Lemezújság archívum

Cím:	Fotós múltkutatás lakótelepeken
Szerző:	Kincses Károly
Folyóirat:	PC Lemezújság
Állomány:
Év:	1992
Szám:	31.szám
Oldalszám:
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	fotós művelődéstörténet, módszertan, fényképezés
Megjegyzés:	G20_9231.txt, G30_9231.txt
Annotáció:

Fotós múltkutatás lakótelepeken
(Módszertani tanulmány)
Kincses Károly fotómuzeológus
A fényképezés története és az utolsó másfél évszázad története, művelődéstörténete nagyjából azonos időszakot jelöl, sok helyen oly mértékben összekapcsolódva, hogy nehéz elddönteni, a valóságos eseményt dokumentálja-e a fotó, vagy a fotó révén építkezik múlttudatunk.
Ma már az a megállapítás sem újdonság, hogy az eleddig mesterségesen egybemosott két fogalom: "nagy történelem" és "szubjektív történelem" - két, viszonylag jól elkülöníthető fogalompár, melyek bár ugyanarról az időszakról szólnak, de nem törvényszerűen ugyanazt mondják. "Nagy történelmen" a hivatalosan deklarált, tanított, a tömegkommunkációban megjelenő történelem-szemléletet értem, míg az általam "szubjektív történelemnek" nevezett diszciplina az egyének, kisközösségek emlékeiből, életük lenyomataiból, tárgyiasulásaiból összeálló egész. A történelem (a szubjektív történelem ismeretrendszere nélkül) legfeljebb csak gyermekkorban tanítható meg olyanoknak, akik nem rendelkeznek megélt vagy a család, szűkebb környezet által hagyományozott tudáselemekkel.
De mit ér az a tudomány, mely a nyilvánvaló ellentmondásokból eredő konfliktusok nélkül, minden korosztálynak egyformán nem tanítható? Hogy mennyire élő probléma még most is, azt jól példázza az ún. történettudomány és a szépirodalom határmezsgyéjére lökött ún. memoár- irodalom, szociográfia, egyéb viszonya.
A történelem, amit egy adott rendszer felvállal, tanít, az mindig pártos, egyoldalú, a mindenkori hatalom céljainak megfelelő, azaz csak "relative objektív". A szubjektív történelem e tekintetben sokkal kevésbé szelektív, választásait egészen más elvek szabályozzák. A lehetséges választások közül a legoptimálisabb a kétféle történelemkép integrálása lenne, azaz közelíteni hivatalosan, a tudomány és a napi gyakorlat szintjén is a deklarált és az emberek tudatában lévő megélt, hallott ismereteket.
A szubjektív történelem egyik legfontosabb hordozója, dokumentuma pedig a családi (privát) fotó.
Kotkon(1) szerint a fénykép legalább három szinten vált a család öntörténetének részévé:
- az idő előhaladtával történeteket, emlékeket hív elő, melyek együttesen az ún. családi (belső) mítoszok kialakulásához vezethetnek;
- a beállítások, hátterek, a képeken megjelenő környezeti elemek hasonlósága azt sugallja, hogy a képek mögött egy általános esztétikai értékrendszer áll;
- a fénykép nemcsak rögzíti a család köznapi folklórjának eseményeit, hanem a készítés is részévé lesz a rítusnak. (Gondoljunk csak arra, hogy az ünneplés igazi rangját az adja meg, ha arról emlékképek is készülnek, lásd esküvő, születésnap...)
Ezek a családi fotográfiák alulról, a résztvevők szemével mutatják meg a történelmet, annak olyan pillanatait is megőrizve, melyek az események döntő alakulásába ugyan nem szóltak bele, de az akkor éltek számára létfontosságúnak bizonyultak. Miként érintette a mindennapok embereit a történelmi események hétköznapja, nagyrészt erről kaphatunk ismereteket a szakértő szemmel vizsgált családi fotókból. Ebből a szempontból vizsgálva a dolgokat, tulajdonképpen egyremegy, hogy az egyén benne volt-e az eseményekben alakítólag vagy kívül maradt rajtuk.
A fényképekben tükröződő történelem-képet meglehetősen direkten, egyoldalúan, csak meghatározott ideák alátámasztására használják az ezzel megbízott szakemberek (nálunk).
A fotós művelődéstörténet fogalmáról:
Meggyőződésem szerint a fotó számtalan jelentésréteggel bír. Ezek egy része a születés pillanatában kerül bele, másik részét fényképi utóélete során szedi fel, nem elválaszthatóan a történelmi fordulóktól, eseményektől.
Minden képnek van egy ún. alapjelentése, mely a készítés során, a fényképész és a lefényképezésre kerülő téma egymásrahatása révén származik át a képbe. Ezt az alapjelentését egyszer és mindenkorra megőrzi a kép, de kódolni csak az tudja, aki jelen volt a születése pillanatában, vagy arról direkt információkkal rendelkezik. Bizonyos képi elemekből, jelekből erre következtethetünk is, sok mindent meg is fejthetünk belőle, de teljességre, igazmondásra csak a készítésnél jelenvoltakkal együtt törekedhetünk.
Az elkészült fénykép ezután - gyakran függetlenül az alapjelentéstől - az idők során számtalan pótlólagos jelentésréteget vehet föl, melyek gyakorta fontosabbá válhatnak, mint az eredeti volt. Ezzel a jelentésbővüléssel a múló idő, a változó ember, az alakuló történelemszemlélet, a divat, az ideológia és egyéb más láthatja el a képeket.
Ezek a jelentésrétegek bizonyos odafigyelés, iskolázottság, érzékenység, vizuális jelolvasási készség, kreativitás, intelligencia hiányában rejtve maradnak többé-kevésbé a képek szemlélői előtt, legyenek azok amatőrök (családtagok) vagy hivatásos képnézők (múzeológusok...).
De arról, amit nem veszünk észre a képet vizsgálva vagy mögöttes információk révén nem tájékozódunk, arról nem is tudunk, számunkra problémaként nem jelentkezik. Nagyobb gond az, hogy a számtalan jelentésrétegből tehetségünk birtokában használunk fel egyet vagy többet, önkéntelenül is csonkítva, leszűkítve a képet és az őt körülvevő információ-mezőt. Ezek a jelentésrétegek látens módon vannak jelen a képekben, így lehetséges az, hogy ki-ki annyit használ csak fel belőle amit tud, vagy amit céljai eléréséhez szükségesnek tart. (Ez az egyik oka, hogy korunk egyik leghatékonyabb manipulációs eszköze a "fotódokumentum"!)
Egy példával illusztrálnám a látens jelentésrétegek működését: A történelem alakulása folytán egy korábban nevesincs gyermek képéről kiderül, hogy Rákosi Mátyás képe. A pucér, bilin ülő gyermeket ábrázoló szokvány kép láttán jut-e eszünkbe több is? S ez a többletjelentés a képben van, annak hívójelére jutott eszünkbe... A fényképeknek többféle csoportosítása végeztetett már el. Ezek olvastán mindig azt éreztem, hogy nincsenek tiszta típusok, csak domináns jelentésrétegek (melyek dominanciája nagymértékben függ a fotót használó egyéntől, társadalmi kontextustól).
Egy történész számára dokumentumként jelentkező kép egy esztétának művészi értéket jelenthet, ugyanakkor egy szűkebb körben privátfotóként szolgál...
Mindezek ellenére minden fotóhasználó igyekszik az általa képviselt szempontot kizárólagosként kezelni, s ezt mindenkivel így elfogadtatni, ezzel minden esetben kimutathatóan szegényítve az adott fotó asszociációs bázisát, jelentéskörét.
A történészek, művelődéstörténet-kutatók segédeszköznek, másodlagos információhordozónak tekintik a korabeli felvételeket, de még ebben az erősen korlátozott szerepben is csak akkor használják fel, ha igazolják a más forrásokból álló teóriát, hipotézist. Ebből következik, hogy a történész a képek faggatásánál csak már feltárt, más forrásból ismert, ellenőrizhető, visszakereshető információkat használhat fel. amiről nincs ismerete, az nem létezik, habár a kép látens módon tartalmazza. (Az általam kidolgozott módszer éppen ezeknek a képhez kapcsolódó ismereteknek a megszerzéséhez, felhasználásához vezet.)
Kicsit még rosszabb a helyzet, ha a kép tényeit a másodlagos felhasználó önhatalmúlag úgy csoportosítja, hogy azok megfeleljenek egy eseménynek, teóriának, olyat igazoljanak, amelyhez egyébként vajmi kevés közük van. Ilyenkor előfordulhat, hogy a ráerőltetett jelentés teljesen háttérbe szorítja a valódi képtényeket, s ez aztán így megy át a köztudatba.
