Balipap Ferihez

Parola archívum

A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Balipap Ferihez
Szerző:	Péterfi Ferenc
Sorozatcím:	Parola
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2013
Szám:	3
Oldalszám:	2
A cikkben lévő
Nevek:	Markolt Bandi (Endre), Dini (Vattay Dénes), Kováts Flóri (Flórián), Koncz (Koncz Gábor), Kígyós Sanyi (Sándor), Varga Tamás, Beke Pali (Pál), Makovecz Imre
Intézmények:	Kollégium, Pécsi JPTE Szociálpolitikai Tanszék
Települések:	Jászszentlászló, Romonya, Dombóvár, Tamási, Debrecen, Etretat – La Manche, Erdély, Anglia, Skócia, Svédország, Németország, Hollandia, Belgium, Franciaország, Portugália, Spanyolország
Tárgyszavak:	népművelés, közösségfejlesztés, nyitott ház kísérlet, szociálpolitika
Megjegyzés:	Kategória: kategória: elmélet; módszertan; esettanulmány; beszámoló; tájékoztató; publicisztika egyéb, éspedig: halotti beszéd
Annotáció:

Balipap Ferihez
A búcsúbeszéd Balipap Ferenc temetésén hangzott el

Gyulaj, 2013. július 24.

Talán még mérges is voltál – mondom, persze iróniával –, hogy Markolt Bandi „beelőzött”, mikor májusban meghívott bennünket együtt ünnepelni 65. születésnapját. Említetted, hogy szeptemberre, születésed 65. évfordulója kapcsán, épp te is kezdeményezni akartad Kollégiumnak nevezett baráti körünk találkozóját. Július elején el is kezdtük Dinivel a szervezkedést – s eközben ért minket a szomorú hír.
Volt ez a mi Kollégiumunk.
A 80-as években szitálódott össze ez a csapat egy sokéves országos szakmai munka kapcsán, azokból, akikkel a változást, a szakmai megújítást határoztuk el. Itt van nálam Kováts Flóri kézírásával – aki már szintén nincs közöttünk – egy névsor telefonszámokkal meg e-mail címekkel, már azt sem tudom, hogy miért pont az én kezembe nyomta ezt valamelyikőtök. 14 név van rajta, akik rendszeresen találkoztunk.
Együttléteinkben nagy felfedezések születtek és komoly szakmai viták – ez a műhely volt a megalapozója Magyarországon egy új szellemű társadalom- alakító szaktevékenységnek: a közösségfejlesztésnek. Egyszer – ezt Te tudtad –, egy komoly nézeteltérés kapcsán (ilyenek máskor is adódtak) én az eltávolodást, a kilépésemet jeleztem nektek, mire Koncz felvilágosított: a Kollégiumba nem lehetett belépni – az lett –, így abból kilépni sem lehet.
Szóval szokás lett, hogy az 50-60 év fölötti nevezetes évfordulókat együtt ünnepeltük, persze a családjainkat is bevonva.
Nagyon készültél májusban Jászszentlászlóra – bár nekem titokban előre jelezted: nagyon kétséges, hogy el tudsz-e majd jönni. A kollégiumi névsorban már 5 kereszt volt beírva társaink nevéhez… szóval aggódtál, s azt mondtad, úgy érzed, néhányakkal már utoljára lehet majd találkozni. Végül Te lettél az, aki most mindnyájunkat itt hagytál, akivel legfeljebb majd csak odafönn találkozhatunk Feri.
Elküldted a májusi találkozónkra A mi imánk című versedet, hogy én olvassam föl a többieknek.
A már eltávozott társakról írsz bravúrosan szép versedben: Kígyós Sanyiról, Varga Tamásról, Beke Paliról, Makovecz Imréről, meg Kováts Flóriról; s a velük való majdani menybéli találkozásunkról:

„…csak elmentek meghaltak ifjan az éggel egybefonva
Istenbe borulásuk van csak ők ott vannak egybe
s mi értük imába sodort ágtalan levelek
beléjük csavarult leszakadt-élőn odvas rózsafüzérszemek
kiterítve égi földi egyetlen krisztuskeresztre
kígyózva törve
csörögve verve
kiszegezve
e g y b e
rendülünk
mint a lánc
ami vagyunk
s akik majd mi is itt nem leszünk
feléjük tartunk
közéjük lépkedünk
hogy még egyszer összeálljon-üljön-éljen
örökké
lélegző templomunk
nyitottház-kollégiumunk.

Baranyában Romonyán, 2013. április 10. – május 21.

