Lemezújság archívum

Cím:	Kis hálók: Egy lakóközösség magyarázata
Szerző:	Rusterholz; Hans
Folyóirat:	PC Lemezújság
Állomány:
Év:	1992
Szám:	29.szám
Oldalszám:
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	közösség, lakóközösség, család
Megjegyzés:
Annotáció:

Kis hálók
Egy alapfogalom magyarázata
"Az egyetlen, amiről szó van: közösségben élni, mindegy, hogy hol."
Elszigetelődés
Az ipari államokban az elmúlt száz évben a lakás és együttélés olyan módja alakult ki, mely úgy az egyének, mint a társadalom számára egyre növekvő problémát jelent: a kis családok többé-kevésbé elszigetelt életét. A kiscsalád történelmileg mint a gazdasági kibővülés előfeltétele jött létre: ez tette lehetővé az egyének számára, hogy kifejlesszék azon mobilitásukat, amely illeszkedik a differenciált, de egyben összefonódó ipari társadalomhoz; mobilitás a munka világának hierarchiájában ("feljövők"), valamint térben is (vándormozgalmak a gazdasági centrumokhoz).
A korábbi időszakokban, a parasztfalvakban és kisvárosokban, de még a 19. és 20. század munkástelepülésein is a lakókörnyezettel még intenzív és stabil szociális kapcsolatok álltak fenn. Az egyén beágyazódott (és kötődött) a szolidaritás hálójába (de a szociális kontrollba is). Az ipari társadalom ezt az életmódot megszüntette. Először a polgári osztály, majd az egész társadalom feljövő ideáljának ezt a szolidaritást szét kellett zúznia. Az elszigetelődés volt az az ár, melyet a szociális és térbeli mobilitásért fizetni kellett. Az árat mindenekelőtt a családtagok, a feleség, a gyerekek és a szülők fizették. Elvesztették élményterületüket, a sokoldalúságot és elrejtettséget, a régi család "fészkének melegét".
Betokosodás - széttagolódás
Vonzáskörzeteink szétrombolt települési struktúrája a gátolt embertársi kapcsolatok tükörképe: a fészek hiányzó melegére, a komplikált, áttekinthetetlen gazdasági és társadalmi viszonyokra és függőségekre az egyén betokosodással reagál. A "szociálisan képtelenek" ijesztően magas számáról ad nyugtalanító felvilágosítást az "Us national Comittee Against Mental Illness" részletes vizsgálata. A betegek és sérültek, a munkaképtelenek és kábítószerfüggők száma az USA teljes lakosságának mintegy 20%-a, ez kb. 40 millió ember. Európában, ahol az életkörülmények áttekinthetőbbek maradtak, és az ipari társadalmat korábban már megzabolázták, az összehasonlítási számok ennél alacsonyabbak. De itt is igaz az, hogy a szociális problémák gyorsabban növekszenek, mint a gazdasági produktivitás. A klasszikus nemzetgazdaság elképzelése, miszerint az ipari társadalom növekvő termelőereje a szegényebb rétegek és peremcsoportok sorsát is automatikusan javítja, már - tekintettel a gazdasági növekedés belátható határaira - nem tartható.
Ehhez még hozzájön, hogy a gazdasági expanzió változatlanul növekszik. Ez még most is minden kormányzat kinyilvánított célja. A modern államokban a munkaerő több mint 90%-a mint "nem önálló kereső" dolgozik, és így a vállalkozói döntésekből ki van zárva. A lakosság kétharmada bérlakásban él és általában nincs arra lehetősége, hogy a lakással kapcsolatos kívánságait kimutassa és megvalósítsa. A szervezés társadalmában" az egyén elveszíti az áttekintést és önbizalmát.
