Lemezújság archívum

Cím:	Tanácsadás egy válságos világban: a tanácsadás szociológiája felé
Szerző:	Woolfe; Ray
Folyóirat:	PC Lemezújság
Állomány:
Év:	1990
Szám:	21.sz.
Oldalszám:
A cikkben lévő
Nevek:	Tóthné Ilovszky Gabriella
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	tanácsadói tevékenység, tanácsadás, munkanélküliség
Megjegyzés:
Annotáció:

Tanácsadás egy válságos világban: a tanácsadás szociológiája felé
Ray Woolfe
Jelen írás tárgya a tanácsadói tevékenység, vállalkozás jellegének vizsgálata. Ezen belül is sajátosan annak bizonyítása, hogy ezt a tevékenységet többnek kell tekintenünk, mint bizonyos szakmai ismeretek bemutatását és érzelmi irányulások kifejezését; bele kell értenünk annak hátteréül szolgáló társadalmi, gazdasági és politikai struktúrák közti viszonyt is. Joggal írható le a tanácsadói vállalkozás "társadalmi"-ként
Kevés tanácsadó van, aki ne lenne tudatában ennek a kapcsolatnak, mégis számos ok miatt ez az összefüggés inkább implicit, mintsem explicit formában jelentkezik. Először is: van egy olyan tendecia, amely a szakértelmet elválasztja társadalmi kontextusától, mondván - "feladatom csupán az embereknek tanácsot adni, s nem tartozik rám, hogy munkám hatásában fenntartani segít vagy éppen megkérdőjelezi azokat a társadalmi intézményeket vagy politikai gyakorlatokat, amelyek ügyfeleimet az én segítségemre utalják."
Másodsorban, és talán ez a fontosabb tényező, az ilyen kérdések megfogalmazása bizonyos kockázatot rejt magában. Például a brit munkaerő-gazdálkodási bizottság (Manpower Services Commission) felbontotta a szerződést azokkal a felsőfokú oktatási intézményekkel, amelyek az életben történő eligazodást célzó kurzusaik (life skill course) során arra a kérdésre igyekeztek választ kapni a fiataloktól, hogy "a munkanélküliség hogyan hat rájuk" (The Guardian, 1982.). E példa jelzi, hogy a tanácsadás hogyan kapcsolódik a politikai célokhoz; az egyéni és társadalmi tudatosság fejlesztését akaró humanista távlatú tanácsadás hogyan ütközik össze azzal a felfogással, amely a problémákat az egyéni képességek és motívációk torzulásaiban, hiányosságaiban látja, csupán arra korlátozza. Ez a felfogás egészen más, mechanikusabb tanácsadói tevékenységet feltételez. E választás alapján a megválaszolandó kérdés az, hogy a tanácsadók a megoldás vagy a probléma részét képezik-e? Különösen nyilvánvaló ez a kérdés a munkanélküliséggel kapcsolatban.
A tanulmány egy válságos világban próbálja kijelölni a tanácsadás helyét.
A válságos világ kifejezés ma már általánosan elfogadott (IRTAC, 1982.). De csak össze nem tartozó jelenségek sorát jelöli, vagy van valamilyen fogalom vagy eszme, amely összeköti őket? Az alábbiakban egy ilyen fogalmat próbálunk meghatározni két szakértő - egy harmadik világbeli és egy észak-amerikai - művei alapján. Kíséreljük meg a fogalom körbejárását. Először is fontos annak belátása, hogy a kérdésre adott válasz nagyon különböző lehet aszerint, hogy a világ mely részéből érkezik. A szerzőnek és sok észak-amerikainak, valamint európainak magas arányú munkanélküliség jut azonnal eszébe, különösen a fiatalok között, ami ráadásul az előre látható jövőben is folytatódni fog. A válságos világ fogalmába tartozó más fontos területenként merül fel a nukleáris fenyegetettség, a fajgyűlölet hatása a társadalmi kapcsolatokra és a szexizmus.
