Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Globalizáció és/vagy helybeliség
Szerző:	Péterfi Ferenc, Kovács Edit
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2003
Szám:	1-2
Oldalszám:	3-6
A cikkben lévő
Nevek:	Gergely Attila, Guy Dauncey, Kocsis Nándor, Kovács Edit, Péterfi Ferenc,
Intézmények:	Mannesmann, Mitsubishi, TDK,
Települések:	Indonézia, Rétság, Sárbogárd
Tárgyszavak:	globalizáció, helybeliség, lokalitás, szivárványgazdaság
Megjegyzés:
Annotáció:

A Civil Rádióban a Törzsasztal mai házigazdái Kovács Edit és Péterfi Ferenc, vendégek: Gergely Attila szociológus és Kocsis Nándor, aki filozófiával és pedagógiával foglalkozik.

– P.F.: Talán azzal lehetne jól kezdeni, hogy megpróbáljuk ennek a mostanában sokat szidott, mások által azonban nagyon is kívánatosnak mondott jelenségnek, a globalizációnak a fogalmát meghatározni, mégpedig a helybeliséggel összefüggésben. Mit jelent ez? M itől került mostanában annyira a figyelem középpontjába?
– G.A.: Jó, hogy itt ma nem vagy globális, vagy helyi szerepel, hanem globális és helyi, mert ez konkrétabbá teheti a globalizációról való gondolkodást és eszmecserét. Minden globálisnak lokalitásban kell léteznie. A gyakorlat is rámutat arra, hogy ezek egymást feltételező fogalmak. Ha nagy, világméretű folyamatoknak a helyi megjelenését, gyökérzetét tekintjük, akkor konkrétabbak lehetünk. Tehát konkrét helyi, vagy regionális politikákat érdemes figyelembe venni, amelyek szembekerülnek a globális mozgásokkal, de ugyanakkor lehetőséget is találhatnak bennük.
Ha konkrét eseteket nézünk, akkor sikerülhet az általánosságból a mindennapi gyakorlathoz közelebb hozni ezeket a fogalmakat és folyamatokat. Az egyik legtöbbet vitatott kérdés például a nemzetközi közvetlen tőkebefektetések kérdése. Nagy viták vannak akörül, hogy ezek mennyire pozitívak vagy negatívak.
Az ilyen tőkebefektetéseknek – és a globalizációnak általánosságban is – a kimenete nagyrészt attól függ, hogy hol mit, hogyan tudnak kezdeni ezekkel a jelenségekkel, mennyire felkészültek a fogadásukra, kezelésükre? A konkrét példák is ezt mutatják. Lehet magyarországi esetekre is gondolni, a közelmúltból is, ilyen a Mannesmann sárbogárdi esete, vagy a TDK- é Rétságon. Ezeknek az eseteknek a kimenete nagyon különböző, aszerint, hogy a helyi vezetés, a helyi politika mennyire volt felkészült, mennyire tudott elébe menni ezeknek a folyamatoknak. Sárbogárdról, mint ismeretes, a Mannesmann cég szinte egyik napról a másikra Kínába helyezte át a termelését. Ez a világcég globális stratégiában gondolkodik.
– P.F.: Van-e hagyományos értelemben vett székhelye a Mannesmann-nak, ahonnan a globális mozgását szervezi, igazítja, vezeti?
– G.A.: Ez önmagában is vitatott kérdés, hogy a multinacionális vállalatok, amelyek egyszerre több konti nensen, esetleg több tucat országban működnek, mennyire tekinthetők nemzeti székhelyű vagy adott országhoz kötődő vállalatoknak, de valójában ilyeneket azért lehet találni. Tehát az elnevezés ellenére valamelyik nemzetgazdasághoz valamiféle súlyponttal kötődő vállalatok ezek, sőt, lehet, hogy többhöz is. Ami az adott esetben az érdekes, az az, hogy míg a Mannesmann Sárbogárdról egyik napról a másikra vonult ki, több száz munkanélkülit hagyva maga után, addig – nagyjából ugyanebben az időszakban – Rétságon a TDK-gyárban ez nem így történt. A TDK termelésének egy részét szintén kihelyezte Magyarországról, de a rétsági vezetés, a japán befektetőket fogadó helyi önkormányzat volt annyi előrelátással és bölcsességgel, hogy a vállalattal való szerződéskor kikötötte a helyi foglalkoztatásnak egy minimális szintjét.
