Lemezújság archívum

Cím:	Milyen legyen a TIT salgótarjáni népfőiskolája?
Szerző:	Maróti Andor
Folyóirat:	PC Lemezújság
Állomány:
Év:	1992
Szám:	35.szám
Oldalszám:
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:	Salgótarján
Tárgyszavak:	népfőiskola
Megjegyzés:
Annotáció:

Maróti Andor:
Milyen legyen a TIT salgótarjáni népfőiskolája?
Egy évtizede, hogy a népfőiskolai gondolat újjáéledt Magyarországon. Célja kezdetben nem volt - nem is lehetett - más, mint a 40-es évek végén megszakadt hagyományra való visszaemlékezés, a régi gyakorlat értékeinek a hangsúlyozása. Az emlékek felidézése azonban csakhamar azzal az igénnyel kapcsolódott össze, hogy létre kell hozni ismét a népfőiskolákat, megkísérelve beilleszteni működésüket a közművelődés meglevő rendszerébe.
A művelődéspolitikai irányítás gyanakvással fogadta ezeket a próbálkozásokat, s elsősorban ideológiai alapon (a nacionalizmusra hivatkozva) igyekezett elhárítani a kezdeményezéseket. Később e tiltást "tűrés" váltotta fel azzal a feltétellel, hogy a népfőiskolák valamelyik elismert társadalmi szervezet (a Hazafias Népfront vagy a TIT) keretein belül fejtik ki tevékenységüket, s ezek a szervezetek felelnek működésükért. A művelődéspolitika irányítói akkor úgy vélték, így megoldható a népfőiskolák ellenőrzése, s nem lesz szükség a betiltásukra.
Alighanem ez a körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy a népfőiskolák eleinte csak néhány előadásból álló sorozatokként jöttek létre. Valószínű persze, hogy anyagi oka is volt e korlátozottságnak: állami támogatás hiányában nem volt lehetőség hosszabb tanfolyamok indítására, különösen nem bentlakásos formában. Annak ellenére, hogy már ekkor is léteztek bentlakásos tanfolyamok, de ezek a politikai oktatás és a szakszervezeti tisztségviselők képzésének keretei közt működtek, aránylag jó anyagi-tárgyi ellátottsággal. A nagyobb ipari vállalatok is tudtak bentlakásos szakmai tanfolyamokat szervezni üdülőikben, nem különben a minisztériumok mellett működő oktatási központok is. De mindezeken a tanfolyamokon csak a "beiskolázottak" vehettek részt, és a témák sem lépték túl a szakmai és a politikai tudnivalók körét.
A népfőiskolák hozzájuk képest tehát periférikus helyzetben születtek újjá. Mégis megtalálták sajátos profiljukat: többnyire a helyi problémák tárgyalásával és a bevezető előadásokhoz kapcsolódó hosszabb idejű véleménycserékkel a közösségi gondolkodás műhelyei lettek. S minthogy a programjaikat is helyileg állították össze, példát adtak arra, hogy mit jelent a gyakorlatban a központilag tervezett programokkal ellentétes, öntevékenységre építő közművelődés. Egyszer azután megjelentek a bentlakásos tanfolyamok is. Igaz, idejük nem nyúlt 1-2 hétnél többre, és évente csak egyetlen alkalomhoz kapcsolódtak, de mégis érzékeltették, milyen hatása van annak, ha a résztvevők napokon át együtt vannak, és a tervezett előadásokon, vitákon kívül is kicserélhetik a gondolataikat. S volt e tanfolyamoknak még más tanulságai: az a tény, hogy programjaikon a távolabb lakók is részt vehettek, kiemelte a tematikát a helyi problémák köréből, és általánosabb társadalmi kérdéseket állított a helyükbe. A lokális témák aktualitását tehát más motiváltság váltotta fel, s a helyi tapasztalatok hiányát is pótolni kellett valamiképp. Alighanem ezek a problémák is éreztették a szervezőkkel, hogy a szélesebb körű tartalom feldolgozása hosszabb időt kíván, e munka nem szűkíthető néhány napra, hacsak nem elégszünk meg a problémák felvetésével anélkül, hogy eljutnánk az érdemi válaszokig, tanulságokig.
