Közösségfejlesztés

Lemezújság archívum
Nyomtatóbarát változat
Cím:
Kommunizmus csak abszolutikus és despotikus lehet
Szerző:
Balipap Ferenc
Folyóirat:
PC Lemezújság
Állomány:
Év:
1994
Szám:
5.szám
Oldalszám:
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
kommunizmus
Megjegyzés:
Annotáció:

45_9405


Kommunizmus csak abszolutikus és despotikus lehet

A kommunizmusokról, szocializmusokról vallott nézetek történeti
változásait bemutató sorozatunk ezúttal következő szemelvénye báró
Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméi című, először 1854-ben
kiadott nagy jelentőségű munkájából származik. Eötvös ebben a
könyvében az 1789-es francia forradalommal Európa-szerte megindult -
majd a XIX. századot dominánsan befolyása alatt tartó - változások
okait, lefolyását, tartalmát és társadalmi, történeti következményeit
elemzi. Ezek sorában nagy hangsúlyt helyez a társadalmakat összetartó,
integráló államok kialakulását vezérlő eszmék, érték- és idea-
megfontolások fölmerülésének, keletkezésének s az ezek gyakorlati
érvényrejutásához vagy elbukásához vezető folyamatok vizsgálatának.
Eötvös észreveszi, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméi
milyen viszonyban vannak egymással, s ezek közül különösen a szabadság
és az egyenlőség eszmék egymásnak való ellentmondását tartja
jelentősnek. S elemzi mindezekkel összefüggésben a nemzetiség
eszméjének érvényesülési lehetőségeit is, aminek következtében még
alapvetőbb eszmei és megoldási, tehát gyakorlati disszonanciák
meglétére mutat rá.
Nagyívű államtörténeti, szociológia-elméleti, jogelméleti munkájában a
szerző nem kerülheti ki a különböző eszmeirányok érvényesítése mellett
elgondolt vagy elgondolható különböző államformák elméleti és
praktikus esélyeinek végiggondolását - korszakainak elemzését - sem.
îgy jut el a szocializmus teljes körű (tehát a tulajdon, a termelés és
a fogyasztás közösségén alapuló rendszer) érvényesítését célzó
kommunizmus - az emberiség gondolkodásában amúgy Platon munkássága óta
napirenden lévő - kérdéseig. S gondolja végig a maga kora
fejleményeinek tükrében az inkák társadalmában létrejött
kommunisztikus kísérlet tanulságait, amelynek konklúziója számára az,
hogy a kommunizmus megvalósítása lehetséges, de az minden esetben csak
abszolutizmussal és despotizmussal érhető el. S ne feledjük: a magyar
szellem- és művelődéstörténet korai nagyja, Eötvös József mindezt a mi
vidékünkön kissé pikánsnak hallatszó következtetését az emberiség
addigi történetéből 1854-ben vonja le, alig fél évtizeddel azután,
hogy Marxék már osztályharcok történetének nyilvánítják (ugyanazt!) a
bekövetkezett történelmet s a célt, ahova el kívánják "meneszteni"
ennek alapján az emberiséget, azt nagy-öntudatosan kommunizmusnak
nevezik. A következményeket látjuk...
(S jegyezzük meg végül - mert a diadalmasított, munkásmozgalmasított
történelemből erre ritkán hívták föl a figyelmünket -: előző
alkalommal egy a századfordulón élt gróf (Mailáth József)
szocializmusról vallott nézeteit olvashattuk, ezúttal pedig egy báró
kommunizmusról elmélkedő gondolataival találkozhatunk. A történelem
pedig, mintha igazolta volna ezeknek az uraknak a meglátásait... A
magyar társadalom- és szellemtörténetnek mindenkor voltak tehát olyan
kiválóságai, akik (horribile dictu: urakként, arisztokratákként!) a
társadalom és a nemzet polgári gyarapodásán fáradoztak, beleértve ebbe
az ún. szocialisztikus eszméknek megfelelő fejlődés lehetőségeinek
mérlegelését és keresését is. Vagyis a szocializmus és a kommunizmus
gondolatát sem a Marxok, Frankel Leók, Jászi Oszkárok vagy Kun Bélák
és Rákosi Mátyások hozták el a magyar kulturába. Ők legfeljebb a
legszélsőségesebb szocializmus és kommunizmus - tehát a marxizmus-
leninizmus-sztálinizmus, azaz bolsevizmus - "áldásában" részesítették
a magyarságot.)
Balipap Ferenc