– P.F.: Tehát feltételeket tudtak szabni a befogadásnál, erre gondolsz?
– G.A.: Igen, volt bennük elég felkészültség és előrelátás, s így nem állt elő olyan drasztikus változás, mint amilyen például Sárbogárdon.
Részben arról szól a tört énet, hogy ezek a vállalatok óriásiak. Egyes nemzetgazdaságokhoz képest is. A Mitsubishinek néhány évvel ezelőtt akkora volt az éves forgalma, mint a közel kétszázmilliós Indonézia GDP-je. Tehát az egyes nemzeti kormányok is nehéz helyzetben vannak, amikor ilyen vállalatóriásokkal tárgyalásba kezdenek. Ugyanakkor az adott eset arra utal, hogy minden aszimmetria ellenére sem teljesen eszköztelen, nem teljesen lehetőségek nélküli a helyi vezetés sem. Itt nem is egyszerűen csak a helyi társadalomnak, hanem elsősorban a helyi és a regionális eliteknek a szerepét emelném ki. Tehát, hogy akik ott vezetésbe kerülnek – persze ez a helyi társadalom készenlét én is múlik, hogy kik kerülnek be, milyen szelekciós folyamatok zajlanak helyi szinten –, az éppen odakerült elit mennyire felkészült. Egyrészt mennyire tárgyalóképes – beleértve ebbe a kultúrák közötti, a gazdasági rendszerek közötti tárgyalási képességet, általánosabb értelemben mondanám interakció-képességet –, mennyire képes fellépni nyelvtudással, világbeli tájékozottsággal, és ugyanakkor mennyire képes közösségi érdekeket képviselni, vagyis mennyire tudja a politikai megbízók jól felfogott érdekeit kö zvetíteni és képviselni?
Úgy tűnik, hogy ezek kulcsmozzanatok.
– P.F.: Mi jut eszetekbe a globalizációról nektek, Edit, Nándi?
– K.E.: A mai adásra készülve kezembe vettem Guy Dauncey: Összeomlás után című könyvét, és beleolvastam, hogy mit gondol ő a szivárványgazdaságról, arról, hogy hogyan lehet a gazdaságot egy kicsit közösségivé tenni, vagy hogyan lehet úgy termelni, és úgy élni, hogy ez ne eméssze föl azt a világot, amiben élünk.
Erről szól a könyv. És ebben volt egy érdekes gondolat: a globalizáció negatív hatásai között azt sorolja föl, hogy egyszerűen szükségszerű globálisan gondolkodni, hisze n a tudásunk olyan nagy, és olyan nagy lehetőségre tettünk már szert, olyan problémákat okoztunk magunknak, amelyek nemzeteken, kontinenseken átnyúlnak, és tulajdonképpen mindenkit érintenek, mint pl. az üvegházhatás, az óceánok vízszintjének az emelkedése, vagy a talajpusztulás, a társadalmi széttagolódás, tehát…
– P.F.: Többnyire a környezeti problémák…
– K.E.: Igen, igen. Rengeteg olyan problémával állunk szemben, amelyek országonként, földrészenként, kontinensenként ismétlődnek. Amelyekre az egyik ország megoldásából tanulhat, esetleg átveheti egy másik ország is. Tehát alkalmazhatja a saját problémájára. „Ezek a problémák meghaladják valamennyi nemzeti, politikai és vallási különbözőségünket, és mindenféle háború, illetve konfliktus lényegtelenné válik mellettük. Arra késztetnek bennünket, hogy világméretű léptékben gondolkodjuk, és cselekedjünk.” Itt az a kérdés merült fel bennem, hogy gondolkodni lehet világméretben, globálisan, de cselekedni vajon lehet-e globálisan? Attila előbbi gondolatával azt erősítette meg bennem, hogy cselekedni lokálisan lehet. Ha sokan, mindenki a saját környezetében megteszi azt a kicsit, akkor az bizonyos problémákra megoldást adhat, megváltoztathat, mondjuk világszinten is vagy kontinensenként dolgokat. De olyan cselekvés, amely egyszerre, egy időben mindent megmozgat, az valószínűleg utópia.
