Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
Közösségi munka Nagy-Britanniában
Szerző:
Gilchrist; Alison
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Év:
2003
Szám:
1-2
Oldalszám:
20-23
A cikkben lévő
Nevek:
Tony Blair
Intézmények:
ENSZ, Képzési Intézet, Kül- és Gyarmatügyi Minisztérium, Munakerőszolgáltató Bizottsága,
Települések:
Nagy-Britannia
Tárgyszavak:
közösségi munka, közösségi részvétel, közösségi szociális munka, settlement
Megjegyzés:
Annotáció:

Történelmi áttekintés

Nagy-Britanniában a közösségi munka relatívan új szakmának számít, mégis három olyan tradícióra épít, amelyek mindegyike legalább száz éves múltra tekint vissza. Az első ilyen megközelítés a nem hivatalos önsegítés és szolidaritás , az a kölcsönös támogatás és adás-kapás, amely a társadalmi együttműködés kisléptékű formáit, köztük a nagycsaládokat is jellemzi. A második ilyen megközelítés a kölcsönös segítségnyújtás egy szervezettebb formáját képviseli – hivatalos szervezeteket hoznak létre tagdíjfizetéses rendszerben, hogy segítséget és közös erőforrásokat nyújtsanak egy meghatározott tagság számára. Példaként olyan kollektív szervezeteket említhetünk, mint a korai céhek és baráti társaságok. A harmadik megközelítést az különbözteti meg a másik kettőtől, hogy jobban épít a filantrópiára , arra a szándékra, hogy a kevésbé szerencsés sorsúak nevében vagy szolgálatában járjunk közben. A XIX. századi karitatív szervezetek és a „Settlement” mozgalom képviselik ezt a megközelítést, amely, hasonlóan ez előző kettőhöz, gyakran kombinálta a hadjáratok, kampányok dimenzióját a nyíltan javító-nevelő célzatú oktatással, a „jellemépítéssel” és a „kegyelmes úr” hozzáállással nyújtott segítséggel. Nagy-Britannia jólétiségének számos más eleméhez hasonlóan a köz össégfejlesztés gyökereit a civil társadalomban kell keresnünk, melynek úttörői olyan önkéntes szervezetek voltak, amelyek függetlenek voltak az államtól, mint például a korai szakszervezetek, az egyházak és a karitatív szervezetek.
A huszadik század eljöttével az állam felismerte ennek a megközelítésnek az értékességét a társadalmi jólét szempontjából, és a század során szemtanúi lehetünk az államilag támogatott közösségfejlesztés kialakulásának. Így volt ez Nagy-Britanniában és külföldön is. A harmincas évek elejétől egészen az ötvenes évekig életben volt egy lakásépítési program, mely során az embereket kiköltöztették a belvárosokból, hogy újonnan épült városokban és külvárosi ingatlanokban kezdhessenek teljesen új életet. Közösségi hivatalnokokat nev eztek ki azzal a speciális feladattal, hogy segítsék az átköltöztetett lakosokat olyan autonóm szervezetek és projektek létrehozásában, amelyek „közösségi lelkületet” hoznak létre, és hogy olyan kollektív stratégiákat hívjanak ismét életre, amelyek segítenek az embereknek, hogy magukon segíthessenek. Ezeket a szakembereket gyakran társadalmi szolgáltató intézmények foglalkoztatták, és úgy tekintették magukat mint a jóléti állam „közvetítői”, akik inkább az illetékes hatóság, nem pedig a helyi lakosok nevében cselekednek. A közösségi tevékenység két elsődleges, egymással párhuzamos célja a társadalmi integráció és a jószomszédság elősegítése volt. Az önkéntes szervezetek létrejöttével a „közösség” azzal a felelősséggel ruházódott fel, hogy védje az egyént a modern állam személytelen intézményeivel szemben, és hogy lehetőséget biztosítson a demokratikus részvételre.
