Lemezújság archívum

Cím:	A közművelődéstől a szabadművelődésig
Szerző:	Kovalcsik József
Folyóirat:	PC Lemezújság
Állomány:
Év:	1989
Szám:	12.szám
Oldalszám:
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	népművelés, közművelődés, szabadművelődés, kulturális törvény, kulturális reform, szabadművelődési tanács
Megjegyzés:	kozmu012.pcl kozmu112.pcl kozmu312.pcl
Annotáció:

A KÖZMŰVELŐDÉSTŐL A SZABADMŰVELŐDÉSIG
Az országos Közművelődési Központ javaslata a művelődési intézményrendszer reformjára
Tervezet Budapest, 1989. március
Miért kell kulturális reform?
A politikai intézményrendszer reformára tett erőfeszítések jelzik azt a felismerést, hogy a gazdasági reform sem valósítható meg a társadalmi-politikai viszonyok demokratizálása és humanizálása nélkül. Szétzilált és bénult társadalom gazdasági erőfeszítésekre sem képes, márpedig nem csak a gazdaság került válságba, hanem a társadalom erkölcsi tartása, közösségi kohéziója, nemzeti öntudata, a kultúra, a tudás megbecsülése is.
Az oktatási és a kulturális szféra válsága is politikai történetünk következménye. A központosító politika az önkormányzat minden formáját és lehetőségét felszámolta. A hegemóniára törekvő centralizált, hierarchikus irányítás lefokozott szerepet jelölt ki az erősen szelektált vagy megtűrt öntevékeny szervezeteknek, az egyéni vagy kiscsoportos kezdeményezéseknek. A megszüntetve megőrzött tervutasításos és az ebben a keretben újabban sajátos módon tért nyerő, egyelőre csak a kommercializálódásnak kedvező piaci szemléletű (manipulatív "feszültség levezető" elképzelésektől sem mentes) kulturális irányítás deklarációi ellenére egyaránt tömegnek, fogyasztónak, passzív befogadónak szerette volna és szeretné tekinteni az embereket.
A közösségi autonómiák elfojtása miatt az atomizálódott társadalomban nem hasznosulhatott kellő mértékben az a tudás sem, mellyel az elmúlt évtizedek felemás modernizációja keretében megnövekedett létszámú magasabban iskolázott rétegek rendelkeznek. A politika irányítói a voluntarista gazdasági programok erőltetésével a szép szavak ellenére következetesen a művelődés rovására döntöttek. A "nem termelő" ágazatnak minősített kultúra fejlődési útját eltorlaszolták. A kulturális elit bizonyos csoportjainak juttatott privilégiumok nem feledtethetik a rászorultak arányát: az életük válságos periódusaiban magukra maradókat, a most már a munkanélküliség által is fenyegetett alulképzettekét, a perifériára sodródó egyénekét, családokét, a társadalmi némaságra ítélt, érdekeiket, saját stratégiájukat megfogalmazni nem tudó csoportokét, rétegekét és településekét. A jelszavak ellenére a ténylegesen megvalósult kulturális politikának nem sikerült áthidalnia az elit és a tömegkultúra közötti szakadékot, s ez utóbbi minőségének emelésére gyakorlatilag nem is törekedett.
Hazánkban rohamosan fokozódik az etatista viszonyokkal szemben a civil társadalom kiépítésének igénye, egy olyan társadalomé, mely valóban lehetővé teszi az állampolgári aktivitást, az érdekek csoportos képviseletét, védelmét; mozgalmak, intézmények szervezését melyek meg- felelő jogi garanciák mellett a gazdaságban és az államhatalmi szférában is részt vehetnek a helyi és az országos politika alakításában. Szinte teljes a "közmegegyezés" abban, hogy a válságból való kilábolásunk, nemzeti jövőnk attól függ, mennyire sikerül egy hatékonyan és szervesen működő civil társadalmat kiépítenünk.
Magyarország demokratikus jogállamként való megteremtése a feladat kulturális vonatkozásban is. A "történelmileg kialakult" pártállami dominanciájú kulturális politika és művelődési intézményrendszer jelenlegi működtetése összeegyeztethetetlen a kibontakozó civil társadalom igényeivel. Tanusítja ezt az egyesületszervezés lehetőségéért, majd az egyesületi törvényért vívott harc és azok az energiák, melyek a művelődés társadalmasításáért megindultak. Művelődésügyi szakigazgatásra természetesen továbbra is szükség van, nemcsak a törvényességi és szakmai felügyelet ellátása, hanem a demokratikus törvényhozás és a végrehajtó hatalom által meghatározott nemzeti kulturális politikai feladatok szakértő meghatározásának és megvalósításának elősegítése végett, és az állami anyagi eszközök és támogatások megfelelő garanciák melletti elosztása valamint a tevékenység folyamatos szakszerű elemzése, tudományos kutatásának biztosítása érdekében is.
Olyan szervezeti, intézményrendszeri reform kell, amely a szellemi kezdeményezést, a törvényességi felügyeletet és a szakmai segítséget helyezi előtérbe, amely azon a szilárd erkölcsi meggyőződésen alapul, hogy minden személynek és minden közösségnek joga van a sajátos kulturális önkifejezés és autonómia kiműveléséhez, joga van szabadon hozzáférni a saját élete megszervezéséhez nélkülözhetetlen ismeretekhez és műveltséghez. Ez a megreformált intézményrendszer egyúttal nemzeti kulturális stratégiát szolgál s az állami eszsközrendszert oly módon működteti, hogy a magyar értelmiség elnyerhesse önbecsülését, mert az elengedhetetlenül szükséges a korábbi kulturális politika manipulált látszateredményeivel sem titkolható tömeges méretű "funkcionális analfabetizmus" felszámolásához. A gazdasági racionalitás mellett helyre kell állítani olyan fogalmak tiszteletét, mint emberszeretet, tudás, becsület, társadalmi szolidaritás, s a nevelés-művelődés intézmény- rendszere az alattvalói tudat- és magatartásformák sulykolása helyett váljék az öntudatos emberek formálásának műhelyévé.