– KN.: Igen, bólogatok. Azt írtam ide magamnak, hogy a globalizációt a világnak egyfajta egységesüléseként értelmezem. Azt gondolom, hogy akkor lépünk föl helyesen, hogyha ezt egyfajta adottságként tekintjük. Ezek az egységesülési törekvések tehát az én vagy a te, vagy az itt ülők, esetleg Magyarország, esetleg Európa polgárai számára igazából nem átléphetőek. Ezzel mindenképpen szembesülni kell, és én azt gondolom, hogy a kérdést úgy érdemes föltenni, hogy hogyan lehet nekünk ezzel együtt élni? Meg úgy, hogy vannak a globalizációnak pozitív és negatív hatásai is.
Az én számomra úgy tevődik fel a kérdés, hogy mennyiben lehet a negatív hatásait a mi helyi életünkben, a mi lokalitásunkban csökkenteni, és a pozitív hatásait hogyan lehet kihasználni? Azt gondolom, hogy ezen érdemes nekünk itt, e-helyt gondolkodni, mert hogy ilyen szempontból nem vagyok optimista. Tehát én azt gondolom, hogy az életünket ez befolyásolja, és egyre inkább befolyásolni fogja.
– P.F.: Azért most egy érzékeny, nem szívesen tudomásul veendő folyamatot jeleztél, azt, hogy ez kulturálisan is egységesülést jelenthet. Ebből a szempontból ragadtad meg, és én mondjuk, nem örülnék annak, hogyha Mexikóban, Dél-Amerikában, Kanadában, Belgiumban, Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon is egységesülnének és egyformává válnának a dolgok. Én feltételezek egy sajátos karakterű közép-európai regionális mentalitást, kultúrát. Ebből példálózva és sarkítva, az se lenne jó, mondjuk, ha a Hrabal, vagy Menzel kötelező lenne a világra, s azzal lenne minden „leöntve”, és az eszkimókra, a dél-amerikaiakra is az a körmönfont, különleges gondolkodás, kommunikáció, viselkedés lenne jellemző, mint mondjuk az „Én kis falum” című Menzel- filmben. Az effajta egységesüléstől én nagyon tartanék.
– K.N.: Azért én nem látom ennyire pesszimistán ezt a dolgot. Én azt gondolom, hogy ez egy olyan fajta egységesülés, hogy például nyelvileg jobban megértjük egymást, tehát leegyszerűsödnek a gesztusaink, a nyelvezetünk, s egy olyan kulturális közeg jön létre a világon, amiben viszonylag könnyebben eltájékozódik mondjuk egy afrikai ember. Ha ezekkel az eszközökkel tud élni, tehát lehetősége van élni az Internettel, tud mozogni ebben a térben, el tudja magát helyezni benne egy Indonéziában élő vagy Indiában élő ember, amennyiben lehetősége van rá.
– K.E.: De azzal, hogy egy közös nyelvet használnak, azzal már a sajátja háttérbe szorul.
– P.F.: Ezt mondod, vagy kérdezed?
– K.E.: Mondom.
– P.F.: Aha, mert lehet, hogy érdemes kérdezni…!