Hiányzik a történelem, a művelődéstörténet és a fotótörténet párhuzamos vonalainak összevetése. A fotográfia annál "bőbeszédűbb", minél több ismerettel szembesítjük magunkban. Az elérendő cél az lenne, hogy az emberek fejében, akik a fényképet így-úgy használják, szerves egységként élne a magyar történelem odavágó része, viselettörténet, technikatörténet, ipartörténet, szociológia, s még számtalan tudomány, mert minden fénykép annyit mond, amennyi ismerettel közelít felé a befogadója. (Ami persze nem zárja ki, hogy fotó és fotó közt óriási különbségek lehetnek, mindenféle szempontból.)
De! Ha a kezünkbe kerül egy családi fotó, amin egy idős asszony látható, s semmit sem tudunk róla, feltehetőleg érdektelenként kezeljük, eldobjuk. Ám, ha tudjuk, hogy mikor készült, már valamivel többet ér, mert egy időszak jellemzésére mikrokörnyezete analizálásával felhasználható. ha azt is tudjuk, hogy melyik faluban, megint tágulhat a jelentéskör, mert néprajzi, helytörténeti és egyéb szempontok is jelentkezhetnek. S ha azt is tudjuk, mi a neve... S így folytathatnám. Minden információ, mely a képről szól, egy új körét nyithatja meg a vele kapcsolatos gondolatoknak.
Hagyományozódhat-e a fotó alapjelentése?
Azt talán sikerült az eddigiekkel bizonyítanom, hogy minden fénykép az elsődleges tulajdonosok kezében bírhat csak azzal az ismeretkörrel, melyet én a fotó alapjelentéseként aposztrofálok. Egy múlt századi fotó a családtörténet leggyakrabban szájhagyomány útján hagyományozódó ismeretei révén őrzi még információi jelentős részét. De korunkban a családi (privát) fotók részleges funkcióváltáson mennek keresztül, méghozzá egyre gyorsuló ütemben. A szülők, nagyszülők halálával, a fiatalok elköltözésével a képek elvesztik értéküket, éppen mert nem hagyományozódhatnak a korábbi módon a hozzájuk kapcsolódó ismeretek, történetek. Mondanom sem kell, ez párhuzamosan zajlik a családi kohézió gyengülésével, az ún. nagycsaládok széthullásával. Tény, a családokban értéküket vesztik a régi képek, s csak lassan alakul egy gyűjtő-, kutató réteg, csoport, mely új szempontok érvényesítésével legitimálja a családi fényképalbumokat, képgyűjteményeket, bevonva őket a műkereskedelem, a fotótörténet, szociológia, a szemantika, művelődés- és helytörténet stb. körébe. Ez felveti annak kérdését, hogy ha a kép másodlagos tulajdonos birtokába kerül (múzeum, gyűjtő, egyéb közintézmény...), akkor a tárgyon kívül minek jut még birtokába az új tulajdonos? Biztosra vehetjük, hogy a kép "alapszókincsének" jelentős részét, valamint azon járulékos jelentések egy részét, mihez a kép az első tulajdonos révén jutott, azt elveszi, vagy csak töredékesen adja tovább. Megmaradhat mindennek valamelyes töredéke, valamint az ún. "objektiválódott rétegei", azaz néprajzi, történeti, építészeti, művészeti, fotótörténeti stb. tartalma, amennyiben továbbra is az eddig gyakorlattá vált módon gyűjtjük a képet, megfosztva adataitól. A múzeumok, galériák, egyéb kutatóhelyek is érzik, hogy a kép önmagában nem teljes értékű dokumentum, s kizárólag jelentésrétegei egyike- másika megfejtése után válik bizonyos szempontból értékelhetővé. Ezért fizetett kutatókat tart, kik megpróbálják dekódolni, agnoszkálni, s egy megfejtett jelentésrétege alapján besorolni a gyűjtemény valamelyik tematikus egységébe. Egészében tehát az a helyzet, hogy ma - bár gyűjtenek intézmények, magánszemélyek fotókat, azokat meglehetősen esetlegese, koncepció nélkül, s ami a legfontosabb, kísérő információk nélkül. Ezek a fényképek egyszer és mindenkorra elvesztenek jelentésrétegeikből jónéhányat, visszafordíthatatlanul szegényednek.
Elképzelésem alapja éppen ennek a helyzetnek a megszüntetése, azaz: a fotótörténeti kutatásokat az elsődleges tulajdonosoknál és a lehetőség szerinti legtöbb kiegészítő adat, információ megszerzésével kell kezdeni.
Összefoglalva: úgy gondolom, egy majdan kialakuló új szakterületnek, a fotós művelődéstörténésznek az lenne a feladata, hogy kidolgozzon minél több módszert, kulcsot a fénykép különböző jelentésrétegeinek, látens tartalmainak felfedéséhez, megfejtéséhez, valamint az, hogy más szaktudományokkal, interdiszciplináris terültekkel szoros érintkezésbe hozza a fotóval foglalkozó tudományágakat, megteremtve ezzel társadalmi, tudományos, de még művészeti presztizsét is, melyet oly nagyon hiányolunk ma.
Ennek a bizonyos fotós művelődéstörténésznek lenne a feladata még, hogy a fotográfián belül megteremtse az objektív és szubjektív történelemszemlélet találkozását. (Egy történelmi tabló, amelyen rokonok, barátok, ismerősök, felmenő ősök képeivel találkozni, sokkal nagyobb töltéssel, hitellel, érzelmi- és mozgósító erővel bír, mint egy "személytelen" fényképsorozat.)
Mielőtt (1984-ben) a fotós falutörténeti gyűjtéseket elkezdtem volna, több kérdés is foglalkoztatott. Összeállítható-e egy település utolsó 100-120 éves történelme néhány nemzedék családifényképalbumai segítségével?
Igazolható-e, hogy egy 3-4 generáció óta helyben lakó család a helyi társadalmi nyilvánosság fejlettsége következtében saját sorsába integrálhatta települése sorsát, történelmét is?
Mindezek a kérdések, melyek azóta így-úgy választ kaptak, kibővültek még néhánnyal, mióta kiegészült a gyűjtésem azzal, hogy az elvándoroltak, a mobilizáltak fényképekkel nyomon követhető sorsát is vizsgálhatjuk. Ezek a kérdések: mit hoztak magukkal előző lakóhelyükről, előző életformájukból ezek az emberek? Igazolható-e, hogy a valami oknál fogva legkönnyebben leszakítható emberek, családok az átlagosnál is kevesebb tárgyiasult szállal, így fényképpel is kötődtek előző lakóhelyükhöz?
Van-e valami megkülönböztető szerepe, súlya a "régi világukból" származó emlékeknek itt az új helyen, vagy a beilleszkedést megkönnyítendő, ezek még inkább a háttérbe szorultak? Kimutathatók-e egy lakótelep minden irányból odakerült családi fotóalbumaiban bizonyos törvényszerűségek, levonhatóak-e életmódra, életminőségre vonatkozó következtetések?
Mint népművelőt is érdekel néhány dolog, ezeken a fotós vonatkozásokon túl. Miként lehet lehetőséget teremteni, hogy az ott élő, friss "közösség" tagjai szembesülhessenek saját és házbeli, lépcsőházbeli lakótársaik múltjával, jelenével? Erősíthetik-e az ott élők összetartozás-tudatát, segíthet-e a beilleszkedés nehézségein egy ilyen jellegű eseménysorozat?
"...Legfontosabb dolgunk az, hogy megtanítsuk egy közösségnek, hogyan alakíthatja a maga életét. Ez azt jelenti, hogy meg kell tanítanunk az embereknek, miként használhatják fel a múlt anyagait és dokumentumait..."(2)
"Technikailag" meg kell oldani, hogy egy lakótelep egészére terjedjen ki a munka, az ott lakók jó tájékoztatással ismerhessék meg a tervezett munka egész menetét, legyen módjuk bekapcsolódni a munka bármely, számukra szimpatikus fázisába. Fontosnak tartom, hogy ne kívülről (felülről) rájuk erőltetett kulturális rendezvénysorozatnak fogják fel az egészet, hanem lássák meg, hogy a cél: az ott élők mindennapi, személyes tárgyain keresztül igyekszünk feltárni, megmutatni érintkezési pontjaikat az ún. nagy történelemmel. Amilyen fontos az előkészítés fázisa, hasonlóan fontos, hogy mi lesz az utóélete, miként épül be, hasznosodik az ott élők köznapi tudatába.