E vonatkoztatási rendszerben a kiscsalád olyan gyenge hálónak bizonyul, ahonnét az ember a teljesítményközpontú társadalom bármely normájától való eltérése során - gondoljunk a betegekre, debilekre, szociálisan legyengültekre vagy sérültekre és a magatartászavarokkal küszködő fiatalokra, - a semmibe hullik, és ezért az állami gondozóapparátusnak rászorultként kell felfognia. Eredmény: az állam problématerhelése nő azon emberek számával, akik az egypanzió áldozatául esnek. A széttagolódási folyamat rákos tumorként növekszik és vezeti az emberi társadalmat a bürokratikus vezetésű világba. A modern állam a növekvő feladatokat megpróbálja többé-kevésbé jól elvégezni. Ezért épít és üzemeltet gondozóotthonokat, öregotthonokat, kórházakat, gyermekotthonokat, terhes anyák otthonát, alkoholbetegek gyógyintézetét, drogklinikákat, stb. Ezekkel a "szociális javítóműhelyekkel" pótolja a család hagyományos teljesítményének egy részét. De ezek az eljárások nemkívánatos mellékhatásokhoz is vezetnek. Hiszen ennek hatása az emberi kapcsolatok növekvő bürokratizálódása, a növekvő elvegyülés és ezzel a társadalom szociális elszegényedése. A jól kigondolt otthonok embertelen gettójelleget öltenek. E fejlődés továbbvitele olyan otthonvilághoz vezet, ahol az embereket, akik valamilyen ismertetőjegy alapján vannak minősítve, szeretetteljesen ápolják ugyan, mégis egymástól elszigetelten kell élniük. A nem otthonokban élő, aktív lakosság ezután olyan városrészekben koncenctrálódik, melyekből az összes peremcsoport ki van zárva, azaz nevezhetjük az aktívok otthonának.
Félelem
Teljesítményközpontú társadalmunk "Catch-as-cath-can"-étől azonban szenvednek az úgynevezett "egészségesek" is. Egy hierarchikus felépítésű, teljesítményközpontú társadalom számos olyan félelmet keltő elemmel rendelkezik, melyek embertársi kapcsolatainkat terhelik. Mindenki fél például, hogy munkájára nem lesz szükség. Ez a modern ősfélelem megbélyegzi a kiscsaládok magatartását is: az apa egzisztenciájának fenyegetését autorikus magatartásával fejezi ki. De más, új veszélyek is aggasztják az embereket: az őrült fegyverkezési potenciál, az emberek milliói, akik éhenhalnak, miközben az élelmiszerek és javak termelése állandóan növekszik, a fogyasztói társadalom környezetrombolása, mely szinte teljesen a zavaros gazdasági hatalmaktól függ, a raffinált, kifinomult munkaelosztás, mely egyre jobban eltávolít minket az ésszerű, egységes munkától... E veszélyek összege olyan érzést kelt bennünk, mintha egy technológiai- bürokratikus óriáspók hálójában lennénk fogvatartva, a kiszolgáltatottság, a reménytelenség érzését.
Végül pedig megbélyegez minket az embertársainktól való félelem. Már a szülői házban és az iskolában is, de főleg a munkában tanuljuk meg, hogy egymásnak konkurenciái vagyunk. Ezért félünk egymástól. Az előtérbe státusz-szimbólumokat helyezünk: házat vagy lakást, autót, ruhát, gyermeket. Emögött az a félelmünk uralkodik, hogy felismerik, kik is vagyunk valójában. Hogy a szomszédunknak kimutassuk érzéseinket? Soha - ez túl veszélyes! Inkább visszavonulunk a négy fal közé. De gyakran még kettesben is félelmet érzünk. Nosza rajta, távoli barátokkal oldottabban beszélgethetünk. De kinek van még távoli barátja? Olyan barátja, akiben megbízhatna? A választ a túlterhelt pszichiáterek és pszichológusok, a divatos zarándoklatok a csoportterápiákra, a bármiféle lelki kurzusok adják meg. Ezek olyan pótbarátokká váltak, melyekért drága pénzeket fizetünk.
Menekülés
De mit tesznek az emberek, akik veszélyeztetve érzik magukat: Elnyomják félelmeiket és megpróbálnak menekülni. Hála a modern szállítóeszközöknek, lakóhelyünket tetszőleges gyakran és tetszőleges hosszú időre elhagyhatjuk. Valahol van lakásunk. Autóval, motorral és repülővel cikázunk ismerősökhöz és barátokhoz, a "zöldbe" vagy távoli országokba. A lakás "főhadiszállássá" vált, a családi tanács színhelyévé és garázzsá. Az uralkodó motorizáció oda vezet, hogy a szociális problémák, melyek különben feltörnének, elnyomásra kerülnek, településeink egyre barátságtalanabbak lesznek, kezdve a zajos, bűzös városokkal egészen a szétrombolt mezőgazdaság turistaközpontjáig. Túlzás nélkül állíthatjuk: aki lakóhelyéről menekül, mindenhol csak rombol: otthonában, a menekülési úton és menekülése céljánál. Ezt az összes nem motorizált megszenvedi: a harmadik világ legtöbb embere, a gyermekek, az öregek, fogyatékosok és a szegények. De végeredményben mindannyian szenvedők vagyunk. Hiszen a rituális menekülés szétrombolja összes létalapunkat.