– K.N.: Azt hiszem, hogy nehéz lenne azokat a helyi attitűdöket, amik mondjuk több-száz évesek, egy tollvonással megszüntetni. Tehát azok élni fognak tovább, de meg is fognak változni, én azt gondolom.
– P.F.: Vajon mindenféle dimenzióban ugyanúgy je-
lentkezik-e a globalizáció? A gazdasággal kezdte Attila, ahol a globalizáció a tőkeáramlás kapcsán, bizonyos helyeken megpróbál azonos módon viselkedni. De biztos, hogy a kultúrától ugyanezt kell várnunk?
A globalitásnak az a sajátossága, hogy olyan világjelenségek vannak, amelyek alól nem tudjuk kivonni magunkat. Hogyha Közép-Európában például, mondjuk a volt jugoszláv országok esetében hirtelen szétesik darabjaira ez a korábbi nagy ország, az tulajdonképpen egész Európát, hogy ne mondjam Ázsiát meg Amerikát is érinti. Olyan összefonódások vannak, amilyenről József Attila ír a Favágó -ban: bármelyiket mozgatom, mindegyik érintett, determinált. Nagyon nagy az egymásra utaltságunk, és nem tudjuk ebből kivonni magunkat. És én is azt keresem, amit mindannyian megpedzettetek, hogy hogyan lehetne mégis valami eszközt találni magunknak, amitől elfogadhatjuk azt, hogy nem tudjuk kivonni magunkat, de valamilyen módon mégis – részlegesen, vagy minél teljesebben – uralni tudjuk a saját helyzetünket.
– G.A.: Nagyban segítheti a mozgástér bővítését a folyamatoknak a jobb megértése. Ha felismerjük, például a gazdaságban, de a tudás területén is. Ezek a folyamatok egyszerre léteznek. Ha mindenestül negatívnak kezeljük, akár a globálisat, akár a helyit, valószínű, hogy zsákutcába jutunk. Ha tehát a globalitást vagy a globalizációt mindenestül negatívnak kezeljük, ez zel bizonyos mértékig le is fegyvereznénk magunkat, le is mondanánk arról, hogy felelni tudjunk rá, hogy elébe tudjunk menni, hogy kezelni tudjuk. Valójában nem nagyon lehet kitérni bizonyos folyamatok és ha tások elől. Sokkal érdemesebb valahogy megtanulni, megismerni, felmérni őket és kideríteni, hogy mit tehetünk. Ha egymásra utaltság van – márpedig nyilvánvaló módon van – a globális és a lokális között, a legglobálisabb rendszernek is valahol léteznie kell helyileg. Kell legyen egy helyi, városi, regionális beágyazódása egy adott konkrét helyen, adott kultúrákban. Bármilyen hatalmas, bármennyire esélytelennek látszik is, hát tárgyalóasztalhoz kell ülni vele, m ert megvan a rászorultsága a helyire. A helyi munkaerőre, a helyi adottságokra és így tovább. Nem is beszélve arról, hogy maga is, mint multinacionális vállalat, adott esetben egy adott konkrét helyről indult el. Ha egymásra utaltság van, akkor kölcsönösen vannak lehetőségek a cselekvésre. Ezeket fel kell mérni, és sok mindennel közben le kell számolni, a túlságosan fekete-fehér, pozitív-negatív gondolkodással is. Ha ugyanis most a globalizmust, vagy a globalitást, vagy a globalizációt nézzük, akkor lehet úgy tekinteni, mint ami mindent összemos, mindent elszürkít, a különbségeket megszünteti és elszegényíti a világunkat. De lehet úgy is tekinteni, mint ahogyan az előbb elhangzott: egy olyan egységesülési folyamatként, aminek akár evolúciós értelmét is meg lehet találni. Ami az egész emberiség történelmében benne van, mint egy eredeti vonás és „program”, és aminek korunkbeli előrehaladásához mindnyájan tanúk vagyunk.