Ebben az időszakban, sőt az azt követő hatvanas években is, a közösségi munkát a szociális munka preventív ágának tekintették, amely a személyes fejlődést és a kölcsönös jólétet hangsúlyozza. Az volt az elképzelés, hogy a társadalmi problémákat az egyre növekvő elmagányosodás, elidegenedés okozza, amelyekkel úgy lehet szembeszállni, ha bevonjuk a helyi lakosokat a közös megoldások kialakításába. A közösségi szervezeteket és más helyi székhelyű önkéntes szervezeteket olyan projektek lehetséges menedzsereiként tartották számon, amelyek az idősek segítését, az egészségügyi nevelést, a tanácsadást, vagy a gyermekek felügyeletét célozták. Meglehetős hangsúlyt helyeztek a személyes fejlődésre is, azt sugallva, hogy a közösségben való részvétel maga is terápiás értékű (amely távol tartja a mentális jellegű problémákat), erkölcsileg értékes (kölcsönösségre és társadalmi felelősségvállalásra ösztönöz) és oktató jellegű (elősegíti az új jártasságok elsajátítását és a megértést). A felnőttoktatási tanfolyamokat és a kulturális tevékenységet úgy tekintették, mint ami fejleszti az olyan néprétegek tudati szintjét, amelyek iskolázottság tekintetében hátrányos helyzetben vannak, míg a szabadidős klubok (pl. ifjúsági klubok, sportegyesületek) létrehozását azért ösztönözzék, hogy eltávolítsák az embereket a bűnözéstől, a tétlenségtől és a társadalmi elégedetlenségtől. Azt is mondhatnánk, hogy a közösségi munka ebben az időszakban került nyilvánvaló összefüggésbe a „közösség” fejlődésével, ami olyan önsegítő csoportokat és nem hivatalos hálózatokat jelent, amelyek a helyi társadalmi rendszereket jellemzik.
A közösségfejles ztést külföldön is használták a potenciálisan nehéz átmenetek megkönnyítésére. A háború utáni Nagy-Britanniának különböző stratégiákat kellett kialakítania tengeren túli, függetlenségükért küzdő területeit illetően, amelyek lehetővé tették az önkormányzás bevezetését a gyarmatosítói érdekek védelme mellett. A Kül- és Gyarmatügyi Minisztérium (1943) a közösségfejlesztésnek egy olyan meghatározását javasolta, amely a (demokratikus) hatalom átvitelét volt hivatott elősegíteni a gazdasági viszonyok megzavarása nélkül, miközben biztosította egy őshonos infrastruktúra létrejöttét (gyakran ingyenmunka árán) a közlekedés, oktatás, valamint az alapvető egészségügy és népjólét tekintetében. A megközelítés paternalista volt, amely azért támogatta az erőteljes részvételt és konzultációt, hogy ezeket a fejlesztéseket korlátozott erőforrásokkal és a fennálló rend fenyegetése nélkül eszközölhesse. 1948-ban az ENSZ a közösségfejlesztésnek egy olyan definícióját fogadta el, mely szerint az „egy mozgalom, amely jobb életet kíván biztosítani az egész közösségnek, annak aktív részvétele és, ha lehetséges, kezdeményezése mellett”. Felismerte azt is, hogy „amennyiben a kezdeményezés nem áll küszöbön”, a közösségfejlesztés „technikákat kínál annak felkeltésére és ösztönzésére”. Ebből fakadóan a közösségfejlesztésen belül régóta van bizonyos feszültség az állam célkitűzései és a „cél”-közösség törekvései között, és sosem lehet garantálni, hogy ezek a folyamat során kiegyenlítődnek.
Ezt a belső feszültséget a hetvenes évek során egy s or olyan szociálpolitikai kezdeményezés súlyosbította, amely nagyobb szintű részvételt kívánt meg a döntéshozásban , különösen a tervezés, az oktatás és az egészségügy tekintetében. Mindez a szomszédság fokozott középpontba kerülésével és olyan törekvésekkel egészült ki, amelyek közösségi alapú, helyi megoldásokat próbáltak találni azokra a problémákra, melyeket lényegében a szélesebb gazdasági és politikai erők okoztak. A kormány egy sor közösségfejlesztő projektet hozott létre olyan területeken, amelyek a munkanélküliség és a hátrányos helyzet nagyfokú elterjedtségével küzdöttek. A közösségi munkásokat arra alkalmazták, hogy a helyiekkel együtt dolgozva magasabb részvételt érjenek el, mégpedig a lakosok közötti vagy a szolgáltatások felhasználói és az azokat nyújtó népjóléti szakemberek közötti nagyobb fokú segítségével. A közösségi részvétel, az emberek bevonása abban az időben a nagyvárosi politika egyik fő módszerévé nőtte ki magát, és olyan feltevések voltak hivatottak alátámasztani, mint hogy a „hátrányos helyzetű közösségek” problémáit a helyi népességben tapasztalható egyfajta ciklikus deficit vagy hiány okozza. Ez a „közösségi patológiára” építő megközelítés olyan mai megközelítésekben talált visszhangra, mint a „kapacitásépítés”, az újjáélesztés és a „helyi megújulás”, amelyek jelen pillanatban Tony Blair munkáspárti kormányában találnak követőkre.
