Lemezújság archívum

Cím:	A közösségfejlesztés további magyar sajátosságai
Szerző:	Vercseg Ilona
Folyóirat:	PC Lemezújság
Állomány:
Év:	1989
Szám:	15.sz.
Oldalszám:
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	közösségfejlesztés, közösség, fejlesztési folyamat
Megjegyzés:	m~gys115.pcl m~gys215.pcl m~gys315.pcl
Annotáció:

Vercseg Ilona: A közösségfejlesztés további magyar sajátosságai
Korábbi tanulmányunkban (Varga A. Tamás-Vercseg Ilona: A közösségfejlesztés hazai sajátosságai) megkezdtük a települések társadalmi fejlesztése érdekében kifejtett gyakorlati munkánk elemzését, melyhez a felgyorsult társadalmi folyamatok újabb felismeréseket szolgáltattak. Viszonyítási pontunk, melyhez képest magyar állapotokról beszélhetünk, az előző tanulmányban már hivatkozott amerikai és nyugat-európai szakirodalom. A fejlett országok közösségfejlesztését a miénktől eltérő történelmi-gazdasági-társadalmi környezet hívta életre, s ha e különségek ellenére azonos törvényszerűségek is hatnak az ún. tömegtársadalmakban - pl. atomizáció, információbőség- és hiány, a hatalmaknak való kiszolgáltatottság stb. -, mégis elmondható: a kelet-európai diktatúrák sajátos társadalmi állapotokat hoztak létre, melyek a nyugatihoz képest a hazai közösségfejlesztést is bonyolultabb, komplexebb szituációkba hozzák. A hazai közösségfejlesztés nem egy-egy probléma megoldására szorítkozó közösségi cselekvés, hanem a szinte megbénult helyi társadalom egyik "újjáélesztési" kísérlete.
I. Hazai sajátosságok
1. Még egyszer a hatalomról
A hatalom fejlesztési folyamatban való részvételéről már írtunk, de korántsem merítettük ki teljesen a témát. Most a "természetes vezetőkről" kell először szólnunk, akik valamilyen módon, előbb vagy utóbb - van, aki csak 1987-ben - "exponálódtak" a közéletben, esetleg hatalomra is kerültek. Működhetnek-e továbbra is természetes vezetőként? "Természetes vezető"-nek azt az embert gondoljuk, aki mintegy összefoglalja és megszemélyesíti egy közösség normáit, íratlan szabályait, s akit a többiek - leggyakrabban kimondatlanul - elfogadnak vezetőjüknek, akinek kikérik véleményét, követik döntését, stb. A székhelyközségről leválni akaró társközség akaratát az ilyen emberek fogalmazzák meg és juttatják érvényre. Az általános iskolát, vagy legalább az alsó tagozatot visszaperelő közösségi folyamatot ők indítják meg és végig ők vezérlik. Kérvényt fogalmaznak, aláírásokat gyűjtenek, hivatalokban kilincselnek, felveszik a harcot a helyi hatalmasságokkal, kikerülik a hivatalos utakat, patrónusokat szereznek, "felmennek a miniszterhez" - agitálnak, érvelnek, veszekszenek: exponálják magukat. Nem törődnek bele a változtathatatlannak tűnőbe. És győznek. S ha ezután a kiharcolt önállóságban berendezkednek, funkciót vállalnak és nem húzódnak vissza a magánszférába, akkor a többiektől elszigetelődnek, s lényegében egyedül maradnak.
Az iskola, a tanács újra helyi. Tanácselnök, iskolaigazgató kell. Ki legyen az? Kik jöhetnek szóba a kis falvak helyi társadalmaiban? Az értelmiségiek nélkül maradt helységekben, ahol a lelkész, az orvos, a tanító, a tanács is körzetesített? Ahol már az érettségizett ember is értelmiséginek számít... Nincs jelentkező. De ha valaki elvállalja, s netán az, aki kijárta, annak ezerszer is jaj! Karrierizmussal, önzéssel vádolják, azzal, hogy "minden szentnek maga felé hajlik a keze", hogy "kicsinálta magának" és többé már nem számít természetes vezetőnek. Ilyen a hatalom természetrajza még 1990 Magyarországán is. Hatalom és önzetlenség, hatalom és tisztesség ellentétes fogalmak. S megbocsájthatatlan, ha valaki fölülkerekedik. Mert a vezető fönt van és nem elöl.