Ugyanez a helyzet a lokalitással is. Végül is le lehet nézni a lokalitást, lehet rá legyinteni, hogy valami helyi érdekű, valami részleges, valami partikuláris, de észre lehet benne venni a specifitás értékét. Tehát a specifikumot, ami nélkül valóban elszegényedik az élet és a világunk. Mindegyik folyamatban megvannak az eshetőségek különböző értékekre. És amikor a mozgásteret megpróbáljuk feltérképezni, akkor az ezeknek a megértésével kezdődik. Ez végül is egy gyakorlat, egy tanulási folyamat, amelyben Magyarország különböző okoknál fogva, viszonylag még korábbi fázisban t art.
Egy konkrét példát tudok ebben az esetben említeni. Az az egyik veszély, hogy megjelennek a globális stratégiában gondolkodó globális szereplők, akik ugyanúgy, ahogy egyik napról a másikra megjelennek, el is mehetnek egyik napról a másikra. Mit tehetek, mint helyi vezető, vagy mint regionális elit, hogy valahogy marasztalni tudjam őket? Erre vannak lehetőségek. Ha például van egy olyan beszállítói hálózat, amelyik világszínvonalon képes beszállítani ezeknek a vállalatoknak, akkor jobban meg fogják gondolni, hogy elmenjenek-e onnan, ahol ez a hálózat kiépült nekik. Vagy több kutatás-fejlesztési funkciót próbálok meghonosítani, kapcsolatba hozni velük. Ez is marasztaló tényező lehet.
– K.N.: Annyit szeretnék ehhez hozzátenni, hogy ez az általam egységesülőnek mondott kommunikációs tér borzasztó sok jó dolgot is jelent. Az egyes ember számára kinyílik a világ. Amit addig csak hallott, vagy olvasott, azt képivé lehet tenni, úgy, hogy nem mozdul el. Mi lehet ebben a mi szerepünk? Azt gondolom, hogy egyfajta kíváncsiságnak a fönntartása. A z ember az Interneten odalinkel egy másik országnak a honlapjára, és akkor ott szétnéz, de az is lehet, hogy odamegy.
– P.F.: Javaslom, hogy az egységesülés szót pontosítsuk. Te itt egy olyan mozgásteret jeleztél, amiben nagyon sok mindenki jó eséllyel megérti a másikat, és tárgyalni, kommunikálni tud a másikkal. Akkor értsük ezt így, és ebben akkor az is benne van, hogy ki-ki tartsa meg a saját kulturális értékeit, és ezzel gazda gítsa a többieket. Tehát egy nagy gyűjtő is lehet a kulturális globalizáció. Most hallottuk például egy vajdasági ember zenéjét, és abban a magyar vonások mellett balkáni, tehát valami tőlünk eltérő kulturális régióhoz tartozó jellemvonások is megjelentek. És milyen jó, hogy mostanában Magyarországon sok balkáni, kelta, görög vagy zsidó zenét hallunk, és ezekkel gazdagodunk! És meglehet, hogy a magyar zene ugyanezekben az országokban vagy éppen Ázsiában, Észak-Amerikában is elérhető és megkedvelhető. Ezt is jelenti a globalizáció számunkra.
