Cím: | A romák társadalmi részvételének megerősítése közösségi fejlesztőmunkával |
Szerző: | Péterfi Ferenc |
Sorozatcím: | |
Rovat: | |
Folyóirat: | Parola |
Állomány: | Roma program |
Év: | 2002 |
Szám: | 1 |
Oldalszám: | 22 - 23 |
A cikkben lévő |  |
Nevek: | |
Intézmények: | |
Települések: | |
Tárgyszavak: | roma, társadalmi részvétel, közösségi fejlesztőmunka |
Megjegyzés: | |
Annotáció: | |
TartalomA romák társadalmi részvételének megerősítése közösségi fejlesztőmunkával
„A cigányok legtöbb csoportjának életét elsősorban
a hiány jellemzi,
a megfelelő kereset és jövedelem, a jó lakás,
a kielégítő ruházkodás és étkezés,
az egészséges ivóvíz, az iskolázottság
és a nem cigányokkal való versenyképesség hiánya.
De nem csak hiányt tapasztalunk körükben,
hanem pozitívumot, többletet is,
amely egész életünkre szóló élmény marad:
a személyes kapcsolatok melegségét,
a személyiség spontaneitását,
a pillanat örömeivel való élni tudást.”
Kemény István
Több mint két évig dolgoztunk közösségi fejlesztőmunka keretében cigány közösségekkel, az ország legkülönbözőbb pontjain. E munka kezdete óta alapvető kérdés volt önmagunk számára, hogy mi lehet a reális szerepvállalásunk és célkitűzésünk ebben a folyamatban?
Ha elfogadjuk Kemény István állítását, hogy ennek a társadalmi csoportnak az egyik legfontosabb jellemzője – életében, társadalmi helyzetében – a hiány; végig kell és kellett gondolnunk, hogy tudunk-e segíteni ezeknek a hiányoknak a tekintetében, tudunk-e mi magunk elérni a cigányság helyzetét alapvetően érintő külső – társadalmi szintű változásokat. Mivel a strukturális problémák megoldásában az államnak semmivel és senkivel nem helyettesíthető szerepe van, a közösségfejlesztés szerepei és eszközei ezekben a kérdésekben igen korlátozottak. Irreális lenne tehát ebben a dimenzióban a közösségfejlesztői szerepeket megjelölni.
Annál izgalmasabb és kikerülhetetlenebb abban közreműködést találni, ahhoz hozzájárulni, hogy ők maguk legyenek részesei változási folyamatoknak. Visszatérve Kemény István gondolataihoz, azt a célt igyekeztünk kitűzni, hogy értékeikben, pozitívumaikban erősödve, azokat kibontva legyenek az általunk támogatott roma közösségek a fejlesztés célpontjai és alapjai – tehát alakító részesei. A cigányság körében is gyakori oppozícióra korlátozódó magatartás helyett egy másfajta magatartást – gyakorlatot megismertetni, kipróbálni és begyakoroltatni; amely alapvetően a közösségi cselekvésre, a részvételre, az egymással és a társadalmi környezettel történő együttműködésre irányul.
Ahhoz, hogy a változásban reálisan lássunk, fontos megértenünk, hogy a cigányságnak a saját történelme alakításában korábban kialakult belső viszonyai, szerepei az utóbbi évtizedekben alapvetően megváltoztak. Mert léteztek ilyen gyakorlatok, szokások az életükben, amelyek a helyi közösségek szerkezetének, belső rendjének, kommunikációjának a menetét alakították és szabályozták, de ezek többnyire felszámolódtak. A sorsuk „külső viszonyainak” alakításában, a többségi társadalommal való diskurzusban, a politikai szintű társadalmi részvételben, főként annak széleskörű gyakorlatában – néhány magánkezdeményezést leszámítva –, nemigen van, s korábban sem volt közösségi gyakorlatuk.