Öket sem kíméli jobban a közvélemény, mint a nem újkeletű helyi vezetőket, akik végigasszisztálták a leépülés teljes folyamatát. Gyakori élményünk, hogy a helyben született vezető hitelesnek tűnik számunkra. Ismeri a községet, az embereket, a problémákat és azonosul is övéivel. Csakhát - lehetőségei erősen korlátozottak, ő maga is kiszolgáltatott. Gyakran kerül olyan helyzetbe, amikor magyarázkodni kényszerül: mi miért nincs, miért kell ennek vagy annak így és így történnie, stb. Hiába kér megértést, hiába magyarázza, hogy ez nem az ő döntése, nem kap megértést és nem mentik fel a felelősség alól. Pedig ő szentül hiszi, hogy külső emberrel még rosszabbul járna a falu, s ez igaz is. De ezzel csak ő vígasztalja magát, más nem. Számon tartja eredményeit, sikerrel végződött harcait, és tudja: nélküle még ennyije sem lenne a falunak. Ám a lakosság nem viszonyít-mérlegel, helyzete romlásáért a helyben megjelenő hatalmat teszi felelőssé. Egyhelyütt pl. becsukták a könyvtárat, mert a régi könyvtáros már nem vállalta a kijárást azért a kis pénzért. A könyvtár sokáig zárva tartott, mert helyben nem akadt jelentkező, majd elvállalta egy nyugdíjas férfi, aki korábban a tanácselnök volt. Végigcsinálta az iskola körzetesítését, a közigazgatási összevonást. Nem értett egyet vele, tiltakozott, de aztán csak beadta a derekát. Ugy látta, hogy nem tud ellene tenni. De nem mondott le hivataláról, s így nem is határolta el magát e döntésektől. Ez az ő bűne, amit nem tud megbocsájtani neki a mára már szinte teljesen leépült, elöregedett, magára maradt falu. S miután két és fél évi szünet után ő, mint nyugdíjas, elvállalta a könyvtárosságot, hogy csináljon valamit, ismét a megfogalmazódó ellenérzések kereszttüzébe került. "Már megint ő!" "Úgy kell lelőni!" "Mást nem hagy szóhoz jutni!" Védekezik. Elmondja a fejlesztőknek, hogy mit is tehetett volna? És ha otthagyja a tanácsot, a pártot? Hova mehetett volna? Hagyja ott a falut? Igen, ebben a kis faluban a szinte egyetlen kiemelkedési lehetőség, "mobilizációs csatorna" a közigazgatási- és a pártvonal volt. Valóságos istencsapása, ha itt valaki ambíciókkal születik és nem elégszik meg azzal, amit föntről ide szántak...
A fejlesztőnek nagyon alaposan meg kell ismernie a véleményformálók, a nagy egyéniségek közösségi szerepét és vigyáznia kell, hogy ki mellett köteleződik el, mert ez a további együttműködést komolyan befolyásolhatja, sőt meg is gátolhatja. S később, ha már sikerült elfogadtatni magát, tehet azért is, hogy a közösségnek nagyobb rálátása legyen a társadalmi viszonyokra, melynek hatására más megvilágításba helyeződhet egész korábbi életük, s benne függőségi viszonyaik is.
2. Az "érdemleges véleményű emberek"
Az egyik faluban így igazított minket útba valakihez egyik beszélgetőpartnerünk: "Hozzá menjenek, ő egy érdemleges véleményű ember!" A véleményformálók, a "jelentős másik"-ok, a számottevő személyiségek a fejlesztői folyamat fő motorjai. E szerepkört egészen addig csak pozitív értelemben használtunk, amíg nem találkoztunk olyan emberrel, akire minden tekintetben állt ez a jellemzés s mégis: gátja lett a közösségi cselekvésnek. Ez az ember számos kitűnő tulajdonsággal bír: stabil, múltba gyökerező, de nem avitt értékrend, állandó tájékozódás, olvasottság, saját sorsának elemzése, megértése, kiutak keresése, folyamatos vállalkozói magatartás a háztájiban stb. jellemzi őt. Sokan fordulnak hozzá tanácsért, szavára hallgatnak. Legszebb éveiben, évtizedeiben azonban arra kényszerült, hogy képességei alatt éljen, s miután ezt átlátta, megkeseredett, semmiben nem bízó emberré vált. Eljön ugyan a nyilvános beszélgetésekre - kiváncsiságból vagy mégis reménykedik titkon? -, de megnyilvánulásaival nem hogy építené, ellenkezőleg, rombolja az amúgy is nehezen bontakozó cselekvési kedvet. Az egyik ilyen beszélgetés alkalmával egy "jött-ment", vagyis betelepült azt mondta: milyen jó lenne, ha a falu északi végén, a vizimalom romja mellett horgásztavat létesítenénk, mert az a hely éppen arra való. "Hiszen régen is az volt ott!" - kiáltott fel örömmel a mi emberünk és néhány másodpercig az emléktől és az ötlettől felkavarva elrévedezett. A többiek rajta felejtették a szemüket és vártak. "Lassan minden kitalálódik újra" - mondta ő, de aztán rögtön azt is hozzátette: "Úgysem lesz belőle semmi..." S ezután már hiába hangzott el néhány erőtlen támogató megjegyzés, a fejlesztő világosan látta, hogy - legalábbis egyelőre - ezt a témát ejteni kell. Nyilvánvaló, hogy az ilyen dolgok sorsa nem pecsételődik meg egyszer s mindenkorra, hogy idő kell, amíg ezt
az ötletet meghányják-vetik egyedül, otthon, társaságban, majd a falu nyilvánossága előtt - mégis, az ötlet felvetődésének pillanatában jól jött volna a legfőbb véleményformáló pozitív hozzáállása. Különösen akkor, ha még nem alakult ki az első közös tevékenység terve, s ha már a sokadik ötletet veti el az "úgyis hiába" életérzésű ember.