– G.A.: Igen, a gazdagodás, a színesedés, a mozgástér kibővülése is együttjárói ennek a folyamatnak. Egyfelől valóban nyomasztó lehet, és az egyoldalú kiszolgáltatottság érzetét keltheti egy hatalmas multinacionális cég vagy bármiféle globális hatókörű szervezet megjelenése egy kisebb-nagyobb közösségben. De ugyanakkor érdemes észrevenni, hogy egy olyan helyi vagy regionális vezetés esetében, amelyik megfelelően felkészült, ez a mozgástér kibővülését is jelentheti. Tehát a z a helyi politika, vagy az a helyi elit, amelyik eddig gyakorlatilag az állami, nemzeti központ és a helyi közötti kétpólusú térben mozgott, egy sokpólusú térben kezd tudni mozogni. Mert ennek a térnek most pólusává válik az európai integráció, pólusává válik a régiók közötti, sokszor országhatárokon átnyúló mozgás, és pólusává válik a globális szinthez való kapcsolódás is. Ez a megnövekedett mozgástér kitágítja a korábbi egyoldalú függést, kiszolgáltatottságot. Játszani tud azzal, ho gy több szálon tud a világhoz kapcsolódni, más erővonalak és erőközpontok felé. Még egy mozzanatot kiemelnék, az összjáték lehetőségét. Az ugyanis láthatóan egy külön erőforrás, ha például egy-egy nemzet esetében a különböző szintű és szektorú intézményeknek az összjátékát meg tudják valósítani. Amit az ember az Európai Unióban lát, mondjuk Hollandia, Dánia Írország vagy Finnország esetében, az tulajdonképpen egy többszintű, sokpólusú rendszernek a finomra hangolt működése. Az meg további erőforrás, hog y ha erre a koordinációra régiók, nemzetek képesek ráhangolódni, sőt, nemzetek fölött is megvalósulhat ez az Európai Unió esetében. Tehát nem szükségszerűen szűkítő és megkötő a folyamat. Azt hiszem, a kimenetel alapvetően az elitek, a felelős döntéshelyzetben levők felkészültségétől függ.
– K.E.: Itt egy pillanatra visszakanyarodnék. A kultúrákra való nyitottság akkor érvényesülhet, ha az embereknek saját erős identitásuk van, ha ismerik a saját gyökereiket, kultúrájukat, vagy a saját lokalitásuk lehetőségeit. Meg azt, hogy fontos számukra az odatartozás, hogy onnan nyithatnak a világra. Ekkortól létezhetne olyan jövőkép, amiben az emberek kíváncsiak a másikra, de tudják, hogy ők kik, és nem pedig egy összemosódott masszává válna az egész világ…
– K.N.: Az én ars poeticám a kíváncsiság fönntartása lehetne egyrészt, másrészt az, hogy az emberek ezt a fajta identitást építsék be magukba, és ezt használják ebben a térben.
– P.F.: De hát akkor már két dolgot is mondtatok! Az egyik a globalizációs folyamat megértése, amely egyfajta tudást, energiát, odafigyelést igényel; a másik: saját ma gunkat erőforrásként ismerni, és ez nyilvánvalóan egyfajta biztonságot, öntudatot vagy magabiztosságot igényel.
– G.A.: Az azonosulás akkor lehet igazán érték, ha tisztázott és megalapozott azonosságban működik. Igazán az lehet nyitott, akinek megvan a maga identitása, akkor tud értékelni igazán egy másik identitást, és annak a gazdagságát, hogyha önmaga is rendelkezik ezzel. Ez az, aminek nem szabad elveszni az emberi életből, mert az emberi élet emberi minőségéhez tartozik. Ahhoz, hogy igazán gazdagodni lehessen a meglevő lehetőségekből, amelyek ezek által folyamatosan kin yílnak, túl is kell lépni, azt hiszem, bizonyos szokásokon, kötöttségeken vagy korlátoltságokon. Hogy megint kicsit konkrétabb legyek és a globális szereplőknek a magyar helyi világban való mozgásából hozzak egy példát: nemrégiben egy japán küldöttséggel voltam egy magyarországi régió nagyobb városában, amely magyar viszonylatban nagyvárosnak számít. A százötvenezer fős város egyik helyi vezetője mint nagyvárost mutatta be a települését a japán delegációnak. A japánok nagyon udvariasan végighallgatták, de aki a japán világot ismeri, tudja, hogy ott egy félmilliós város a negyvenvalahányadik a városok rangsorában. És egy százötvenezer körüli város talán a századik körül lehet valahol.
– P.F.: Másnak akart mutatkozni, mint ami?