A bentlakásos népfőiskolákra vonatkozó igény hivatkozhatott más országok példájára is. Főként az észak-európai országokra, Hollandiára és Németországra, ahol évtizedes hagyományok tették nemzetközileg elismertté ezeket az intézményeket. Nálunk azonban ezideig úgy látszott, a feltételek még nem érettek meg arra, hogy ilyen tanulmányi központokat hozzunk létre. Ezért talán nem szerénytelenség kimondani, fordulatot jelent az első, egész éves működésre alkalmas, bentlakásos népfőiskola Salgótarjánban. Egyelőre persze még csak a lehetőséget adja meg, s hogy valóban fordulatról beszélhessünk, ahhoz eredményes programok sorozatával kell bizonyítanunk, hogy népfőiskoláink gyakorlatában új színt, emeltebb színvonalat hozunk. Ezért felelősséggel kell végiggondolnunk, mi lesz az a cél és tartalom, mely meghatározza ennek a létesítménynek a működését. Nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy a nem bentlakásos népfőiskolák tapasztalatai alapján ez könnyen megoldható. A bentlakásos szervezeti forma és a megnövelt időkeret más helyzetet teremt, a munkát tehát új módon kell tervezni, szervezni.
Először is megállapíthatjuk: a bentlakásos intézmény módszertani súlypontváltással jár. A nálunk hagyományosan elterjedt előadásos formát megbeszélésekkel és vitákkal kell helyettesíteni úgy, hogy a népfőiskola a párbeszéd színhelye legyen a csoportmunka keretei között. Nem kell száműzni az előadásokat, de központi szerepüket fel kell váltani a megbeszéléseket indító, kiegészítő vagy összefoglaló szerepükkel. A módszertani váltás mögött ez a felismerés kell hogy meghúzódjék, itt nem annyira az ismeretek átadása a cél, hanem azok feldolgozása és eközben a személyes készségek, képességek fejlesztése. Egy dán felnőttoktató szerint "a népfőiskola olyan iskola, mely nem a tanításra, hanem a tanulásra összpontosítja az erejét". A dán népfőiskolák múlt századi megalapítója, Grundtvig szerint pedig itt nem a tanárok kérdeznek, hanem a tanulók kérdezik ki tanáraikat az őket érdeklő problémákról. "Eleven kölcsönhatásnak" kell tehát kialakulnia tanulók és tanárok között, de a tanulók csoportján belül is. Feltétele a problémaérzékenység és a problémamegoldó képesség fejlesztése a tapasztalatok kritikus elemzésével, ami jelzi, hogy itt a tananyag az életben fölmerülő problémákra épül, s nem a szaktudományok és az iskolai tantárgyak logikájára. A tanulás tehát nem az "élettől elvont" információk emlékezeti rögzítése lesz, hanem a meglevő tudattartalmak szélesítése és mélyítése a tapasztalatok kitágításával, a már ismert jelenségek összefüggéseinek a feltárásával.
Egyik módja e folyamatnak az esettanulmány készítése, amit feladatként egy-egy csoport egy tanfolyam kezdetén kap meg, s a tanfolyam befejezésekor kell a végeredményről beszámolnia úgy, hogy a tanfolyam ideje alatt a csoport rendszeresen tanulmányozza a rendelkezésére álló adatokat és dokumentumokat, hogy a következtetéseivel jusson el az eset elemzésének tanulságáig. Ilyen munkára a bentlakásos népfőiskola elegendő időt ad, ellentétben sok más felnőttoktatási alkalommal. Ezzel elérheti, hogy megszabadítja a résztvevőket a felszínes állásfoglalásoktól, a megalapozatlan véleményalkotástól. Természetesen ehhez szükséges a képzési folyamat gondos tervezése, hogy a részei szervesen kapcsolódjanak össze. De ez nem zárja ki a spontán kezdeményezések lehetőségét, s a tervek rugalmas alakítását. A népfőiskola demokratikus légkörét elsősorban az adja meg, hogy nincs mindenkire egyformán kötelező tananyaga; a tanulók választhatnak egy szélesebb körű ajánlatból, s mindenki maga állíthatja össze a tantervét. Vizsga sincs, csak beszámoló, amelynek a formáját (írásos, szóbeli, gyakorlati) mindenki maga határozza meg. Minthogy a munka többnyire kisebb csoportokban folyik, a tanítás is közösségi lesz: a tanulók is részt vesznek benne. Közreműködnek egymás fejlesztésében - a szakértők és a tanárok segítségével. A kölcsönös felelősség vállalása etikai követelmény lesz. Az eredmény a problémaérzékenység, elemzőkészség, a kreativitás, együttműködés és problémamegoldás fejlődésén mérhető.