Ne is haragudj Feri, de Te most előreszaladtál a már odafönt lévőkhöz.
Szaladtál, mondom, pedig volt az elmúlt években egy jellegzetes mondásod: „Régen a megyével volt mindig a bajom, mostanában már a járással is…”
Mik is történtek errefelé, ami annyi változást, megújulást jelentett ebben a térségben?
– Dombóváron nyitott házat szerveztetek: egy országos szakmamegújító mozgalomba kapcsoltad a saját városodat-intézményedet,
– a filmet – a 70-es években oly fontos dokumentumfilmeket – is a közösség ébresztésének eszközeként használtad fel (Társadalmi filmforgalmazás),
– a kistérségben munkahelyeket bolydítottatok föl és mozgósítottatok remek munkatársaiddal Dombóváron a helyi élet felpezsdítésére,
– országos szakmai találkozókat, táborokat szerveztél különféle szakmai kérdésekben,
– helyi kis köröket – később egyesületeket kezdeményeztél a közélet élénkítésére és birtokbavételére,
– az amatőrfilmezésből társaiddal helyi kábeltelevízió létrehozását kezdeményezted,
– újságot indítottál, írtál, szerkesztettél, adtál ki és terjesztettél,
– felismerted a művelődési és a szociális munka összefonódásának szükségességét-kikerülhetetlenségét, és megszervezted egy új típusú intézmény kereteit a városotokban.
Papírjaimban turkálva a verseid között rátaláltam egy 1991 szilveszter estéjén sokunkhoz írt prózai köszöntő leveledre: Így írsz akkor:
11 nap híján 22 éve lettem népművelő (Tamásiban).
11 nap híján 22 évig voltam népművelő.
Ekkor, 1992. januártól lettél a Pécsi JPTE adjunktusaként a Szociálpolitikai Tanszék helyettes vezetője.
Azt írod:
„1977. március 10.-én, szülőfalumban, Gyulajon, 52 éves korában halt meg Édesapám. Halálhíre Debrecenben ért és súlyosan megrendített. A temetése utáni napokban itthon fogalmazódott meg bennem: ha én tehetek valamit másokért, akkor azt nekem itt kell!
Így kerültünk néhány hónap múlva feleségemmel együtt Dombóvárra, népművelőnek. Később, már itt élve, az a kép is gyakorta fölrémlett bennem, hogy ez a föld Apám tekintete.
Így és ezért vállaltam mindazt, amit Dombóváron az elmúlt 14 évben tettem. Soha nem engedve senki és semmi semmiféle csábításának.
Társaimmal elvégzett munkámmal, annak közösségi eredményével lényegében elégedett vagyok. Amit itt nekem lehetett és kellett elvégeznem – számvetésem szerint: az elvégeztetett.
Mostantól azonban már csak máshol és másként tehetek valami általam fölvállalhatót az itt Apám földből sugárzó tekintete előtt élő emberekért.
Meg a gyerekeimért és önmagamért…”

A föld nagyon meghatározó volt a Te életedben.
Sosem felejtem el, amikor egy autóbusznyi csapattal a franciaországi Etretat-ba, a La Manche partjához értünk. Előbb megrendülten nézted a nagy végtelent, aztán komótosan a parti kavicson hasra feküdtél, széttett kézzel és lábbal, hogy szinte átöleld – a Földet. Majd szétvetett lábbal hanyatt – a Mindenséget.
Hasonló emlékem támadt, amikor mostanában egy fotót küldtél, ahogy fekszel otthon a kerti füvön, s az unokák ülnek rajtad. Mint jó alapra ház – úgy vagytok ott együtt.

Egy másik közös emlék:
Egyszer még a rendszerváltások előtt csapatostól, több személygépkocsival mentünk Erdélybe. A román határátkelésnél – már a túloldalon –, várakozás közben elkérted egy ott a terepet rendező embertől a kaszáját, szakszerűen húztál néhányat vele, majd cinkosan felnéztél és annyit mondtál: „a föld azé, aki megműveli”.
Tudtad Te is magadról Feri, hogy nem vagy egy „könnyű” ember, néha hangosan, nagyon élesen-kritikusan fogalmaztál, de ugyanakkor az egyik voltál közülünk, aki mindvégig az összetartozás mágnesét is hordoztad.
Például a Kollégiumunkon belül egyik legfőbb szorgalmazója lettél korán elment barátunk, Kígyós Sanyi emlékére közösen alapított díjunknak, amit valakinek közösen odaítéltünk minden évben. Mennyire figyeltél a közös ünnepekre, kedves és remekbeszabott köszöntő verseket írtál sokunk születésnapjára.
Igen, ez fontos volt, hogy a legnagyobb érzelmeid, megrendüléseid gyakran verssorokba fordultak, versekbe rendeződtek.
És hát ez a falu, Gyulaj.
Az 1980-as évek közepe-vége felé rátaláltunk Európára, majd ránk talált Európa. 1992-ben vagy 14-15 nyugat-európai kolléga érkezett hozzánk Angliából, Skóciából, Svédországból, Nyugat-Németországból, Hollandiából, Belgiumból, Franciaországból, Portugáliából és Spanyolországból.
Szakmai csapatunkkal helyszínt kerestünk, hogy mit is mutassunk meg nekik, s Te azonnal ide, Gyulajra invitáltad a csapatot.
Nem felejtem, ahogyan egy késő téli napon vendégeinkkel az utcákon mentünk végig, gyalog, házról házra, történeteteket, életeket mesélve sétáltunk sokat megélt külföldi kollegáinkkal, s ők igyekeztek az itteni életet megismerni-megérteni. És próbálták felfedezni, velünk és a gyulaji emberek egy csoportjával közösen, hogyan lehetne a változást itt Gyulajon szakmailag megérlelni…
Igen! Az az irigylésre méltó Benned, Ferkó, hogy nagyon biztosan és viszonylag korán találtál rá arra a helyre, amit sokan egész életükben keresnek: a gyökérre, az életelemre, a majdani nyugvóhelyre.
Ezt erősítette bennem, amikor pár éve filmet kezdtünk forgatni kollegáimmal szakmai és életutadról, a dombóvári művelődési ház „szétszedése” előtt. Ültél a kameránk előtt, s többször is a lelkünkre kötötted:
„El ne menjetek úgy, hogy az új gyulaji utat nem nézitek meg!”
Ezért is nagyon szép, amit feleséged, Klári és leányaid Zsuzsa, Zsófi és Juli a gyászjelentés első soraiként Tőled választottak:

Uram, megadom magam
élve s holtan

Átjárt a világ
ahogyan körbejártam

Hazának honnak
csak Gyulajt találtam

Isten nyugosztaljon, drága Barátunk!

Péterfi Ferenc
e-mail: peterfi@kkapcsolat.hu

Parola archívum