Hogy ilyen gyakorlat nincs, annak okai alapvetően nem csak a cigányság belső történelméből erednek. Sokkal inkább abból, hogy a többségi társadalom sosem kezdeményezett ilyet, nem volt erre fogadókészsége sem, éppen ellenkezőleg, többnyire kirekesztően viselkedett velük szemben. A társadalmi részvételre – főként a saját közösség belső életét meghaladó módon, tehát például települési, vagy tágabb körben –, gyakorlata, tudása, de lehetősége sem igen volt eddig a cigány közösségeknek maguknak. De külső állami, társadalmi szükséglete vagy engedélye sem az ilyen részvételnek.
A nagy kérdés tehát ebben a fejlesztői folyamatban az, hogy ma bevonhatóak s cselekvő alakítói tudnak-e lenni a sorsuknak? Az itt bemutatott program résztvevői – a helyi közösségek képviselői és a szakmai segítők is – bíztató válaszokat adtak írásaikban és megnyilatkozásaikban erre a kérdésre.
„Csökkent a helyi társadalom megosztottsága, nőtt a segítők száma a roma és nem roma lakosok köréből egyaránt. Mondhatjuk, hogy Rudabányán most a cselekvésre alkalmas légkör teremtődött” – írja Varga Matild.
„Az elmúlt időszakban hatékonyabb az együttműködés. Meglehet, szemléletváltás történt?… Jó a kapcsolat a kisebbségi és a települési önkormányzat között, de a partnerkapcsolat javult a szülőkkel, s hatékonyabb a helyi problémák kezelése, érzékelhető a munkavállalók esélyeinek növekedése is” – vall az egyik borsodbótai résztvevő. A következőket már ugyaninnen a helyi közösségfejlesztősegítő mondja: „Az itteniek a kezdetektől fogva az egész településben gondolkodtak, nem egy elszigetelt programot hirdettek, hanem az egész lakosság összefogását keresték.”
Balogh Zsolt Ózdról a fejlesztő szerepét foglalta így össze: „Elkezdtük összegyűjteni a helyi problémákat. Jóska azt segítette, hogy pozitívan gondolkodjunk a tennivalókról. A hitehagyott emberekben a hitet megerősíteni...” Más településen is említették partnereink, hogy a közösségi munka folyamata során, a külső segítő szerepe számukra biztonságot jelentett.
Okányból, a közösségi folyamatról, a segítők megbeszélésén említi Kovács Edit: „Nem szűkíthettem le az egészet a romákra. Már az első nap kiderült: nem lehet szétválasztani őket. Ötletesek, bátrak, egyszerű dolgokat is ki mernek mondani – ezek vitték mindig előre a dolgokat. Az ötletadásban ők segítették a nem cigányokat. A nem romák meg inkább keretet adtak a munkának…” Ezeken a pontokon már a kooperációnak, az együttműködésnek olyan szintjei körvonalazódtak, amelyben a különböző társadalmi csoportok egymással kapcsolatos toleranciáját felváltja a valódi befogadás – a társadalomhoz tartozás (social inclusion) elismerésének jelensége. Ismét nyilvánvalóvá vált, hogy semmilyen esetben sem hagyhatók ki az érintettek a folyamatokból, a közösségi beavatkozásból; mert ellenkező esetben lezárt viszonyokat eredményez a beavatkozás: ellátottakká válnak, s ez a szerepük konzerválódik.
A munka során persze nem csak sikerek, de kérdések is felmerültek. Nehéz volt ebben a folyamatban a komolyan cselekvő erőket megtalálni. A kiválasztás esetenkénti kudarca, nem a cselekvés kudarca – fogalmazódott meg a szakmai értékelésen. Még nehezebb a kezdeményezés átadásának a kérdése. Váratlan és szokatlan kérdésekkel is szembe kellett néznünk ezzel kapcsolatban.
