Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	A szatmári fejlesztőmunka 4. - Útközben
Szerző:	Beke Pál
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	1998
Szám:	4
Oldalszám:	8-9.
A cikkben lévő
Nevek:	Loydl Tamás
Intézmények:	Magyar Miniszterelnöki Hivatal, Satu-Mare megyei Polgármesteri Hivatalok Szövetsége
Települések:	Románia, Negresti Oas, Bőrvely, Brüsszel, Ecsed, Szamoshát, Szatmár, Mátészalka
Tárgyszavak:	szatmári fejlesztőmunka, kistérségi összefogás, térségfejlesztés
Megjegyzés:
Annotáció:

vissza a tartalomhoz
A szatmári fejlesztőmunka 4.
Útközben

A Szatmár táji, a magyar és a román határ mentén mintegy negyven falut felölelő fejlesztőmunkánkkal (mint ezt legutóbb is emlegettem) útközben vagyunk. Megteremtettük a határmenti települések együttműködésének feltételeit a megoldandó feladatok közös összeállításával. Megismertettük egymással a polgármestereket a határ innenső és a túloldalán, de egyelőre csak a települések vezetőit, a vállalkozókat, az értelmiséget, a gazdákat, tehát a polgárokat még nem. Ha együtt vagyunk, valamennyien tudják, hogy mit is akarunk, de külön-külön még bizonyára másképpen beszélnek szándékaikról, hiszen a kistáji, vagy akár a regionális gondolkodás még nem természetes. Ebben az átmeneti helyzetben fogalmaztuk meg 1998 nyarán azt a PHARE CREDO pályázatot, ami a megoldásra váró feladatokat, azok megvalósíthatóságának vizsgálatát (és különösen az emberi kapcsolatok kiépítését, a rokon jövőképek megtalálásával az együttműködő csoportok kialakulását) finanszírozta volna.
Volna.
Történt ugyanis, hogy 1998 novemberében a Túr-forrásvidéki Negresti Oasba “Szatmári Fejlesztési Konferencia” címen megbeszélésre hívtuk a program valamennyi szereplőjét, a kolozsvári magyar és a szegedi román konzulokat, a kormányzatok és a megyék képviselőjét (akik közül egyedül Loydl Tamás, a magyar Miniszterelnöki Hivatal munkatársa jelent meg), hogy a pályázati döntést megelőzően közösen összesítsük a tervezett tennivalókat. És persze azt is, hogy mit teszünk, ha szándékainkat esetleg nem támogatják. Ekkor derült ki, hogy az általunk tükörprojektként készített cselekvési terv román nyelvű variánsát nem adták be, “a tükör eltörött”, ahogy a bőrvelyi (Berveni) polgármester fogalmazta. Nem is lehet majd pénz tehát a romániai határoldal településeinek helyzetfeltárására, az összejövetelek és a számukra eltervezett képzések finanszírozására. Decemberben kiderült, hogy a magyar határoldal pályázatát Brüsszel díjazta, és hogy a mintegy kétszáz pályázat közül a támogatott néhány közé került. Bizonyára azért, mert jónak találták, és így bizonyos, hogy a romániai tükörprojekt is ugyanolyan “jó”, tehát támogatott lehetett volna, ha postázzák. Aztán (immár januárban) kiderült az is, hogy beadni egyébként beadták, csak nem az e sorozatban már többször partnerünkként emlegetett Satu-Mare megyei Polgármesteri Hivatalok Szövetsége, hanem a Megyei Tanács, és nem a határmenti települések fejlesztésének partnerprogramjaként, hanem valami más célra. Az egész mintha a jereváni rádió híradása lenne: a hír igaz, csak éppen nem osztogatnak, hanem fosztogatnak, nem kenyeret, hanem pályázatot, és nem Angliában, hanem (legyünk pontosak:) Szatmárnémetiben.
Furcsa helyzetbe kerültünk. Mindezidáig azt állítottuk, hogy Szatmár magyarországi töredéke (tehát a hajdani Ecsedi-láp környéke, a Túr mente és az Erdőhát, valamint a mi jelenlegi cselekvési terveink által nem érintett Szamoshát) csak a Romániához tartozó rokon tájjal, az odaáti Szatmárral együtt fejleszthető. Így áll helyre múltja, társadalma, gazdasága. A rokon tájakat egy régióként értelmezve helyre lehet állítani a megszűnt vasúti kapcsolatokat, és a határ légiesítéseként közúti, kerékpáros és gyalogos átkelőket lehet nyitni ott, ahol most megszakad a mindkét irányból érkező út. Az Európában honos regionalitás eszméjének is megfelelve így eltüntethető a határhoz szorított kistájak zsák-jellege, végállomás-volta. Ha közösek a település- és térségfejlesztések, ha szorgalmazottak és gyámolítottak a közös vállalkozások, ha a közösen kiépített turisztikai útvonalakon megindul a vízi, a lovas, a kerékpáros forgalom, és ha mindennek eredményeképp azonos érdekek szálai kötik össze a mindkét országbéli Szatmár településeit, könnyebben érkezik a befektető, és könnyebben terem munkahely a nagyobb felvevő- és munkaerőpiacon. Az így megtalált közös érdek alapján könnyebb megvalósítani az együttes környezet- és vízvédelmet, és van miért egyeztetni a tájrehabilitációt Az ordas eszmékbe ágyazott historikus félelmek is oldhatók. Ha (mint terveztük) közös regionális fejlesztőirodát alakítunk, ha (mint elgondoltuk) a mindkét ország megyei és fővárosi hivatalnokaiból megteremthető egy közös regionális tanács, ha (mint szerettük volna) az országhatárt átlépő közös településszövetség alakul a fejlesztési feladatok koordinálására, elkezdhető az a hétköznapi apró munka, ami a települések lehetőségeinek, de tulajdonképpen a polgárok életének megújulását jelentheti.
Nem ez történt. A határ helyett a pályázott pénz légiesült.
Valamit azonban meg kell mentsünk mindebből.