A közösségfejlesztő projektek értékes tapasztalatokat biztosítottak, valamint a közösségi m unka egy olyan radikális verziójának voltak a bizonyítékai, amely a hetvenes évek során vált meghatározóvá. Ezt a megközelítést a gazdasági rendszer marxista és anarchista elemzései hatották át, amelyek az egyenlőségi vagy felszabadító mozgalmak térnyerésével jártak együtt, különösen a rasszizmus-ellenesség, a nemek közti egyenlőség, és újabban a munkaképtelenek jogai terén. Néhány közösségi munkás számára saját szerepe az „osztályharc” kiegészítése lett, olyan módszerekkel, mint a „társadalmi bevétel” igazságosabb elosztásáért való kampányok szervezése és a helyi állam fokozott demokratizálása. Bár sok közösségi munkásért az állam fizetett, ők mégis gyakran úgy tekintettek a helyi vagy központi kormányzatra mint „ellenségre”, és arra törekedtek, hogy szövetségeket építsenek ki a közösség és a munkásosztály más képviselői, nevezetesen a szakszervezetek között. Elkerülhetetlen volt a konfliktus, és ez a közösségfejlesztő projektek végét jelentette. Ezek a projektek számos nagyhatású kutatási jelentést és egy sor illúzióvesztett közösséget, „kiégett” szakembert és kiábrándult politikust hagytak maguk után.
Eközben a közösségfejlesztés egy kevésbé érdekütköztető formája, amelyet „közösségi szociális munkának” vagy „társadalomtervezésnek” is szoktak nevezni, a radikális modellel párhuzamosan továbbra is működött. Elsődleges tevékenységi területe az olyan önsegítő, önkéntes szervezetek támogatása volt, amelyek kiegészíthetnék vagy fejleszthetnék az államilag nyújtott jóléti szolgáltatásokat. A cél közösségi szerveze tek és hálózatok alapítása, támogatása volt, hogy azok egyfajta helyi biztonsági hálóként működjenek és a részvételi demokrácia egy olyan formáját kínálják, amelyet az állam a néppel való kommunikáció során felhasználhat.
A Thatcher-kormány 1979-es megválasztásával nyilvánvaló átmenet történt a jólétért való felelősségvállalásban a „dajkaállamtól” az „egyének és családjaik” irányában, és még többet bíztak az önkéntes és magánszervezetekre a szolgáltatások biztosítása területén. A munkanélküliség soha nem tapasztalt mértékben megnőtt, és a Munkaerőszolgáltatók Bizottsága (majd azt követően a Képzési Intézet) által igazgatott közpénzeket használtak fel arra, hogy rövid távú munkahelyeket és önkéntes munkalehetőségeket hozzanak létre. A nyolcvanas évek során a közösségi munkán belül nagy erőfeszítéseket szenteltek az ilyen programoknak, segítve az önkéntes szervezeteket, hogy szerződéseket ígérjenek, illetve kezeljenek munkahelyteremtő programokat szervezendő, ami addig a helyi önkormányzatok szolgáltatása volt. A megnövekedett elkötelezettség az „egyenlő lehetőségek” irányában azt jelentette, hogy támogatások váltak elérhetővé különböző „érdekcsoportok, közösségek” számára, pl. csak nőknek szervezett projektek vagy kulturálisan specifikus szolgáltatások számára, mint amilyet a helyi bangladesi közösség tagjainak is szerveztek. Támogatások váltak elérhetővé olyan rövid távú projektek számára, amelyek valamilyen tartósan jelenlévő politikai kérdést tükröztek, pl. a bűnözés, a kábítószer, a HIV/AIDS, vagy a hajlék talanság területén. Ennek eredményeképpen a közösségi munka specializáltabbá és bizonytalanabbá vált, függővé az átmeneti munkaszerződésektől, és gyakran nagyobb intézmények perifériáján működött. Az önkormányzatok által foglalkoztatott közösségi munkásokat egyre inkább arra használták, hogy önkéntes szervezeteknek adott támogatásokat kövessenek, hogy konzultációs programokat szervezzetek, és hogy általában az állam „szeme és füle”-ként működjenek. Az önkéntes szektorban foglalkoztatott közösségi munkások ezzel szemben „projektmenedzserekké” váltak, akik merev, előre meghatározott teljesítménykritériumok szerint szolgáltatásokat biztosítanak, üzleti terveket vázolnak fel, és felelősségre vonhatóak a „befektetéssel kapcsolatban”. Sokak szerint ez az időszak képviseli a közösségfejlesztés „sötét korszakát”.