Nem lehet receptet adni arra, hogy ilyen helyzetben mit tehet a fejlesztő, de az biztos, hogy nem szabad erőszakoskodni, rábeszélni, hogy ez milyen jó ötlet volt, stb. Csak az a cselekvés válhat közösségivé, amelyet sokan akarnak és belülről akarnak. Várni kell, türelmesnek kell lenni, újra és újra próbálkozni kell és közben folytatni kell az egyéni beszélgetéseket - ennél okosabbat pillanatnyilag nem tudunk ajánlani.
3. A közösségfejlesztés ma még - mint azt egyik kollégánk találóan mondta - sok tekintetben hasonlítható a restaurátor munkájához. Mozaikokként szedjük össze kultúránkat, történelmünket, építjük fel emberi méltóságunkat. De mivel nincs képünk az egészről, gyakran a vágyak rendezik a múltat és jövőképet. Ezért vigyázva és felelősséggel kell gondolkodnunk és cselekednünk.
4. A fejlesztési folyamat előrevivője a konfliktusosság. A szovjet típusú rendszer évtizedekig a konfliktusmentességre törekedett. A gazdaságtól a kultúráig a társadalmi élet minden területét centralizálta, az öntevékenységet és mindennemű kezdeményezést kiiktatta a társadalmi gyakorlatból. Igy a konfliktus az ellenállás szinonimájaként eleve pejoratív értelmet nyert, következésképp nem is alakultak ki azok a készségek, képességek, technikák, melyekkel a konfliktust kiváltani, kezelni, eltűrni és megoldani lehet. Mivel az egyéni- vagy csoportérdek létjogosultsága egyáltalán is megkérdőjeleződött, nem alakulhatott ki az érdekérvényesítésnek gyakorlata sem, amelyik mindig konfliktusokat vált ki és azok megoldására kényszerít, s mely folyamat maga a fejlődés. A mai konfliktus"megoldás" nagyjából abban áll, hogy az emberek jó darabig tűrik, tűrik szomszédjuk, főnökük agresszióját, majd jól kipakolnak és viselik "lázadásuk" következményeit, legsúlyosabb esetben továbbállnak, felmondanak.
A konfliktusok felvállalásához és eredményes kezeléséhez a fejlesztők sokban hozzájárulhatnak. A problémák tárgyszerű kezeléséhez információk kellenek. Az informáltság a biztonság nyugalmával jár, mert csökkenti a tanácstalanság-okozta bizonytalanságot. A közösségi fellépés az elszigeteltséget, a "magányos lázadó" hálátlan szerepkörét oldja fel. S ha mindez a helyi nyilvánosságba emelődik, megteremtődik a helyi társadalom védelme és kontrollja is. A siker pedig megerősít egy konstruktív társadalmi magatartást.

II. A közösségfejlesztés, mint szemlélet
Jelenségekhez való hozzáállásról szól a következő rész, s ha a jelenségek felsorolása elkerülhetetlenné is teszi az általánosítást, bízunk benne, hogy a jelenségek okainak és önellentmondásainak felsorakoztatása viszont árnyalja a képet.