Nem halogatható tovább az iskolareform és a művelődés reformja. A politikai intézményreform próbaköve, hogy az állam jóvá tudja-e tenni azokat a károkat, melyeket a korábbi évtizedekben okozott, fölismeri-e a művelődés ügyében nemzeti felelősségét.
A településfejlesztésnek csúfolt körzetesítés több mint félezer településen sorvasztotta el a kulturális élet amúgy se nagy lehetőségét, másrészt városnyi lakótelepek nélkülözik a megfelelő kulturális infrastruktúrát, de a létező intézmények jelentős részének állapota is azt bizonyítja, hogy egy piactagadó gazdaság megengedhetetlenül elhanyagolta éppen a non-profitszférát.
Teret kell nyitni a társadalmi öntevékenységének, de a művelődés újra társadalmasítása nem jelentheti azt, hogy az állam kivonulhat a kultúra anyagi támogatásából és e vonatkozásában lemondhat ösztársadalmi felelősségéről. Nem lehet a reform kezdetén áthárítani az elszegényedett civiltársadalom vállára a kulturális infrastruktúra fenntartásához és fejlesztéséhez szükséges kiadások terhét, előbb törleszteni kell az elvonásokért. Elsorvasztott területek és pauperizálódott társadalmi rétegek esetében meg kell teremteni a támogatásukhoz szükséges "pozitív diszkrimináció" anyagi és intézményi feltételeit. A későbbiekben a megerősödő civil társadalom már könnyebben vállalhatja "a kultúra fényűzését". A társadalmi-kulturális szféra intézményeinek társadalmasítása tehát nem lehet egy elvonásos pénzügyi politika álarca, de az sem várható el az ország népétől, hogy bármilyen mértékben magára vállalja - a családi költségvetések terhére - olyan állami intézmények működtetését, amelyek tevékenységére valóságos befolyást nem gyakorolhat.
A kultúra távlatos nemzeti ügy, nem bízható arra a közvetlen haszonra törekvő gazdasági vezetőrétegre, mely még azon a területen is csődöt mondott, amely a legközvetlenebbül az érdekszférájába tartozott volna: a szakképzés tisztességes megszervezésében. Természetesen az ehhez alapot szolgáltató közoktatás működési zavaraiban sem kisebb a felelősségük. A piaci viszonyok kialakulása azonban önmagában nem javít az évtizedeken át hátrányos helyzetbe szorított művelődésen.
Ehhez új kulturális politikára és a művelődési intézményrendszer átalakítására van szükség. Vissza kell térni a demokratikus konszenzusnak, a kölcsönös toleranciának nagyobb teret nyújtó szabadművelődési rendszerhez, mely történelmi kísérletként 1945 és 1948 között a kor lehetőségeihez képest figyelemre méltó eredményeket ért el, s nem mint művelődéspolitikai rendszer "bukott meg", hanem a kialakuló diktatórikus viszonyok nyomán fölszámolták.
Miért kell új kulturális törvény?
1945 és 1948 között a művelődési tevékenység - az európai modellnek és a hozzáigazodó magyar hagyományoknak megfelelően - autonóm művelődési intézményekben, szervezetekben valamint a pártok, egyházak, szakszervezetek, egyesületek, ifjúsági mozgalmak stb. keretében szerveződött.
1945-ben Gombos Ferenc (Simándy Pál), a szabadművelődés fáradhatatlan úttörője megállapította, hogy történelmi fordulat következett be a nemzet életében, és ez a fordulat új lehetőségeket nyitott meg az iskolán kívüli művelődés területén is: "Az eddig leszorított társadalmi rétegek politikai hatalomhoz jutottak és megkezdték önművelésük rendszerének szabad kiépítését."
Csábító az analógia, mert a rosszul gombolt mellényt más vonatkozásban is 1945-ig kell kigombolni ahhoz, hogy újra begombolhassuk. A demokratikus felfogású szabadművelődés mindenekelőtt elhatárolta magát az előző korszaktól. Gombos így folytatta: "Mármost ebben az új történelmi helyzetben hogyan látja a maga szerepét és feladatát az úgynevezett "iskolánkívüli népművelés"? Először is sürgősen megtagadja a múlt örökségeként ránk maradt nevét. Mert áruló szó ám ez a "népművelés"! Arról beszél, hogy íme ott lenn a mélyben egy lenézett, műveletlen, kellemetlen illatú, megbízhatatlan és veszedelmes tömeg, ki kell rendelni hozzá csendőrön és főszolgabírón kívül bizonyos "népművelőt" is. Hadd csiszolgassa érdességeiket, szoktassa társadalmi illendőségre, figyelmeztesse istenfélelemre és a felsőbb hatalmasság iránti tiszteletre, lássa el szellemi pótanyaggal, de vigyázzon, nehogy rákapassa a tudományok ízére."
Ismeretes, hogy a Horthy-korszak népművelésétől elhatárolódó szabadművelődést az 1948-ban hatalomra jutott bürokratikus-centralizmus sztálinista struktúra felszámolta és elnevezésében is visszahozta a "népművelést, mely a két világháború közötti korszakénál is antidemokratikusabbnak bizonyult. Nemcsak a szabadművelődés koncepcióját, szellemiségét számolta föl, hanem a magyar polgári fejlődés liberális korszakából származó és a későbbiekben is önszerveződésen alapuló társadalmi-kulturális intézményeket, közöttük hagyományos munkás- és parasztköröket, közösségi művelődési szervezeteket, melyeket a Horthy-korszak is csak visszaszorítani tudott, de fölszámolni nem volt képes. (A történeti kifejtés e helyütt fölösleges, a tények közismertek: a szovjet modell szolgai másolása e téren is, az egyesületek, művelődési mozgalmak fölszámolása, agymosás jellegű ideologisztikus-propagan- disztikus kampányok stb.)
