Közösségfejlesztés

Lemezújság archívum
Nyomtatóbarát változat
Cím:
Előtérben az alapítványok
Szerző:
Marschall Miklós
Folyóirat:
PC Lemezújság
Állomány:
Év:
1991
Szám:
25.szám
Oldalszám:
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
alapítványok története
Megjegyzés:
D21_9125.txt
Annotáció:

ELŐTÉRBEN AZ ALAPíTVÁNYOK
(Marschall Miklós Budapest főpolgármester helyettese, a MASZ elnöksége tagjának gondolatai)
A cinikusok szerint azóta virágzanak az alapítványok, mióta bevezették az általános jövedelemadórendszert.
Nagy tévedés volna azonban azt hinni, hogy az alapítványok csak az adózás elkerülése érdekében születnek. Maga az eszme - valamilyen "jó ügynek" a közvetlen önérdeken túlmutató, önkéntes támogatása elkülönített, különböző jogi kiváltságokkal (elidegeníthetetlenség, adómentesség stb.) felruházott tulajdonnal - szinte egyidős az emberiséggel.
Az ókori Egyiptomban, majd a görögöknél is bevett gyakorlat volt a közcélú örökhagyás. Platón például az általa létrehozott akadémiára hagyta vagyonát.
A Római birodalom területén szintén gyakori volt az adományozás. Az i.sz. V.-VI. században jelent meg a pia causa, a jogképességgel felruházott célvagyon fogalma. Az ilyen adományról szóló intézkedés a vagyontömeget határozott, kegyes célra (innen az elnevezés), rendszerint kórház, vagy szegényház alapítására, működtetésére rendelte. A pia causát az alapító okirat hozta létre (ez végrendelet is lehetett), amely önálló belső igazgatási rendet és szervezetet is előírt az adomány számára. A szervezet arra volt hivatva, hogy a jogi személyként kezelt, tehát jogképességgel már rendelkező vagyont a cél szerint használják fel (betegek ápolására, árvák ellátására).
A "közvetlen közérdekű szolgáltatást nyújtó egykori intézmények" sorát évszázadokon keresztül az egyházi tulajdonban lévő templomok, imaházak, kolostorok, iskolák, árvaházak jelentették.
A reformáció fokozatosan megtörte az egyház jótékonykodási monopóliumát: 1601-ben Angliában fogalmazták meg a "szekularizált jótékonyság" egyik alapokmányát, a Jótékonysági Törvényt, amely minden modern alapítványi törvény alapja lett.
Az alapítványok történetében a nagy amerikai magánalapítványok megjelenése nyitott új fejezetet: a Russel Sage 1907-ben, a Carnegie 1911-ben, a Rockefeller 1913-ban és a legnagyobb, a Ford 1936-ban. Az "ideológiát" Carnegie, egy ágrólszakadt skót bevándorlóból lett acélgyáros milliomos fogalmazta meg 1889-ben megjelent "The Gospel of Wealth" (A gazdaság evangéliuma) című híres könyvében.
Szerinte az új tőkés elit felelősséggel tartozik a társadalomnak. Nem elég az ad hoc jótékonykodás: a társadalmi bajok orvoslására végiggondolt, szervezett, hosszú távú "társadalompolitikára" van szükség.
A legtöbb nagy magánalapítvány születése óta a bal- és jobboldali kormányok támadásainak kereszttüzében áll. A baloldal elsősorban a tőkés elit uralmának kiterjesztését látja bennük. Talán nem jogtalanul: az alapítványok kétségtelenül alkalmasak rá, hogy a vállalkozói elit magánvagyonát közügyek befolyásolására használhassák. A jobboldal szerint a Ford, a Rockefeller, a Carnegie és a többi alapítvány éppenséggel a baloldali, liberális eszmék tűzfészkei.
Nem véletlen, hogy annyi legenda és mítosz kötődik ezekhez az alapítványokhoz. A Rockefellerek kimutatása szerint legalább száz Nobel-díjas tudósnak volt több-kevesebb köze az alapítványhoz (vagy ösztöndíjasként, vagy úgy, hogy kutatásait az alapítvány támogatta).
Magyarország is gazdag alapítványokkal rendelkezik. Nemcsak az egyházak, a megyék és a városok is sok alapítványt tartottak fenn az évszázadok folyamán. Egy 1888-as számbavétel szerint a Magyar Királyi Belügyminisztérium felügyelete alatt álló közalapok és magánalapítványok száma 24 volt. Ennél valójában jóval több létezett, miután a nyilvántartás már akkor sem volt tökéletes. 1905-ig összesen 411 alapítványt jegyeztek be. 1932-ben pedig már csak a fővárosban 406 alapítványt és alapítványszerű felajánlást tartottak nyilván. Zömükben árvaházi, menhelyi segélyező alapítványok voltak, de nyilvántartottak 80 jutalom és ösztöndíj célú és 39 kórházi alapítványt is.