1. Az emberek igenis sokat tudnak, de az egyéni tudások sajnálatos módon nem válhattak az önértékelés és az élettevékenység mások által is elismert, méltányolt forrásává. Társadalmunkban az egyéni tudás leértékelődött és tudásunkra, véleményünkre szinte senki nem kíváncsi. Első közösségszervezési munkánk legnagyobb rácsodálkozása éppen az volt, hogy az ún. egyszerű falusi emberek mi mindenhez értenek. Sejtettük mi, hogy az egyéni tudások társadalmi hasznosulása nagyon csekély, éppen ezért is kezdeményeztünk feltárást, de az elsődleges célunk az öntevékenység sugalmazása volt. Ám a kérdésünkre kapott válaszok minket is zavart-boldoggá tettek bőségükkel. Aki fellapozza valamelyik kalendárium "Tanítana-tanulna" rovatát, elálmélkodhat, hogy az antennarendszer kiépítésétől a japán kultúráig, a sárkányépítésig mi mindenhez nem értenek az emberek. Ez nem fér bele az "egyszerű falusi ember" sztereotípiájába. Egy idős férfi egyszer így méltatta halott feleségét: "Az én feleségem univerzális volt. Jó édesanya volt, nagyszerűen főzött-sütött, savanyított, befőtteket tett el, a lakás mindig tiszta és otthonos volt, minden nap tiszta ruhát vehettem fel, varrt, állatokat tartott, gyönyörű konyhakertje volt, a házunk előtt mindig virultak a virágok, mégis: városi rokonaink szemében csak lenézett egyszerű falusi asszony volt."
Az emberek maguk is úgy vannak saját tudásukkal, hogy már nemigen becsülik. Ha hozzáértésüket értékeljük, meglepődnek. Nem szoktak méltatáshoz. Ugy vannak vele, mint régi tárgyaikkal. Egy remek tanárnő mesélte nekem, hogy az ő feladata az értékek felismertetése. A parasztok régi használati tárgyaikat felvitték a padlásra, és mikor a falukutatók keresték, odaadták, mint kacatot. A tanárnő megkérdezett egyszer valakit: "Miért adja oda? Ez szép is, emlék is és nagyon értékes!" "Jé, ez szép? Akkor nekem is kell!" S örülnek tudásuk visszaigazolásának is, ami szinte érzékelhetően növeli méltóságukat.
De ez inkább a középgenerációkra jellemző. Az idősek lába alatt még van talaj. Gyakran szinte dicsekvésnek hat a megnyilatkozó önérzet: "....bizony ám! Ilyen ember voltam!"
Az emberek zavarba jönnek, ha a véleményüket kérdezik, mert azt eleddig nem kérdezték, sőt, véleményük megtartására szólították fel őket. Önállótlanságra szocializáltak valamennyiünket. A felülről kinyilvánított társadalmi eszmény a társadalomba jól beilleszkedő, szorgalmas, engedelmes és hasznos polgár képe volt. Az iskolák beilleszkedésre és nem kiteljesedésre, végrehajtásra és nem alkotásra készítettek fel, sőt, egyáltalán nem tűrték a sorból bármilyen értelemben kilógó gyerekeket. A munkahelyek nem építettek a "nehéz" emberekre, a gegmenekre, ellenkezőleg, elbántak velük - kizárták, megszégyenítették, lehetetlenítették őket. A "szines egyéniség" mellé a bolondos, furcsa ember szinonimái kerültek. Az engedetlen ember szabados, kezelhetetlen, lázadó, sőt, a rendszer ellensége, renitens, izgága. S indokolt-e a múlt idő?
"Minden ember behelyettesíthető". A mindannyiunkba besulykolt áligazság elfedte az igazságot: ez a rendszer az embert csak mint munkaerőt hajlandó kezelni, emberi mivoltában nem szólítja meg. Mint munkaerőt feléli, s ha elértéktelenett, félredobja.
A vágyainkat mérsékelték, világunkat beszűkítették. Kis lakás, kis autó, kis telek, kis ország, kis boldogság. A világ a lakóhely és a munkahely által határolt terület.
A társadalom műveltségképe elvont volt és elszakadt a hétköznapi élettől. A tudományos-technikai forradalom közelgésével "fenyegetett" ember a magatermelte gyümölcsökkel, maga hímezte párnákkal, maga nevelte állatokkal, maga építette házzal csak alul érezhette és meghúzta magát. "Az eszményi ember közösségi." És mit tettek a közösségekkel? Az államosítással, kampányokkal, bebörtönzésekkel megfélemlített és "átnevelt" ember magányba húzódott és önzése felerősödött.