*

A PHARE CREDO magyarországi irodájával kötött szerződés után (várhatóan 1999 áprilisában) elkezdjük az Ecsedi-láp környéki és a Túr menti-erdőháti települések vezetőinek továbbképzését is jelentő “Szatmári Jövőműhely” rendszeres összejöveteleinek szervezését. E fórum elé kerítjük a települések társadalmi-gazdasági adottságainak feltárásából adódó lehetőségeket, valamint az e fórumon előzőleg közösen meghatározott fejlesztések megvalósíthatóságának vizsgálati-szakértői anyagait. E fórum lesz hivatott arra, hogy a még a romániai partnerekkel közösen kitalált turisztikai fejlesztés immár csak magyarországi céljait és részleteit kijelölje, és arra is, hogy azok megvalósíthatóságáról készített elemzéseket mérlegelje, és a fejlesztés irányait meghatározza.
Ezek az összejövetelek jelentik csíráját az Ecsed-környéki települések hiányzó és megalakítandó szövetségének, hiszen Mátészalkától keletre már alig jut fejlesztési pénz, és ami koncepcionálisan megfogalmazódik, abban e tájnak csak a holdudvar-szerep jut. A leendő ecsedi településszövetségnek a Túr melléki-erdőháti és a Csenger-környéki települések már meglévő szövetségeivel közösen a projekt végére meg kell alakítania Szatmártérségi fejlesztési ügynökségét.
Ezen összejövetelek során fogalmazódik meg majd a különféle, a vizsgálódásaink során felébredt érdekek szerinti civil szervezetek jellege is, amelyeknek képviselete az előbb emlegetett ügynökségben ugyancsak megoldandó. Változatlanul feladat a terület- és vidékfejlesztéssel foglalkozó megyei és országos szakemberekből álló “térségi tanács” megalakítása, amely szervezet a helyi és kistáji szándékok, fejlesztőmunkák, beruházások hátországának biztosítására hivatott.
Mindebből a romániai határoldal településeinek nem szabad kimaradniuk pusztán azért, mert nincs miből megfizessék a magyarországi határszakasz településein dolgozó szakértőket. Elképzelésünk az, hogy (vezérletünkkel) ők is feltárják településeik adottságait, ők is elvégezik a közös szándékok helybéli megvalósíthatóságának vizsgálatát. Annak nincs értelme, hogy a hazai konkrét munkában érdektelenként továbbra is állandó vendégeink legyenek, hiszen feladatunk az is, hogy a magyar határoldal településeinek polgármestereiből az egymásrautaltság felismerésével együttműködésre képes csapatot alakítsunk. Az már viszont értelmes és fontos dolog, hogy ha ez a társaság a fejlesztés, a közös cselekvés legkisebb közös többszöröseit meghatározta és elfogadta, szándékaikat a romániai szatmáriak által megfogalmazottakkal egyesítsük.
Mindez persze csak a kezdet. A jelen pályázatból finanszírozott, az előkészítést jelentő feltárómunkát a megvalósíthatónak ítélt beruházások megkezdése kell kövesse. Ekkor következnek a közösségfejlesztés szelíd technikái, amelyek immár a valamiben érdekeltté tett, a valamire vállalkozó, a valami iránt érdeklődővé vált polgárok együttes és szabad cselekvését hivatottak bátorítani. A ma még ismeretlen célú és tartalmú, de feltehetően a gyümölcstermelés, az állattartás, a termény- és termékfeldolgozás, a turizmus szolgálata körül csoportosuló embereknek meg kell tanulniuk vállalkozni, társas vállalkozásban részt venni, szövetkezet alakítani. Meg kell tanulniuk mindezek működtetését. Meg kell tanulniuk az általuk fontosnak érzett problémák megoldására egyesületeket alakítani és menedzselni. És meg kell honosítani a munkavállalói érdekvédelem kihalt formáit, az intézményi autonómia gyakorlatát, a települések társulásának, együttműködésének módjait és még sok minden mást, ami a polgári demokráciák társadalmában honos, szokásos és természetes. Mindazt tehát, ami itthon elfelejtődött.
Könnyen belátható, hogy csak a most kezdődő alapvető feltárások után következhetnek mindezek. Csak ekkorra alakulnak ki azok a stratégiák és cselekvési irányok, amelyek a mai esetlegesség helyett a tudatos tennivalót kínálják. Bizonyos azonban, hogy bár a tennivalók kezdete a polgármesterek megerősítése, a kistérségi összefogás szorgalmazása, az emberi és a fizikai adottságok feltárása, a szándékok megvalósíthatóságának vizsgálata, a folytatás sem maradhat el: az emberekig, a polgárokig ható cselekvések.
Hosszú munka áll tehát előttünk, és gyanítható, hogy az utánunk következőknek is marad belőle.