– G.A.: Nem, ő nem tudta, nem lépett ki a maga világából, nem vett fel egy bizonyos szemmértéket, nem állította be az arányokat, ez tulajdonképpen információ-hiány, vagy esetleg magának az érdeklődésnek a hiánya. Egyfajta korlátoltság, hogyha erről valaki eleve lemond, vagy eszébe sem jut. Tehát megtanítanak ezek a folyamatok bennünket arra is, hogy ne is csak újra gomboljuk a mellényt, hanem esetleg újra is szabjuk. Nem feltétlen válik kárunkra, ha működik egy szemmérték és arányérzék, mint az ilyen hozzánk hasonló népességi méretű nemzeteknél, akik nagyon eredményesek, és jól vették ezeket a kihívásokat, mint mondjuk a finnek, a dánok, akiket említettem, vagy az írek. Az ar ányoknak az elvesztése adódhat az országnak és a kultúrának az elmúlt több száz éves viszonylagos elzártságából is. Azt hiszem, hogy sok ilyenfajta fölülvizsgálatra i s szükség lehet.
– P.F. : A kisördög szerepét játszva két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy a globalizáció valamilyen mó don azt is jelenti, hogy a döntések egy jelentős része nem a mi közvetlen környezetünkben, hanem távolabb tőlünk történik, továbbá, hogy ez a kölcsönös függés azt is jelenti, hogy másutt történő dolgok beleszólhatnak az életünkbe. Nem gondoljátok-e, hogy itt Közép-Kelet-Európában, ahol olyan rövid és olyan törékeny a szuverenitásunk, s a helybeliséget, mint értéket, a saját döntés lehetőségét éppen csak fölfedeztük, ez problémát okozhat? Hogy az emberek itt sokkal érzékenyebbek azokra a momentumokra, amelyek ki akarják a kezükből venni a döntést?
– K.E.: Én azt hiszem, hogy Magyarországon a településeknek, meg talán az embereknek is csak egy része élte meg, hogy ő valóban ura, mondjuk a saját környezetének. Hogy ő birtokosa a helyi tudásnak, hogy ő valóban döntési helyzetben van, hogy ő együttműködhet, vagy ellenállhat bizonyos ügyekben. És egy nagyon nagy része a településeknek, az embereknek megmaradt viszont abban a helyzetben, akik azt mondják, hogy most egy kicsit rossz, de majd újra lesz valaki, aki gon dolkodik helyettünk, aki teremt nekünk munkát, aki tehát …
– P.F.: gondoskodik róluk.
– K.E.: Igen, és hogy ezeknek az embereknek, ezeknek a településeknek az, hogy az Európai Unióhoz csatlakozunk, az, hogy újra valami nagy egésznek a kis része leszünk, az egy olyan gondolatot ültethet a fejébe, hogy azzal majd megoldódik egy csomó olyan probléma, amit valójában helyben kellene elkezdeni megoldani. Ez most a várakozásra nagyon jó ürügy, hogy majd akkor, ha csatlakoztunk…
– P.F.: Majd lesz, aki helyettünk cselekszik.
– K.E.: Így van. És azok az emberek érezhetik azt, hogy újra elveszik tőlük a döntési lehetőséget, akik megtapasztalták, hogy valóban urai a helyzetüknek, kezükbe vehetik a sorsukat, a lehetőségeiket, és hogy valóban ők a döntéshozó helyi társadalom, akik képesek arra, hogy képviseljék önmagukat.
– P.F.: Igazából ez azt is jelenti, hogy még komplikáltabb, még összetettebb és még kifinomultabb a szerepe a társadalom vezetésében, akinek befolyása van ezekre a folyamatokra, s hogy azt is kalkulálni kell, hogy esetleg van egy nagyobb társadalmi érzékenység ebben a régióban. Mi már éltünk egy függő világban, hogy valaki: a nagy testvér, vagy nagy főnök, helyettünk intézett, intézkedett. Mi már ezt egyszer „megszívtuk”, s most szeretnénk egy kicsit a magunk urai lenni.
