Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	A hasznosság tudata önbizalmat ad
Szerző:
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	1997
Szám:	1
Oldalszám:	14-15.
A cikkben lévő
Nevek:	Kuti Éva
Intézmények:	Hálózat a Demokráciáért Program, National Forum Foundation, Non-Profit Pénzügyi Központ Alapítvány
Települések:	Kelet-Közép-Európa, Szentendre, Kelet-Európa, Magyarország
Tárgyszavak:	önkéntesség, önkéntes munka
Megjegyzés:	Civicus Polgár, 1997. július, Kuti Éva gondolatai egy konferenciáról.
Annotáció:

A hasznosság tudata önbizalmat ad Kuti Éva gondolatai az önkéntes munka szerepéről

“Az önkéntesség újjászületése Kelet-Közép-Európában” címmel rendezett konferenciát Szentendrén a Hálózat a Demokráciáért Program, a National Forum Foundation és a Non-Profit Pénzügyi Központ Alapítvány. A június közepén tartott rendezvényen felszólalt Kuti Éva, a civil szektor kutatásával foglalkozó szakértők egyik legismertebb képviselője is. Az alábbiakban előadásának rövidített, írásos változatát tesszük közzé.

Az önkéntesen, pénzbeli ellenszolgáltatás nélkül végzett munkának – társadalmi berendezkedéstől és politikai rendszertől függetlenül – minden emberi közösségben helye, szerepe van. Ennek több, egyformán fontos okát adhatjuk:
A szolgáltatások iránti igény a finanszírozási korlátok miatt mindig nagyobb a kielégíthetőnél. Az emberi szükségletek ugyanakkor túlságosan differenciáltak ahhoz, hogy kielégítésükre a némileg szükségképpen uniformizált állami, illetve piaci szolgáltatások alkalmasak legyenek. Az önkéntes munka – gyakorlati hasznosságától függetlenül – igen fontos lelki szükségleteket elégíthet ki, hozzájárulhat ahhoz, hogy a munkát végző kiélje kreatív hajlamait, számára fontos közösségekbe kapcsolódjon be, tágabb és szűkebb környezetében egyaránt hasznosnak érezze magát.
Az önkéntes munkára tehát a társadalomnak a szükségeltek kielégítése, a szociális problémák kezelése, maguknak a munkát végzőknek pedig saját belső egyensúlyuk és a társadalomban elfoglalt helyük megszilárdítása érdekében van szükségük.
Kiterjedése bizonyos értelemben a társadalom egészségének mutatójaként is felfogható. az önkéntes munkára vállalkozók magas arányából szoros és szerteágazó társadalmi kapcsolatokra, az állampolgári felelősségérzet és szolidaritás erősségére, az egyének szilárd társadalmi beágyazottságára lehet következtetni. Alacsony szintje – éppen ellenkezőleg – súlyos problémákra, a társadalom atomizáltságára, s az egyének ezzel szorosan összefüggő talajvesztésére utal.
Ha az önkéntes munka iránti társadalmi szükséglet ilyen mértékben időtlen és rendszerfüggetlen, akkor miért van szükség Kelet-Európában az újbóli értelmezésére?