A családi fotók genealógiája:
A privát (családi) képek sorsa a társadalmi nyilvánosság szempontjából a következőként alakul az általam modellezett folyamatban: A településen (vagy az ott élő emberrel más helyszínen) megtörténik az esemény, mely sok esetben maga a fényképezés, de sok esetben csak az esemény rangját emelő lépés a fényképezés, mint aktus. Ez a szűkebb- tágabb nyilvánosság előtt zajlik, tehát része annak a közösség kollektív tudatának, melybe az illető személy vagy család tartozik. A fényképezés eredményeként létrejövő kép bekerül a családi albumba, ahol elveszti azt a fajta közösségi környezetét, melyet készültekor még bírt. Az albumokba kerülő fénykép egyfajta belső, családi szervező erő, elv révén része lesz a családi krónikának, beleilleszkedik egy (általában kronológikus) rendbe, gyakran kiegészül feliratokkal, dátumokkal, egyéb kommentárokkal s megkezdi privát életét. Minden családban kialakul egyfajta albumnézegető, képhasználó rituálé, amely részleteien ugyan különbözhet, de egyben azonos: az otthon falain kívülre sohasem kerül, illetve ha véletlenül igen, abban a pillanatban elveszti minden addig ráruházott értékét, specifikumát. Musello tanulmányában(3) teljes részletességgel elemzi a családi fényképalbumok szerepét, a hozzá fűződő szokásokat, ezért itt csak érintem e témát.
A közösségi eredeztetésű, majd priváttá lett fotók eddig csak véletlenszerűen lehettek ismét köztulajdonná (szellemi értelemben), de a legritkább esetben abban a közegben, melyben létrehozták és őrizték őket.
Az eddig falvakban lefolytatott gyűjtés, valamint a tervezett lakótelepi változata kiemeli ideiglenesen a családi keretből ezeket a fényképeket, a helyszínen összegyűjti a hozzá kapcsolható, a szubjektív történelem körébe tartozó ismereteket, "képtörténeteket", s újra a közönség elé tárja őket. A fotográfiák ezáltal visszakerülnek ideiglenesen abba a kollektív köztudatba, mely érdekes módon a kép látható jelenléte nélkül is hordozta akár évtizedeken át is a kép születése körüli ismereteket, hogy az ismételt megpillantásával a képnek, ezek megint a felszínre kerüljenek.
(Legintenzívebb élményeim éppen ehhez a mozzanatához fűződnek a gyűjtési, kiállítási folyamatnak, amikor Bagon, Dányban, Galgamácsán, Mogyoródon vagy egyebütt figyelhettem a képekkel szembesülő helybélieket. A felismert (esetleg már rég halott) rokon, barát, a már lebontott ház, templom, iskola, az ötven évvel ezelőtti szüreti mulatságon készült képen önmagát kereső és társait hangosan megnevező néni... ezek nem feledhető pillanatok voltak. S minden bizonnyal valami formában, de a lakótelepi gyűjtésnél is működni fog, előre ki nem számítható módon.
S bár utóbb, a kiállítás végén ismét visszakerülnek eredeti közegükbe ezek a fotók, a családi házak falára, albumokba, szekrényekbe, de ez már nem ugyanaz a priváttá válás, mint a kép születését követő időben, mert könyvben, vándorkiállításon, a képek reprodukcióit őrző gyűjteményben, a lejegyzett történetekben a kép elnyerte ismét, immár véglegesen közösségi funkcióit, részévé lett a közösség kollektív tudatának, kifejezője az együvétartozásnak, a közös sorsnak, rég eltemetettnek hitt emlékeket emelt ki és tart a felszínen. Nem véletlenül foglalkozom ezzel ennyit. A családi fotók gyűjtését, kutatását csak akkor szabad nagy erőkkel, szervezetten folytatni, ha világosan látjuk: nem arról van szó, hogy egy-egy család vagy magánszemély birtokában lévő érdektelen, személyes töltésű képeket nézegetünk és próbálunk általánosítható következtetéseket levonni, kiállítani, hanem a privát tulajdonban lévő, de közösségi értékeket hordozó fényképeket próbáljuk ismét visszahelyezni a közös vérkeringésbe, a kulturális értékek demokratikus (mert elvileg bárki által hozzáférhető) piacára. Ezzel persze koránt sem akarom azt monddani, hogy a privátfotó kutatás csak ennyiből állna, mert most, a hazai kutatások nagyon kezdeti szakaszában is n+1 számú kutatási terület kínálkozik, de ez a KÖZÖSSÉGI INDÍTTATÁSÚ, PRIVÁTTÁ VÁLÓ, MAJD ÁLTALUNK ISMÉT KÖZTULAJDONBA JUTTATÓ FOLYAMAT JELENTHETI "IDEOLÓGIAI ALAPJÁT".
A privátfotó kutatás nemzetközi példák után lassan itthon is tért hódító jelenléte egybeesik egy ettől gyökeresen más indíttatású folyamattal. Divat a család múltjának, a le- és felmenő ősöknek a kutatása. Számtalan példát tudunk erre, az egyszerű érdeklődéstől a megszállottan hétágú koronás címert kiásni akarásig. Nem lehet azzal elintézni, hogy divat, majd elmúlik. Vizsgálni kéne, miért éppen most erősödött fel, miért keresik gyökereiket, származásukat, múltjukat a mában talajtvesztett, de legalábbis elbizonytalanodott, értékvesztett emberek.
Kérdések merülnek fel: mit pótolhat egy 100-120 évre visszamenőleg összeállított, fényképekkel dokumentált családi törzsfa? Mennyire azonosulhatunk múltunkkal, mit kell (lehet) jelenünkből ezért feladni, másként szemlélni? Ad-e, adhat-e tartást, erőt a jelenben múltunk ismerete...?
A befejezett fotós falutörténeti gyűjtés a gödöllői járásban: (1982- 85)
Szükségesnek tartom ismertetni az eddigi eredményeket, hogy látható legyen megvalósíthatósága, tanulságai.
Egyes településeken, városokban a mi kísérletünket megelőzően is folyt már a régi fényképek összegyűjtése, más-más célra, de leggyakrabban ünnepségekhez kötődően, a faluvá, várossá nyilvánítás valahányadik évfordulóján, április 4.-én stb. Ezek jól, kevésbé jól sikerültek, hatásuk elenyésző vagy jelentős volt... Egyben azonban lényegében különböztek a gödöllői módszertől: megmaradtak a helyi kereteken belül, nem alkottak összefüggő rendszert, nem vizsgálták, anyaguk miként viszonyul szűkebb-tágabb környezetük hasonló képeihez. Az általam leírt gyűjtés egy közigazgatásilag és részben földrajzilag, néprajzilag összetartozó terület (az ún. Galgamente) 24 településének mindegyikére kiterjedt, biztosítva ezzel a későbbi összehasonlítások, következtetések, részletesebb vizsgálatok lehetőségét.
A következő falvakban folyt gyűjtés nagyjából egyidőben, kb. egy évnyi szóródással: Aszód, Bag, Csömör, Dány, Domony, Erdőkertes, Galgahévíz, Galgamácsa, Gödöllő, Hévízgyörk, Iklad, Isaszeg, Kartal, Kerepestarcsa, Mogyoród, Nagytarcsa, Pécel, Szada, Tura, Vácszentlászló, Valkó, Veresegyház, Verseg, Zsámbok.
A munkamenet vázlata:
- 1982 nyarán gyűjtés és kiállítás Gödöllő a családi albumokban címmel,
- 1983 április: megjelent a Kísérlet a fotós falutörténeti gyűjtés módszertanának kidolgozására című tanulmány, mely a további munka alapjául szolgált.
- 1983 június: fotós falutörténeti gyűjtőtábor Szadán, ahol mód nyílt az egész folyamat tíz nap alatti modellezésére.
- 1983 július-szeptember: a járási gyűjtést előkészítő munkák,
- 1983 december-1984 január: Családi fotók a gödöllői járásból (kiállítás Gödöllőn)
- Valamennyi képről reprodukció, az eredetik vissza a tulajdonosoknak.
- Válogatás, nagyítás, a vándorkiállítás összeállítása és vándoroltatása a falvakban (1985-86)
- A legjobb képekből Képeskönyv kiadása 1000 példányban, mely az egyes falvak támogatásával jelenhetett meg, 1985 októberében.
Részenkénti elemzés:
A gödöllői gyűjtés: A gyűjtés - az előbb vázolt rendszerében - előzmények nélküli volt ugyan, de Gödöllőn tulajdonképpen minden feltétel adott volt:
Az akkor alig egy éve megépült és igazi helyét, szerepét akkortájt megtaláló művelődési központ megfelelő szellemi, anyagi, technikai hátteret biztosított.
