Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
A prosperáló közösség. A társadalmi tőke és a közélet
Szerző:
Putnam; Robert D.
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Társadalmi tőke
Év:
2004
Szám:
3
Oldalszám:
3-5
A cikkben lévő
Nevek:
David Hume, Robert D. Putnam,
Intézmények:
Települések:
Los Angeles, Manhattan, Mauritius
Tárgyszavak:
társadalmi tőke, prosperáló közösség
Megjegyzés:
Annotáció:

Robert D. Putnam:
A prosperáló közösség. A társadalmi tőke és a közélet
(részletek)

In: The American Prospec, Inc. Preferred Citation: Robert D. Putnam, „The Prosperous Community” The American Prospect vol. 4 no. 13, Marc 21, 1993.
A te kukoricád ma érik be, az enyém holnap. Mindkettőnk számára kifizetődő lenne, ha ma én dolgoznék veled, holnap pedig te segítenél nekem. Ám én nem kedvellek téged, és tudom, hogy te sem kedvelsz engem. Nem fogok tehát fáradozni érted; ha pedig magam miatt tenném – viszonzás reményében –, tudom, csalódnom kellene, mert függenék nagylelkűségedtől. Hagyom tehát, hogy egyedül dolgozz, s te is ugyanígy bánsz velem. Váltakoznak az évszakok, s a kölcsönös bizalom és biztonság hiánya miatt mindketten elveszítjük termésünket.
David Hume

A nehéz helyzet, amelyben Hume példázatának földművesei találják magukat, túlságosan is ismerős a világ közösségei, nemzetei számára:
A szülők a közösségekben mindenütt jobb iskoláztatási lehetőségeket szeretnének gyermekeik számára, ám az állami oktatás javítását célzó közös erőfeszítések sorra kudarcot vallanak.
Az amerikai gettók lakóinak közös érdeke az utcák biztonságosabbá tétele, a közös bűnüldözés mégsem sikeres.
A harmadik világ szegény földműveseinek hatékonyabb öntözési és értékesítési rendszerekre lenne szüksége, ám a területen végzett együttműködés törékenynek bizonyul.
Az általános felmelegedés Manhattantől Mauritiusig fenyegeti a létfenntartást, ám a közös kockázatok mérséklésére tett közös erőfeszítések sorra megfeneklenek.
A közös haszon érdekében történő együttműködés kudarca nem feltétlenül jelent tudatlanságot, irracionalitást vagy rosszindulatot – ezt a Hume-ot követő filozófusok is hangsúlyozzák. Hume földművesei nem voltak ostobák, bolondok vagy gonoszak; sokkal inkább csapdában voltak. A társadalomtudósok újabban több szempontból is elemzés alá vetették ezt az alapvető dilemmát: az egyszerű emberek tragédiája; a kollektív cselekvés logikája; a közjavak; a foglyok dilemmája. Ezen esetek mindegyikében, ahogy Hume rusztikus anekdotájában is, mindenki jobban járna, ha együtt tudna működni a többiekkel. Ha azonban hiányzik a koordináció és kölcsönös érdemi elkötelezettség, az emberek inkább elállnak az együttműködéstől, szomorúan, de racionálisan erősítve meg egymás pesszimista hozzáállását.

Hogyan lehetne tehát túljutni a kollektív cselekvés eme dilemmáin anélkül, hogy afféle Hobbes-i leviatánt hoznánk létre? Újabban számos terület társadalomtudósai javasolják a probléma újszerű diagnosztizálását, mégpedig a társadalmi tőke elvének alapján. A fizikai és a humán tőke fogalmaival analóg módon (eszközök és képzés az egyéni teljesítőképesség fokozására), a „társadalmi tőke” is a társadalmi szerveződés jellemzőire utal (pl. hálózatok, normák és bizalom, amelyek elősegítik a közös haszon érdekében végzett koordinációt és együttműködést). A társadalmi tőke fokozza a fizikai és humán tőkebefektetések hatékonyságát is.
Könnyebb az együttműködés egy olyan közösségben, amely számottevő társadalmi tőkével rendelkezik. Úgy tűnik, hogy ez a meglátás az amerikai nemzeti politika számára is számos kérdésben hordoz messzemenő gyakorlati következtetéseket – miként tudnánk leküzdeni a Los Angeles központjának déli kerületeiben tapasztalható szegénységet és erőszakot; hogyan éleszthetnénk újjá a Rust Belt (rozsdaöv) iparát; miként táplálhatnánk az egykori szovjet birodalom és a hajdani harmadik világ felnövekvő demokráciáit? Mielőtt azonban ezeket a következtetéseket részletesebben is megvizsgálnánk, szeretném egy olyan kutatásról szóló beszámolóval illusztrálni a társadalmi tőke fontosságát, amelyet én és kollegáim az elmúlt két évtizedben folytattunk az olasz regionális önkormányzás látszólag misztikus témájában.