A szocialistának nevezett népművelési rendszer részleges átalakítására csak az 1970-es évek elején került sor. Ekkor vezették be "új" fogalomként a közművelődést, mely tartalmazta a korábbi korszak óvatos kritikáját is, de valójában nem változtatott sem a korábbi struktúrán, sem irányítási módszerein, sem intézményrendszerén. A "közművelődési szféra" szívósan ellenállt a demokratikus kulturális törekvéseknek. Természetesen ez az egész struktúrára vonatkozik, mert gyakorlatilag, keserves harcok árán éppen a közművelődés munkatársai között voltak szép számmal - akik az MSZMP rejtett, de létező reformszárnyának támogatására is számítva - gyakran egzisztenciális kockázatot is vállalva igyekeztek a továbbélő monolitikus struktúrát fellazítani, és teret adni "nem tervezett" társadalmi kezdeményezéseknek is. (Elegendő, ha a kis települések jövőjéért, az egyesületek szervezéséért, a népfőiskolák újraindításáért, az amatőr mozgalomért, a klubok és vitakörök működési lehetőségéért folytatott harcra és a mindehhez szellemi muníciót adó tudományos kutatásokra utalunk.)
Tulajdonképpen baljós volt már a "közművelődési korszak" indulása is. Az MSZMP KB 1974. máciusi "A közművelődés helyzete és fejlesztésének feladatai" című határozata - hogy csak egyetlen példát ragadjunk ki belőle - 3. fejezetében nyolc és fél sorban mond általánosságokat a falusi lakosság körében végzendő közművelődési munka fontosságáról, de a 15. fejezetben tizennégy sorban hitet tesz amellett a "településfejlesztési terv" mellett, amelynek gazdaságilag irreális, tartalmában népellenes és végrehajtásában éppen művelődésügyi vonatkozásban helyenként nemcsak "voluntarisztikus", de "terrorisztikus" vonásai ma már nyilvánvalóak.
Meg kell állapítanunk, hogy a "közművelődés" fogalmát (sok egyéb tisztázatlansága mellett) legalább annyira lejáratták, mint a "népművelését". A közművelődési párthatározat és törvény a korábbi művelődéspolitikánál demokratikusabb vonásokkal rendelkezik, de nem igazán demokratikus, hiszen annak a politikai struktúrának részeként jött létre, mely domináns állami tulajdonra és egyetlen párt hatalmának hegemóniájára épült. Ezért még a korlátozottan demokratikus jellege is csak írott malaszt maradt a reform lefékezésének politikája keretében. A közművelődési törvény ellenére az elmúlt másfél évtized alatt a magyar kultúraterjesztő hálózat intézményi ellátottságában, működési adataiban és az igénybevételben számottevően visszafejlődött.
A közművelődés valójában nem tudta megfelelően hasznosítani azt az erőforrást sem, melyet "főhivatású" munkatársai jelenthettek volna. Ez a szakképesítéssel és sok tapasztalattal rendelkező, bár erősen kontraszelektált réteg az egész értelmiséget sújtó (nemcsak bérezési anomáliákban tetten érhető) hivatalos értékrend szerint a "nem termelő szféra" keretében is a pedagógusokkal és az egészségüggyel, tehát a legközvetlenebbül az "embert szolgáló ágazatokkal" együtt a skála legaljára szorult. Ezért többségük társadalmi presztizse is úgy alakult, hogy hatékonyan nem befolyásolhatták a helyi döntéseket; csak kevesen kerültek be az érdemi döntéseket hozó állami, politikai, gazdasági testületekbe. A politikai intézményrendszer demokratikus átalakulása és a megélénkülő közélet feloldhatja ezt az ellentmondást.
A közművelődési párthatározat, mely a törvény gyakorlatban érvényesülő tartalma volt, egyértelműen egy centralisztikus hatalmi központ változatlanul megőrzött vezérlési mechanizmusának struktúráját vázolta föl. Nyilvánvaló, hogy ezt a törvényt (és párthatározatot) a továbbiakban a koalícióra törekvő, megújuló MSZMP sem vállalhatja, még kevésbé az alternatív mozgalmak illetve a szerveződő pártok. Ezért elő kell készíteni egy új kulturális törvényt amely a közoktatás, a szabadművelődés, a tömegkommunikáció, a nyilvánosság terén egyaránt ga- rantálja az önkifejezés egyéni és csoportos jogát és az állami támogatás alkotmányos kötelezettségét. Ez majd szavatolja a kulturához való demokratikus hozzáférhetőség és a kulturális életben való részvétel jogát mint emberi jogot. Ez az átfogó új kulturális törvény teremtheti meg a társadalom szabad művelődésének jogi garanciáját.

Miért van szükség új szabadművelődési rendszerre?
A centralisztikus-bürokratikus mechanizmushoz való "visszarendeződés" hívei hatalmi eszközökkel megkísérelhetik meggátolni a társadalmi-kulturális intézmények demokratizálódását, egy új szabad- művelődési rendszer kialakítását, ezt azonban csak az egész gazdasági-társadalmi megújulás lefékezése függvényében tehetnék meg, s küszködhetnék továbbra is a kiüresedett "közművelődés" örökös "finanszírozási problémáival", avagy az általános válság kényszerítő hatására folytathatnák sorvasztó művelődési költségvetési és "irányítási" politikájukat. Ez azonban nem járható út.
A közművelődési intézmények már régóta kongatják a vészharangot, másrészt eddig illegális, féllegális, felváltva korlátozott vagy megtűrt társadalmi-kulturális áramlatok teljes legalitásra törnek és törvényes keretek között szeretnék kiteljesíteni azt a munkát, melyet a kedvezőtlen körülmények ellenére már megkezdtek: önművelésük rendszerének szabad kiépítését. Az egyesületi törvény ehhez megteremtette a demokratikus kereteket, de hiányzik még két fontos lépés: az autonóm egyesületek, szervezetek közös céljait és erőfeszítéseit integrálni képes társadalmi szervezet megteremtése valamint az állami művelődésügyi szakigazgatás felkészítése és hozzáigazítása a megváltozó körülményekhez.