Ezen felül a menekülés értelmetlen is. Coca-Cola és műanyagkultúránk mindenhol jelen van. A magányos Alpokban, a csodaszép csendes-óceáni szigeteken egyaránt elér a repülőgépek zaja, a turisták áradata, akik az érintetlen természetet keresik vágyakozva, az ipari termelés összes mérge, röviden: a civilizáció összes szennye. Nincs már menekülési hely, nem mehetünk Amerikába, mert Amerika mindenütt ott van.
Egy visszaút
Nincs többé menekülési hely. Csak az itt és most van. Foglyai vagyunk a függőségek jóléti világának. Ezért a reális lehetőségek felé kell fordulnunk, és közvetlen környezetünket kell lakhatóbbá, barátságosabbá és segítőkészebbé kialakítanunk. Ahol lakunk, az életfeltételeinket önsegély formájában kell javítani. Itt használható fel a "kis hálók" ötlete. Ez nem kiélezett elmélet és nem üdvözítő tan. Sokkal inkább egy hasznos felszerelés a jó irányba tett lépések felé. Lehet, hogy a "kis háló" fogalma új - maga a dolog viszont ősrégi. A klán, a nagycsalád, a törzs, a falu-, és városközösség, a gettó és a munkástelepülés egyaránt kis háló volt. Ćm a gazdasági és társadalmi fejlődés elavulttá tette vagy teljesen megsemmisítette.
Felmerül a kérdés, hogy kell ma az ilyen szolidaritási vagy önsegélyező közösségeknek a mai feltételek mellett kinézniük. Hiszen nekünk embereknek szükségünk van a szociális hálóra, mely felfog minket, ha testi vagy lelki teljesítőképességünk valamilyen ok miatt átmenetileg vagy tartósan csökken. De azért is szükségünk van erre, hogy mint biológiailag társas lények jól érezzük magunkat. Megállapítottuk, hogy a hagyományos kiscsalád egyre gyengébb, hogy ilyen ételemben szociális hálóként működjön. Az öregek, a fiatalok, a szociálisan vagy testileg gyengék csak feltételek mellett találnak helyet benne. A gazdasági és mindenek előtt a lelki erő gyakran nem elég arra, hogy őket is bevonják. îgy egyre több ember kihullik az úgynevezett "családi lyukakon".
Ez közel sem jelenti azt, hogy a család feleslegessé vált volna. A legtöbb esetben ez marad a legfontosabb háló. Ebben található meg a rejtőzködés. Benne azonban nehéz pszichikai munkát kell nyújtani, és a társadalom szinte összes problémáját ebben kell kihordani. A politika és a gazdaság ezt messzemenően ki is használja. îgy a terhelés gyakran túl nagy, a család széthullik vagy egyszerűen nem teljesíti eddigi feladatait. A kis hálók nem pótolják a családot, hanem a családon belül új kereteket biztosítanak.
Mi egy kis háló?
Ez egy laza kapcsolat az emberek egy áttekinthető csoportján belül azzal a céllal, hogy a közvetlen lakókörnyezetben az életet megkönnyítsék és gazdagítsák. Összetételében és időbeli tágulásában stabilnak kell lennie (ami a változásokat nem zárja ki). Egy kis háló mintegy 30-100 ember (10-30 háztartás), vagy még ennél is több, általában kiscsaládok, de egyidejűleg lakóközösségek, magányosok, öregek és lehetőleg néhány munkahely is. Egy kis hálónak legalább akkorának kell lennie, hogy terheket is tudjon hordozni. Viszont legfeljebb akkora lehet, hogy még áttekinthető legyen, hogy mindenki mindenkit ismerjen.
Az építészeti környezet általában nem fontos, még ha a szélsőségesen kommunikációellenes környezet, pl. a magasházak, gátlásokat jelentenek is. Ha az új tervekre van befolyásunk, akkor az építészeti eszközök egész palettája áll rendelkezésünkre, melyek a kommunikációt segítik, a megközelítési utaktól az előkerteken keresztül egészen a lakások konyhájáig.
Az építészetnél fontosabbak a jogi kérdések. Fontos, hogy a lakóknak ne lehessen felmondani, így az együttélést kívülről nem lehet szétzúzni. Arra is szükség van, hogy a lakók lakásaikat és legközelebbi környezetüket maguk alakíthassák ki. A legjobb előfeltétel ehhez az önkormányzat és a liberális házirend gyermekjáték, állattartás, kiskertek).
A komfort nem követelmény. A túl magas komfort inkább gátló körülményként jelentkezik, mivel korlátozza a kialakítási lehetőségeket. Lemondhatunk az építési és bútorpiac divatos vackairól, de a szépségről nem, pl. a régi dolgok megőrzéséről és a megálmodott dolgok szépségéről.