A fotótörténet magyar vonatkozásaival akkor már évek óta foglalkoztam, így nem kellett külső szakembereket bevonni. Gödöllő városa különösen gazdag képanyagot igért, mert történelme, az ott élt vagy megfordult emberek jól mutatták mainál sokkal jelentősebb voltát. Feltételezésem szerint (s ez volt a helyimunkát közvetlenül motiváló hipotézis), bármely településen az ott élő családok birtokában lévő fényképalbumok, fényképek segítségével összeállítható a hely utolsó 100-120 évének helytörténete, műelődéstörténete. (Persze egyéb forrásokkal kiegészítve+) Nagyon óvatos becsléssel is feltételezhető, hogy ma nincs olyan magyar család, ahol ne lenne 50-100 kép magáról, utazásairól, ismeretségi, rokoni köréről. Ezt, ha megszorozzuk a vizsgált hely lélekszámával, hozzávetőleges adatokat nyerünk az összegyűjthető fényképek számáról. (Családonként átlag négy embert véve.) Nem valószínű, hogy valaha is elvégezhető lenne egy teljeskörű, minden család minden képére kiterjedő vizsgálat, de igazából talán szükség sincs rá, mert helytálló következtetések a szociológia, statisztika és más tudományágak módszereivel kisebb mintákból is levonhatók.
Gödöllő potenciális "fotóvagyona" 4-800 ezer kép lehet. Ebből összegyűjtöttem 2300 darabot.
Nagyobb blokkok a kiállításból:
- A gödöllői fényképészipar története (Több császári és királyi udvari fényképész dolgozott a városban, miután 1867-től a királyi pár rezidenciája volt nyaranként a kastély).
- A Gödöllőn egyszer-többször megfordult fényképészek alkotásainak bemutatása.
- A helyi amatőr fényképészek munkáiból válogatott fényképek.
- A gödöllői személyekhez, eseményekhez kötődő fotók.
- Családi fotók (egész családfákat lehetett kirakni a több generációt megörökítő fényképekből).
A kiállítás szerves tartozéka volt az a harminc kazetta, melyeken a képek gazdáival, készítőivel (elsődleges tulajdonosok) készített interjúimat lehetett ott helyben hallgatni. A kiállítás a vártnál nagyobb sikert hozott mind a látogatók számában, mind a kiállításon eltöltött idejük, megnyilvánulásaik intenzitása szempontjából. Ám ennél is fontosabbnak bizonyult, hogy sikerült összeszedni, tételesen kidolgozni a felhasználható módszereket, forrásokat, így ebből össze lehetett állítani egy olyan módszertárt, melynek segítségével szélesebb körben, laikusok számára is alkalmazhatóvá lett.
Módszertár:
1983 áprilisára készült el az a negyven oldalas nyomtatott füzet, mely a legfontosabb elméleti kérdések tisztázása után részletesen leírta, hogy kik gyűjtsenek, mit, mlyen módszerekkel, továbbá tartalmazta a feldolgozás, kiállítás módjait, s az ezek után következő mozzanatokat. (Elsősorban azoknak a helyi gyűjtőknek készült, akik pusztán ügy- vagy településük iránti szeretetből, mindenféle szakirányú képzettség nélkül álltak az ügy mellé. Ismertetem az akkori módszertár vázlatos felépítését, mert gyakorlatilag a lakótelepi gyűjtés esetén sem kell a már bevált, begyakorlott fázisokat, lépéseket elhagyni.
A módszertár felépítése:
1. A fotós művelődés- és falutörténeti gyűjtés célja
2. A gyűjtés és kiállítás szakaszai:
2.1 Előkészületek (főleg szervezési jellegű kérdések)
2.2 Az anyaggyűjtés módjai
2.3 A válogatás szempontjai
2.4 A feldolgozás szakaszai
2.5 A kiállítás
3. A források felhasználása, mely a gyűjtés során használatba kerülhet (írott, íratlan, tárgyi és a többféle forrást egyesítők)
4. Az alkalmazható módszerek (írásos, szóbeli, összetett és gyűjtő módszerek)
5. A szervezés, tájékoztatás formái (a formális és informális csatornák használati szabályai)
6. Kérdőívkészítés
7. A fényképek azonosítása
8. Az adatlap és használta
9. A településről készíthető fotótörténeti tanulmány egy lehetséges modellje.
A módszertár annyi példányban készült, hogy a húsz faluban elegendő legyen.
Utólag megállapítható, hogy a felkínáltnál lényegesen kevesebb forrást és módszert használtak fel, de ennek ellenére szükséges volt, mert a bőséges kínálatból minden település és minden gyűjtő a saját lehetőségeihez, érdeklődéséhez mérten választott.
Fotós falutörténeti tábor Szadán:
Amikor elkészült a módszertár, annak kipróbálására az év nyarán egy kéthetes gyűjtőtábort szerveztünk. Koncentráltan, az egész folyamatot felgyorsítva, elvégeztük a gyűjtéstől a feldolgozásig, kiállítástól a reprózás utáni visszaadásig valamennyi fázist, bizonyítva a teóriánk használhatóságát s mintát adva a következő településeknek. Főleg gimnazistákból, néhány felnőttből állt a tábor. Az első két nap egyre szűkülő körben jártuk körül előadásokkal a témát. Az 1848-tól napjainkig tartó történelmi folyamattal kezdtük, az ún. nagy történelem eseményeivel. Ugyanez időszak művelődéstörténete, a település helytörténete, majd a fotótörténet azonos időszakainak ismertetése következett. Utoljára maradt a gyűjtés szempontjainak, módszereinek az átadása.
A gyűjtés során 80 családot kerestünk fel. Előtte egy héttel már ki volt plakátozva a gyűjtés a faluban, s mindenféle közösségi hírforrásokon keresztül kértük a helybéliek segítségét. A gyűjtés adatlapok segítségével folyt, párhuzamosan készültek a magnós interjúk és a helyszíni felvételek is. (Többen a tisztaszobából akasztották le a kiállítás idejére a féltve őrzött családi fotográfiákat.) A begyűjtött képeket csoportosítottuk, megállapítottuk, milyen belső törvényszerűségeket rejt az anyag, hogy ne kelljen külső szempontokkal megerőszakolnunk az anyagot. Ekkor került sor a szelektálásra, válogatásra is. (Csak kevés kép maradt ki technikai vagy tartalmi elégtelenség miatt.) A legtöbb kép a helybéliek mindennapjairól tudósított. Ez egy kicsit vitázott is Kunt Ernő véleményével, aki így írt: "...E parasztok megrendelte fényképek ugyanis mindig valamilyen közösségi vagy ilyen hatású eseményhez kapcsolódtak, s ezért nem maga a fényképezés volt az esemény. Általában az egyénnek, a családnak az életében beálló valamilyen fordulatot örökítették meg, avagy legalább jelezték, mennyiben funkcionális alkotások."(4)
Az ekkor gyűjtött s legnagyobb részükben mindennapi eseményeket (vagy eseménytelenséget) mutató képek számomra - Kunt nyilvánvaló igazsága mellett - azt is igazolták, hogy a paraszti közösségek koránt sem csak az éltükben beálló fontosabb fordulatokat fényképeztették le, de legalább ennyire fontos volt számukra az elért élethelyzetük dokumentálása, az állandóság érzetének fenntartása. Ezért volt feltűnően sok kép a disznójukkal, lovukkal, tehenükkel, aprójószágukkal együtt lefényképezett gazdákról, a tiszta udvar, rendes ház mozgalmát meglovagoló, dilettáns fényképekből. Ismerős az alaphelyzet, mert mindenki ott örökítteti meg magát, ahol valami büszkeségre lát okot, a nyaralója, kocsija, barátnője mellett... A Szadán fellelhető legkorábbi képek az 1890-es évekből származtak. Persze jócskán akadtak az emberi élet sorsfordulóit, ünnepi eseményeit dokumentáló fényképek is, esküvőkről, katonaságról, keresztelőről, temetésről...
A képekből részben időrend szerint, részben tematikai egységek alapján tablókat készítettünk, s gondosan installálva állítottuk ki a helyi művelődési ház nagytermében. A kiállítást látó és a folyamat egészébe is belelátó újságírónő írta, pontosan ráérezve a létrehozói szándékra: "...megváltozik jelentésük, ha az elérzékenyült családi emlékezet helyett a tárgyilagos dokumentáló szándék kezdi rendszerezni őket, s az albumból - a felvétele ideje, helye vagy témája szerint csoportosítva - tárlókba, kiállítási helyiségekbe vándorolnak... a sok esetleges, véletlen, a szűk családi kör számára készült pillanatkép együtt és rendszerezve történelemként, politikaként, néprajzként, szociográfiaként kezd viselkedni, s olyan szemléltető anyaggal ajándékozza meg az utókort, amilyet a legszorgalmasabb történész sem lenne képes egyéb forrásokból összegyűjteni..."(5) A látogatók sok örömöt szereztek nekünk, ahogy figyeltük önfeledt magukra csodálkozásukat. Életük egy-egy részét látták viszont a tablókon, eredeti környezetükből kiemelve, kellően megtisztelt formában, s ez nagyfokú érzelmi azonosulást váltott ki belőlük. Két nap múlva a kiállítást szétszedtük, minden darabjáról az adatlappal megegyező sorszámú reprodukciót készítettünk, majd az eredeti képeket, tárgyakat visszavittük tulajdonosaiknak.