Az elmúlt 40 év ideológiája és politikai gyakorlata a társadalmi öntevékenység semmilyen formáját nem tűrte; az alapítványokat sem. Azt a néhány alapítványt, amely túlélte a világháborút és az inflációt, 1948-1949-ben megszüntették, államosították. Az ötvenes években elvileg ugyan nem tiltották be az alapítványtételt, de a kitelepítések, padlássöprések, "békekölcsönök" idején vajon kinek juthatott eszébe alapítványt létrehozni?
1980-ban jogilag is megszűnt az alapítványtétel lehetősége; helyére a jogi személyiséggel nem rendelkező "közérdekű kötelezettségvállalás" lépett. Nem mintha ezzel olyan sokan éltek volna...
Csak 27 évvel később, 1987 szeptemberében állították vissza az önálló jogi személyiséggel rendelkező alapítvány intézményét. A 80-as évek végére már nyilvánvalóvá lett az állami mindenhatóság tarthatatlansága, elemi erővel tört felszínre a társadalom különböző csoportjainak önszerveződési igénye, sorra születtek - születnek - az egyesületek és az alapítványok.
Az új jogszabály jelentősége abban áll, hogy lehetővé teszi az alapítványi vagyonnal való gazdálkodást. Az adományozó választhat: a nemes közcélra szán vagyontárgyat (pénzt, ingatlan stb.) és így közérdekű kötelezettséget vállal, vagy alapítványt tesz, amelynek kezelésére kuratóriumot hoz létre. A kuratórium gazdálkodhat az alapítvány tőkéjével: értékpapírba fektetheti, ingatlant vásárolhat, vállalkozhat, egyszóval élhet a tőkegyarapítás megannyi lehetőségével.
Éppen az utóbbi, a tőke jövedelmező forgatása biztosítja az alapítványi cél hosszú távú megvalósulását. Mivel az alapítványt tartós támogatás céljából hozzák létre, az alapítvány racionális érdeke - logikusan - nem a tőke elköltése, hanem gyarapítása. Ezért van az, hogy "igazi" alapítványok csak a tőke jövedelmét használják fel, és az alaptőkét a jó gazda gondosságával forgatják.
Az alapítványi szabályozás ma Magyarországon igazán liberálisnak mondható. Az alapítványok vállalkozhatnak - akár maguk, akár egy kft. vagy rt. társtulajdonosaként; és nyereségük vagy osztalékuk mindaddig adómentes, amíg azt visszaforgatják az alapítványba. A magánszemélyek és a vállalatok pedig minden korlátozás nélkül levonhatják alapítványi hozzájárulásaikat (adományaikat) jövedelem-, illetve nyereségadó- alapjukból. Az adókedvezmények mögötti "ideológia" itt is az, hogy az állam lemond adóbevételei egy részéről, a közérdekű alapítványok viszont az államot tehermentesítik tevékenységükkel.
A kedvező légkör - a viszonylag magas adók, a "civiltársadalom" erősödése, a liberális szabályozás - az utóbbi időben egyfajta "alapítványtevési lázat" eredményezett Magyarországon. Sajátos átmenetiségünk mindazonáltal az alapítványtevésben is megmutatkozik: sok még a nyitott kérdés; megjelentek az adókedvezményeket kihasználó visszaélések is. Hiányzik még az erős magántőke is. Ezért - paradox módon - zömmel állami pénzek folytak eddig át az alapítványi szektorba. (Kuti Éva becslései szerint 1990-ben az alapítványi pénzek több mint 80 százaléka származott a központi költségvetésből. Valószínűleg az állami "túlsúly" következménye az is, hogy meglepően magas a vagyoni koncentráció a magyar alapítványi világban: az alapítványok 4 százaléka rendelkezik az alapítványi tőke 70 százalékával.
Bárhogyan is ítéljük meg az alapítványokat, ma már a magyar civiltársadalom részei lettek visszavonhatatlanul.
Ezt példázza az is, hogy másfél éve működik már a Magyar alapítványok szövetsége mintegy 300 alapítványt tudva soraiban.
Az államnak nem lehet más feladata, mint az, hogy támogassa - elsősorban adókedvezményekkel - a civil társadalom helyüket, szerepüket kereső intézményeit.
Forrás: Magyar Hírlap, 1991. szeptember 30-i és október 7-i száma.



Lemezújság archívum
Közösségfejlesztés