Ugyanakkor egy harmadik világbeli perspektívából a munkanélküliség kevésbé sarkalatos fogalom, mint a szegénység, írástudatlanság és a súlyos egyenlőtlenségek. Ezekben a társadalmakban a tanácsadói viszony nyugati felfogása, ami az empátiára, melegségre és nyíltságra épül, - egyszerűen luxusnak tűnik. Azt is meg kell állapítanunk, hogy egy társadalmon belülről is különbözőképpen lehet egy adott jelenségre tekinteni. Vegyük példának a munkanélküliséget. Tipikus érvelési rendszer a következő. A munkanélküliség valószínűleg a 90-es években is folytatódni fog; ha nem fogunk hozzá legsúlyosabb következményeinek enyhítéséhez, sokan sérültek lesznek érzelmileg, meginognak a hagyományos otthoni és munkahelyi szerepek. Ezzel összefüggésben megváltozik a családi élet, és ami a legfontosabb: felbomlik az a társadalmi szerződés, ami az embereket a munka ígérete révén és az ehhez kapcsolódó juttatásokon keresztül a társadalomhoz köti. Ez fenyegetheti a társadalom alapvető szociális és gazdasági struktúráit is. Ennek egyenes következménye az a nézet, hogy a tanácsadás célja a társadalmi egyensúly őrzése a munkanélküliség teremtette feszültségek és a stresszek feldolgozásával, becsatolásával. E feltételezés ideológiai alapja többnyire burkoltan jelentkezik és nem artikulálódik, de néha "liberális"-ként írják le. Gyakoribb azonban, hogy ezt a nézetet, - ami egyébként domináns a mi (nyugati) társadalmunkban - más ideológiákkal ellentétben semlegesnek tartják, amennyiben az igazság kifejezőjének tekintik.
Ha azonban kicsomagoljuk ezt az ideológiát, nyilvánvalóvá válik, hogy nem semleges; bizonyos értékeket tart fenn, s így azoknak a csoportoknak a hatalmát is, akik ezeket az értékeket képviselik; vagyis a tanácsadásnak fontos szerepe van ezen értékek és az adott helyzet fenntartásában. Hatásában ez a felfogás a figyelmet logikusan eltereli a problémák társadalmi és politikai okairól az egyénített és személyes okok, s megoldások felé. Így a munkanélküliség sem gazdasági és politikai kérdésként jelentkezik, hanem a munkahely kereséshez való személyes viszonyként. A monetarista közgazdaságtan központi magva pontosan az a gondolat, hogy az embereknek a munkával kapcsolatos elvárásait, attitűdjeit kell megváltoztatni. Amikor Anglia foglalkoztatási államtitkára (secretary of State for Employment), Norman Tebbitt arra szólítja fel az embereket, hogy "üljenek föl biciklijeikre és nézzenek munka után," ahogy az ő apja tette a 80-as években, éppen ezt a filozófiát fejezi ki: vagyis, hogy a munkahely hiánya az egyéni motivációval és szervezéssel függ össze. Természetesen minél inkább egyéni és nem társadalmi eredetűnek tekintik a problémákat, annál jobban eltúlozzák a tanácsadás szerepét. Ha az emberek úgy hiszik, hogy létezik számukra elérhető munka, akkor a tanácsadó képes arra, hogy megmondja: hol keressék, az oktatás és szakképzés megfelelő formái felé irányítja őket, és talán segíti azoknak a társadalmi jártasságoknak az elsajátításában, amely a munka megszerzéséhez szükségesek. Ez a felfogás vezetett Angliában azoknak a tanfolyamoknak az elburjánzásához - különösen a munkanélküli fiatalok körében -, ahol a munkafelvétel előtti beszélgetéseket, a kérelmek kitöltésének módját, valamint - ahogy kissé eufemisztikusan nevezik: - a társadalmi és élethez szükséges jártasságokat tanítják, gyakorolják. A tanácsadó fontos része ennek a folyamatnak, amelyben a probléma hangsúlyának finom eltolásával a feladat deviáns vagy alul-szocializált emberek, - nem pedig a társadalmi struktúrák megváltoztatása lesz.
A tanácsadói tevékenység észrevétlenül eltolódik a tudatosság fejlesztéséről, feltételezett attitűdbeli vagy tudásbeli problémák kijavítása irányába.