A népfőiskola nem csak intellektuálisan hat, foglalkozik a művészeti készség és a kézügyesség fejlesztésével, a testedzéssel, s gondot fordít az életmód kultúráltságára (a környezet rendjére, tisztaságára). A tanulók és a tanárok közösen tervezik és szervezik szabadidős programjaikat, szórakozásukat, s az esti együttlétek szerves részét alkotják a népfőiskola életének. A népfőiskolán önkormányzati vezetésnek kell kialakulnia a tanulók, tanárok és az intézméény más dolgozóinak a részvételével. A teendők közös meghatározása, a fölmerülő problémák közös megoldása alakíthatja ki "a kezdeményező közösségi magatartást", amit azután a népfőiskolai tanulmányokat befejezők lakóhelyükön és munkahelyükön is folytathatnak. Ahhoz, hogy ezt eredményesen tudják megtenni, a szélesebb társadalmi valóságot is tanulmányozniuk kell, mindenekelőtt az intézmény közvetlen környezetében, a népfőiskola "szomszédságában". (E fogalom a skandináv népfőiskolák gyakorlatából való.) El kell sajátítani a közösségfejlesztés elméletét és módszertanát is. A népfőiskolák egyik fő hivatása ugyanis a résztvevők állampolgári, közéleti aktivitásának a kibontása, a hozzá szükséges felkészültség megadása. A népfőiskolának azonban ideológiai-politikai tekintetben semlegesnek kell lennie. Tájékoztatását és a társadalmi jelenségeket értékelő munkáját a pluralizmus és a tolerancia kell hogy jellemezze, a különböző álláspontok tiszteletben tartásával. Nem vállalhatja az elfogultságot s a személyeskedést, a sértő hangot a vitákban s kerülnie kell, hogy megalapozott érvek helyett az indulatok uralkodjanak a szóváltásban. Az állampolgári öntudat erősítése magától értetődően kapcsolódhat a hazaszeretet elmélyítéséhez, anélkül azonban, hogy ez más népek lebecsüléséhez, értékeik megvetéséhez vezetne. A népfőiskolának erősítenie kell a népek közti barátságot és együttműködési hajlamot, s vonatkozik ez az országunkban élő nemzetiségekre is.
Mik az új népfőiskola működésének lehetséges tárgykörei, mely témaköröket kellene előnyben részesítenie?
Magától értetődő, hogy a lehetséges témakörök közt feltétlenül helyet kell kapniuk a közművelődésben, az ismeretterjesztésben és a felnőttoktatásban dolgozók továbbképzésének. Mégpedig úgy, hogy itt szerves kapcsolat alakuljon ki az elmélet és gyakorlat között. A salgótarjáni népfőiskola legyen olyan kísérleti műhely, mely nemcsak beszél a gyakorlat megújításáról, hanem a saját példájával bizonyítja be az új eljárások megvalósíthatóságát, s a gyakorlat korszerűsítésének lehetőségeit. Legyen továbbá ez a hely a külföldi tapasztalatok terjesztője is, mintegy hidat képezve a különböző országok eredményei és szakemberei között. Végül e népfőiskola keressen alkalmat arra, hogy a közművelődés és a felnőttoktatás nem főfoglalkozású (társadalmi) munkatársait is képezze, főként az önkormányzatok kulturális bizottságaiban működőket.
Más tanfolyamok témáját az általános műveltség fejlesztésének szándéka kellene hogy meghatározza, ahogy Grundtvig elgondolása is ezt célozta. Nagy kérdés azonban, hogy miként lehet vonzó az olyan program, amelyből hiányzik a szakképzésre jellemző gyakorlati érdekeltség. Śgy gondolom, a szakképzésen kívüleső területek is adnak erre lehetőséget: az életmód problémái (egészségvédelem, higiénia, környezetkultúra, lakás- és kertkultúra, háztartásvezetés, gyermeknevelés stb.), az emberi kapcsolatok (erkölcs, jog, közéleti problémák, közösségszervezés), a személyi élet alakítása (önismeret, önértékelés, életvezetési stratégiák, képességfejlesztés, önművelés) olyan témaköröket tartalmaznak, amelyekkel a kulturális intézmények nem nagyon foglalkoznak, noha sok ember számára jelentenek megoldatlan problémákat. Feltételezhető tehát, hogy a vonzerő a jól kiválasztott problémaközpontúság lehet. Ha programjaink választ adnak a mindennapi élet rendezetlen kérdéseire, valószínű, hogy nem maradnak résztvevők nélkül képzési szándékaink.