Idővel esetleg kialakítunk közös helységeket, gyűlés-, vagy gálatermet kezdetben elég egy nagyobb lakószoba), műhelyt, mosókonyhát, szaunát, fedett játszóteret.
A háztartások közötti kapcsolat önkéntes szabályokon alapul. A távolságot vagy közelséget a résztvevők maguk határozzák meg, hiszen a háztartások ma tipikus elkülönülésének megszüntetését csak fokozatosan és önkéntes belépéssel lehet elérni. Szabályokra ott van szükség, ahol a magánterületre is vonatkozik hatás (pl. zaj), vagy a közös létesítmények esetében.
A közösségi élet nem zárhatja ki a magánéletet, épp ellenkezőleg. Számunkra, mai emberek számára szükséges az, hogy visszavonulhassunk a "barlangunkba". Ezért mindenkinek - a házastársaknak és a kb. 6 év feletti gyermekeknek - saját szobával, minden háztartásnak pedig egy közösségi helyiséggel - pl. lakókonyhával - kell rendelkezniük. Az optikailag és akusztikailag leválasztott visszavonulási hellyel a lakók magas toleranciaküszöbét lehet elérni. Hiszen csak az önként választott külső távolságtartással lehet elérni a tartós belső közelséget.
Élet a kis hálóban
...Kölcsönadjuk egymásnak a háztartási készülékeket, élelmiszert, kerékpárokat és autókat, vigyáznak a kisebbekre. Ha valaki bemegy a városba, a többieknek is bevásárol. A gyermekek a fákon vagy valamely lakásban. Az egyes családok alkalmanként együtt főznek és esznek. Mindet fel lehet hívni, ő megmondja az üzenetet. Számtalan háziállatunk van, macska, tengerimalac, megoldott az állatok ellátása. Amit nem tudunk magunkkal vinni, azt a szomszédok látják el. A
Feszült várakozásnak nincs helye. Épp ellenkezőleg - fel kell készülni a drámai visszásságokra. Nem szoktunk hozzá, hogy valaminek is gondját viseljük, mely a törvény szerint nem a miénk, mivel lakókörzetünkben megtanultuk a szolidaritást, és mivel mindig az a tendencia, hogy az egyenrangúak vagy a profik szerepét játsszuk, feszültségek, konfliktusok, baj keletkezhet. Mivel ezt előre látjuk, megteremtjük az alapot arra, hogy ezt el tudjuk viselni.
A kis háló legfontosabb feladata a kölcsönös tolerancia (mely nem általános érvényt jelent). Felkészültünk pl. arra, hogy nap mint nap azt lássuk, hogy a szomszéd másképp neveli a gyerekét, mint mi tennénk? Elfogadnánk-e a lakóközösséget egy halom olyan fiatallal, akikről nem tudjuk biztosan, ki hol dolgozik és ki kivel fekszik le? Örömmel üdvözölnénk-e egy homoszexuális párt a szomszédunkban? eltűrnénk-e, hogy gyermekünk politikai ellenfelünknél tévézzen? Respektálnánk-e, ha valaki hagyná a kertjét elvadulni, vagy ha ajtószomszédunk egy mindig rendes, jólöltözött nyárspolgár lenne? Röviden készek lennénk-e arra, hogy a társadalom elméletileg jól ismert pluralizmusát szomszédságunkban eltűrjük? A kérdés központi. Ha az egyének és kiscsaládok elszigetelődése volt a történelmi nagycsaládok megszűnésének az ára, akkor a toleranciát kell felmutatnunk, ha ezt az elszigetelődést le akarjuk győzni. Bármely tetszőleges összetételű embercsosport alkothat kis hálót, ha kész a kölcsönös toleranciára. De gondatlanság lenne, ha nem vennénk figyelembe, milyen hatást fejt ki a kis háló a közeli és távoli környezet lakóira, akik nem vesznek részt benne. Ők kizártnak érezhetik magukat, és ez irigységhez, agresszióhoz vezethet. Gyorsan megértjük: hogy a kis háló embereinek ne kelljen gyorsan sündisznóállást felvenniük, ezért - legalábbis egy kis részük - integrálódjon a környező társadalomba (a hivatásban, politikában, egyesületekben). Ők teremtik meg a "polgári arculatot". Hiszen egy kis hálót a kívülállók mindig veszélyeztetnek azzal, hogy elszigetelik vagy diszkriminálják. A normalitást, melyet a külvilág érzékel, tudatosan be kell építenünk a kis hálóba, és megfelelő teret kell számára biztosítani (de ez nem lehet kizárólagos). Másrészről ez teszi számunkra lehetővé, hogy bizonyos számú szociálisan vagy gazdaságilag gyengébb személyt is integráljunk, pl. külföldieket, börtönből szabadultakat, rokkantakat, nyugdíjasokat, fiatalokat. Őket nem kell "kezelnünk", egyszerűen megkapják a jogot arra, hogy zavartalanul velünk élhessenek. Ezt nem humánus gesztusként tesszük, hanem az emberhez méltó együttéléshez akarunk így hozzájárulni, valamint a csoportot gazdagítjuk azzal, hogy választ adunk társadalmunk "otthonok világára". Van-e jobb hely az ilyen kérdések megoldására, mint egy kis háló?