A tábor mint forma, bebizonyította életképességét s biztossá tette, hogy hasonló formában neki lehet kezdeni a járás többi falujában is a gyűjtéshez.
A fotós falutörténeti gyűjtőtábor pedig precíz előkészítéssel, jó táborszervezéssel bárhol megvalósítható önmagában is.
A járási gyűjtés előkészítése:
A gödöllői és szadai gyűjtések tapasztalatai nyomán összehívtuk a vonzáskörzetünkbe (akkor még járás) tartozó települések műelődési ház igazgatóit, népművelőit egy megbeszélésre.
Itt ismertettük nekik a gyűjtés lényegét, megpróbáltam megértetni velük, hogy azon formák egyike, mely az ottlakók aktivizálása útján jelent többet mint a kívülről-felülről rájuk szabadított "szabadidős program" bármelyike... Megállapodtunk, hogy ki, hol, milyen módon kívánja a településén megcsinálni. Első feladatuk volt egy 3-5 fős munkacsoport létrehozása, kiknek fő feladatuk a helyi gyűjtés és az egész folyamat megszervezése volt. Nekik kellett megnyerniük a gyűjtés számára azokat, akik a konkrét munkát végezték, akik a családokat járták (iskolások, a művelődési ház különböző kiscsoportjainak a tagjai, fotósok, helytörténészek...).
Minden falu kapott egy kód-betűt és egytől végtelenig számokat. Erre nagy szükség volt a későbbiekben, amikor a közel 17.000 darab fénykép adatlapokkal együtt megérkezett a gödöllői művelődési központba. A betűvel és a számmal ellátott képről az adatlapja segítségével másodpercek alatt lehetett tudni kié, melyik faluból, mik az adatai, milyen történet kapcsolódik hozzá...
Ahol az előkészítő szakasz jól sikerült, ott az akció az egész falu ügye lett, s ennek megfelelő eredményt hozott, mind a mi számunkra, mind önmaguk részére, ahol kevésbé volt sikeres ez a fázis, ott kevesek magánügye maradt, s bár képek itt is összejöttek, hatásában nem mérhető az előzőéhez.
A gyűjtés:
Amint értesített a helyi munkacsoport, hogy készen állnak a gyűjtés megindítására, a helyszínen beszéltük meg a feladatokat, az alkalmazható módszereket, az ottani ütemtervet. A legváltozatosabb módokon gyűltek a képek. A módszertárban szereplő formák szinte mindegyike megvalósult, de nem egy helyen. Minden településen a helyi sajátosságok figyelembevételével a legkisebb ellenállás felé indultak el, s ezt az utat járták végig. Ez azt is eredményezte, hogy az összegyűlt anyag is nagyon változatos lett, tükrözve a gyűjtők eltérő szemléletét, hozzáállását, az általuk "érdekesnek" ítélt képek elhozatalában.
A szemléleti, tartalmi sokféleség azért jól érzékelhetően ugyanazt a célt szolgálta, s ugyanegy folyamatnak volt a része. Többezer példányban elkészíttettem az adatlapot, mely minden fénykép, tárgy, dokumentum "útlevele" lett. Tartalmazta az összes fontos ismeretet a képpel kapcsolatban (gyűjtő neve, a gyűjtés helye, ideje, a tulajdonos adatai, a kép adatai, leírása - méret, forma, készítés körülményei, a fényképész neve, kik vannak rajta, milyen eseményt ábrázol..., milyen történet kapcsolódik hozzá...).
Minden képhez tartozott egy ugyanolyan számot viselő adatlap. Ezek pontos kitöltését minden esetben ellenőriztem s jórészt ennek köszönhetően, elenyészően kevés volt a két év 17 ezer képe közül elkallódó, eredeti tulajdonosához vissza nem jutó. Ugyancsak az adatlap biztosította, hogy a fotó immár ne fosztódjék meg a hozzá kötődő szubjektív ismeretektől, s időlegesen elkerülve az elsődleges tulajdonostól, ne legyen "csak önmagában való kiállítási tárgy". Az adatlappal sok baj volt a gyűjtés során, sokan érezték felesleges nyügnek s ezer képnél kellett is írni eleget, de ez adott formát, tartást, értelmet az egész folyamatnak, ettől lett sajátosan azzá amivé sikeredett.
Éppen ezért már most felhívom a későbbi gyűjtők figyelmét, semmi esetre sem nézzék el ezek kitöltését. Nem érv az, hogy a átuljára úgyis rá van írva, ezer közül is megismerem stb. Falvanként eltérő mennyiségű képet gyűjtöttünk, 200 és 2000 közt ingadozott általában a darabszám. A mennyiség és a minőség nem minden esetben függött össze lineárisan, minden falu hozott valami meglepetést, olyat ami a helyi sajátosságok mellett a tágabb földrajzi környezet jellemzőit erősítette. Ebben a szakaszban minden település "magára maradt". Úgy gondoltam, hogy az előkészítés után minden falu a lehetőségeihez, ambicióihoz képest végezze a helyi családoktól való gyűjtést, hogy csak magukat dicsérhessék vagy okolhassák az összegyűjtött anyag láttán. Szadán összekovácsolódott kis csapatom a későbbiekben is együtt maradt, s néhány településen, ahol ilyen-olyan okok miatt nem ment úgy a gyűjtés ahogyan kellett volna, besegítettünk.
Amikor értesítettek az egyes településeken a gyűjtést szervező irányító népművelők, könyvtárosok, iskolaigazgatók..., hogy elkészültek, akkor kimentem, együtt értékeltük az összegyűjtött anyagot, kiválasztottuk, mi kerüljön a helyi kiállításra, mi maradjon ki.
A fényképek mellett iratokat, könyveket, bibliákat, igazolványokat, egyéb tárgyakat is hoztak anélkül, hogy erről előzetesen beszéltünk volna. Ők is ráéreztek arra, hogy a fényképen kívül mennyi tárgyban marad meg a család történelme. Jól kiegészítették a fényképkiállításokat.
Ezzel kapcsolatban érdekes volt megfigyelni, milyen bizonytalanok az emberek a fényképek megítélésében, érték-voltának megállapításában. Mint kizárólag a család érdeklődésére számot tartó, azon túl érdektelen dologként kezelik a fényképet. Tulajdonképpen a tárgyak, nem fotós jellegű anyagok behozatala is ezt tükrözte, mert mindenhol úgy adták nekik oda, hogy ha a falu történetéről akarnak kiállítást, akkor inkább vigyék ezt a régi újságot, könyvet, gránáthüvely-vázát... Végül is így a fényképek olyan tárgyak környezetében kerültek kiállításra, amelyek a korról, helyről, az ott élt emberekről valló fotók hatását csak erősítette.
Helyi kiállítások:
Az első átnézés után a kiállításra szánt képeket szétraktuk témák szerint s megnéztük, milyen sűrűsödési pontjai vannak, milyen belső rendezési elveket kínál. Mindig az összegyűlt képek témája, az egyes témacsoportokban lévő képek száma, milyensége határozta meg a kiállítások szerkezetét.
A tematikus csoportosítás után az egyes képek esztétikai, formai szempontok szerinti elrendezése következett. Tudni kell, hogy a falvak jelentős részében még soha nem volt ilyen jellegű (vagy bármilyen) igényes kiállítás, s az itt dolgozók számára a legapróbb dolog is újnak számított e téren.
Részben az egységes forma kedvéért, részben hogy az egyes falvakban vándorolhassanak azonos feltételek mellett az anyagok, egységesen 50x70 cm-es tablókat készítettünk mindenütt. A tablók címeit az emberi élet sorsfordító helyzetei, csomópontjai adták egyrészt, de a falu eseménytörténete is belejátszott. A tablók összeállítása után következett a legfontosabb: a képaláírások elkészítése. Informatív, minél több adatot, ismeretet adó szövegek készültek s kerültek az egyes képek alá, ezzel is segítve a közösségi "újra" felhasználást, befogadást. (Itt is nélkülözhetetlen volt az adatlap!)
Amint elkészültek a tablók, kerestünk olyan helyiséget, ahol meg lehetett rendezni a kiállítást. Nem volt könnyű feladat, szinte minden feltétel hiányzott. az egységes formátummal viszont lehetségessé vált, hogy egyszeri beszerzéssel mind a 17 faluban "csereszabatos" kiállítási eszközök (üvegek, grafikai kapcsok, paszpartok...), valamint azonos módszerek honosodhattak meg. Általában művelődési házak, iskolák, könyvtárak, tanácsi épületek adtak helyet a kiállításnak.