Az új hit megbontotta a régieket, de nem épült fel. Összezavarodott társadalomkép, bizonytalan kötések, szervetlen koncepciótöredékek, zavaros értékrendek foglyaivá váltunk.
S mégis: mindezek ellenére az emberek vágynak az önkifejezésre, s hol tisztább, hol torzultabb formában, de eleget is tesznek e belső késztetésnek. Úgy tűnik, hogy az ember valóban alkotásra termett lény.
2. Sajnos mégis keveset tudunk.
Tudásunk: történelemszemléletünk, világnézetünk (legyen az vallásos vagy marxista) szaktudásunk stb. nem folyamatosan karbantartott, korszerűsített tudás. Valamikori alapismereteket erősített és szűkített gyakorlattá a rutin. A megszakított folytonosság lehetetlenné tette a közös történelem kollektív feldolgozását, fél- és áligazságok, hazugságok, hiedelmek és mozaikok alkotják történelmi tudásunkat. Az ún. szocialista világnézet jelszavak halmaza, a vallásos világnézet - a valamikori - pedig sokaknál múltszázadi jelentéstartalommal bír, mert folyamatos modernizálására gazdájának nem volt módja. Ezért gyakran el is hagyta. Az elsőgenerációs vallásos nemzedék pedig most teszi első lépéseit.
Elmondható, hogy - és elsősorban a vidéki - emberek nem ismerik a lehetőségeiket és lehetőségeik alatt élik életüket. Nem az emberiség vagy a kor, hanem saját társadalmunk lehetőségei alatt. Az ország apró, zárt világok hierarchizált halmaza. Tér-, idő-, generációs-, szakmai-, etnikai és még ki tudja, milyen zártságok jellemeznek minket. Nincs vagy alig van átjárás e zárt világok között.
Nincs vagy alig van kitekintés, kapcsolat a megyén túl, de még az országon belül is kevés, nemhogy külföldön (ld. egynyelvű nép!) A vidéki ember szinte röghözkötött - konfliktusait, szakmaváltásait nehezen oldhatja meg lakóhelyváltoztatással, a ház - az életmű! -, vagy épp a szolgálati lakás köti. Nemegyszer tapasztaltam, hogy a dunántúli ember szinte úgy beszél az Alföldről, mint ha az külföld lenne, és fordítva. Ez persze minden országban előfordulhat, Franciaországban is él pl. ez a jelenség, de talán ott más jelenségek nem erősítik fel zártsággá.
Ki vagyunk játszva egymás ellen, s nem tegnap óta, s nem is 40 éve. A divide et impera hagyományára és mai gyakorlatára gondolunk. A nemzetiségek egymásra haragszanak, falu a városra, egyik szakma a másikra, az iskola a szülőkre, a művelődési házra, a könyvtárra, a szülők mindegyikre, a mezőgazdaságiak a gyári melósra vagy a városi értelmiségiekre, az ipar a mezőgazdaságra, Szabolcs megye Hajdura, öreg a fiatalra stb.) Sokaknak nincs ismeretük a másik világokról és ezért nem értik egymást. Sem értelmileg, sem érzelmileg nem válik átélhetővé a másik világ. Nem is lehet persze és nem is kell mindent befogadni, csak a környezetünkből táguló köröket. De a szemléleti nyitottság, mint olyan, nagyon fontos lenne. Nem csak jobb közérzetünk érdekében, hanem hogy baj ne származzék egymás nem-ismeréséből, ha a politika különösen rájátszik erre.
A korosztályi zártságot egyenesen tragikusnak érzem. Fiaink és nagyszüleink világába nincs átjárás. Ismét francia példa. Ott a gyerekeket sokkal nagyobb önállóságra nevelik és nem szégyen, ha a szülőnek még van elvárása a saját életével kapcsolatban is. Ennek persze megvan a gazdasági háttere is. A mi gyerekekhez való viszonyunk ebben a tükörben szinte beteges. A leszűkített (pl. 52 nm-es) terek összkomfortja és lehetőségek nélkülisége, a fokozott védelem az önállótlanság melegágya. Gyerekeinket szinte betegesen védjük, feláldozzuk magunkat értük, de nem feltétlenül tesszük őket cselekvőképes, magabíró emberekké. S mások gyerekeit már nem szeretjük. Ki ne tapasztalta volna, hogy[ viselkednek a villamoson az utasok, ha általános iskolások szállnak fel? S a gyerekek, mihelyt tehetik, elzárják magukat a felnőtt társadalomtól, amelyik fokozódó idegenséggel figyeli és ítéli meg őket.