A jelenlegi helyzet

Az új munkáspárti kormány három évvel ezelőtti megválasztása a közösség fogalmának reneszánszát hozta el. A jelenlegi kormány számos irányelvi és támogatási kezdeményezése annak fontosságát hangsúlyozza, hogy a helyi emberek vagy a szolgáltatások felhasználói legyenek bevonva az olyan programok tervezésébe és menedzsmentjébe, amelyek a „társadalmi kirekesztés” megszüntetését és általában a hátrányos helyzetű közösségek „életminőségének” javítását célozzák. A kormány mostanában indította útnak ambiciózus országos stratégiáját a „szomszédságok megújítására” , amely a fokozott közösségi részvétel politikáját kombinálja azzal a szándékkal, hog y a fontosabb szolgáltatásokon javítson (pl. oktatás, irányelvek meghozatala, lakásügy, egészségügy) . E megközelítés mélyén az aziránti elkötelezettség húzódik meg, hogy „integrált és fenntartható megoldásokat” biztosítsanak az összetettnek és mélyrehatónak bizonyuló problémákra. Ahhoz, hogy ezt elérje, a kormány az olyan gyakorlatot kívánja támogatni, amely: Míg a mai gondolkodók általában a vezetői és vállalkozói szerepet felvállaló karizmatikus egyének szerepére világítanak rá, a közösségfejlesztő intervenciók kerete is drámai mértékben bővült az elmúlt évek során. A közösség fokozottabb bevonása iránt mutatkozó igény olyan „kapacitásépítő” -ként ismert projektekkel egészült ki, amelyek feladata a helyi képviselők és döntéshozók jártasságainak, tudásának és bizalmának fejlesztése a partnerségi testületekben végzett munkájukhoz, amely általában az újjáélesztési programok irányítását fedi. Azt is egyre inkább elvárják, hogy konzultáljanak a helyi lakosokkal és a szolgáltatások felhasználóival a lakóhelyükön tervezett jövőbeli fejlesztésekkel kapcsolatban, lehetővé téve a közös aggodalmak azonosítását és „a helyi megoldások javasolását a helyi problémákra”. A kormány arra szeretné ösztönözni az embereket, hogy aktívabban járuljanak hozzá a társadalomhoz, mint önkéntesek és állampolgárok. Ezért azoknak a csoportoknak, szervezeteknek a támogatása, amelyek az önsegítést és a filantropikus tevékenységet támogatják: a közösségi és önkéntes szektorba való befektetés . Ugyanakkor, úgy tűnik, hogy a kormány nem használja a „közösségfejlesztés” kifejezést, és ahhoz, hogy megértsük, miért ez a helyzet, három különböző modellt kell megvizsgálnunk.