Az említettek azt a veszélyt rejtik magukban, hogy a tanácsadói beavatkozás egyre inkább a probléma részévé válik, nem pedig a megoldásé. Ebből a szempontból fontos a jómódúak számára végzett tanácsadás. Ennek során a munkanélküliséget teremtő munkaadók lelkiismeretének megnyugtatása történik, ami csak megkönnyíti számukra ezt a szerepüket. Azt is látni kell, hogy a munkahely keresésre koncentrálás a mások számára végzett munka céljára helyezi a hangsúlyt, függetlenül a munka minőségétől és megbecsültségétől és nem törődve az egyénnek a hasznos és kielégítő munkához való jogával. Ennek hatása és következménye, hogy a tanácsadás a vágyak és igények csökkentésének, nem pedig az egyéni fejlődés bátorításának vagy a munkanélküliséget előidéző okok jobb megértésének eszköze lesz. Ebben a folyamatban a tanácsadó szerepe, hogy segítsen az embereknek felmérni képességeiket, megtalálni lehetőségeiket azért, hogy reálisan válasszanak. Ennek hatása az, amit Burton Clark amerikai szociológus "kihülési funkció"-nak nevezett. (Clark, 1960.) Ezen azt a folyamatot értjük, amelyben az egyéni vágyakat és az objektív valóságot bizonyos fajta harmóniába hozzuk. A következmény azon csoport, szervezet vagy éppen társadalmi struktúra stabilitásának fenntartása, amelyben a folyamat végbemegy. Minél inkább individualizálódnak a problémák, annál több munka vár a tanácsadókra. Ebben az értelemben maguknak a tanácsadóknak is érdekük a folyamat "egyénesítése." Természetesen az előbbi elemzésnek nem az a célja, hogy kétségbe vonja az egyéni tanácsadók munkájának értékét, tagadja munkájuk jelentőségét, amikor nehéz vagy fájdalmas helyzetben lévő embereken segítenek. De tevékenységük elismerése nem fedheti el azokat a szélesebb politikai kérdéseket, melyek a tanácsadók tevékenységének hátterét alkotják, még akkor sem, ha ezeknek a kérdéseknek az artikulálása kényelmetlen a tanácsadók számára.
Az eddigiekben elmondottakból az következik, hogy a tanácsadás megfelelő szociológiai dimenziója tágabb kell hogy legyen, mint az ügyfél kultúrájának és általában hátterének puszta ismerete. A támogatott tanácsadási modell visszavezet minket az amerikai szociológusok körében az 1950-es, 1960-as években népszerű struktúralista vagy rendszerelemzésekhez. (Merton, 1957; Parsons és Shils, 1952.) Ez a modell a világot szilárd társadalmi rendszernek tekinti, világosan meghatározott határokkal és összekapcsolódó részekkel. Talán az emberi testtel lehet párhuzamba állítani. Ha a rendszer egyik része megváltozik (a test valamely szerve megbetegszik), máshol is változások történnek (a test azzal üt vissza, hogy ellenanyagokat termel), s ezek a változások a rendszert az eredeti egyensúlyi állapotba hozzák. Ez az elméleti modell a világot meglehetősen konzervatívan látja. Nem mutatja be, hogyan történhetnek a változások, hacsak nem egy esetleges, véletlen fellendülés nyomán, amely egy új és másfajta egyensúlyt teremt. A hangsúly nyilvánvalóan az egyensúlyon és a határok fenntartásán van, nem pedig a változásokon. Ezt a modellfajtát alkalmazzák manapság a tanácsadásban, amennyiben a tanácsadást az egyensúly megőrzése eszközének tekintik, és nem az egyénnek nyújtanak segítséget abban, hogy olyan irányban fejlődhessen, amely fenyegetheti a status quo-t. Ebben nincs helye az olyan kérdéseknek, mint a következők: "a tanácsadó szerepe egyszerűen az ügyek azon állásának javítgatása, amely pedig elsősorban szükségessé tette, hogy az egyén a tanácsadóhoz forduljon?, vagy "a tanácsadás támogatja-e az olyan fajta rendszereket, melyek a válságokat előidézik?" Amikor a tanácsadás kontextusában a rendszer valóságát felhasználják, ezt azokra a dolgokra korlátozzák, amelyek hozzásegítik a tanácsadót például a vallási, osztály- vagy kulturális különbségek érzékelésére, de
nem vonatkoznak azokra az átfogóbb kérdésekre, melyek felvethetik egy krónikus válságban lévő társadalmi rendszer valóságát. Hangsúlyozni kell, hogy amennyire politikai az utóbbi - hiányolt - perspektíva, ugyanannyira az az előbbi is. Azzal, hogy a válságos világban élés érzelmi következményeivel segít megbírkózni, a tanácsadó megváltoztatja a páciens válságról alkotott felfogását is, mégpedig abban az irányban, hogy csökkenti a válság-tudatot, s ezzel támogatja azt a társadalmi rendet, amely elsősorban a válság okozója.