Egy olaszországi kísérlet tanulságai

Az 1970-es évektől kezdődően az olaszok egy sor potenciálisan erős regionális önkormányzatot hoztak létre országszerte. A 20 intézmény formailag teljesen megegyezett, ám azok a társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális kontextusok, amelyekbe ágyazódtak, drámai eltéréseket mutattak, a preindusztriálistól a posztindusztriálisig, a hithű katolikustól a buzgó kommunistáig, a fásult feudálistól az eszeveszettül modernig. Ahogyan egy botanikus is képes oly módon vizsgálni a növények fejlődését, hogy genetikailag megegyező magok fejlődését méri meg különböző helyeken, mi is azáltal próbáltuk vizsgálni a kormányzati teljesítményt, hogy tanulmányoztuk, miként fejlődtek az új intézmények különféle környezeteikben.
Ahogy azt vártuk, az új önkormányzatok némelyike gyászos kudarcot vallott – hatékonyság hiánya, letargia, korrupció. Mások azonban figyelemreméltóan sikeresnek bizonyultak: innovatív napközis programokat és szakképzési központokat hoztak létre, elősegítették a beruházásokat és a gazdasági fejlődést, úttörő jellegű környezetvédelmi szabványokat és családi klinikákat alakítottak ki – jól menedzselve a közügyeket, választóik általános megelégedésére.
Mi lehet az oka az erőteljes különbségeknek a kormányzás minőségét illetően? Egyes, látszólag nyilvánvaló válaszok lényegtelennek bizonyultak. Az önkormányzatok szerveződése túl hasonló volt az egyes régiókban ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket lehessen levonni a teljesítménykülönbségeket illetően. A pártpolitikától vagy ideológiától nem sok függ. A bőség és prosperitás sem bír közvetlen hatással. A társadalmi stabilitás, a politikai harmónia vagy a népességi mozgalmak sem vezetnek a megoldáshoz. Ezen tényezők egyike sem áll kapcsolatban a jó kormányzással, ahogy arra eredetileg számítottunk. A legjobb prognózist Alexis de Tocqueville-t figyelembe véve kaphatjuk. Az állampolgári részvétel erős hagyományai – szavazók aránya, újságok olvasottsága, kórusokban és olvasókörökben, lakossági klubokban, futball-egyesületekben való részvétel – mind-mind a sikeres régiót fémjelzik.
Néhány olasz régió, pl. Emilia-Romagna és Toszkána, számos aktív közösségi szervezettel rendelkezik. Ezen területek lakói a közügyek mentén köteleződnek el, nem pedig valamilyen pártfogó közbenjárásával. Bíznak egymásban, abban, hogy mindannyian tisztességesen cselekednek és betartják a törvényeket. A közösségek vezetői viszonylag őszinték és elkötelezettek az egyenjogúság iránt. Társadalmi és politikai hálózataik horizontálisan, nem pedig hierarchikusan szerveződnek. Ezek a „polgári közösségek” (civic communities) nagyra értékelik a szolidaritást, a polgári részvételt és a becsületességet. A demokrácia itt valóban működik.