A művelődésügyi szakigazgatásnak (és tágabb értelemben a közművelődési intézmények munkatársainak) az átmeneti időszakban az a feladata, hogy készüljön fel az új helyzetben kialakuló feladatkörére és egyidejűleg vegyen részt a demokratikus kulturális szervezet kialakítása érdekében valójában már megkezdődött törekvésekben. A hivatali és intézményi szervezet feladata a megújulásra törekvő erők demokratikus összefogásának előkészítése. Ezt a feladatot csak egy olyan apparátus képes ellátni, amely a folyamatban résztvesz és önmagát is meg tudja újítani megfelelő szakemberekkel felfrissíteni. Az átmeneti időszak egyben főpróbája a létrehozandó szabadművelődési szervezetnek. Az előkészítés során megmérettetnek a művelődésért aktivizálódó erők és a hivatali, intézményi apparátusok egyaránt.
A múltban kialakult politikai hierarchiában a kultúrának nem volt igazi érdekképviselete. Minden intézmény, országgyűlés, minisztérium, tanácsok, szakszervezet alávetette magát a kialakult központi tervnek, elfogadta a szűkös, illetve "maradék elvű" finanszírozást, "fegyelmezetten" képviselte a központi politikát, visszafogta a kulturális érdekvédelem fel-feltörő megnyilvánulásait s ily módon a nem nyilvános költségvetési vitákban megfosztotta magát a közvélemény támogatásától, s természetesen nem támaszkodhatott a lényegében felülről kinevezett, formálisan működő és súlytalan Országos Közművelődési Tanácsra sem, s így rendre alulmaradt más, "fontosabb" ágazatokkal szemben. ezen gyökeresen változtatni kell! A kultúra nem pusztán államigazgatási ágazati ügy. Politikai síkon el kell érni, hogy minden ágazati politikában elfoglalja méltó helyét a kulturális funkció is: nem csak pedagógusok, művelődési szakemberek és felvilágosodottabb közgazdászok érveljenek - külföldi példákra hivatkozva - a művelődés támogatása mellett, hanem magát a gazdaságot hassa át e felismerés.
A közművelődés vagy szabadművelődés esetében természetesen nemcsak névváltoztatásról van szó, de az sem lebecsülhető. Kompromittálódott fogalmakkal nem lehet új erőfeszítésekre ösztönözni. Az új, demokratikus, pluralista jellegű művelődési intézmények kialakulása, a helyi önkormányzatot szerepének megnövekedése az állami szakigazgatás elveinek és szervezeti rendjének átszervezését is szükségessé teszi. A politikai intézményrendszer megújulásával párhuzamosan a társadalmi-kulturális szféra újjáéledése is a koalíciós logika jegyében képzelhető el. Kézenfekvő megoldás, hogy vissza kell térni az 1945-1948 közötti szabadművelődés elvi felfogásához és - mutatis mutandis - szervezeti kereteinek rekonstruálásához. A jövőben kisebb, de szakszerűbb apparátusok és a döntések nagyobb részét magukra vállaló, erősebb társadalmi testületek kellenek.
Ma még nincs elfogadott, véglegesnek tekinthető modell a központi államhatalmi szervek és a helyi önkormányzatok viszonyáról. A helyi önkormányzatok autonómiájának jogi keretei és az államigazgatási ágazatokkal való együttműködésének elvei még kidolgozatlanok. Ezért nehéz jelenleg egy kiforratlan szerkezetbe jogilag beilleszteni a szabadművelődési tanácsokat. (Például egy kétkamarás parlamenti rendszerben, ha ilyen döntés születik, ahol az egyik kamara "érdek- képviseleti" jellegű, helyet kellene kapni a "kulturális érdekképviseletnek" is stb.)
A bizonytalanságok ellenére a szabadművelődési tanácsok legalább előzetes megszervezésével nem kellene megvárni a jogi keretek végső rendezését. Félő ugyanis, hogy kivárás esetén lépéshátrányba kerülne a művelődés ügye a politikai fölkészülés, a jogi előkészítő munka és a nyilvánosság figyelmének fölhívása tekintetében egyaránt. A tulajdon kérdése egyelőre eldöntetlen, s feltehetően hosszabb folyamatban fog rendeződni, de potenciális "tulajdonosi érdekképviseleti" szervek már működnek. Hasonlóképpen a létrejövő szabadművelődési tanácsok is működés közben szerezhetnék meg a szükséges tapasztalatokat és léphetnének föl kellő súllyal a művelődés érdekében.
Igaz, hogy nagyon sok a bizonytalanság, kialakulatlanok nemcsak a helyi önkormányzatok működésének a jogi keretei, de még a választásoké is, minden lehetséges politikai tényező megoldást kereső szerveződés állapotában van, a gazdasági reform is csak körvonalazódik, a szerkezetváltás még meg sem kezdődött, még éppen csak megindult az a társadalmi mozgás, mely a különböző rétegeket, közösségeket olyan szerveződési fokra juttathatja, hogy meg tudják fogalmazni valóságos kulturális szükségleteiket. A társadalmi cselekvés jelenleg az új "játékszabályok" kialakítására irányul, miközben a játékosok toborzása és felkészülése még folyik. Ebben a folyamatban a művelődésügy sem várhat a "végeredményre", amely végül maga is egy folyamat lesz, hanem már most határozottabban cselekednie kell, nehogy változatlanul a kispadra szoruljon.