Az előzőekben leírtakhoz az egyik lehetőségre reagálás, hogy mindez érzelmileg indokolt; az elmélet is megfelelő és jól leírt az elemzés számára, de a gyakorlatban nyitva marad, hogy akkor mit kell tenni az adott valóságban. Vessük el egyszerűen a tanácsadást mint konzervatív, sőt visszahúzó erőt, s arra várjunk, hogy a jelen válság szétzúzza a társadalmi rendet? A cikk írója számára úgy tűnik, hogy a kérdésre lehet válaszolni anélkül, hogy pesszimisták, idealisták vagy utópisták lennénk. Ehhez a tanácsadói szerepet megfelelő egyensúlyban kell tartani a néhai Halmos Pál által "személyes"-nek, illetve "politikainak" nevezett dimenziók között. (Halmos, 1978.) Stephen Murgatroyd a következőképpen fogalmazta meg a kérdést nemrégiben a Nemzetközi Alkalmazottak Pszichológiai Szövetségnek (International Association of Appliod Psychology, IAAP) benyújtott és nem publikált anyagában: "az a tanácsadói pszichológia, amely a tanácsadó politikai szerepével szemben annak személyes reagálásait preferálja, s tevékenységét erre korlátozza, a hangsúlyt képzésben is a személy-központúságra helyezi és a személyiség modelljét (szabadpiaci ügynöknek látja, aki racionális döntéseket hoz egy racionális világban"), Adlam és mások (1977.) ezt a jelenséget a pszichológia kapitalista alapjának nevezik. Az említett idézetben Murgatroyd felhívja a figyelmet arra, hogy a tanácsadást társadalmi tevékenységnek kell tekinteni, ha ideológiáját és gyakorlóinak cselekedeteit pontosan meg akarjuk érteni. A képzés kérdésének felvetésével azt sugallja, hogy lehet valamit tenni a jelen helyzet megváltoztatásáért a személyes és a politikai dimenziók közti egyensúly vonatkozásában. Más szóval nem azt állítja, hogy a tanácsadó szerepe fölösleges lenne.
Ezen a ponton körvonalazni kell azokat az alternatív szociológiai modelleket, amelyek segíthetnek egy olyan ideáltípus kialakításában, ami köré gondolkodásunkat rendszeresíthetjük. Számos lehetőség adódik. A kihívásra adott marxista válasz egy olyan konfliktus-modellt posztulál, amelyben a hatalom és a gazdaság egyre növekvő százaléka egy uralkodó osztály kezében halmozódik fel, míg ezzel párhuzamosan egy egyre növekvő embercsoport, - amely természetesen nem az uralkodó osztályhoz tartozik - az elnyomorodás útját járja. Bár úgy tűnik, hogy a monetarista gazdaságok hatására (szándékolt céljaikról függetlenül) a társadalmi egyenlőtlenségek növekednek Nagy-Britanniában és az USA-ban, mégsem állíthatjuk, hogy az előbbi egyszerű marxista modell kielégítő magyarázattal szolgálna az általános történelmi fejlődésben. A modernebb marxista alkotóknak - például Antonio Gramscinak - nagyobb a vonzerejük, amennyiben ők nagyobb hangsúlyt adnak a társadalom nem-gazdasági szektorainak, kiemelik például az oktatási rendszer és a társadalmi jólét relatív autonómiáját. Gramsci a "kulturális hegemónia" fogalmát használja annak leírására, hogy a társadalom uralkodó csoportja hogyan gyakorolja hatalmát az eszmék irányítása, ellenőrzése révén - és nem egyszerűen a gazdasági és politikai erővel. (Gramsci, 1971.) Ha így tekintjük, a tanácsadók funkciója (még ha nem is mérik fel ezt) a "spontán megegyezés" elősegítése a domináns csoportok nézeteinek erősítésével és legitimálásával. Ez történt például akkor is, ha a problémáknak nem a politikai, hanem személyes jellegét hangsúlyozzák. Ebből a perspektívából a kérdéses világ a profit-hajszán alapuló tőkés rendszer tendenciája, önpusztító folyamata. Fájdalmas lehet mindaz, aminek tanúi vagyunk, de ez csak az egyenlőtlenségre épülő társadalmi rendszer krónikus labilitásának velejárója. E felfogás szerint a tanácsadás fenntartja azt a mítoszt, hogy az emberek, irányítják saját sorsukat.