Konszenzus, pluralista és konfliktus-központú megközelítések

A közösségfejlesztést, mint szakszerű beavatkozást, intervenciót csak mostanában kezdik a kormányzati politika eszközének tekinteni, melynek célja az elidegenedés, szegénység, társadalmi „egyenlőtlenségek” és közrend területén tapasztalt problémák megoldása. Az első megközelítés feltételezi, hogy széles körű egyetértés, konszenzus van a tekintetben, hogy miként lehet kezelni ezeket a problémákat, és hogy miként kellene a társadalomnak szerveződnie. E modellen belül az államilag dotált közösségfejlesztő projekteket arra tervezték, hogy: Ezek kölcsönösen az abbéli hitre építenek, hogy a polgá rok bevonása szükséges és kívánatos összetevője a társadalmi haladásnak és a személyes jólétnek. A közösségi munkásokat azért kezdték alkalmazni, hogy táplálják a közösségi lelkületet (például kulturális tevékenységekkel), és hogy az állami intézményekkel együttműködve biztosítsák, hogy a kínált szolgáltatások igazodnak a helyi szükségletekhez. E közösségfejlesztő modell célkitűzése a társadalmi harmónia és a megfelelően biztosított jólét.
Egy alternatív modell, amely sokak által liberális vagy pluralista megközelítésként ismert, nagyobb hangsúlyt helyez arra, hogy a társadalom különböző érdekcsoportokból áll, amelyek egymással versenyezve pró bálják befolyásolni az állami döntéshozást azt biztosítandó, hogy megfelelően részesedjenek az elérhető erőforrásokból. Célja a koherens közös döntéshozás, és a társadalmi igazságosság, de azt is tudomásul veszi, hogy a társadalom bizonyos rétegei hátrányban vannak ebben az azért folyó küzdelemben, hogy hangjukat hallassák. A közösségi munkás feladata az, hogy segítse ez eket a csoportokat önmaguk megszervezésében, egy közös „hang” megtalálásában és a nyomásgyakorlásban a döntéshozókra, hogy azok több figyelmet szenteljenek szükségleteiknek. Mindez helyi, regionális és országos szinteken megy végbe, esetenként specifikus kampányok keretében, gyakrabban azonb an folytonos lobbizás és a demokratikus képviselők (pl. parlamenti képviselők és helyi önkormányzati képviselők) folytonos oktatása során. Függetlenek lévén az államtól, az önkéntes szervezetek fontos közvetítői ennek a támogatásfajtának, és fontos szerepet játszanak az alternatív jóléti formák kialakításában és a lakosság kielégítetlen szükségleteinek megvilágításában is.
A közösségfejlesztés radikálisabb verziója határozottabb a társadalmon belüli érdekkonfliktusok azonosításában, és a szegények, elnyomottak mellett való kiállásban. Azt vallja, hogy a szegénység és a hátrányos helyzet okai a gazdasági rendszerben keresendők, és a diszkrimináció olyan történelmi mintáit tükrözik, amelyek mélyen beágyazódtak a társadalmi és politikai intézményekbe. A társadalom különböző rétegei közötti egyenlőtlenségekre összpontosít, olyan kérdésköröket célozva meg, mint a kizsákmányolás, a hátrányos helyzet és az előítéletesség, amelyet a nők, a munkaképtelenek, az etnikai kisebbségek tagjai, a munkásosztálybeli kö zösségek, a melegek, leszbikusok és biszexuálisok, valamint az életkor-spektrum két végén elhelyezkedők tapasztalnak. A radikális közösségi munka az emberek állampolgári jogait és egyenlőségi perspektíváit hangsúlyozza, miközben politikai tudatosságot és a kollektív szerveződés erőteljes formáit igyekszik kialakítani azzal a céllal, hogy ezeknek a hátrányos helyzetű csoportoknak az érdekében megváltoztassa az irányelveket és a törvényeket. A nagyobb fokú egyenlőség elérésére és a hatalom újrafelosztására tett kísérletek inkább helyi szinteken is megjelennek, például közösségeken, szervezeteken belül, „egyenlő lehetőség stratégiák” kialakítása során, és azáltal, hogy tudatosítják az emberekben, hogy a megkülönböztetés miként működik az ő saját életükben.
Azok a közösségi munkások, akik ezt a megközelítést használják, pártfogónak és szervezőnek tekintik magukat, akik személyesen vagy közösen nyújtanak segítséget az embereknek, hogy fellépjenek a saját maguk által tapasztalt hátrányos helyzet ellen, és hogy jobb vagy igazságosabb elbánást követeljenek.