Első lépésként jöjjenek létre az ideiglenes szabadművelődési tanácsok helyi és országos szinten, kezdjék meg tevékenységüket a meglévő kulturális intézmények pluralista igényvebétele érdekében, s egyúttal térképezzék föl a helyi és országos teendőket. Létrejöttük és tapasztalataik adhatják a legnagyobb segítséget ahhoz, hogy a művelődésügy szervesen beleépülhessen az ország új demokratikus rendszerébe. A megszerveződő szabadművelődési tanácsok gyakorlatában dől el, hogy ezek a konszenzuson alapuló intézmények valóban képesek-e kellő politikai kultúrát kialakítani, egyszerre méltányolni minden résztvevő autonómiáját, s egyúttal elősegíteni közös cselekvésüket az erőforrások mozgósításában, ami elengedhetetlenül szükséges a kulturális modernizációhoz.
A szabadművelődési tanácsok csak akkor működhetnek hatásosan, ha minden politikai párt vagy csoportosulás, minden jelentős kulturális mozgalom, intézmény részt vesz munkájukban. Ez egyúttal a legnagyobb veszély is: nehogy a párttorzsalkodások, a hatalmi vetélkedés színtereivé váljanak. A résztvevők önmérsékletére való buzdítás mellett nagyon fontos annak az elvi leszögezése, hogy a szabadművelődési tanácsok feladata a hegemonisztikus törekvések megfékezése s többek között ilyen szempontból is véleményezik az állami intézmények tevékenységét. Ez fordítva is igaz, az állami törvényességi felügyeletnek is ellenőriznie kell a demokratikus elvek érvényesülését a tanácsok tevékenységében. Emellett fontos biztosíték lehetne, ha a tanácsokba minden fél kulturális kompetenciájú képviselőt küldene, aki nemcsak pártja, egyháza stb. igényeit képviselné a szabadművelődési testületben, hanem a művelődés érdekében elvégzendő teendőket szorgalmazná saját alakulatában. Másképpen: a kultúrának is szüksége van olyan "nyomásgyakorló intézményre", amely e vonatkozásban a különböző társadalmi-politikai intézmények "lelkiismerete" szerepét tölthetné be. Nagyon fontos, hogy a napi politikai csatározásokban részt venni nem óhajtó, de a művelődés ügyének vitathatatlanul elkötelezett személyiségek ne szoruljanak ki a tanács munkájából. (Ideális esetben személyükről előzetes egyeztetés alapján megállapodhatnának a különböző társadalmi-politikai csoportok. Ez a teendő minden szinten, községi esetleg tájegységi és országos szinten is elvégzendő. A múltból vett példát idézve: 1945 után az Országos Köznevelési Tanács elnöke Szentgyörgyi Albert, a Művészeti Tanács elnöke Kodály Zoltán, egyik alelnöke Kassák Lajos volt, konkrét és szimbolikus kompetenciájukat senki sem vitatta vagy vitathatta volna Magyarországon. Az 1945-1948 közötti legaktívabb koalíciós művelődési szerv, az Országos Szabadművelődési
Tanács elnöki tisztjét Karácsony Sándor töltötte be, akinek filozófiai nézetei, pedagógiai elvei vitatottabbak voltak, mint az előbb említetteké, de a szabadművelődésben legjobban aktivizálódó népi felfogású pedagógusok és más értelmiségi rétegek száma tekintélye szintén vitathatatlan volt. A megfelelő tekintélyű személyiségek kiválasztása ma sokkal nehezebb (mert az elmúlt évtizedekben nem tudtak kiválasztódni), de elkerülhetetlen feladat.
Társadalompolitika és szabadművelődés
A politikai intézményrendszer demokratizálódása, az érdekképviseletek pluralizálódása a monolitikus struktúránál tartalmában, szervezetében és lendületében kedvezőbb esélyeket teremthet a művelődésnek. A kedvezőbb esélyek érvényesülésének azonban feltételei vannak. Az érdekek szabadabb politikai ütközése és egyeztetése csak akkor nem fajul propagandisztikus acsarkodássá, ha a különböző pártok, szervezetek, intézmények bizonyos alapvető értékek tiszteletében egységre is tudnak jutni. Ilyen alapvető érték a nemzet kulturális színvonalának növelése. Ezért a különböző szervezeteknek saját programjukban és mozgalmi tevékenységükben is törekedniük kell a műveltség minőségi értékeinek támogatására, másrészt el kell ismerniük a kultúra és a művelődésügy autonómiáját a politikai szférától. A napi politikai érdekharcoktól függetlenül a gyermeknevelés- től a tudományos és művészi alkotószabadságig terjedően tiszteletben kell tartani a kultúra autonóm értékrendjét. A társadalom kulturális érdekeiben megegyezésen alapuló, de egyben autonóm megfogalmazása feladatokat adhat a politikai szintéren működő intézményeknek. A fordított sorrend zsákutcájába nem szabad még egyszer bemenni.
Ebben az összefüggésben tölthet be egyeztető és kezdeményező szerepet a szabadművelődés társadalmi és állami szervezete, mely a művelődés érdekében olyan erőket is mozgósíthat, melyek elsősorban nem a politikai szférában kivánnak aktivizálódni, melyek azonban a nemzet jövőjéért vállalt tevékenységük érdekeit kellő súllyal szeretnék megfogalmazni a politikai szférának is.