Ez az elmélet nyújt némi áttekintést, de végeredményben ugyanolyan hiányos általános magyarázatként, mint a struktúralista-funkcionalista =rendszer) elmélet. Paradox módon mindkettő a tanácsadásról pesszimisztikus képet alkot, amennyiben a status quo őrzőjének tekintik. A fő különbség abban a kérdésben rejlik, hogy "kinek érdekében őrzi" az adott helyzetet. A rendszer-elmélet a status quo-t hatalmi egyensúlyként igyekszik bemutatni, míg a marxista megközelítés uralkodó-alárendelt hatalmi viszonyként láttatja. Mindkét esetben a tanácsadó az adott helyzet fenntartásáért dolgozik; ezt az előbbi pozitív fogalmakkal jellemzi (az értékek megőrzésének szolgálata), a marxista nézőpont azonban negatív erőnek tartja (a változás megakadályozásának eszköze). Végeredményben számunkra úgy tűnik, hogy a tanácsadás több kell, hogy legyen egy segítő kapcsolatnál, amely segítő kapcsolat bizonyos feltételekre - úgy mint empátiára, melegségre és nyílt odafordulásra - épül. De hasonlóképpen helytelen úgy meghatározni, mint bizonyos szakértelmek összességét. Mindkét definíció figyelmen kívül hagyja a tevékenység célját: milyen társadalmi és politikai érdeket szolgál? A reálisabb meghatározásnak tartalmaznia kell azt a gondolatot, hogy az embereket képessé kell tenni saját életük nagyobb mértékű irányítására. Ezt a megállapítást érdemes tovább gondolni. A tanácsadás fejlődésének figyelemre méltó vonása a szakértelem szerepének fejlődése. Ebben a folyamatban a gyakorlatot csak annyiban ismerik el, amennyiben bizonyítványok hitelesítik. Az utóbbiak speciális tanulmányokat feltételeznek. A folyamat másik oldala, hogy a nem ily módon képesített személyt laikusnak tekintik, s egyben alkalmatlannak is a szakma gyakorlására.
Mindennek elkerülhetetlenül az a következménye, hogy a szakmai csoportok jelentős hatalmat nyernek azok fölött az emberek fölött, akiknek segíteni akarnak. S ez nem korlátozódik a tanácsadásra. Hasonló példákat találhatunk az egészségügyben, az oktatásban és a jogban, ahol testünk, gondolataink és társadalmi szabályaink egy kisszámú, nem reprezentatív és önmagát erősítő embercsoport irányítása alatt állnak. Mindezek alapján valaki azt mondhatja, hogy a "válságos világ" fogalom abból a problémakörből következik, hogy egy magasan specializált és professzionizált tömegtársadalomban élünk, amelyben elveszett saját életünk irányításának lehetősége.

Ha elfogadjuk ezt a válság-definiciót, vajon mi következik ebből a tanácsadók számára? Amíg csak kevés tanácsadó kap képzést a szervezési változások és az innováció vonatkozásában, addig az egyénnek a modern társadalomban meglévő hatalom nélkülisége a csoport és közösségi válaszok újra felfedezését eredményezi az olyan jelenségekre is, mint amilyen például a munkanélküliség, ezt a folyamatot Murgatroyd és Woolfe (1982.) jól dokumentálja. A tanácsadók egyre inkább azt hangsúlyozták, hogy az emberek személyes problémáikat olyanokkal közösen vizsgálják, akik hasonló gondokkal küzdenek. Ez nem csupán kölcsönös segítséget jelent, hanem arra is lehetőséget nyújt, hogy az emberek feltárják problémáik mélyebb társadalmi és politikai megnyilvánulásait. Például a nemi erőszakkal foglalkozó helyeken (Rapi Crisis Centre) a nők megvizsgálhatják, hogy a ferfiak és a nők közti milyen társadalmi viszony szüli a nemi erőszakot; vagy a fogyatékos gyerekek szülei felmérhetik, hogy problémáik mennyire növekednek az otthoni gondozás lehetőségének hiánya miatt (ami anyagi kérdés); vagy a munkanélküliek felmérhetik azokat a társadalmi értékeket és az erőforrások, a gazdagság olyan elosztását, amely a munkanélküliséget elkerülhetetlen gazdasági jelenségként fogadtatja el. A tanácsadónak kulcsszerepe van az emberek találkozásának