Mi szükséges egymás megértéséhez? Pl. információk, kitágult világok, a másság megismerése, kezelni tudása, átjárások a kultúrák között. S egy másfajta gazdasági rend, mely kitermeli azt a nyitott szemléletet, melyben a megmaradás feltétele az egymásrafigyelés és az együttműködés. S az a világ sem nélkülözi az irígységet, a rosszindulatot, de nem teszi szinte kizárólagossá. A verseny a jót, az alkotókészséget is felszínre hozza, s ez világunkat remélhetőleg elviselhetőbbé teszi.
Az információkról. Azt tapasztaltuk, hogy az információk nem feldolgozottak és nem helyiek. Közhely, de változatlanul érvényes: túlinformáltak vagyunk számunkra távoli dolgokról, de az életünket közvetlenül meghatározó jelenségeket nem értjük és megértésükhöz nincs elég információnk. Éppen itt van a fejlesztésnek óriási szerepe, de nem abban, hogy közvetlenül információkat adjon, s ezzel a saját szerepét erősítse, hanem abban, hogy megadja a tájékozódási pontokat és "megtanítson" önállóan tájékozódni. És nem hiszünk a kis lépések logikájában. Bátran kijelenthetjük, hogy minden esetben sikerült a legkorszerűbb megoldást rendelni valamely helyi probléma megoldásához (pl. számítógép használata a tájékozódásban, kiadványszerkesztésben; kábeltévé kiépítése és működtetése).
Mindannyian rosszul tűrjük a bizonytalanságot, de megszűntetésére-csökkentésére még keveseknek vannak konstruktív válaszaik. Az önállósulás, a vállalkozások bátorítása terén szakmánknak nagy szerepet kell vállalnia.
3. Az emberek tudnának jók, legalábbis jobbak lenni, ha lehetne. Ezt bizonyítja az idegenekkel való nyájasságuk is, miközben szinte pokollá teszik egymás életét. Nekünk az emberekben lévő jóra kell építeni, azt kell érvényre juttatni. S ha sikerül kiderítenünk, mi az, amire egy helyi társadalomban tudás és megvalósításához erő és akarat van, sikerülni fog felszínre hozni a jót.

III. A közösségfejlesztés, mint módszer
A fejlesztési folyamatot részleteiben már többhelyütt leírtuk, itt most vázlatos érintésére van csak szükség, hogy egyes szakaszait kiegészíthessük néhány fontos új szemponttal.
A megismerési folyamat mindig beszélgetésekkel és a településre vonatkozó dokumentumok tanulmányozásával kezdődik.
Az "érdemleges véleményű" emberekkel való beszélgetés először egyenként, a családi körben történik. E beszélgetések fő meghatározója az intimitás, a családi közérzeti tényezők. Ilyenkor beszélgetőpartnerünk úgy magyarázza az életét, ahogyan akarja, s azt a fejlesztő számára hitelesíti vagy sem a családi miliő. Partnerünk e beszélgetésben "korlátlanul" kielégítheti kíváncsiságát, rólunk is megtudhat "mindent", amit akar. A beszélgetés hangulata legtöbbször a megértésé.
A nyilvánossá szervezett közös beszélgetések a kapcsolatoknak új minőségét hozzák létre. Kiderül, hogy az egyes emberek egymás közötti kapcsolata milyen, vagyis hogy milyen a társas helyzetük és hatékonyságuk. Itt már minden egyes megnyilatkozás közösségi kontroll alá kerül. Ami itt elhangzik, azt nyugodtan veheti készpénznek a fejlesztő, arra már lehet építeni. Megmutatkoznak az erőviszonyok, felszínre dobódnak és közösségivé válnak a valóban sokak által felismert problémák. Elhangzanak a nélkülözhetetlen információk: ki mihez ért? Hogy[ volt ez a múltban? Érdemesnek látják-e még foglalkozni vele? A fejlesztők megérzik az emberek közérzetét, életszemléletük hangulatát, amelyek mind-mind a helyesen kiválasztandó közös cselekvés meghatározó tényezői. És egyszercsak az emberek nyilvánosan is elköteleződnek a cselekvés mellett.