A másik oldalon az úgynevezett „nem polgári” (uncivic) régiók, mint pl. Calabria és Szicília állnak, amelyeket jól jellemez a francia incivisme (polgáriatlanság) kifejezés. Maga az állampolgáriság fogalma kérdőjeleződik meg itt. A szociális és kulturális egyesületekben való részvétel igen alacsony szintű. A helyi lakosok szempontjából a közügy más ügye – i notabili, „a főnököké”, „a politikusoké” – de nem az övék. Majdnem mindenki egyetért azzal, hogy a törvényeket azért hozzák, hogy megszegjék őket, ám félve mások törvénytelenségétől, mindenki szigorúbb fegyelmet követel. Az egymásba érő ördögi körök csapdájába zárva mindenki tehetetlennek, kihasználtnak és boldogtalannak érzi magát. Nem meglepő tehát, hogy a képviseleti kormányzás itt kevésbé hatékony, mint a polgárosodottabb közösségekben.
A polgári (civil) közösség történelmi gyökerei meglepően mélyre nyúlnak vissza. Az állampolgári részvétel és társadalmi szolidaritás tartós hagyományai közel egy évezredre vezethetők vissza, nevezetesen a 11. századra, amikor is kommunális köztársaságok jöttek létre pl. Firenzében, Bolognában és Genovában, ahol ma is magas az állampolgári részvétel, a kormányzat pedig sikeres. A civil örökség központjában a szervezett kölcsönösség és állampolgári szolidaritás kiterjedt hálózatai helyezkednek el – középkori közösségek céhei, vallási társaságai és polgárőrségei; a 20. század szövetkezetei, önsegítő egyesületei, szomszédsági szervezetei, énekkari közösségei.
Ezek a közösségek nem csupán azért váltak civillé, mert gazdagok voltak. A történelmi feljegyzések épp ennek ellenkezőjére engednek következtetni: azért gazdagodtak meg, mert polgárok (civilek) voltak. Úgy tűnik, hogy az állampolgári részvétel normáiban és hálózataiban megtestesülő társadalmi tőke a gazdasági fejlődés előfeltétele, csakúgy, mint a hatékony kormányzásé. A gazdaságfejlesztők figyelmébe: az állampolgáriság nagyon is számít.
Hogyan támasztja alá a társadalmi tőke a helyes kormányzást és a gazdasági fejlődést? Először is, az állampolgári elkötelezettség hálózatai az általános kölcsönösség szilárd normáira épülnek: „megteszem ezt neked, azt várva, hogy az út másik végén majd te vagy valaki más viszonozza a szívességet. „A társadalmi tőke hasonlít ahhoz, amit Tom Wolfe „szívesség banknak” nevez. „A hiábavalóság máglyája – The Bonfre of Vanities” c. elbeszélésében” jegyzi meg Robert Frank közgazdász. Egy általánosan elfogadott kölcsönösségen nyugvó közösség jóval hatékonyabb, mint egy bizalmatlan társadalom, ugyanazért, amiért a pénz is hatékonyabb, mint a cserekereskedelem. A bizalom megolajozza a társadalmi életet.
Az állampolgári részvétel hálózatai elősegítik a koordinációt és a kommunikációt, és megerősítik a mások szavahihetőségével kapcsolatos információkat. A fogolyelmélet és ezzel rokon játékelméletek tanulmányozói arra hívják fel a figyelmet, hogy az együttműködés legegyszerűbben az ismétlőjáték segítségével sajátítható el. Amennyiben a gazdasági és politikai kapcsolatok társadalmi kölcsönhatások sűrű hálózatába ágyazódnak, kevesebb dolog ösztönöz az opportunizmusra és törvényszegésre. Ezért van az, hogy a gyémántkereskedelem (a csalásra való rendkívüli lehetőségekkel) a zárt etnikai területekre koncentrálódik. A sűrű társadalmi kötelékek megkönnyítik a pletykát és a jó hírnév terjedésének más értékes módjait is – ami egy komplex társadalomban nélkülözhetetlen alap a bizalomhoz.
Végül: azon túl, hogy az együttműködés sikerének megtestesítői, az állampolgári részvétel hálózatai a jövőbeni együttműködés kulturális mintájaként is szolgálhatnak.