elősegítésében és együttműködésük kereteinek megteremtésében. Ennek során a résztvevő személyek könnyebben meg tudnak birkózni érzelmi válságukkal, és ugyanakkor nagyobb lehetőséget is kapnak arra, hogy megváltoztassák a környezetet, amelyben a válság fennáll, vagyis ezzel olyan környezetet teremtsenek, amelyben a további válságok kevésbé valószínűek. Más szóval, a tanácsadó tudomásul veszi a társadalmi körülmények szerepét a személyes válság kialakulásában. Mindegyik példában alapkérdés az erő; a tanácsadó erőt ad az embereknek ahhoz - képessé teszi őket arra -, hogy befolyásolják saját helyzetüket; ezt - hogy csak néhányat említsünk - önmaguk megsegítésének, a döntéshozás, a kommunikáció, a személyes és csoportos viszonyok során szükséges készségek elsajátításának segítségével éri el. Még régi ismerőseink, az empátia, a melegség és a nyílt odafordulás is elérhetővé tehetők nem-szakemberek számára az emberek közti viszonyok gazdagításában és megjavításában, vagyis együttműködési készségük kialakításában. Természetesen az adott személyek dönthetnek úgy, hogy a világ épp az adott formájában megfelelő és nem kívánják megváltoztatni, de az a lényeg, hogy hatalmukban áll ilyen jellegű döntést hozni. Nem azt állítjuk tehát, hogy a tanácsadónak ne legyen kapcsolta a hagyományos szakértelemmel, hanem azt, hogy ezt a szakértelmet folyamatosan szét kell árasztania, szét kell osztania, - ami majdnem a "szakmástlanítást" (deprofessionalisation) jelenti. A hatalomról és a hatalom nélküliségről beszélünk, s a jelen írás célja annak igazolása, hogy az utóbbi fogalmon keresztül olyan kerethez jutunk, amely összekapcsolja az egyébként összefüggés nélkülinek látszó, a munkanélküliséggel, szegénységgel, műveletlenséggel, otthon nélküliséggel, egyenlőtlenséggel, fajgyűlölettel és szexizmussal kapcsolatos kérdéseket. Mind a fejlett, mind a fejlődő országokban vannak olyan szerzők, akiknek műveiből kiolvashatjuk a társadalmi válság filozófiáját és elméletét, valamint a tanácsadás ebben betöltött szerepét. Különösen figyelemre méltó Paulo Freire (1972.) és Jack Mezirow munkássága.
Bár Freire Braziliából és Chiléből meríti tapasztalati anyagát, szoros kapcsolatai vannak Nyugat-Európa marxista hagyományaival is. Gondolkodásunkhoz azonban nem politikai vonatkozásban járult hozzá elsősorban, hanem azzal, ahogyan a szakember és a páciens közti alternatív viszonyt gyakorlatilag leírta. Freire kifejezetten elutasítja azokat a pozíciókat, melyekre bal- és jobboldali "szektáriánusként" hivatkozik (Freire, 1972.). Nézeteiket úgy jellemzi, hogy "bizonyosság csapdáiba" estek. Freire szegény és műveletlen délamerikai parasztok között végzett munkájáról számol be, de módszere ugyanúgy alkalmazható Nyugaton is. Leírja, hogy bal- és jobboldali elméletek egyaránt hogyan idézték elő a "kulturális csendet," amelyben az emberek többsége elnyomói hatalmát adottnak, elkerülhetetlennek és megváltoztathatatlannak tekinti. Mivel félnek a szabadságtól, passzivitásuk révén saját elnyomóikkal működnek együtt. Freire-nek az a véleménye az oktatásról (itt ez a fogalom a "tanácsadással" helyettesíthető), hogy az soha nem lehet semleges, mivel bizonyos tudatformák reprodukálásával adott csoportok érdekeinek védelmét szolgálja. Ennek értelmében Freire a javasolt oktatási programokban a társadalmi változás eszközét látja. Ez az az eszköz, melynek révén az emberek befogadják, magyarázzák, kritizálják, és ami a legfontosabb: átformálják a világot, amelyben élnek. Ezt a folyamatot "lelkiismeret ébresztésnek" (conscientisation) nevezi. Lényege, hogy az emberek együttműködnek a társadalmi feszültségek tudatosításában és okainak feltárásában. Nem elég a múltat bírálni; ki kell alakítani valamilyen jövőképet és cselekvési modellt is. Azt mondhatjuk, hogy Freire az oktatást nem csupán szocializációnak tartja, hanem olyan módszernek is, amelynek révén az emberek kreatív módon lesznek képesek a valóságot kezelni. A folyamat része, hogy megvált