Ez a módszer még egyszer kamatozott, midőn egy év múlva a valamennyi település anyagából összeválogatott vándorkiállítás ismét visszatérhetett ugyanazokra a helyszínekre, ugyanazokkal a feltételekkel. Amikor annyira elkészült a kiállítás, hogy a falra kerülhetett, felkértük az adott település tanácselnökét, hogy nyissa meg azt. Ez részben biztosította - a meglévő társadalmi konvenciók értelmén - az ún. formális nyilvánosságot, de látszólagos fontosságot is adott egyes odalátogatók szemében az ügynek. Egységes meghívót terveztem minden helyre, csak a szövegnek a településre vonatkozó része módosult mindenütt, ezzel is hangsúlyozva, hogy a helyi esemény része egy nagyobb folyamatnak és nem csak egyetlen esemény. A helyi lakosokon kívül meghívtam minden érdekelt falu küldöttségét a megnyitóra. Ellentétben az általában rosszemlékű megnyitókkal, itt a protokoll szöveg után nem oszlottak szét a megjelentek, hanem hosszú időt töltöttek a képek nézegetésével, események felidézésével, rég elfelejtett emberek felidézésével. Ilyenkor értettem meg leginkább, hogy a deklarált cél: ismét a falu közös emlékezetének részévé tenni a családi albumokba került, s ezzel a személyes emlékezet tárgyaivá lett képeket - megvalósíthatóvá lett. Ennek mértékét, hatását, jelentőségét egy későbbi vizsgálattal lehetne kimutatni.
Az anyagok összegyűjtése, reprodukciók készítése:
A helyi kiállítások néhány hét nyitvatartás után bezártak. A teljes anyagot, adatlapokkal együtt beszállítottuk Gödöllőre. Valamennyi képről reprodukció készült, mely kettős funkciót volt hivatott ellátni:
- az eredeti képek visszaadása után a róluk készült nagyításokból állt össze a vándorkiállítás és a járási képeskönyv anyaga;
- az adatlap és a kép másolata bekerült abba a járási archívumba, amely csak új fényképekből állt addig. Itt mód nyílik arra, hogy a Galgamente története, néprajza, művelődéstörténete iránt érdeklődők használhassák.
Ajárási (összevont) kiállítás:
A településekről bekerült (egyszer már kiállított) anyagok egymás mellé kerülve újabb összefüggésekre tudtak rávezetni. A 17 ezernyi képből választottam ki azt a másfélezer eredeti fotográfiát, melyek a legjellemzőbbek voltak az adott településre, a legtöbb egyéni sajátosságot hordozták, s mégis (ekkora tömegben) bizonyos tendenciákra, típusokra oszthatók voltak.
Sikerült elérni, hogy a válogatás nyomán koncentráltan jelentkeztek mindazon sajátosságok, melyek már a helyi kiállításokon is felbukkantak, de térben-időben szétszórva, így csak azon kevesek számára észrevehetően, akik valamennyi falusi kiállítást látták. Az összevont kiállítás metódusában az emberi élet természetes folyamatát modellezte. (Születés, kisgyermekkor, iskolák, bérmálás, elsőáldozás, leányok, legények tablói, porték. Ezeket követték az esküvőkről, katonaságról, az egyedül maradt, férfi nélküli családokról készített képek, majd az ún. munkaképek, a mezőgazdaságtól az iparig, a legváltozatosabb helyeken és helyzetekben lefényképezett emberek szóló és csoportképei. Kronológiailag nem tartozott szorosan ide, de a faluról készült látképek, a nevezetesebb eseményekről, személyekről készített fotók is itt kaptak helyet, egy blokkban a néprajzi fotókkal, kuriózum számba menő fényképekkel. Végezetül a halálról, felravatalozott halottakról, temetésekről, gyászmisékről készült fotográfiák zárták a kiállítást.)
Természetesen az általam követett sorrend csak egy a lehetséges választások közül.
A legrégebben készült színezett talbotípia 1860 körüli, s szép számmal kerültek elő fotótörténetileg, kultúrhistóriailag-vizuális antropológiailag is értékelhető képek. Azonban elmondható, hogy ennek a vizsgálatsorozatnak nem is az eredménye, hanem a folyamata volt a fontosabb. Az akció, mely bebizonyította (elsőként akkor Magyarországon), hogy létezik minden településen, minden házban a családi (privát) fényképek által létrehozott és fenntartott szubjektív történelem, s ezek a képek, információk viszonylag kevés pénzzel, hivatalos források igénybevétele nélkül is összegyűjthetők. S ha módot adunk a visszacsatolásra, az eredeti közegben való bemutatásra, akkor az a csoport, ahonnan előkerült ez az anyag, újra hasznosítja, magáévá teszi, felhasználja csoport-tudatának, identitásának erősítésére. A lakótelepen megindítandó gyűjtés ettől szemléletében, folyamatában alig tér el. A kidolgozott módszerek, a feltárt források minden további nélkül ismét alkalmazhatók, ebben a nagyon eltérő közegben is. Lényegi módosulás csak a talált anyag kezelésében, a vizsgálat céljának meghatározásában, a prekoncepció kialakításában van. Ismertetem még az általam végzett gyűjtés utóéletét s aztán próbálok a lakótelep nyújtotta speciális szempontokra kitérni. Azért éreztem szükségesnek a már lefolytatott folyamat ennyire részletes ismertetését, mert ezek adoptálhatók, a helyi viszonyokra minden további nélkül alkalmazhatók s a legfontosabb, hogy mindenki, aki részt vesz a további gyűjtésben, légyen az szervező, gyűjtő vagy a fotográfiákat kölcsönző személy, pontosan lássa a folyamat jellegét, tágabb összefüggéseit is.
Az anyag további sorsa:
1984 januárban ért véget az összevont (járási) kiállítás. Szétszedtük s ugyanazokon a csatornákon ahogy összegyűjtöttük, az adatlapok segítségével visszajuttattuk a tulajdonosaiknak. Ez borzasztóan fontos! Minden további munkát veszélyeztet azaz általános gyakorlat, hogy egy kiállítás, egy akció csak addig fontos míg készen van, a további dolgokat mindenki sokkal lezserebben kezeli. Mi úgy dolgoztunk, hogy nem égettünk fel magunk után egyetlen hidat sem, s a későbbiekben vázolt folytatási lehetőségek bármelyikét megvalósíthatnánk a korábbi segítőinkkel. Abban is biztos vagyok, hogy sok családban megnőtt a kiállítást is megjárt fénykép ázsiója. Nálunk maradt valamennyi adatlap s ugyanannyi repró-negatív, melyről a későbbiekben tetszőleges számú nagyítás készíthető, bármilyen célra. A reprodukciókból választottam ki azt a 3-400 képet, mely nagyítás után a vándorkiállítás 23 tablójára került.
Az anyag összeállításában, gondolatmenetében követte a járási összevont kiállításnak az emberi életet modellező felépítését. A nagyításokból szerkesztett kiállítás ugyan elvesztette azt a sajátos ízét, hangulatát, amit a kis, rongyos, megviselt eredeti fényképek jelentettek, de nyert néhány új szempontot, pl. a képek nagyításával, méretével való fontosság-sugallást, kiemelést, az egész mellett a részletek kivágását, lényegtelen részek elhagyását...
Fogadtatása is érdekes volt azokban a falvakban, ahová visszavitték: az eredeti kis kép előtt éppen csak egy pillanatra megálló (gyakran rosszul látó és a kis méretben jelentéktelenséget is hivő néző) a gyakran 5-8-szoros nagyítás előtt önkéntelenül is megállt, szemlélődött. Neki az eredeti csak ugyanolyan volt, mint az ő saját, esetleg nem nagyon becsült családi képe, de a nagyított fotó, a kiállítási forma akaratlanul is fontosságot tételezett a számára. Számomra másolat, nekik pedig a kis kép módfeletti megtiszteltetése. Ennek okát vizsgálva, elsőként a birtokukban lévő, általunk is összegyűjtött képek méretét figyeltük meg. Leggyakrabban a 6x9 cm és a levelezőlap méret került a birtokukba, miután a helyi fényképészek technikai felkészültsége, az amatőrök felszereltsége, s nem kis mértékben a lefényképezett személyek anyagi lehetősége csak ezt engedte meg.
Csak az igazán sorsforgató helyzeteket tisztelték meg drága, nagyméretű, gyakran színezett fényképekkel, melyek aztán kivétel nélkül a családi otthon legfrekventáltabb helyeink bekeretezve, üeg alatt függött. Innen a nagyobb méretű képek öntudatlan tisztelete. A vándorkiállítást néhány hetes időtartamra lehetett kölcsönözni. Ennek menete már egy hagyományos kiállítás megrendezésével volt azonos, miután már csak a képek falra akasztását és megfelelő propagandáját kellett elvégezni, a többi készen volt.