Hol van a kis hálónak helye?
Mindenütt és sehol. Mindenütt, bármely bérházban vagy családi házakból álló városrészben és sehol, mivel az emberek legtöbbje túlzottan fél a másiktól. Mivel nap mint nap szembenállunk a konkurenciával, elvesztettük a bizalmat egymással szemben. Ez nehézzé teszi számunkra, hogy nyissuk a többé-kevésbé véletlenül a szomszédságunkba került személlyel szemben. Hiszen kezdeti bátorságunkat elvehetné egy kudarc, és még inkább frusztrációhoz, még nagyobb elszigeteltséghez vezetne. De ha a városi embereknek nem sikerül kapcsolathálójukat saját lakásukon és saját kapcsolatcsoportjukon túl a szomszédokra is kibővíteniük, akkor a menekülési mechanizmus tovább nő és lakónegyedünk elnéptelenedik. És hová vezet a menekülés? Valóban nem lehetséges, hogy egyhangú, félelmet keltő tulajdonvilágunkat kis lépésekkel felpuhítsuk?! Hogy bérházainkat magunk irányítsuk? Hogy a kooperációt és a szomszédi segítséget, ami itt-ott megvan, szisztematikusan felépítsük? Hogy kockaházaink ápolt gyepét használati tárggyá tegyük? A gyermekek és felnőttek élményterét a lakóhelyen, a házban és a lakásban sűrítsük, és saját készítésű játszóterekkel, díszkertekkel, kertes házakkal, tűzhelyekkel, szaunákkal, nyuszikkal és tengerimalacokkal a balkonokon és a négy emeletet átfogó macskalépcsőkkel növeljük a kedvet az ottmaradásra és csökkentsük a menekülési kedvet? Elképzelhetetlen, hogy az emeleti szabványlakások között ajtót törünk, lépcsőt húzunk, hogy a fiatal házaspárok közös háztartást vezessenek, és a lakóközösség bővüljön? Hogy a családi házak kerítésén és sövényén lyukakat készítsenek, és kis összekötő építményeket építsenek a nagyszülők és fiatalok lakása között? Hogy az emberek leüljenek az utcán, és a közlekedés zaját így megszüntessék? Hogy a mi agglomerációnkban titokban és kedvesen szétáramlik a "szubverzív" élet, amit nem akadályoz a bürokrácia, a telekhatár, az építési előírás, a bérleti szerződés és a házirend? Természetesen az ilyen kis apróságokkal a világot nem lehet megváltoztatni. De ha az együttélés új, kooperatív formáiról eljutunk az egyéb formákig, akkor a nagyobb változások fontos előfeltételét már megteremtettük.
A kis hálók városa, világa?
Még távol vagyunk ettől. De e könyv példái megmutatják - ha célunkhoz képest még tökéletlen is ez, - hogy már vannak olyan emberek, akik lépéseket tettek ennek érdekében. Néhány emberben a kis hálók azt a benyomást keltik, mintha csak eszközök lennének annak érdekében, hogy csoportosan, védelmet keresve elrejtőzzenek a teljesítményközpontú társadalom elől. De a többség épp az ellenkezőjét bizonyítja: a kis hálóban folytatott élet úgy tűnik, hogy az embereket kooperatívvá, tárgyalóképessé, bátorrá és biztossá teszi, A kis hálóban felesleges szociális energia keletkezik, mely a fölérendelt feladatokhoz vezet. A kis hálókkal nem oldjuk meg a világ problémáit. Nem használ a világválság ellen, az éhség, a hatalom, a keleti, nyugati és déli bombahegyek ellen. A gyárak és irodák elidegenedett munkáját sem teszi könnyebbé. De ez egy alkalmas hely, ahol ezekről a dolgokról egy politikai akció alapjaként gondolkozhatunk.
Hans Rusterholz

Lemezújság archívum

Közösségfejlesztés