ozik az oktató és oktatott hagyományos viszonya, mégpedig úgy, hogy megszűnik az aktív közlő-passzív befogadó kapcsolat. Jack Mezirow munkáját ajánlhatjuk azoknak, akik látni akarják, hogy a fenti gondolatok egy része hogyan operacionalizálható Nyugaton. Ö a "távlati átalakítás" (perspective transformation) fogalmat használja például az olyan programokra, mint a nők újra bekapcsolódása az oktatásba, ahol és ahogy "megtanuljuk, hogyan tudatosíthatjuk kritikailag azokat a kulturális és pszichológiai előfeltevéseket, melyek befolyásolják az önmagunkról alkotott képet, viszonyainkat és életmódunkat. Véleménye szerint ebben a megközelítésben azon van a hangsúly, hogy az "egyént segítsük az olyan intézményesült ideológiákban gyökerező, megtestesült hatalmi viszonyokat tartalmazó reális problémák megtalálásában, ahol az ideológiát az egyén saját pszichológiai "történetébe" már internalizálta. A tanulókat következetesen el kell vezetni az ezekben az internalizált kulturális mítoszokban és velük együtt járó értelmekben beágyazódott dolgok megértéséhez, mindahhoz, ami magyarázatot nyújt az érzett szükségleteikre és igényeikre csakúgy, mint arra, hogy hogyan látják önmagukat és viszonyaikat." (Mezirow, 1981.)
Hasznos kifejteni ezeket a tömören megfogalmazott gondolatokat. A "távlati átalakítás" eszméjét olyan folyamat leírására használja Mezirow, amelyben az egyének és a csoportok új és más módon tekintenek saját világukra. De - ahogy erre rá is mutat - a gazdasági és politikai struktúrák határt szabnak a megvalósulás során. A "megtestesült" fogalom arra az állapotra vonatkozik, amikor az emberi tevékenység valamilyen külső dologként kerül velünk szembe. "Megtestesült hatalmi viszonyokon" a dolgok azon állását érti, amelyben megváltoztathatatlannak fogadjuk el a tényt, hogy számos viszonyunk az alárendeltség, illetve a dominancia pozícióját jelenti számunkra, például férfi-nő, fehér-fekete, gazdag-szegény viszonyt. Mindezek intézményi elrendeződésekben testesülnek meg, például házasságban, családban, munkahelyben, oktatási rendszerben. Ritkán kérdőjelezzük meg ezeket a viszonyokat, sőt ellenkezőleg: inkább maguktól értetődőnek és elmozdíthatatlannak tekintjük őket. Szocializációnk magában foglalja ezen és egyéb mítoszok internalizálódását, s ezeket aztán gyermekeinkre is átörökítjük. Ily módon válnak a Mezirow által "pszichológiai történetünk"-nek nevezett tényező részévé. Amint kezdünk rájönni, hogy miként jön létre a férfiről, a nőről, a fehérről, a feketéről stb. alkotott tudásunk, a tudatosság azon szintjére érünk, amelyben sorra kerülhet a "távlati átalakítás".
Ezekről a fogalmakról úgy gondolkodhatunk másképpen, ha az ember és a társadalom közti dialektikus viszonyra koncentrálunk. A társadalom az ember alkotása. Csak olyan társadalmi valóság létezik, amit az emberek megértenek. Mégis társadalmi berendezkedésünk külsőként áll velünk szemben. Az emberi tevékenység kiáradását nevezi Berger (1969,) externalizációnak. Ezt a kiáradást szilárd tárgyként érzékeljük, olyan "objektivációként, amely intézményei elrendeződések formájában kerül velünk szembe. Azután "internalizáljuk" ezeket az elrendeződéseket, saját részünkké válnak és nagyban befolyásolják a világról adott magyarázatainkat. Ezért lehet mondani, hogy az ember teremti meg a világát. A távlati átalakítás folyamatának célja, hogy megláttassa: hogyan lettek sajátjaink szubjektív parancsaink, s milyen lehetőségeink vannak a döntésre és a választásra.