3. A közös tevékenység meghatározása nem egyszerű kérdés. Felvetődik, hogy mikorra derül ki, mit lehet együtt csinálni, sőt, hogy egyáltalán minden esetben kiderül-e? Csak arra tudunk válaszolni, ami a gyakorlatunkban már előfordult. Volt olyan, hogy szinte azonnal és magas hőfokon megmutatkozott, mi az, ami az embereket feszíti és a fejlesztők is szinte azonnal javasolni tudták a közös cselekvés formáját. De előfordult már az is, hogy nehezen, sőt egyáltalán nem fogalmazódott meg közös cselekvési terv, s az együttlét megrekedt a problémák únos-úntig való ismételgetésében. S a mostani terepeink egyikén az is elképzelhető, hogy egyáltalán nem alakul ki közösségi tevékenység. Mi lehet ennek az oka? Elsősorban nyilvánvalóan személyi konstellációk. Az, hogy a helyben megfogalmazódó akarat, erő, tudás cselekvőképes-e, vagyis hogy azok, akik ezt képviselik, rendelkeznek-e azokkal a személyiségjegyekkel, amelyek egy közösségi munka vezérléséhez szükségesek? Mert abban már biztosak vagyunk, hogy ha nincs helyi húzóerő, a fejlesztők önmagukban kevesek tartós és jelentős közösségi mozgások beindítására. Lehet persze valamely más gátja is a cselekvésképtelenségnek, s ezek társadalmi okok. Ilyenek lehetnek a teljesen elöregedett aprófalvak, ahol már nincs aktivitás és jövőkép; az erőteljesen leépült és önállótlagságban a múltban is "élenjáró" valamikori és mostani cselédfalvak, ahol még a problémák megfogalmazása is komoly gondot okoz. Türelemmel és kitartással azonban szinte mindenütt lehet változásokat létrehozni, ahol még érdemes és a főfolyamat valamelyike még visszafordítható, csak egyetlen esetben nem. Ha valamely komoly ellenerő szándékosan a fejlesztés útjába áll. Ilyen lehet a tanulmány elején említett kételkedő, kiábrándult magatartás, ha az valamely véleményformáló emberé, de ilyen lehet a helyi hatalom által kifejtett ellenerő, ha szűklátókörűen saját hatalma mindenáron való megőrzésén dolgozik.
A bizalomépítés a fejlesztő színrelépésekor kezdődik és a teljes együttműködés folyamatára kiterjed. A bizalom mindig megerősíthető és gyarapítható, de el is játszható. Kulcskérdés, hogy sikerül-e a fejlesztőnek a maga személye iránt bizalmat nyernie?
Saját gyakorlatunkból is látható, hogy a bizalomépítés esélyei erőteljesen csökkennek, még akkor is, ha a fejlesztő eleget tesz a szakmai elvárásoknak. A bizalmatlanság védekező reakcióként alakult ki az emberekben az élet minden területére kiterjedő központi hatalmi agresszió ellen. A bizalmatlanság mélyen megkötött és tartós, s megerősíti a fentiekben jellemzett kulturális zártság is. Napjainkban két, egymással ellentétes erő alakítja. Az egyik egy a bizalmatlanságot oldó erő, amelyik a megszokott biztonságból való kimozdulás kényszeréből fakad. Uj munkát kell találni, tanulni, informálódni, helyezkedni kell - újra kell fogalmazni életünket. A másik a bizonytalan jövőkép miatti félelem, amelyik tovább köti a már meglévő bizalmatlanságot. Az emberek nem tudják, kinek higgyenek, hogyan is lenne jó, merre induljanak? Újra sok a rábeszélő ember - hogy ne mondjam: népnevelő -, akiknek nem szabad hinni, mert arra az alapos gyanúra szolgáltak rá, hogy tolatni akarják saját szekerüket. Tisztában vagyunk azzal, hogy a fejlesztőt is érheti ilyen vád, ha nem is gazdasági értelemben, hanem a szakmai karrier értelmében, s úgy gondoljuk, ez mindaddig fenn is marad, amíg a közösségfejlesztés nem épül ki társadalmilag ismert és korrekt gazdasági viszonyban is realizálódó szaktevékenységgé.