Beke Pál

Utóiratként nem állom meg, hogy e sorozat, és egyidejűleg az előkészületek befejeztével (hiszen legközelebb az egy-másfél év múlva elért eredmények leírásával jelentkezhetem) ne jegyezzem meg, hogy mindezt az előkészítő munkát eleddig a Magyar Művelődési Intézet és a Közösségszolgálat Alapítvány finanszírozta. Az Intézet e sorok írója munkabérének bizonyos hányadát és a folyamatos telefonköltséget, az Alapítvány a további szakértők és az adminisztráció munkabérét, tiszteletdíját, valamennyiünk utazási- és szállásköltségét, a fordítások, a sokszorosítások díjait, a román partnerek magyarországi tartózkodásának szállását és étkezését, valamint a levelezéshez szükséges postaköltséget fizette folyamatosan. Mondhatni, hogy egy vagyont költöttünk ezekre az előkészületekre. A megvalósítás (magyarországi) kezdeteit pedig, mint olvasható volt, a pályázati nyeremény birtokában immár európai, brüsszeli pénzből fizetjük.
Vajon miért nincs a magyar államnak fedezete az ilyen típusú település- és térségfejlesztési munkákra akkor, amikor korábban területfejlesztési, manapság vidékfejlesztési minisztériuma van? Az e sorozatban leírt szelíd térségi fejlesztőmunkákat (szerte Magyarországon, illetőleg a határok mentén) vajon miért nem végezhetik erre kiképzett és némileg központilag is támogatott térségi közösségi fejlesztők úgy, miként a gazdajegyzők segítik az egyéni gazdálkodókat? Vajon miért nincs a határhoz közeli települések számára igénybevehető, elkülönített alap térségi, a határon túli kapcsolataik fejlesztésére? Vajon miért szükségszerű, hogy az angolul community development-ként emlegetett, magyarul település-és közösségfejlesztésként értelmezhető tevékenység a Lajtán innen csak fizikális, csak infrastrukturális beruházást jelent? Az emberek polgárosítására, ami Nyugaton a francia forradalom óta (mégha megszakításokkal és kanyarokkal is) folyamatos, nálunk vajon még mindig nem jött el az idő?
A kérdések sorolhatók. Tudom, hogy mint eddig, ezt követően sem lesz válasz. Nagy szerencsénk, hogy ettől még tehetjük (és tesszük is) dolgunkat.

Parola archívum