Jelenleg minden működő és formálódó független politikai mozgalom, de az MSZMP reformszárnyának programnyilatkozatai is fő vonásokban megegyeznek a politikai demokrácia, a sajtó-, gyülekezési és egyesülési szabadság, a tulajdonreform, a vegyes tulajdonú piacgazdaság szükségességének felismerésében. A különböző politikai táborokban azonban csoportokon belüli vita folyik olyan társadalompolitikai kérdésekről, mint például, milyen legyen a szociálpolitikai "védőháló" mértéke, az "elit és tömegoktatás" jövője stb. A "terhek kire hárítása" a jövőben még polarizálhatja a jelenlegi táborokat, s félő, hogy az érdekharcokban a művelődés ügye ismét háttérbe szorulhat. Ezért is szükséges a "kulturális érdekvédelem" önálló szervezete, amely egyébként a különböző politikai csoportosulásoknak "a kultúra érdekében elfogult" képviselőit is tömörítheti, s e szféra pártközi nyomásgyakorló intézményévé válhat, amely népünk szociális-kulturális és tágabb értelemben a "humán terület" érdekeit nem engedi háttérbe szorulni. A szabadművelődésnek a kultúrát kell szolgálnia, de a szolgálat nem válhat centralisztikus irányítássá vagy vezérléssé; az intézmények és tevékenységek támogatásában szelektálhat, területenként vagy időszakonként másra helyezheti a hangsúlyt, de a kultúra autonómiáját és autonóm szervezeteinek létjogosultságát nem vonhatja kétségbe.
A szabadművelődés tehát az értelmiségnek szeretné megadni a társadalmi hivatásához méltó rangot és szerepkört: a nemzeti művelődés szolgálatát. Az aktív szolgálattevők azonban tulbuzgalomra is hajlamosak. Nagyon kell vigyázni mindenkinek arra, nehogy valamiféle "pártközi értelmiségi diktatúra" érvényesüljön a szabadművelődési tanácsok és intézmények munkájában. A szakszervezetekre és más érdekvédelmi szervezetekre támaszkodva a szabadművelődésnek is támogatnia kell az "elit" körén kívül eső társadalmi csoportok fölkészítését saját nagyon tágan értelmezett érdekvédelmi, önkormányzati igényeik megfogalmazásában és megvalósításában.
A család, a mindennapi élet, a marginális csoportok bizonyos szubkultúrák körében egyaránt tettenérhetők a magyar társadalom kommunikációs válságtünetei. A versenytársadalom környezete társadalompolitikai ellentételezés nélkül a paternalista államnál is súlyosabb körülmények közé juttathatja különösen a szakkképzetlen rétegeket. A demokratikus jogok és intézmények kiterjesztése és megőrzése folyamatos kűzdelmet kíván, egyszeri jogi deklarációk még nem jelentenek biztosítékot, ha a széles néprétegek passzív szemlélői és elviselői lesznek az új gazdasági-társadalmi folyamatoknak, akkor elképzelhetetlen saját közösségi autonómiájuk megteremtése.
Megújulás és sokféle új konfliktus sejlik föl előttünk. A "pangás"-nál mindenféleképpen kivánatosabb helyzet. Várakozni nem érdemes, meg kell kezdeni az új szerkezet kialakítását. Az elit csoportok oktatási-kulturális önérvényesítési törekvéseit demokratikus keretek között meggátolni nem lehet, nem is szükséges. (Nem lehetett a szocialistának mondott struktúra "egyenlősdi" szakaszában sem, még kevésbé a már nyíltan vállalt "érdemek szerinti differenciálás" korszakában.) A rejtett és álcázott elit az új korszakban akár vállalkozói -menedzseri, akár szakértelmiségi, akár politikusi-hivatalnoki mivoltában nyíltabban vállalhatja önmagát s nyilvánvalóan nemcsak gazdasági-politikai hatalmát akarja "konvertálni" (nemzeti vagy neokonzervatív esetleg liberális ideológiai köntösben), hanem saját soraiból való utánpótlását is biztosítani szeretné. Ennek alapvető eszköze az akár állami, akár egyházi, akár magán elitiskola és a sokoldalú kiegészítő képzési lehetőségek megteremtése. Vitathatatlan, hogy az immár nem takargatott elitképzés felszabaduló energiával jelentős színvonal emelkedéshez vezethet: közvetlenül az iskolai oktatásban, távlatilag a szaktudásban és az elitkultúra (a művészet, az irodalom, a zene stb.) színvonalas fogyasztó rétegének utánpótlásában.

Jegyzetek
A szabadművelődési tanácsoknak a politikai rendszerben való helyére vonatkozóan tanulságos lehet figyelembe venni a Bihari Mihály által kifejtett koncepciót. (Reform és demokrácia. In: Medvetánc, 11987. 2.sz. melléklete)
210. old. "A jelenlegi politikai rendszer "rendszertipikus" jellemzőinek a rendszer egészét meghatározó elveknek a radikális átalakítására van szükség.
A politikai rendszer átalakításának elvei:
1. A politikai rendszer tulsúlyos determináló szerepének oldása minden társadalmi alrendszer (gazdaság, oktatás, kultúra stb.) vonatkozásában. Ennek feltétele: a különböző politikai vélemények felszínre kerülésének és intézményes artikulációjának a biztosítása, az ezt biztosító un. "második közvetítő rendszer" kiépítése. A réteg, csoport és közösségi érdekeket és akaratokat közvetítő intézmények nyilvános és ellenőrizhető működése, a különböző politikai erők játéka, egymást kölcsönösen korlátozó működése biztosítja csak azt, hogy a politika a maga sajátos területén és szférájában legyen meghatározó. A gazdaság, a kultúra, az oktatás mint konkrét személyek által hordozott társadalmi alrendszerek nem képesek a politikai voluntarizmust visszaszorítani, korlátozni és a politikai akaratot az egyes társadalmi alrendszerek sajátos logikája, rációja és törvényszerűségei alapján átalakítva közvetíteni. Ehhez az egyes alrendszerek tagolt érdekstruktúrájának és törekvéseinek politizációját, a politikai hatalmat befolyásoló politikai erővé válását kell biztosítani továbbá a heterogén politikai erők egymást korlátozó mechanizmusát kell kiépíteni. Mindezek következménye lehet a politikai voluntarizmus, a politikai akarat túlzó és szertelen beavatkozásainak elhárítása."
211.old. "A redisztribuciós funkciót ellátó irányító apparátus hatalmát erőteljesen korlátozni kell a közvetlen és a közvetett demokrácia intézményei (parlament, tanácsok, érdekszövetségek stb.) révén, biztosítva működésük nyilvános társadalmi ellenőrzését."
