Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Hihetetlen, mégis szól a rádió
Szerző:	Rózsa Tamás
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	1995
Szám:	4
Oldalszám:	1. folyt. 3.
A cikkben lévő
Nevek:	Pósfay Péter
Intézmények:	Szombathelyi Közösségi Rádió, Közösségi Rádiózásért Alapítvány, Kossuth adó, Danubius Rádió, MTI
Települések:	Szombathely
Tárgyszavak:	közösségi rádiózás
Megjegyzés:
Annotáció:

Hihetetlen, mégis szól a rádió

Civil média működik Szombathelyen

Egy rádió, amely független pártoktól, gazdasági erőtől, hihetetlen. Megszólaltatni egy rádiót egymillió forintból, lehetetlen. Csaknem fél éven át adásokat készíteni bérköltség nélkül, elképzelhetetlen. Vagy mégse? Egyfajta csodának tekinthető ma Magyarországon, hogy ilyen feltételek mellett Szombathelyen március 5. óta rendszeresen szól a rádió. Az a rádió, ahol a hallgató hallható.

– Egy ilyen lokális rádió sokban különbözik a hivatalos médiáktól. Elsősorban abban, hogy nem azt sugározza, ami valamilyen politikai vagy gazdasági ügyben fontos valakik számára, hanem azzal foglalkozik, ami a műsorkészítőket érdekli, ami hiányzik számukra. Ezzel természetesen vállalja a szubjektivizmust, miként minden egyesület, baráti kör vállalja, hogy másképpen gondolkodik a világról, mint akik nem tagjai ennek a társaságnak. Ez pont akkor működik jól, ha annyiféle lesz, ahányan készítik – jellemzi médiájukat Pósfay Péter, a Szombathelyi Közösségi Rádió egyik megálmodója és működtetője. – Emellett fontos, hogy független legyen azon momentumoktól, amelyek többnyire korlátozzák és szabályozzák az ember szabadságát. Vagyis független legyen pártcsoportosulástól, gazdasági erőtől és még az önkormányzattól is, amely előbb–utóbb önmagát idegeníti el a választópolgároktól. Mindez lehetetlennek tűnik, mégis sikerült egy ilyen rádiót megszólaltatni és szóval tartani.

Új gondolkodásmód

– Miként született meg a gondolat, hogy egy ilyen rádiót létrehozzanak?
– Asztaltársaságunk akkor gondolt erre először, amikor egy olyan koncertet, amelyről ötszáz ember eufórikus hangulatban távozott, elhallgatott a sajtó. Sem az előzményekről, sem a történtekről nem számolt be senki, pedig ez egyszeri és megismételhetetlen előadás volt. Először egy újság kiadásán törtük a fejünket, amelyben majd mi megírjuk, amit hiányolunk a sajtóból. Azután merült fel a kérdés, miért ne rádiót vagy televíziót szervezzünk. Végül a rádió mellett döntöttünk, és egy rádiószövetségnek titulálva magunkat, kértünk sugárzási engedélyt a Frekvenciagazdálkodási Intézettől, sikertelenül. Később, mikor már legális lehetőség volt frekvenciáért, stúdióalapításért pályázni, megkerestük azokat a civil szervezeteket, akik végül megalapították a Közösségi Rádiózásért Alapítványt. Végül is ez a szervezet kapta meg a szükséges engedélyeket.
– Milyen érzés egy rádiót birtokolni?
– Egy teljesen új gondolkodásmódot kellett megszokni. Magam is úgy nőttem fel, hogy a média nem az enyém. Oda bekerülni kiváltságot jelent, egyben egyfajta hatalmat.
Az alapítvány ezért egy műhelyt is létre kíván hozni, amelyben megtanulható a média működtetése, birtoklása civil keretek között. Ezt tanulni, tanítani kell. Az a célunk, hogy bebizonyítsuk az utca emberének, hogy nem butább és nem alávalóbb, mint a média sztárjai. Meg tudják ők is csinálni a számukra fontos helyi nyilvánosságot, és élni tudnak vele. Véleményem szerint akkor tudok felnőtt módra fogyasztója lenni a médiának, ha tudom, hogy mi mindent tehetek vele. Ha ismerem a természetét, kevésbé tud becsapni a média.