A mi szempontunkból Freire és Mezirow munkájának értéke abban rejlik, hogy túlmutat a segítési viszony olyan felfogásán, mely szerint csupán érzelmi bajok enyhítésének eszköze lenne. Még az a felfogás is túl szűk, - valamiféle fejlesztési tanácsadás -, hogy az egyénnek nagyobb kitekintést adjunk önmagáról és viszonyairól. A hangsúly inkább azon van, hogy az egyént képessé tegyük világának átalakítására és megváltoztatására. Ez az elmélet a világ válságát azzal magyarázza, hogy az emberek képtelenek saját életük irányítására.
Senki sem akar munkanélküliséget, műveletlenséget, szegénységet vagy nukleáris háborút. Az emberek tehetetlensége és hatalomnélkülisége okozza, hogy nem tesznek semmit e jelenségek ellen, s ez kapcsolja egybe létünknek ezeket az olyannyira eltérő vonásait. A tanácsadók azzal is kötődnek a válsághoz, hogy ők is emberek, de ezen túlmenően azzal is, hogy szerepük konvencionális felfogása esetén a válság meghosszabbítói is lesznek, amennyiben a megsegíteni akart embereket még kiszolgáltatottabb és hatalom nélküli helyzetben hagyják.
Nyilvánvaló, hogy a világ válságáról és ezen belül a tanácsadó szerepéről alkotott fenti nézet következményekkel kell, hogy járjon a képzés és a gyakorlat során is, különösen a csoportokkal és közösségekkel végzett újfajta szakértelem kibontakoztatásában. Ugyanakkor azt is ki kell mondani, hogy nem fölöslegesek a segítési viszony hagyományos vonásai sem. Inkább új és eltérő kontextusokban kell alkalmazni őket; ennek alapja az emberek megsegítésének új értelmezése.
Az egyén nem valamiféle érintetlen biológiai egyed. A munkanélküliek, otthontalanok és iskolázatlanok számára az 1980-as évek világa nagyon messze van a kaliforniai iskolától, amelyben az "ön-aktualizálás" és "teljes funkciójú személyiség" (self-actualization, fully-functioning person) fogalmai kialakultak. A tanácsadás olyan fogalmi keretére van szükség, amely figyelembe veszi válságos világunkat.
Fordította: Tóthné Ilonszky Gabriella
Hivatkozások:
Adlam,D. és mások (1967.) Psychology, ideology and the human subject (Pszichológia, ideológia és az emberi szubjektum) Ideology and Consciousness 2:5-56
Berger,P.É. (1969.) The social reality of religion (A vallás társadalmi valósága) London, Faber
Clark,B.R. (196Ö.) The cooling-out function in higher education (A kihülési funkció a felsőoktatásban) American Journal of Sociology 65:569-576
Freire,P. (1972.) Pedagogy of the Oppressed (Az elnyomottak pedagógiája) Harmondsworth, Penguin Books
Gramsci,A. (1971.) Selections from The Prison notebooks (Válogatás a Börtönfüzetekből), London, Lawrence and Wisshart
Halmos,P. (1978.) The personal and the political (Az egyén és a politika) London, Hutchisson
IRTAC (1982.) A 10-ik nemzetközi kerekasztal konferencia a tanácsadás fejlesztéséért a következő címmel folyt: Counselling in a World of Crisis (Tanácsadás egy válságos világban)
Merton,R.K. (1975.) Social Theory and social structure (Társadalomelmélet és társadalmi struktúra - magyarul is), London Free Press and Glencoe; The social system (A társadalmi rendszer) Parsons-szal együtt (1951.) uo. Towards a theory of action (Egy cselekvés-elmélet felé) Persons-szal és Shils-szel együtt, Cambridge, Mass. HUP (1952.)
Mezirow,J. (1978.) Education for perspective transformation: Women re-entry programs in community colleges (Oktatás a távlati átalakításért: nők újra-belépési programjai közösségi csoportokba) New York, Columbia Univ.
Mezirow,J. (1981.) A critial theory of adult learning and education (A felnőtt oktatás és nevelés kritikai elmélete) Adult education (32/1):3-24
Murgatroyd,S. (1982.) Counselling psychology in Britain in the 1980: Challenge and conflict (Pszichológiai tanácsadás Angliában az 1980-as években: kihivás és konfliktus) Cardiff, Open University
Murgatroyd,S. és Woolfe,R. (1982.) Coping With crisis: understanding and helping people in need (A válság leküzdése: bajban lévők megértése és megsegítése) London, Harper and Row The Guardian (1982.) December 8, 25. old.

Lemezújság archívum

Közösségfejlesztés