Könnyen belátható, hogy a bizalomépítés az egyik legfontosabb "tudománya" a szakmának. A fejlesztő szociális penetranciája, hogy milyen hatást vált ki személye az emberekből, igen fontos kérdés, ezért e munkánál elsődlegesen felvetődik a rátermettség, az alkalmasság kérdése. Ha ez megvan, a továbbiakban tudatosítani lehet a legfontosabb szempontokat. A fejlesztő alapvető magatartása a megértő érdeklődés. Nem nyomoz, nem bírál, nem faggat, hanem elemi szinten meghallgat. Nem visz információt egyik háztól a másikig, s ha valaki olyasmit mesél el, amit már máshol hallott, újra meghallgatja. A fejlesztő nem bírál, az egyéni életvezetéshez nem ad tanácsot, megoldási javaslatot, nem ígér közbenjárást. Ez utóbbi különösen nagy késztetés, mert az emberek sokáig hivatalos embernek nézik, aki majd elintéz valamit. El kell tudni fogadtatnia, hogy ő azért jár ide, hogy kiderítse, miben és hogyan tudnának újra együttműködni a helyi lakosok és ebben kíván a maga szakmai eszközeivel közreműködni. Ha a beszélgetések során a kommunikációs egyensúly nagyon felbillenne, a fejlesztő is beszélhet magáról, gondjairól, életéről. Nagyon fontos, hogy annak vállalja magát, aki. Ne legyen leereszkedő, ne bizonygassa a maga kompetenciáját falusi ügyekben - fogadtassa el a saját másságát, eltérő öltözködését, életvitelét, kapcsolatait, szakmai tevékenységét. Ez persze nehéz ügy, mert ha a fejlesztő világa nagyon távoli vagy extravagáns a helyiekéhez képest, nehéz lesz közös pontokat találni.
Tapasztaltuk, hogy az emberek egy határig nyitottak, azután bezárkóznak, s nem is mindig önvédelemből - sokszor maguk sem tudják megfogalmazni mélyebb szükségleteiket. A fejlesztő ne csináljon hiúsági kérdést abból, hogy neki milyen mértékben nyílnak meg az emberek! Egy közös terepmunkánk alkalmából az egyik nagy társas hatékonyságú kolléganőnk azzal dicsekedett, hogy neki "mindent" elmondanak az emberek és szinte már az első percekben. Hát ne mondjanak el mindent! Annyit mondjanak el, amennyit később sem bánnak meg, s amennyi a további együttműködéshez feltétlenül szükséges. A meglévő kiszolgáltatottságokat éppen a fejlesztőnek nem szabad továbbiakkal bővíteni! És nem csak azt kell éreznie a fejlesztőnek, hogy hol a határ, meddig mehet el, hanem azt is, hogy mikor és kivel? Ha valaki nem szívesen áll rá a beszélgetésre, mert gyanakszik vagy nincs ideje, a fejlesztőnek nem szabad rábeszélni, erőszakoskodni. Lehetőleg mindig előre állapodjunk meg a beszélgetés időpontjában. Ehhez persze helyi segítség kell. S itt megint egy lényeges ponthoz érkeztünk. A fejlesztőnek nem ismeretlenül kell bekopogtatni, minden előzmény nélkül. Kapcsolatát először egy szűkebb körrel kell kiépítenie. A mi gyakorlatunkban ez vagy a hatalom, vagy a népművelő szakma mellett kezdődött, aminek későbbi konfliktusossá válási esélyeiről előző tanulmányunkban már írtunk. Ha hiteles emberek látják meg a lehetőséget a fejlesztésben és ajánlanak minket a falujukbelieknek, félig nyert ügyünk van. A fejlesztőknek nagyon meg kell gondolniuk, ki mellett teszik meg az első lépéseket.
A közösségi cselekvés során élesedő helyzetek is keletkezhetnek, s ilyenkor a fejlesztőnek nagyon nehéz dolga van. A kialakuló táborok igyekeznek kisajátítani őt maguknak, s gyakran nem is kerülhető meg az állásfoglalás. Ameddig azonban lehetséges, fenn kell tartani az együttműködést. Bízzon a csoportban, abban, hogy nem neki kell igazságot tennie és mindent megoldani.
A fejlesztés a fejlesztőt is alakítja. Egész szakmai pályafutásom alatt nem találkoztam még olyan erős önkorlátozási kényszerrel, mint amióta közösségfejlesztéssel foglalkozom. Az ember nem tetszeleghet azzal, hogy mindezen jó tulajdonságokkal rendelkezik, de eltökélheti, hogy törekszik rá. S bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy önzetlenség, nagylelkűség tevékenységünk hajtómotorja, tudnunk kell, hogy nem. A motiváció mindenkinél más és más lehet. A használni akarás például lehet olyan erős vágy, amelyik elnyomja a feltörni akaró egyéb önérdekeket és a használni tudás sikerélménye még nagyobb önmérséklésre kényszeríthet.

Lemezújság archívum

Közösségfejlesztés