217.old. "A minisztériumok hatáskörét jelentősen decentralizálni kell, a minisztériumi apparátusok létszámát csökkenteni kell. Ugyanakkor tevékenységük társadalmilag könnyen ellenőrizhető részét és döntéseit - a minisztériumtól független - választott testületekre, szakértői bizottságokra kell átruházni.
A minisztériumi apparátusok keretében - a hivatali hierarchiába be nem épülő - szakértők foglalkoztatását biztosítani kell, a döntések jobb, szakmailag megalapozottabb előkészítése érdekében."
Felhasznált irodalom
Az "Alföld" c. folyóiratban lezajlott vita 1983-1984-ben. (Beke Pál, Udvardi Lakos Endre, Nógrádi Gábor, Lukovics András, Speidl Zoltán, Kerékgyártó István, Kováts Flórián, Hideg Antal, Turi András, Balipap Ferenc, Ordas Iván, Szász János András, Koncz Gábor, Deme Tamás cikkei) Ld. még Válogatás az Alföld közösségi művelődési vitájából. Bp. Múzsák, 1984.
A "Forrás" c. folyóirat tematikus száma a népfőiskolákról (1984. 12. sz. Vitányi Iván, Harangi László, Andrássy Mária, Romsics Ignác, Póth Piroska, Móricz Zsigmond, Erdei Ferenc, Illyés Gyula, Lovász János, Kovács Bálint, Matyikó Sebestyén József, Zákonyi Ferenc, Ugrin József, Villányi Péter, Szabó József, Sz.Tóth János, Gombár Csaba, Kováts Bá- lint, Varga László, Rácz István, Boda János, Varga Csa, Császár Nagy László, Boldizsár Iván, Csengery Dénes, Elek István, Pozsgay Imre, Huszár István cikkei, interjúi)
Fordulat és reform 1987. In[ Medvetánc, 1987. 2. sz. melléklete
A helyi közélet, az irányítás és a gazdaság szerepe a művelődő közösségek szerveződésében és az intézmények működtetésében. (Köles Sándor, Pörös Béla, Patha László, Harangi László, Sári Mihály, Kaczián János, Nádor István beszámolói) In: A Magyar Népművelők Egyesülete VI. Vándorgyűlése, 1987. okt. 2-3. Tatabánya, 1988.
Ágh Attila: A szűkített nemzeti újratermelés spiráljai = Kultúra és Közösség, 1988. 6. sz.
Andor Mihály - Hidy Péter: Művelődéspolitika és településfejlesztés = Kultúra és Közösség, 1981. 6. sz.
Alternatív közművelődési koncepciók a mai magyar társadalomban (Összeáll.: Fényi Tibor, Bp. OKK, 1988. Soksz.)
Balipap Ferenc: A settlement - mint szociális és népművelési intézmény - története (Kézirat)
Beke Pál: Művelődési otthonon innen és túl (Bp. Művelődéskutató Int. 1987.)
Beke Pál - Bonfig Ágnes - Péterfi Ferenc - Varga A. Tamás - Vercseg Ilona: A megyei művelődési központok átalakulása (Kézirat, Bp. OKK 1988.)
Bucz Hunor - Havas Gábor: Helyzetkép az amatőr színjátszó mozgalomról (Bp. Művelődéskutató Int. 1981)
Bilecz Endre: Autonómiák = Kapu, 1988. szept. 1/1.
Hankiss Elemér: A "Nagy Koalició" avagy a hatalom konvertálása = Valóság, 1989. 2. sz.
Harsányi István: A Magyar Népi Művelődési Intézet (Történeti áttekintés és dokumentumok) = Kultúra és Közösség 1982. 4. sz.
Havas Gábor: Esély nélkül. Az elcigányosodó falvakról = Magyar Nemzet, 1989. febr. 13.
Innováció a közművelődésben. A közművelődés fejlődésének tendenciái a 80-as évek Magyarországán (Készítette Vercseg Ilona. Szerk. Fényi Tibor (Bp. OKK, 1989. (Látlelet a kultúráról - szakértői vizsgálatok)
Kamarás István - Zsolnai László: Egy humán reform körvonalai (sokszorosítás, 1988)
Kovalcsik József: Egy egyetemes kulturális politika felé. UNESCO ajánlástervezet a néptömegeknek a kultúrához való demokratikus hozzáférhetőségét és a társadalom kulturális életében való aktív részvételük biztosítását célzó intézkedések érdekében = Kultúra és Közös- ség, 1976. 4. sz.
Kovalcsik József: A kultúra csarnokai. (A közösségi művelődés színterei I-III. köt. Bp. Művelődéskutató Int. 1987.)
Kováts Flórián: Végjáték és átalakítás (Vázlat a kulturális mechanizmus reformjához) = Kultúra és Közösség 1988. 6. sz.
A kultúra és a kulturális fejlődés feltételeinek hosszútávú elgondolásai (Készítette: Koncz Gábor, Kuti Éva, Lovas Tünde. Szerk: Fodor Péter, Hidy Péter; Bp. OKK 1989) Látlelet a kultúráról - szakértői vizsgálatok
Kuti Éva: A kultúra finanszírozásának és mecénásának helyzete (Bp. OKK 1989) Látlelet a kultúráról - szakértői vizsgálatok
Lányi Gusztáv: Karácsony Sándor és a szabadművelődés = Valóság 1984. 4. sz.
Lányi Gusztáv: Autonómia és természetes észjárás. Karácsony Sándor és tanítványai reformtörekvéseiről = Világosság 1989. jan.
Levendel László: A cigányság gondja - mindannyiunk gondja = Valóság 1988. 12. sz.