Rendszerváltás után

A jótékonyságnak és öntevékenységnek a régióban sok évszázados hagyományai vannak, ezeket az államszocializmus sem tudta (nem is akarta) teljesen kiirtani, csak éppen “államosította”. Az önkéntesség elemétől megfosztott, kötelezővé tett “társadalmi munka” lényegét tekintve megcsúfolása volt ugyan a közösség érdekében önkéntesen végzett munka gondolatának, de magát a szokást mégiscsak konzerválta.
A rendszerváltás nyomán eltűnt a társadalmi munka kényszerű jellege, ami egyszerre jelentette az egyénekre nehezedő politikai nyomás megszűnését, valamint azt, hogy a munkáltatók nem vállaltak többé szerepet az ilyen típusú akciók szervezésében. Ezek a változások minden valószínűség szerint csökkentették a társadalmi munka méreteit. Nincs ugyanakkor okunk feltételezni, hogy az állampolgárok helyi szinten, immár szuverén döntések alapján, a korábbinál lényegesen kevesebb munkával vennék ki a részüket a közcélú fejlesztések megvalósításából. Ezen a téren azért sem valószínű a csökkenés, mert a rendszerváltás – miközben enyhítette a politikai kényszereket – az állam jóléti szerepvállalását is számottevően megnyirbálta, s ezzel más típusú, gazdasági és szociális kényszereket teremtett, növelte a helyi közösségek egymásra utaltságát. Az államszocialista korszakban a jóléti szolgáltatások rendszere igen sokat fejlődött, s csak a legjobb szakértők voltak tisztában azzal, hogy a szolgáltatások fokozatos bővülése az egész jóléti rendszer válságának érlelődését is jelentette. A válság kitörése az emberek többségét sokkhatásként érte. A sokat kritizált mennyiségű és minőségű, de korábban mégiscsak állampolgári jogon járó szolgáltatások szűkítése és egy részének fizetővé tétele igen széles rétegeket érint érzékenyen, és komoly mennyiségű szükségletet hagy kielégítetlenül.
A bölcsődei, óvodai és napközi otthoni ellátás leépítése, illetve megdrágulása, az idült betegek, a tartós egészségkárosodásban és mentális betegségekben szenvedők intézeti ellátásának visszafejlesztése, a kórházi kapacitások csökkentése, a nyugdíjak vásárlóértékének csökkenése és az idősek ellátatlanul maradása mind olyan terheket ró a családokra, amelyekkel azok igen nehezen vagy sehogy sem tudnak megbirkózni. Az önkéntes munka szempontjából ez két dolgot jelent egyszerre. Egyrészt nyilvánvalóan nő az önkéntes segítség iránti kereslet: a gyereknevelésben és a betegség okozta krízishelyzetek megoldásában egyre nagyobb szükség van a tágabb család, az ismerősök és a jótékony szervezetek szolgáltatásaira. Kézenfekvő ebben a helyzetben a hasonló problémákkal küzdők szövetkezése, a kölcsönös segítségnyújtás bizonyos fokú intézményesítése is. Ugyanakkor a fokozódó terhek alatt roskadozó középgeneráció állandó időzavarral küzd, ami nyilvánvalóan ellene hat az önkéntes munkavállalásnak.