– G.A.: Talán az arányosság és az egyensúly kérdéseinek a felvetése továbbvihet egy kicsit. Itt végül is egy lényeges kérdés, hogy mennyire egyoldalú a függés, vagy mennyire képes akár egy helyi, regionális vagy nemzeti szereplő a különböző tényezőket egymással egyensúlyi kapcsolatba hozni. Egyik tényezőt a másiknak ellensúlyaként…
– P.F.: Vagy kiegészítőjeként…
– G.A.: …és kiegészítőjeként kezelni. Kicsit konkrétabban, az európai integrációs előrehaladásunk eredményesebb lehet, ha Európán kívüli kapcsolataink is megfelelő módon fejlődnek, és ugyanakkor az uniós tagságunk pedig bizonyos ellensúly lehet egyes globalizációs folyamatok túlságosan egyoldalúvá válásával szemben. Úgy tűnik, hogy a súly és ellensúly, tehát különböző tényezők ilyen összekapcsolásával bővülhet az a lehetőség, az a mozgástér, amiben élhetünk. Ha túlságosan eluralkodik valamelyik tényezője vagy összetevője ennek az erőtérnek, azt tartom inkább kockázato snak.
– P.F.: Attila többször is az „elit” kifejezést használta, inkább talán pozitív fogalomként, de igazából az elit lefölöző is lehet. Tehát az elit és a másik pólus – nem tudom most pontosan, hogy hogyan nevezzem – viszonya itt kérdés! Hogy nem jelenik-e meg még nagyobb távolság, hogy az elitnek a lefölözésre nem nyílik-e nagyobb sanszra, esélye? És valószínűleg akkor van, ha – amit te is mondasz – fölkészületlen a közeg. Akkor tud magabiztosan kisajátítani, vagy kontrollálatlanul cselekedni, kezdeményezni vagy lépni.
– K.N.: Én úgy látom, hogy végül is aláírunk szerződéseket. Szerződést, amikor egy-két, több szerződő fél van ott az asztalnál, akik szignálják. És nyilván egy tárgyalási folyamatban, a kompromisszum kialakításában az van előnyben, akinél több az információ, többet tud a másikról, többet tud az adott szituációról.
– G.A.: Úgy tűnik, ezek keretek. Keret lesz például az uniós tagság, keret az OECD-tagság és más nemzetközi szervezetekben való részvételünk. Hogy aztán ezzel mit kezd, mint egy fajta tőkével az ország, képes-e ezt kamatoztatni, az nagymértékben az összehangoláson és az összjátékon múlik. Kicsit konkrétabban, az olyan ország, ahol egy adott régió fejlődésére, felhozatalára össze tud fogni a helyi vezetés, a megye, a régió, a központi kormányzat, a külföldön levő diplomáciai képviseletek, s ezek összjátéka megvalósulhat, az nyilván esélyesebb egy ilyen tőke kamatoztatása szempontjából. Kevésbé az, ahol a koordináció gyenge, a szabályzások egymás ellen hatnak, az elitek ahelyett, hogy a dolgokkal foglalkoznának, egymással versengenek, sokszor öncélú módokon. Még egy országon belül is meglehetős nagy különbségek vannak ezen a téren. És talán nem véletlen, hogy azokban a régiókban haladottabb ez az összjáték, ahol jobban mennek a dolgok. És a nehezebb sorsú régiókban fordul elő – úgy tűnik, gyakrabban – a meglevő lehetőségek vagy erőforrások elfecsérlése, a személyeskedő hatalmi villongások, és így tovább.
– P.F.: Az egyensúly az, ami a beszélgetés végére visszatér. Hogy e két fogalomnak, a globalizációnak és a helybeliségnek az együttes léte és egyensúlya a fontos, hasonlatosan ahhoz, hogy a modern társadalmakban semmilyen elv kizárólagos érvényesülése nem jó, hanem valamilyen módon a különböző elveknek az egyensúlya ideális.

Parola archívum