Voltak helyszínek, ahol a helyi roma közösségi vezetők (igen tehetséges) politikusi szerepet viseltek: helyi, regionális és országos szinten is aktívak voltak. Náluk inkább a politikai lobbyszerep dominált, s a cselekvők körének kiszélesítésére, új emberek bevonására, a helyi társadalmi – közösségi „finomszövet” kibontására nemigen jutott energia, figyelem, érdek, akarat… Kettő kérdés is felmerült: lefékezhetők-e külső sugallattal politikai ambíciók, amelyekre az érintetteknek gyakran rátermettsége, tehetsége, kialakult csatornái, kiépített kapcsolatai vannak? Lehet-e ilyen esetben átirányítani a figyelmet, a tevékenységet a helyi „finomszövet” kiépítésére, amelynek során majd partnerünk – és ez a másik alapkérdés – átadja a kezdeményezést, befolyást új helyi embereknek? Egy ilyen bevonás, részükről, együtt kellene járjon egy jelentős önkorlátozással is. Ezt a fékezést természetesen nem vállalhattuk. De akkor ki szőhetné meg ezt a „finomszövetet”? Kívülről senki. Mi sem. A mi példáink között előfordult, hogy belülről sem akadt ilyen szereplő…
Az jól érzékelhető volt, hogy a közösségi munkafolyamat során a programban résztvevőknek a helyi presztízsük többnyire jelentősen megerősödött. „Abban a szerencsében van része a megalakult egyesületnek, hogy a vezetője képzésben részesül” – vallott a polgármesterasszony Okányból. Ugyanezt jelezték Rudabányán és más helyeken is.
Fölvetődött a munkánk során egy olyan kérdés is, amely alapvető jellemzője mindenfelé a cigánysággal való közösségi munkának. Közismert a családnak a külvilággal szembeni óvó, védő, még nagy nélkülözések között is különleges melegséget, védelmet és biztonságot nyújtó szerepe a romák kultúrájában, életében. Gondoljunk a gyerekekhez való viszonyukra, az összetartás számtalan szimbólumára. Ez olyan érték, amely kevés más társadalmi csoportban van jelen ilyen intenzitással, erre a többletre jól lehet közösségi folyamatokat is építeni.
De ugyanennek az értéknek a korlátozó szerepe sem ismeretlen. Ha ezt más viszonylatból tekintjük: a családi körön belül tartani, a külvilágtól elzárni, megvédeni, abba be nem engedni a családi körön kívülieket; a megszerzett, örökölt, valamilyen módon birtokolt döntési, hatalmi, rendelkezési lehetőségeket és jogosultságokat. A feladatmegosztásra, a bevonásra, a részvétel megteremtésére kívülről megfogalmazott közösségfejlesztői törekvés ezekkel a jelenségekkel is szembe kerülhet. S azzal a konfliktussal, hogy az ilyen magatartás korlátozását, az így kiépített monopolhelyzet tudatos „feltörését”, megszüntetését is eredményezheti egy sikeres fejlesztői folyamat. Az ilyen ellenérdekeltségeket is megismertük.
Összefoglalva, ezekkel a folyamatokkal a sokféle helyzetből és szereplőből kiépített roma közösségi ház, majd az ahhoz kapcsolódó követő programban nem biztos, hogy a résztvevők magatartásának és helyzetének radikális változása volt a reális elvárás. Inkább egy tartós gondolkodási és cselekvési folyamatba történő bevonásuk; képessé tétel a saját – és környezetük – helyzetének, lehetőségeiknek, reális szükségleteiknek az újfajta megfogalmazására. Megújuló kísérleteket jelentett a kétéves roma program ennek a tartós napirenden tartására. Hiszen ez alatt az idő alatt részlegesen szokássá vált az életükben a közösségi folyamatokról így (is) gondolkodni. Valódi alkalom teremtődött a társadalmi részvételnek – mint lehetőségnek és mint szükségletnek – a megteremtésére, gyakorlattá válására. Ahogyan a közösségfejlesztésen sem a fejlesztő szakember beavatkozásának következtében kialakult eredménynek, hanem a folyamatban résztvevőknek a közösség általi fejlődését értjük; úgy ez esetben is a képzési folyamat általi fejlődést, a szemléletváltozást tartjuk fontosnak.
Ettől, többnyire – tapasztalataim szerint – a munkájuknak, közösségi életüknek az egyik meghatározó részévé vált ez a kétéves folyamat, s ez ennek a nagyon izgalmas munkának a legfőbb jelentősége.
Parola archívum |
 |