James Coleman szociológus rámutat: „A tőke más formáihoz hasonlóan a társadalmi tőke is produktív, lehetőséget teremt olyan célok elérésére is, amelyek nélküle elérhetetlenek volnának… Egy földműves közösségben… ahol az egyik gazda szénáját egy másik bálázza, és ahol a gazdálkodáshoz szükséges eszközöket széles körben kérik és adják kölcsön, a társadalmi tőke lehetővé teszi minden egyes gazdálkodó számára, hogy kevesebb fizikai tőke (ti. eszközök és szerszámok) bevonásával végezze munkáját.” Röviden, a társadalmi tőke léte lehetővé teszi Hume földművesei számára, hogy felülkerekedjenek a közös cselekvéssel kapcsolatos dilemmájukon.
A társadalmi tőke alapjai, mint például a bizalom, a normák és a hálózatok általában az önmegerősítés és a felhalmozódás felé mutatnak. A sikeres együttműködés egy bizonyos ügyben kapcsolatokat és bizalmat épít – olyan társadalmi vagyont, amely megkönnyíti a jövőbeni együttműködést más, az eredetivel össze nem függő feladatoknál. Ahogy a hagyományos tőkénél is azok, akik társadalmi tőkével rendelkeznek, többet is halmoznak fel belőle – az kap, akinek van. A társadalmi tőke nem más, mint amit Albert O. Hirschman társadalomfilozófus „erkölcsi erőforrásnak” nevez – olyan erőforrás, melynek utánpótlása egyre bővül, nem pedig csökken a használat során, és amely (ellentétben a fizikai tőkével) kimerül, ha nem használják.
A hagyományos értelemben vett tőkével ellentétben, a társadalmi tőke „közjó”, ami azt jelenti, hogy nem személyes tulajdona azoknak, akiknek hasznára válik. Más közjavakhoz hasonlóan (pl. tiszta levegő, biztonságos utcák) a társadalmi tőkét általában nem magánszemélyek biztosítják. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi tőkének gyakran más társadalmi tevékenységek melléktermékeként kell megjelennie. A társadalmi tőke tipikusan kötelékekből, normákból és bizalomból áll össze, amely átvihető az egyik társadalmi környezetből a másikba. A Florentine-kórusok tagjai azért vesznek részt az énekkari munkában, mert szeretnek énekelni, nem pedig azért, hogy részvételükkel a toszkániai társadalmi felépítményt erősítsék. Mégis ez történik.