Tartozni valahová

A szükségletek oldaláról tehát az önkéntes munka bővülését, míg a lehetőségek korlátait, az időháztartás zavarait figyelembe véve – legalábbis az aktív korúaknál – az önkéntes munkavállalás beszőkülését kellene prognosztizálnunk.
Az államszocializmus évtizedeinek viszonylag homogén társadalma 1989 után gyors differenciálódásnak indult. A leglátványosabb folyamat a feltűnő szegénység és a feltűnő gazdaság megjelenése volt, de a két szélsőség közötti sávban is fontos átrétegződések mentek végbe. Többé-kevésbé elvált egymástól a vállalkozói és a munkavállalói réteg. Az értelmiségen belül megnőtt a szakmák (jogász, orvos stb.) és az ehhez kapcsolódó közös érdekek mentén kialakuló csoportosulások szerepe. A munkásságon belül a korábbinál is fontosabbá vált a szakképzettség. A falu társadalmát nemcsak a téeszek széthullása és a kárpótlási folyamat zilálta szét, hanem korábbi ingázó munkásai tartós munkanélküliként való hazatérése is. Drámaian megnőttek a faun és a nagyvárosokban lakók körülményei, élet- és munkalehetőségei közötti különbségek. A nagyvárosokban is felerősödtek bizonyos szegregációs folyamatok.
A társadalom erősebb differenciáltsága a nonprofit elméletek szerint többnyire az öntevékeny szervezetek magasabb számát eredményezi. A különböző társadalmi csoportok normáliskörülmények között képesek arra, hogy közösségekbe szerveződve gondoskodjanak átlagostól és általánostól eltérő szükségleteik kielégítéséről, érdekeik érvényesítéséről. A tízezerszámra megjelenő civil szervezetek igazolni látszanak ezt az elméleti feltevést. Ebből egyúttal arra is következtethetünk, hogy a társadalom differenciálódási folyamatai valószínűleg az önkéntes munka összmennyiségét is növelték. A magyarországi nonprofit szervezeteknek például több mint fele kizárólagos állampolgári kezdeményezésre, további egyötöde az állampolgárok és szervezeteik közreműködésével jött létre.
A társadalom átrétegződése a szociálpszichológia szemszögéből nézve azt jelenti, hogy az emberek jelentős tömegeinek inog meg a társadalmi státusa. A rétegváltás még a felfelé irányuló mobilitás esetében is súlyos lelki megpróbáltatásokkal jár. Az új réteg normáihoz akkor is nehéz alkalmazkodni, ha ezt az egyén mint a “társadalmi emelkedésért” fizetendő árat élheti meg, de különösen keserves akkor, ha az alkalmazkodás a “lecsúszás” kényszerű következménye. Mint a szakirodalom kimutatta, az altruista (önzetlen, áldozatkész) magatartás igen fontos szerepet játszik a státusteremtésben. A hasznosság tudata, a valahová tartozás érzése, az értelmes munkából fakadó öröm és önbizalom a bizonytalan helyzetbe került emberek számára különösen fontos lehet.

Sok vagy kevés?

A kérdés csak az, hogy vannak-e olyan belső tartalékaik, amelyek mozgósításával megtalálják az ilyen kapaszkodókat, s vannak-e olyan civil szervezetek, amelyek képesek eljutni hozzájuk, és felkínálják számukra a közösségbe tartozás és a másokért végzett munka terápiás értékű élményét. Erre a kérdésre természetesen nincs, nem is lehet fekete-fehér válasz. A valószínű sajnos az, hogy – ha vannak is jó példák – a “rászorulók” igen nagy része reked kívül azokon az embercsoportokon, akciókon, szervezeteken, amelyek keretében értelmes munkát végezhetne.
Azt mondhatjuk, hogy a kilencvenes évek Kelet-Európájában a potenciális segítőknek és segítetteknek egyaránt égető szükségük van az önkéntes munkára. Ugyanakkor társadalmi-gazdasági viszonyaink korántsem teremnek ideális feltételeket az altruista magatartás fejlődéséhez.
Magyarországon a felnőtt lakosságnak valamivel több mint fele végez valamilyen önkéntes munkát.
Sok ez vagy kevés?
Sok akkor, ha az önkéntes munkát mint gazdasági teljesítményt vizsgáljuk. Hisz 4 millió ember munkájának még akkor is igen komoly a gazdasági súlya és értéke, ha a vizsgált évben mindegyikük csak néhány órát dolgozott.
Kevés viszont akkor, ha az önkéntes munka társadalmi beilleszkedést szolgáló szerepét tartjuk szem előtt. Számaink ugyanis azt mutatják, hogy a felnőtt népesség aggasztóan nagy százaléka reked kívül azokon a formális és informális kapcsolatrendszereken ,amelyek lehetővé tennék számára a tágabb vagy szűkebb közösségért végzett munkát.