A vándorkiállítással egyidőben egy Képeskönyv című kiadvány is eljutott a falvakba, melyek a legjobb 80 fényképet és a folyamat egészét 16 oldalon leíró szövegoldalt tartalmaztak s a gödöllői nyomdánkban készült ezer példányban. Szempont volt a szerkesztésnél, hogy lehetőleg minden falu szerepeljen benne, ugyanakkor a gyűjtés egészére jellemző tendenciák, vonulatok is hangsúlyt kapjanak. Minden falu - anyagi helyzetétől és a tanácselnök nagyvonalúságától függően - hozzájárult a könyv megjelentetéséhez, így támogatták közvetve nemcsak a kiadást, hanem a kétéves folyamat egészét. A nyújtott támogatás mértékének megfelelően bizonyos számú tiszteletpéldány került a helyszínekre, megoldva ezzel a kötelezőnek érzett reprezentációs kiadvány a helységről című feladatot is.
A folytatás lehetőségei:
- Elvégezhető egy település teljeskörű, minden családra, egyénre kiterjedő vizsgálata. Ekkor a számszerű eredmények, az összegyűlt fényképek statisztikai, kulturantropológiai vizsgálata, bizonyos szociológiai következtetések levonása válna lehetségessé.
- Több település (vagy egy néprajzi, tájegységi körzet) tematikus anyagának összegyűjtése. Példa lehet rá mondjuk a két világháború közti kulturális jellegű szervezetek képeinek vizsgálata (Kalot, Kalász, Soli deo Gloria, cserkész, levente...)
- Rétegvizsgálatok (például csak az iparosok, kereskedők fotóanyagainak feldolgozása, s esetleges összehasonlítása más települések hasonló rétegeivel vagy ugyanazon település más rétegeiből vett mintákkal).
- Az egy-egy területen működött hivatásos fényképész (vagy amatőr) életművének összegyűjtése...
- Más jellegű (nem falusias) települések fotóvagyonának feltérképezése. îgy szerepelhetnének itt a tanyák, kisvárosok, ipari centrumok, s ebben az esetben pl. a lakótelepek népességének fotóin keresztül történő vizsgálata. Minden esetben más és más cél-tételezés, hipotézis kialakítása szükséges!
Lehetséges hipotézisek, melyek igazolása (vagy elvetése) a vizsgálat célja:
- Érdekes kérdés, hogy a lakótelepekre költözött embereket milyen viszony fűzi múltjukhoz, az azokat megszemélyesítő tárgyakhoz (jelen esetben a fényképeikhez). Itt vizsgálni kell, hogy hol helyezkedik el a lakáson belül a képek zöme, számszerűségükben mit mutatnak, hogyan viszonyul a régi (hozott) képek és a már új helyen készültek aránya egymáshoz, a különböző generációhoz tartozó családtagok mennyire eltérően gondolkoznak, viselkednek ezekkel, illetve ha nincs vagy feltűnően kevés a képek száma, akkor mi történt velük...
- Vizsgálható, hogy a képek hordoznak-e valami általánosíthatót abban a kérdésben, hogy a lakótelepre költözők önként választották-e ezt az életmódbeli váltást, vagy rákényszerítették erre őket (pl. szanálással, lakóhelykijelöléssel...) Talán felfedezhető, hogy a mobilizációt önként választók, akiknek ez feltétlen előrelépést, pozitív irányú változást jelent, azok kevésbé kötődnek az eldobott múltjukhoz, régi környezetükhöz, mint azok akiknek önszántukból eszükbe sem jutott ez a lépés, s ez a fényképek számában, kezelésmódjában, megbecsülésében is tükröződhet...
- Összehasonlíható (esetleg) egy-egy azonos lélekszámú lakótelepi egység (pl. háztömb) és a közvetlenül mellette megmaradt hagyományos település-struktúrájú városrész a családi fényképek alapján...
- Megválaszolásra váró kérdés az is, hogy a lakótelepen tapasztalható, számtalan forrásból tudható eltávolodás, elidegenedés, behúzódás, elmagányosodás folyamata fékezhető vagy időlegesen megállítható-e egy ilyen, a legintimebb szférát érintő, de formájánál fogva mégis közösségi tettel?
- Alkalmasnak látszik ez a fajta kutatás olyan családi vagy egyéni életút vizsgálatára is, mely különösen érdekes abból a szempontból, hogy a huszadik század második felének, az ún. szocialista építésnek több millió emberre kiterjedő érvényű változását képes dokumentálni az időben egymás mellé sorakoztatott családi fényképek segítségével.
- Olyan vizuális bázisa is lehet ez a gyűjtés-feldolgozás-kiállítás- archiválás az ezután következő szociológiai kutatásoknak, mely a kérdőív, interjú, statisztikai elemzés stb. módszereken túli megerősítéseket, ellenvéleményeket tükrözheti...
- Nem elhanyagolható szempontként fotótörténeti értékeket is a napvilágra hozhat...
- Egy eddig még nem próbált forma segítségével ismét a lakótelepeken lakók problémáira lehetne irányítani a lankadófélben lévő társadalmi odafigyelést...
Ezeken kívül még számtalan megközelítés, feltételezés lesz lehetséges, tulajdonképpen annyi, ahány szakember - kellő empátiával - közeledik a témához.
Megpróbálom a továbbiakban összefoglalni mindazokat a forrásokat, módszereket, melyek a lakótelepi fotós múltkutatás során alkalmazhatók:
A módszerek lehetnek: egyéni, csoportos, intézményi keretekben alkalmazhatók.
Az anyaggyűjtést segítő módszerek: (Zárójelben megjegyzem, hoogy a most felsorolásra kerülő módszerek csak "étlapként" szolgálnak, minden gyűjtő azt és annyit használ fel belőle, amennyit a helyi sajátosságok, lehetőségei engednek.)
írásos:
1. Visszaemlékezések kérése írásban (irányított emlékezés) A kiválasztott embereknek olyan szempontokat adni, melyek segítik térbe - és időbe helyezni a gyűjtött fényképeket. Ezek vonatkozhatnak az előző lakhelyükre, életmódjukra, a költözés okaira, körülményeire...
2. Térkép készítése, melyen a különböző helyekről érkezett és most együtt lakó emberek útját követhetjük nyomon. (Ez egyébként a majdani kiállítás során is jól használható lesz!)
3. A lakótelep kialakulásával, növekedésével kapcsolatos sajtótermékek, kiadványok.
4. Helytörténetírói, krónikaírói pályázatra meghirdetni a téma egyes részterületeit. (így egy már meglévő, működő szervezeti formához lehet kapcsolni ezt is.)
5. A képek gyűjtése során előkerülő történetek, információk feljegyzése. Minden kép csak az adataival, történetével együtt forrásértékű!!!
Szóbeli módszerek:
1. Interjú (hangfelvétel) Megkezdése előtt beszéljük meg az interjú formáját, a minket érdeklő kérdéseket, hogy a lehető legkevesebbet kelljen közbekérdeznünk. A beszélgetés mindig a kérdezett adatainak felvételével induljon, mondja be nevét, lakhelyét, korát, a kérdező pedig a beszélgetés időpontját, helyét és a saját nevét. (Ezek a mindenkori azonosításhoz elengedhetetlenek.) A kérdések vonatkozhatnak a gyűjtött képekre és azon keresztül a képtulajdonos életútjára, vagy lehet egy megszokott életút interjú, ami utólag értékelhető, a képek ismeretében.
2. Felhasználhatjuk a valamilyen szinten csoportba, közösségbe rendeződött embereket, azaz ha működik valahol klub, közösségi helyiség stb., akkor ott szabadabban nyilatkoznak meg az emberek.
3. Felkereshetjük az egykor a lakótelepen élt, de onnan tovább költözött embereket. Itt nagyon érdekes vizsgálni, hogy milyen indítékok alapján, felfelé vagy visszafelé mobilizálódott. maradtak-e lakótelepi korszakából képek, dokumentumok, történetek?
4. Célravezetőnek látszik az iskolás korúak megnyerése. Egy-egy - a tanár útján - aktivizált osztály szinte az egész folyamatot képes végigcsinálni. A gyűjtés maga a tantervbe is beiktatható, kapcsolható egyes tantárgyakhoz.
5. Amennyiben nem tudjuk szervezési, anyagi vagy egyéb okokból az egész lakótelep, vagy annak egy nagyobb egységének teljeskörű gyűjtését elvégezni, úgy biztosítani kell, hogy a folyamat bármikor folytatható, szervesen kapcsolható legyen a valamikori teljeshez. Ebben az esetben próbáljuk meg pl. egy család teljes "fotóvagyonát" bemutatni, vagy az azonos helyről, rétegből származók rész-gyűjtését elvégezni.
6. Célszerűnek látszik a helyi társadalmi, kulturális élet meglévő formáihoz kapcsolni a gyűjtést. Használjuk fel a helyi nyilvánosság összes csatornáját, az esetleg meglévő kábeltévétől kezdve a helyi újságig, a tanácstagi, vöröskeresztes, népfrontos stb. szervezeti formákat. (Mindegyikből próbáljunk csak annyi hasznot húzni amennyit lehet.)
