szelídebb és hosszú távú - tehát tartós folyamatokat szeretnénk. Ám a vak is látja, nagyon termékeny lehet ezzel a szakterülettel az összefogás.

A szakmaiság és a helybeliség viszonya
kapcsán a specialisták gyakran hivatkoznak arra, hogy azért nem vonják be a helyi polgárokat a különféle tervezési és döntési procedúrákba, mert azok nem értenek a szakkérdésekhez, nem látják át a specialisták által megfogalmazott elképzeléseket szakmailag.
A közösségfejlesztés szemléletével, a helybeliséget, az érintettséget a szakmaiság egyenrangú partnerének tekintjük. Elvitathatatlan a joguk a helyi ügyekbe való
beleszólásra azoknak, akik az adott helyen élnek - gyakran ők rendelkeznek a helyről a legtöbb informá-cióval, ismerettel. Micsoda pökhendiség kell ahhoz, hogy ezt az ismeretet kiiktassák a tervezők.
Ebből a viszonylatból közelítve is érdekes lehet az a kérdés, kik lehet(né)nek a közösségi bevonás, a közösségi részvétel kezdeményezői a mindennapi gyakorlatban?
Meggyőződésem, hogy az érintetteken, tehát a helyi közösségeken kívül, a megrendelők: azaz az önkormányzati-közigazgatási szervezetek, de a különféle szakterületek specialistái is, amikor helyi beavatkozásokra-programokra felkérik őket az üzleti szféra, vagy a(z) (ön)kormányzati szféra szereplői.
Tehát a szakmai összefogás keresésén túl önmagukban is jelentős szerepeket vállalhatnának a különféle szakértők akkor, ha a közösségi részvételt az általuk végzett munkákban a megrendelőktől akár függetlenül is megkövetelnék, így segítve a közösségi akarat esélyeit.
Összefoglalva, az elmúlt percekben arról szerettelek volna meggyőzni benneteket, hogy
- bármilyen társadalomfejlesztő, segítő szakmában dolgozunk, s ha a civil társadalom helyi szereplői vagyunk is, merjük felemelni a részletekből a fejünket, s keresni a módját annak, hogy szomszédságban, városrészben vagy a település egészében gondolkodjunk.
- A közösségi beavatkozásnál tekintsük elsődlegesen fontos szükségletnek, a helyibelső erőforrások felismerését és kibontását.
- A részvétel megteremtésében fontos szerepe van a helyi civil társadalomnak, a nonprofit szervezeteknek; de az egyes szakterületek-segítő szakmák is döntő szerepet vállalhatnának, ha saját intézményi érdekeik védelme helyett valóságosan is közel merészkednének a helyi közösségekhez.
- Végül jó lenne, ha a különféle külső szakértők is követelménynek tekintenék megbízásaik során a helyi lakosság bevonását és részvételének megszervezését a fejlesztési programok kialakításában.

A szakmaiság jó kibontása itt a Nyári Egyetem keretében esélyt kínál egymás erőforrásainak a megismerésére, ezeknek az erőforrásoknak a szakmaközi összekapcsolódására a közös pontok megtalálásával.
Persze veszélye is lehet, ha ennek során összemosódnak a különbözőségek, a sajátosságok, specialitások. Egy újfajta sematizmus veszélyére utalok, ha túl egyszerűsödnek a közösségi részvétel kérdései - ha mindent annak tekintünk: azt is, ami nem az -, s amelynek során a közösségi fejlesztőmunka elveszítheti saját karakterét.
De fontos kérdés megválaszolására látok jó esélyt: vegyük számba, mi minden segíthetné az embereknek közéletben - közösségi életben való öntevékeny részvételét? Mire lenne szükség a közösségi részvétel erősítéséhez, szélesítéséhez, fejlesztéséhez?

Parola archívum