Losonci Ágnes: A kiszolgáltatottság anatómiája az egészségügyben (Bp. Magvető 1986)
Milyen Országos Pedagógiai Intézet kellene: Beke Kata, Boldizsár Gábor, Csoma Gyula, Hoffmann Rózsa, Kopper Lászlóné, Lukács Péter, Schütter Tamás és Medve Imola kerekasztal beszélgetése = Magyar Hírlap 1989. mác. 18.
Muharay Elemér: Vázlatos tanulmány megelőző népművelésünkről (Kézirat 1957) OKK Könyvtár Adattár
Németh G. Béla: Európai műveltség - nemzeti műveltség = Népszabadság 1988. május 14.
Németh János István: Az európai művelődésszervezés három modelljének alapelvei = Kultúra és Közösség 1987. 3-4. sz.
Németh János István: A kultúra terrorja = Valóság 1988. 12. sz.
Novák István: Közművelődésünk új útjai. In: Módszertani Műhely, 1985/II. Bp. TIT
Pesold Ferenc: A városi kultúrotthonok elszigeteltségéről = Népművelés, 1954. 10-11. sz.
Pesold Ferenc: Lenn és fenn = Népművelés, 1956. 10. sz.
Reform és művelődés. Vitaanyag (Készítette: Fodor Katalin, Földiák András, Köles Sándor, Kuti Éva, Marschall Miklós, Mihályfi Márta, Nyilas György, Sz.Tóth János, Varga Csaba) Bp. OKK, 1968
Szathmáry Lajos: A szabadművelődés korszaka 1945-1949 = Kultúra és Közösség 1977. 1. sz.
Sz.Tóth János: A közművelődés nemzetközi fejlődésének jellemvonása és a magyar alternatíva (Bp. OKK, 1986. Soksz.)
Sz.Tóth János: A megújulás elemei az elmúlt tíz év magyar közművelődésében - remények a következő évtizedre = Uj forrás, 1986. 1. sz.
Együtt dolgozva. Brit tapasztalatok az öntevékeny társadalmi-kulturális szervezetek és az állami szervek viszonyáról. Összeáll. sz.Tóth János = Kultúra és Közösség, 1987. 3-4. sz.
Tokaji András: Gondolatok a hazai éneklő-zenélő csoportok egyesületi és szövetségi működésének kérdéséhez (Bp. OKK 1988. Soksz)
Udvardi Lakos Endre: A művelődési otthon mint egyesület (Javaslat) = Kultúra és Közösség 1988. 6. sz.
Varga A. Tamás - Vercseg Ilona: A helyi orgánum mint a helyi fejlesztés eszköze = Kultúra és Közösség, 1988. 6. sz.
Varga Csaba: Falukísérlet = Napjaink, 1986. 8. sz.
Végjáték? (Értelmiségiek a közművelődésről. Készítette: Bokor Béla, Pély Árpádné, Slézia Gabriella. Szerk: Fényi Tibor) Bp. OKK 1989 (Látlelet a kultúráról - szakértői vizsgálatok)
Vitányi Iván: Vitairat a mai magyar közművelődésről Bp. gondodlat, 1983.
Vitányi Iván: A művelődéspolitika esélyei = Valóság, 1988. 6. sz.
Zelnik József: A televízióról, kultúránk stratégiai kérdéseiről (a filmszemle ürügyén) = Magyar Nemzet, 1989. febr. 3.
Zelnik József: Alakulóban a Magyar Kulturális Kamara = Magyar Hírlap 1989. febr. 11.
A művelődési reform szükségességére is utaló politikai nyilatkozatok
Pozsgai Imre: Egyesületpárti népfront. Bánki András interjúja = Magyar Hírlap Képes Melléklete 1984. ápr. 14.
Lakitelek 1987. szept. 27. A magyarság esélyei. A tanásksozás jegyzőkönyve. Szerk: Bíró Zoltán, Csurka István, Für Lajos (Kézirat)
Czakó Gábor: Kitörés a válságból. A Magyar Demokrata Fórum kultúrpolitikája = Magyar Hírlap, 1989. mác. 11.
A Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt Ideiglenes Vezetőségének irányelvei a pártprogram kidolgozásához = Hitel, 1989. 3. sz.
A Bajcsy-Zsilinszky társaság program-nyilatkozata (Tervezet) = Kapu, 1989. febr. II/2. sz.
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt elnökségének nyilatkozata = Népszabadság, 1989, márc. 23.
Nyilatkozat a Szociáldemokrata Ifjúsági Kör létrehozásáról = Hitel, 1989. 3. sz.
A klubtanács állásfoglalása a kultúrális és művelődési javak újratársadalmasításáról = Magyar Nemzet, 1989. jan. 11.
MSZMP KB közleménye: A jövőnkért fellendülést, demorkáciát, szocializmust. 1989. mác. 11. (Napilapok)
Varga Csaba: Mit akar a magyar Néppárt? = Magyar Hírlap, 1989. márc. 11.
Horn Gábor: Jogi ezsközökkel is biztosítani kell az iskolák autonómiáját (Válaszol egy független szakszervezet, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének szóvivője. Horváth Zoltán interjúja = Heti Világgazdaság, 1989. febr. 4.
Zempléni Ferenc: A Szabad Demokraták Szövetsége ideológiai elképzeléseiből; Például az iskolapolitika. Behozható-e a történelmi késés? = Magyar Hírlap, 1989 márc. 8.
Pető Iván: Nincs harmadik út! A Szabad Demokraták Szövetségének törekvéseiről, a kirekesztettségről, arról, ki mitől fél = Magyar Nemzet, 1989. márc. 17.
Gazsó Ferenc: Kabinetalakítás. Interjú egy lemondott miniszterhelyet- tessel. (Babus Endre interjúja) = Heti Világgazdaság, 1989. márc. 25.
Gazsó Ferenc: A reform folytatásának feltétele a nyilvánosság. Búcsubeszélgetés a miniszterhelyettessel = Magyar Hírlap, 1989. márc. 3.

Lemezújság archívum

Közösségfejlesztés