Hiányzó intézmények

Az önkéntesség segítségnyújtásból kimaradók 47 százalékos arányát akkor is elszomorítóan magasnak kellene tekintenünk, ha nem lennénk tisztában azzal, hogy akik adni nem tudnak, azok többnyire nem is részesülnek munkasegítségben. Vigasztalhatnánk magunkat azzal a feltevéssel, hogy az önkéntes munkavégzésből kimaradók más szálakon azért szorosan kötődhetnek a társadalomhoz, de adataink ennek sajnos éppen az ellenkezőjére utalnak.
A társadalom elesettjei, az alacsony iskolai végzettségű, alacsony jövedelmű, töredék családokban élők és az idős emberek az átlagosnál sokkal kisebb arányban végeznek önkéntes munkát. Ez az összefüggés meglepőnek nem nevezhető ugyan, de nem is igazán kézenfekvő. Az önkéntes munkavégzéshez elméletileg elsősorban szabadidő szükséges, abból pedig nyilvánvalóan a munkanélkülieknek és a nyugdíjasoknak van a legtöbb. Mi sem lenne természetesebb, mint hogy legalábbis a családi, baráti körön belül, de azon kívül is kiemelkedő szerepet vállaljanak az önkéntes segítségnyújtásban.
A viszonylag alacsony iskolai végzettség ezen a területen elvben nem lehet akadály, hiszen a szóba jöhető munkák (gyermekfelügyelet, beteggondozás, ház körüli és háztartási teendők) komolyabb szakértelmet nem igényelnek. Adataink azonban azt mutatják, hogy a mai magyar társadalom nem tud élni ezzel a lehetőséggel. Az öregek – csakúgy, mint az alacsonyan képzettek – perifériára szorulnak. Helyzetüknél, adottságaiknál fogva nem képesek kezdeményezően fellépni, s hiányoznak azok az intézmények, mechanizmusok, amelyek bekapcsolnák őket a társadalom vérkeringésébe.
A magasabb jövedelműek szintén nagyobb arányban végeznek önkéntes munkát asz alacsony jövedelműeknél. Nem működik tehát az a helyettesítés, amelyre pedig elvben számítani lehetne, hogy tudniillik a magas jövedelmű, elfoglalt emberek inkább adományokkal, a szegényebbek pedig munkájukkal segítik a szűkebb és tágabb környezetüket, biztosítják pozícióikat a viszonosságon alapuló társadalmi kapcsolatok rendszerében.

Céltalanul lézengők

Nemcsak a közvéleményben, hanem a társadalomelemzésekben is meggyökeresedett egy túláltalánosítás. Az agyonhajszolt, főállása mellett még két-három másik munkát is vállaló, éjjel-nappal dolgozó férfi, a munkahelyén kívül még a ház körül és a háztartásban is gürcölő nő kétségkívül létező problémája olyan nagy súllyal jelent meg, hogy mellette szinte láthatatlanná vált egy másik, nem kevésbé súlyos gond: a cél és értelem nélkül lézengőké.
Önkéntes munkákba való bevonásuk sokszor csak figyelmesség és jó szándék kérdése, máskor komolyabb szervezettséget, intézményes megoldásokat igényelne. A társadalom peremére szorult emberek reintegrálásához többnyire nem elég a jó szándék, ahhoz némi anyagi erő és intézményes keretek is szükségesek. Ezek megteremtéséhez természetesen, de különösen nagy a felelősségük a civil szervezeteknek, hiszen nekik definíció szerint is az a feladatuk, hogy olyan emberi közösségeket hozzanak létre, amelyek képesek vagy legalábbis hosszabb távon képessé válhatnak saját problémáik kezelésére.

A 18 éven felüli népesség száma és megoszlása
az önkéntes munkában való részvétel szerint, 1993

	A 18 éven	felüli népesség
Önkéntes munkavégzés	száma (fő)	megoszlása (%)
Csak családi, baráti körön belül	1 870 284	23,9
Családi, baráti körön belül és kívül is	1 963 208	25,1
Csak a családi, baráti körön kívül	300 572	3,9
Egyáltalán nem	3 680 041	47,1
Összesen	7 814 105	100,0
Családi, baráti körön belül összesen	3 833 492	49,0
Családi, baráti körön kívül összesen	2 263 780	29,0

(Civicus Polgár, 1997. július)

Parola archívum