Alapelvek

Bármely modell legyen is domináns a különböző szervezeteken vagy állami irányelveken belül, vannak a közösségi munkának bizonyos jellemzői, amelyek megkülönböztetik a vele rokon szakmáktól. Ezek közül a legfontosabb talán az, hogy inkább a „folyamatra”, nem pedig a célokra helyezi a fő hangsúlyt. Azt húzza alá, hogy a mód, ahogy valamit elérünk, ugyanolyan fontos, mint amit elérünk. Például nem csak arról szól, hogy megszervezünk egy rendezvényt vagy te vékenys éget a közösség javára. A hatékony közösségfejlesztés megköveteli, hogy az efféle munkát az érdekelt emberekkel, ne pedig az embereknek végezzék. Ösztönöznie kell a döntéshozásban való részvétel fokozását . Növelnie kell az emberek tudatosságát a képessé tétel tekintetében, mégpedig azáltal, hogy segít nekik az új jártasságok, tudások elsajátításában, és abban, hogy ö nbizalomra tegyenek szert a vezetői vagy tárgyalói szerepkörökben. A közösségi munka nem hivatalos oktatási aspektusai az olyan tapasztalatokból való tanulást ösztönzik, mint a közös gondolkodás, modellezés és vita. Arra ösztönzi az embereket, hogy új tevékenységeket próbáljanak ki, hogy tanuljanak egymástól, és olyan helyzeteket kíván teremteni, amelyekben nő az emberek önbizalma és az iránti vágya, hogy elfeledett tehetségeket fedezzenek fel magukban, vagy új képességekre tegyenek szert. Minthogy az emberek részvétele az ilyen tevékenységekben általában önkéntes , fontos, hogy tapasztalataik gyümölcsözőek legyenek számukra, egyénien és a szélesebb közösség szempontjából is.
Sokszor nehéz megtartani ezt az egyensúlyt az egyéni szükségletek és a közös célok elérése között, mégis ez az egyik legfontosabb alapelv. A közösségfejlesztés elsődleges feladata az emberek segítése abban, hogy hatékonyabban és egyenlőbben működjenek együtt. Ez az emberek részvételének támogatását jelenti az intézményközi partnerkapcsolatok ban, a magán és a kormányzati szektorból érkezett képviselőkkel. Jelenti még hálózatok, csoportok, szervezetek kialakítását a szomszédságok, falvak és lakókerületek szintjén ugyanúgy, mint szétszórtabb népességekben, amelyeknek valami közös érdeke vagy kollektív identitása van. A közösségi munkások létfontosságú sze repet játszanak az emberek segítésében, hogy azok kooperációkat, kapcsolatokat építsenek ki a szervezeti határokon túl. Katalizátorként és kapcsolatteremtőként is működnek, összehozzák az embereket és azonosítják a fokozottabb együttműködés lehetőségeit. Ez azzal járhat együtt, hogy az intézmények közötti konfliktusokkal, félreértésekkel kell foglalkozniuk, de a közösségi munka arról is szól, hogyan kell a különbözőségeket kezelni, hogy pozitív változásokat eszközölhessünk az emberek hozzáállásában és munkahelyi gyakorlatában. Az elnyomásellenes stratégiák egyre inkább a brit közösségfejlesztés egyik központi jellemzői, és keretükben olyan módszereket és irányelveket alakítottak ki, amelyek egyszerre támogatják az egyenlőséget és tisztelik a sokféleséget a társadalomban.


Összegzés

Mindez nem könnyű, és a közösségfejlesztés Nagy-Britanniában továbbra is tele van kihívásokkal és lehetőségekkel. Új fogalmak (pl. társadalmi tőke) és régi értékek (pl. bizalom és szolidaritás) kínálnak keretet a jövőbeli fejlődéshez. A közösségi munkások eddig figyelmen kívül hagyott jártasságait és szakértelmét mostanában kezdik értékelni az irányelvi és gyakorlati megbeszélések során, és egyre inkább felismerik, hogy tapasztalataink sokat nyújthatnak olyan szakmák számára, mint amilyen a tervezés, a gazdasági újjáélesztés, az egészségügyi felvilágosítás és a bűnözésellenes tevékenység. Fontos lesz észben tartani a közösségfejlesztés alapelveit, és biztosítani, hogy a közösségi munka betölti alapvető funkcióját, ami az emberek s egítése abban, hogy segítsenek magukon. Ez olyan közös számítások, problémák alapján végzett kollektív szerveződést jelent, amelyeket ők maguk azonosítottak, nem pedig a politikusok vagy a jóléti intézmények. Ez, a „lentről felfelé” megközelítésként ismert dolog az, ami a közösségfejlesztést különálló és értékes hozzájárulójává teszi egy igazságosabb és stabilabb társadalomnak.

Parola archívum