Ámde még így is fölvetődik az a kérdés, hogy kik tudják otthagyni munkájukat, családjukat egy bentlakásos tanfolyamért. A válasz viszonylag könnyen megadható, de ez nem lesz megnyugtató. Nyilvánvaló, hogy a munkanélkülieknek és a nyugdíjasoknak van bőven idejük arra, hogy akár hosszabb időt is töltsenek egy bentlakásos népfőiskolán. Csakhogy nekik van a legkevésbé pénzük arra, hogy a bentlakással járó költségeket megfizessék. Ez még akkor sem lenne csekély, ha kizárólag az étkezést és a kedvezményes szállásdíjat foglalná magában. Śgy látszik tehát, hogy inkább a rövid programoknak van realitásuk, az 1-2 hétnél nem hosszabb idejűeknek, ahol a téma egy szűkebb területre összpontosul. S aránylag könnyűnek látszik résztvevőket találni a hétvégi szemináriumokra, amelyek péntek estétől vasárnap délutánig tartanak, egy jól körülhatárolt probléma sokoldalú elemzésével, s változatos módszerekkel. (Előadás, vita, filmvetítés, fórum, kiscsoportos elemző munka.) Német népfőiskolákon népszerűek ezek s még azt is meg tudják szervezni, hogy a gyermekekkel érkező családok mentesítésére külön gyermekfoglalkozásokat tartanak. Az ilyen rövid hétvégi események feltehetően inkább a helyben és a környéken lakók közt válhatnak nálunk is kedveltté, mert számukra nem jár a részvétel hosszabb utazással.
A lehetőségek számításba vétele közben mégis csak eljuthatunk egy olyan hosszabb tanfolyam esélyéhez, amelyet a középiskolából már kikerült, de a felsőoktatásban tovább nem tanuló munkanélküli fiataloknak rendezhetnénk. (Nem zárva ki a főiskolát, egyetemet végzett, de munkába nem állt fiatalokat sem.) Ez a réteg még viszonylag jól képezhető (megszokta, hogy tanulnia kell), ugyanakkor a tudása még hiányos, társadalomképe, világnézete kialakulatlan, önismerete, önértékelése bizonytalan. Továbbtanulásához, munkába állásához látszólag egy szakterületen történő ismeretszerzés kellene. Valójában erre azért nem képes, mert az általános műveltsége nem elég erős (ezért nem vették fel egyetemre, főiskolára) vagy a pályaorientációja még nem alakult ki (ezért kell olyan átfogó képzésben részt vennie, amely megkönnyíti a részterület kiválasztását). Egy ilyen tanfolyam tartalma körvonalazható pl. az egyén társadalom és kultúra fogalmai körét, ez az iskolai oktatástól eltérő voltával, újszerű megközelítéseivel (melyben a problémák elemzését végző kiscsoportos munka dominál) vonzó lehet, különösen akkor, ha a bentlakás a társas kapcsolatok élményét is kínálja. Még egy ilyen hosszabbra tervezett tanfolyamot is érdemes azonban több szakaszra bontani, s a néhány hetes bentlakásos időszakokat otthoni tanulási szakaszokkal váltogatni, már csak az anyagi okok miatt is. Ha sikerül ilyen tanfolyamot indítanunk, ez más rövid tanfolyamokkal együtt jól határozhatná meg népfőiskolánk arculatát, amelyből azonban nem kellene kihagyni a nemzetközi jellegű rendezvényeket sem: külföldieknek Magyarországról és a magyar kultúráról szóló tájékoztatással vagy hazai résztvevőket külföldiekkel együtt fogadó programokat adva, ahol a cél a nemzetközi kapcsolatok fejlesztése. (Ha a külföldi részvétel egy országra korlátozódna, akkor a program is irányulhatna az ő kultúrájuk és a magyar kultúra kölcsönös ismertetésére.)
Mindezek a javaslatok talán érzékeltetik a bentlakásos népfőiskola változatos lehetőségeit. Ahhoz azonban, hogy az ötletek meg is valósuljanak, olyan tervezőkre, szervezőkre és oktatókra van szükség, akik rendszeresen foglalkoznak e feladatok megvalósításával, tehát főfoglalkozásban dolgoznak a népfőiskolán. Erre ma még nincs sok lehetőségünk, de talán fokozatosan kiépíthetők azok a személyi feltételek, amelyek ma még csak a fizikai, tárgyi feltételek vonatkozásában vannak meg. Ha elérhetjük, hogy a programok tervezése, szervezése hasonló színvonalra kerül, akkor remélhetjük, hogy a salgótarjáni népfőiskola a magyar népfőiskolai mozgalom elismert, erős központja lesz.

Lemezújság archívum

Közösségfejlesztés