Elég tág az éter

– Mi motiválja a műsorkészítőket, ha nem fizetnek honoráriumot?
– Nincsen egyetlen főfoglalkozású munkatársunk, mindenki önkéntes segítőnk. De senkitől sem kérünk pénzt, aki rádiót akar csinálni, avagy meg akarja ezt tanulni. Az motiválja a legtöbbjüket, hogy itt olyan dologgal foglalkozhatnak, amire eddig nem volt lehetőségük. Akinek kedve van ahhoz, hogy kipróbálja magát bemondóként, műsorszerkesztőként, technikusként, bejöhet hozzánk. Ha van hozzá kedve ,tehetsége és ez számára az önmegvalósítást jelenti, maradhat a munkatársunk.
– Milyen a kapcsolatuk a profikkal?
– Ha nem árt a horgász a másiknak azzal, hogy a pecabotját lógatja és jól érzi magát, miközben megtanul a természettel együtt lélegezni, akkor nem árt a közösségi rádiózást gyakorló ember sem a másiknak. Ettől még lesz Kossuth adó és Danubius Rádió, mert más a szerepük. A kapcsolatunkra jellemző, hogy alakulásunkkor beszélgetésre hívtuk meg a város tizennégy-tizenöt orgánumát. Itt szerettünk volna bemutatkozni nekik, egyben azt kértük, hogy osszák meg velünk tapasztalataikat, segítsenek a kezdeti lépéseinkben. A helyi televízió és a Magyar Rádió szombathelyi munkatársa megjelent, az MTI és a megyei lap képviselője kimentette magát. A többiek a fülük botját sem mozgatták, még csak üzenetet sem hagytak. Mindezt tudomásul vettük, nem kerestük a miérteket. Tesszük a dolgunkat és örömmel veszünk mindenféle jó tanácsot mindenkitől, hiszen mi nem mondhatjuk, hogy értünk hozzá. Ezt nemcsak beismerjük, hanem hirdetjük is magunkról.
– Miről szólnak a közösségi rádió műsorai?
– Többheti műsorszerkezetet készítettünk, azt gondolván, előre ki lehet találni és igazodni lehet hozzá. De nem jött be. Így most az adásnapok szerkesztőinek elképzelései szerint alakulnak a műsoraink. A tartalom szempontjából azonban a civilség megjelenítése fontos számunkra. Jó példákat akarunk hozni arra, hogyan tud a polgár civilként egy közösségben boldogulni, függetlenül korától, foglalkozásától, pártállásától. Másik célunk, hogy a peremhelyzetbe került emberekkel foglalkozzunk. Nem olyan módon, hogy mi csinálunk a mozgássérülteknek, a gyereküket egyedül nevelőknek, a munkanélkülieknek szóló műsorokat, hanem az ilyen helyzetben lévő emberek csoportjainak adunk lehetőséget arra, hogy saját maguk készítsenek adásokat. Emellett minden olyan kulturális vagy közcélú szolgáltatás, esemény, amely másutt nem kap kellő publicitást, a mi hullámhosszunkon folyamatosan megjelenhet.

Erős a csábítás

– Hogyan tudják fedezni a működési költségeket? Egyáltalán miből sikerült az anyagiakat előteremteni?
– Az alapítvány hatvanezer forint tőkével indult, valamint az egyik alapító, egy rádióklub azon ígéretével, hogy a szükséges antennát biztosítják. Ezután kezdtünk el különböző támogatások iránt pályázatokat benyújtani. Így találtunk rá a Szabad Rádiók Magyarországi Szervezetére, amelytől sok segítséget kaptunk, de más pályázatokból, adományokból is pénzhez jutottunk. Tény: a megszólaláshoz minimálisan elegendő technika nem egészen egymillió forintba került, áfával együtt. Ezt szinte senki sem hiszi el, hiszen húsz-huszonötmilliót említenek, amikor egy rádióstúdió alapításához szükséges összegről van szó. Jelenlegi bevételi forrásaink minimálisak. Továbbra is pályázatokat nyújtunk be több-kevesebb sikerrel, és eddig még nem szorultunk reklámbevételekre. Ma már tudjuk, hosszabb távon nem kerülhetjük el a reklámok sugárzását. A kiadásaink ma még nem magasak, havonta mintegy 15-20 ezer forintra tehetők. Igaz, egyelőre nem kell a sugárzásért fizetnünk, eddig ingyen adott otthont a megyei művelődési központ és munkatársaink is kedvtelésből dolgoznak.
– Egy tanácskozáson azt hangoztatta, hogy a rádió üzlet. Ebben mi az üzlet?
– A rádió, mint minden média, igenis óriási üzlet. Azért mondtam, nehogy valaki azt higgye, nem létezik ilyen irányú csábítás. Ez egy kitűnő pénzkereseti lehetőség, és szíve joga mindenkinek a bizniszt látni benne. Ha valaki nonprofit médiát akar létrehozni, vagy ezt hirdeti önmagáról, simán hülyének nézik. Nos, a miénk egy ilyen nonprofit rádió.
Rózsa Tamás
(Népszabadság, 1995. augusztus 15.)

Parola archívum