7. Eredményes lehet, ha a gyűjtés megkezdése előtt összeállítjuk azok névsorát, akik segítségünkre lehetnek akár úgy, hogy személyesen segítenek, akár úgy, hogy nagy anyaguk lehet. A velük való beszélgetés során valószínűleg újabb nevekhez jutunk, s így a lavinaelv szerint szélesedik azok köre, akit felkereshetünk.
8. Fontosnak tűnik, hogy még a gyűjtés megkezdése előtt hozzuk tudtára mindenkinek, hogy mit tervezünk. Minél szélesebb kört tudunk megmozgatni, annál garantáltabb a siker. A közönség tájékoztatásának formái: hirdetmény (faliújságon, hirdetőtáblán, liftben... (plakát, meghívó, szórólap, stencilezett ismertető, más intézmény programfüzete, újsághír, hirdetés, megállítótábla forgalmas helyen, kiállítás-előzetes (néhány kép, tárgy valamelyik kirakatban elhelyezve, megfelelő propagandának tűnik.) Egyéni beszélgetések, személyes kapcsolatok felhasználása, szóbeli bejelentés valamilyen más jellegű összejövetelen, esetleg működő hangosbemondó, üzemi, kollégiumi, iskolai rádió, az említett kábeltévé, aktívák, pletyka, szóbeszéd (informális csatornák), postás, díjbeszedő, újságkihordó, közértes, kocsmáros...
9. Mit gyűjtsünk?
- Családi fényképeket, függetlenül attól, mikor készült, mit ábrázol, milyen állapotban van, mekkora méretű stb. A képek fontosságukat csak részben hordozzák önmagukban, jelentéktelennek tűnő fotográfiák nyerhetnek különös jelentőséget egy szakértő kezében, avagy az összegyűlt többi képhez való viszonyában. Ezért ismétlem meg, hogy lehetőség szerint minden fotót gyűjtsünk össze egy-egy helyen, legfeljebb az ismétlődéseket, a lényegtelen eltérést mutató ariánsokat ne kérjük kölcsön. Később részletesen foglalkozom majd vele, de nem árt itt is megjegyezni, hogy minden kép hátára ceruzával sorszámot írunk s ugyanezt a számot kapja az adatlap is, melynek pontos kitöltése a helyszínen minden további munka alapfeltétele! A képek készülhetnek papírra, fémlemezre, üegre, porcelánra, textilre, lehetnek színesek, színezettek, fekete-fehérek, lehetnek önmagukban vagy többedmagukkal keretben (ez esetben nem szabad szétszedni őket, hanem az egész egy adatlapot kell kapjon, amin részletezni kell balról jobbra az eltérő képeket), vagy szólóban, vagy családi albumba beragasztva. (Ilyenkor a helyes eljárás: az album kap egy adatlapot, majd oldalanként balról jobbra ismertetni az adatlapokon a fényképeket.)
- Negatívokat, ami lehet: üveglemez, celluloid, papír alapanyagú, egyes lemez vagy tekercs formájú. Az adatokkal ugyanúgy kell bánnunk, mint a fényképek esetében. Itt fontos szabály, hogy azonnal készítsünk másolatot a negatívról s azt forgassuk, ne az eredetit.
- Fényképet és a hozzá tartozó negatívot. így a legteljesebb az általunk gyűjtött dokumentum.
- Alkalmazott, felhasznált képeket. Könyvbe ragasztott, tányéron, medálon, egyéb helyeken található fényképek. Az eljárás a családi fotónál ismertetettel azonos, de fel kell tüntetni a hordozót és annak esetleges külön történetét is.
- Sztereó képeket nézővel együtt.
- Diapozitívek
- Személyes vonatkozású képeslapok. Itt jegyzem meg, hogy a fotóknál, képeslapoknál is, nem csak a képes oldal az érdekes, hanem a hátoldal is. Régi képek verzóin a fényképészek hirdetései, a tulajdonosok dedikációi, utólagos ráírások jelenthetnek értéket, de ugyanígy a képre ráírt szövegek is érdekessé tehetnek egy képet. Begyűjthetünk egy-egy régi fényképezőgépet a tartozékaival együtt. Itt is nagyon fontos, hogy a történet kísérje a tárgyat.
- Albumokat, fényképtartókat, kereteket, fényképek elhelyezésére szolgáló installációkat...
- Sajtótermékeket, mely az illető családdal, az egykori vagy mostani településsel kapcsolatos.
- Információkat, visszaemlékezéseket, hangfelvételeket...
- Tárgyakat, melyek a család történetét képesek dokumentálni.
A fényképek azonosítása:
A felvételeken levő dolgok, események, személyek sok mindent elárulhatnak egy képről, de ez csak töredéke az egésznek. Minél több az információnk egy-egy képről, tárgyról, annál nagyobb számú a kapcsolódási pontok száma, amelyeken keresztül egy fotó érdekessé válhat. Itt utalok vissza az előző részben a szubjektív történelemről és az elsődleges fényképtulajdonos közvetlen ismreteiről írottakra. Az alábbiakban ismertetett adatlap-séma stenciles sokszorosítás útján készülhet. Fel kell mérnünk az általunk végzendő gyűjtés teljes körét, s annak megfelelően kell a készülő adatlapok számát megállapítani. Egy-egy családra átlag ötven adatlapot számoljunk. Ebből minden gyűjtő kapjon elegendő mennyiséget, s már előre számozzuk be az adatlapokat, hogy majd az kerüljön a gyűjtendő kép hátuljára. így elkerülhetjük, hogy véletlenül azonos számú képek és adatlapok készüljenek. Az adatlap tartalmaz olyan rovatokat, amit helyben, a gyűjtés, beszélgetés során kell kitölteni és olyanokat, melyek utólag, a családtól való távozás után is kitölthetők. nagyon lényeges dolog, hogy a gyűjtést vezető, koordináló személyek közül egy ember mindig, minden gyűjtés után vegye át a képeket az adatlapokkal együtt s még a gyűjtő jelenlétében ellenőrizze a számbeli megfeleléseket és az esetleg hiányzó információkat.
Adatlap nélkül nem semmit az egész!!!

Adatlap
A kép ideiglenes sorszáma (ugyanezt írjuk a kép, tárgy hátára ceruzával)
..........
A gyűjtő neve:..........................
A gyűjtés időpontja:....................
A kép tulajdonosának a neve:............
Lakcíme:...........
Mikor készült a kép? ...................
Hol készült a kép (tárgy)?..............
Ki készítette?..........................
Kit (mit), milyen eseményt ábrázol?.....
........................................
........................................
A képpel kapcsolatos megjegyzés, történet, dedikáció stb.(ha hosszú, akkor az adatlap hátsó, üres oldalára jegyezzük!)
........................................
........................................
Hozzájárul-e a tulajdonos a kiállításhoz, reprodukáláshoz (megfelelő válasz aláhúzandó): igen - nem
Visszakéri-e a tulajdonos vagy megelégszik a reprodukcióval? visszakéri: igen - nem
(Mindezeket úgy kell arányosan elosztani az adatlapon, hogy jusson hely minden rovat kitöltéséhez. ide jegyezzük azt is fel, ha a képpel kapcsolatban magnófelvétel, írásos visszaemlékezés készült, ha a kép valami egyedi sajátossággal bír...)
A gyűjtés megindítása, lefolytatása az első részben, a falusi fotós múltkutatás ismertetése során leírt metódus szerint képzelhető el. Az ott ismertetett módszer előnye, hogy a gyakorlatban kipróbált, sikert hozott, s az egymást követő fázisok szervesen épülnek egymásra. Nyilván elképzelhető más megközelítés is a helyi sajátosságoknak, képességeknek megfelelően.
Egy nagyon fontos dolgot azért tartsunk be: a begyűjtött képek, forrásanyagok értékelésére, felhasználására, a kiállítás megrendezésére kérjünk fel hozzáértő szakembert!
Amennyiben ezen írás alapján valahol gyűjtés indulna, úgy a személyes segítségünket is felajánljuk. Részben a tapasztalatok átadása, módszertani, egyéb segítség végett, másrészt hogy az esetleg egyidőben, egymástól függetlenül elinduló akciókat összehangoljuk, anyagi, egyéb segítésüket megpróbáljuk megoldani.
Budapest, 1987. augusztus 23.
Kincses Károly fotómuzeológus
Magyar Színházi Intézet (Budapest I., Krisztina körút 57.) 755- 966/902 m.
Péterfi Ferenc népművelő
Országos Közművelődési Központ Módszertani Intézete (Budapest I., Corvin tér 8.) 151-048

Lemezújság archívum

Közösségfejlesztés