A társadalmi tőke és a gazdasági fejlődés

A társadalmi tőkét lassan világszerte a gazdasági fejlődés létfontosságú összetevőjeként tartják számon. A vidékfejlesztés tanulmányozóinak kutatási eredményei azt mutatják, hogy egy őshonos helyi egyesületekből álló hatékony hálózat legalább olyan fontos lehet a növekedés szempontjából, mint a fizikai beruházások, a megfelelő technológia vagy (a neoklasszikus közgazdászok csodaszere) „a láthatatlan kéz”. Elinor Ostrom politológus arra mutat rá, hogy a közös erőforrások (pl. a legelők és a vízellátás) menedzsmentjére tett egyes együttműködési kísérletek miért sikeresek, míg mások megbuknak. A társadalmi tőke meglévő készletei is fontos részét képezik a történetnek. Azok a kormányzati beavatkozások viszont, amelyek nem veszik figyelembe, vagy aláaknázzák ezt a társadalmi infrastruktúrát, nagyon rosszul is elsülhetnek.
A Kelet-Ázsia rohamosan növekvő gazdaságát vizsgáló tanulmányok mindig hangsúlyozzák a sűrű társadalmi hálózatok jelentőségét – így gyakran egy új típusú „hálózati kapitalizmus” képviselőiként emlegetik őket. Ezek a hálózatok, melyek alapját gyakran a tágabb családi kör vagy szoros etnikai közösségek alkotják (pl. a tengerentúli kínaiak), elősegítik a bizalmat, csökkentik a tranzakciók lebonyolításának költségeit, valamint felgyorsítják az információáramlást és az innovációt. A társadalmi tőkét úgymond pénzügyi tőkévé lehet változtatni: Amy Tan regényíró Joy Luck Club–jában mah-jongot játszó barátok csoportjából közös befektetési társaság jön létre. Kínának az elmúlt században végbement hatalmas gazdasági fejlődése kevésbé függött a formális intézményektől, mint a guanxi-tól (személyes kapcsolatok) a szerződések megalapozása és megtakarításaik, beruházásaik irányítása terén.
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a társadalmi tőke a fejlett nyugati gazdaságok fejlődésében is fontos szerepet játszik. Mark Granovetter közgazdász-szociológus rámutat, hogy társadalmi hálózatokba ágyazottan sokkal hatékonyabban működnek az olyan gazdasági tranzakciók, mint pl. a szerződéskötés vagy a munkakeresés. Nem véletlen, hogy az ambiciózus yuppie-k egyik általános hadicsele a „hálózatépítés”. A nagy hatékonyságú és rugalmasságú „ipari kerületekről” (a kifejezést Alfred Marshall, a modern közgazdaságtan egyik alapítója alkotta meg) szóló tanulmányok a dolgozók és kisebb vállalkozók együttműködési hálózatainak fontosságát hangsúlyozzák. A társadalmi tőke ilyetén koncentrációi, amelyek messze állnak attól, hogy afféle paleo-indusztriális anakronizmussá váljanak, ultramodern iparágakat táplálnak, a Szilícium-völgy ’high tech’-jétől egészen a divatdiktátor Benetton-ig. Az úgynevezett „új növekedési elmélet” nagyobb figyelmet szentel a társadalmi struktúrának (a „humántőke külsőségei”), mint a hagyományos neoklasszikus modellek. Robert Lucas, a „racionális elvárások” gazdaságtanának egyik alapítója rámutat, hogy „a humán tőke felhalmozása alapvetően társadalmi cselekedet, amely oly módon vonja be az emberek csoportjait, amelynek a fizikai tőke felhalmozásában nincs megfelelője.”
A társadalmi tőke megközelítés segítségünkre lehet a fejlesztés stratégiáinak újszerű kialakításában. Az Eurázsia volt kommunista országainak piacgazdaságát és a demokratikus intézményeit megerősíteni kívánó legújabb keletű javaslatok például majdnem kizárólag a pénzügyi és humán tőke hiányosságaira összpontosítanak (így hívva fel a figyelmet a kölcsönök és a technikai segítségnyújtás fontosságára). A társadalmi tőke hiányosságai azonban legalább ennyire riasztóak ezekben az országokban. Hol vannak a „társadalmi tőke létrejövését” szolgáló erőfeszítések? A szülő-tanár egyesületek és Kiwanis-klubok exportálása túlzásnak tűnhet, de mi lenne, ha türelmesen rekonstruálnánk a totalitás századát túlélt őshonos civil egyesületeket?
S. Frederick Starr történész például a civil társadalom fontos töredékeire hívja fel a figyelmet – a filantrópiai szervezetektől a sakk-klubokig – amelyek Oroszország „hasznosítható múltjából” fennmaradtak. (Az ilyen közösségi egyesületek különösen értékes társadalmi tőkét képesek nyújtani, ha etnikai vagy más törésvonalakat kereszteznek.)
Egy közelebbi példa: Bill Clinton indítványai különböző szakképzési programok és ipari terjeszkedést szolgáló ügynökségek létrehozására is a társadalmi tőkére hívják fel a figyelmet. Nem szabad, hogy a cél pusztán a technikai szakértelem és munkahelyi jártasságok futószalagon történő beinjektálása legyen egyes cégekbe, munkakörökbe. Ehelyett, az ilyen programoknak egyedülálló lehetőséget kell teremteniük az új, termékeny kapcsolatok kialakulásához a közösségi csoportok, iskolák, munkaadók és munkavállalók között anélkül, hogy újabb költséges bürokráciát teremtenének. Miért ne kísérletezhetnénk szerényebb anyagi támogatások nyújtásával olyan képzési programok számára, amelyek innovatív helyi partnerségek keretei között hozzák össze a cégeket, oktatási intézményeket és közösségi egyesületeket? Az ilyen, társadalmi tőkével kapcsolatos programok látens hatásai még erősebbeknek bizonyulhatnak, mint a technikai termelékenységre kifejtett közvetlen hatások.
Ha azonban a közösségek gazdasági átállásának hatásait vizsgáljuk, mérlegelnünk kell a társadalmi tőke lerombolásának kockázatát is. Éppen azért, mert a társadalmi tőke a közvagyon egyik fajtája, a gyárak bezárásának és a közösségek lerombolásának költsége túlmegy az egyének által tapasztalt személyes traumán. Még ennél is rosszabb, hogy egyes kormányzati programok (pl. városfejlesztési vagy önkormányzati lakásprojektek) maguk is fejetlenül rombolták a társadalmi hálózatokat. Az a tény, hogy ezek a költségek nem mutathatóak ki jelenlegi elszámolási technikáinkkal, korántsem jelenti azt, hogy azok nem léteznek. Ha elég nagy darabot vágnak ki a társadalmi felépítményből, annak mindannyian megfizetjük az árát…

(A teljes tanulmány letölthető a www.kka.hu honlapról.)

Parola archívum