Eötvös József: Az uralkodó eszmék befolyása az államra

A COMMUNISMUS
Megjegyzém e mű egyik fönebbi részében, hogy a legnagyobb veszély,
mely a társadalmat a communismus részéről fenyegeti, abban áll, mert
ez csupán azon alapelvek logikai továbbfejlesztése, melyeken a
jelenkor minden államintézménye nyugszik. Innen van, hogy egy, számára
csekély iskola tanai aránylag kevés idő alatt nagy pártok jeligéi
lettek, hogy korunk sociálistái, minden reájok halmozott gúny daczára,
azt kiálthatják elleneiknek, mit szent Ágoston a keresztyénség
ellenségeinek mondott: "illud scio quod isti irrisores nostri -
pauciores sunt hoc anno, quam fuerunt priori"* innen van, hogy immár
azok ellenében is, kik - mint állítják - az emberi természettel
ellenkező elveket hirdetnek s egyáltalában lehetetlent akarnak, minden
eszközt fel kell használnunk, mely az államnak rendelkezésére áll; s
hogy végre azon különös látványt szemléljük, miszerint a fennálló rend
ellenei gondosan kerülik az erőszakos összeütközést, míg a rend védői
azt óhajtják, s a törvényhozás conservativ többsége kénytelennek érzi
magát azon alkotmányt, melynek lételét köszöni, alapjában - a
választási törvényekben - változtatni, hogy az a felforgató pártnak
eszközül ne szolgáljon. Lehetetlen a communismust elvben megtámadni,
anélkül, hogy egyszersmind az államintézmények alapelveit meg ne
ingassuk, melyeket fönn akarunk tartani, s az államnak elvégre nem
marad a veszélyes tanok ellenében egyéb óvszere, mint az anyagi erő.
Részemről igen fel tudom fogni az ellenszenvet, melylyel korunkban a
socialismus és communismus ellen fellépnek. A veszély nagysága, mely
az egész társadalmi rendet fenyegeti, érthetővé teszi azon
szenvedélyességet, melylyel e tanokat ostromolják. De nagyon téved, ki
azt hiszi, hogy túlságos vádak s egészen hamis állítások által,
melyeket a socialismus ellen felhordunk, a fenyegető veszélyeket
elhárítjuk. A vádak között, melyeket a socialismus ellen emelnek, egy
sincs, melyet egykor a keresztyénség ellen nem használtak volna.
Nem "hostes humani generis" névvel illették-e az első századokban a
keresztyéneket? 1/ nem vetették-e szemökre, hogy a tulajdont
megtámadják, s midőn vak buzgóságukban az ókor műemlékeit lerombolák,
nem vádolák-e őket is barbarismussal, istentagadással? 2/ nem
állíták-e, - és pedig ezt joggal - miszerint oly társadalmi viszonyok,
milyeneket az első keresztyének be akartak hozni, nagyobb államokban
lehetetlenek: mert a tökély és az önfeláldozás oly mértékét kivánják,
minő az életben fel nem található?
Hasonlítsuk össze Symmachus beszédét, melyet 382-ben Valentinián
császár előtt Milanóban tartott, s melyben Victoria szobrának
visszahelyezését sürgette szent Ambrosius feleletével: s amabban
Guizot nyugodt előadására, az utóbbian pedig korunk új iskoláinak
szenvedélyességére ismerünk.
Még a IV. század vége felé is a régi vallás mellett nyilatkozott a nép
míveltebb része, a senatus aristocratiája és a birodalom legnagyobb
városai; s ami magát a szellemi aristocratiát illeti is, előttünk egy
Hyeronimus, Augustinus, Paulinus, Victorinus, Prudentius iratai sokkal
nagyobb becsűek, mint kortársaik művei; de tagadhatatlan, hogy a forma
tökélyét illetőleg, melyre annyit tartott a régi kor, ami iránt
ellenben oly közönyösséget tanúsítának a szent atyák, oly férfiak,
mint Ammianus Marcellinus, Aurelius Victor, Eutropius, Symmachus,
Ausonius, Claudianus stb., sokkal kitűnőbb íróknak tartattak az
egykorúak által, mint fönnebb nevezett vetélytársaik, kik csupán
merész és veszélyes röpiratkészítőknek (pamphletaires) tartattak.
Ami az erkölcsiséget illeti, igen természetes, hogy ez a keresztyének
mellett szólott. De csupán azon erények kölcsönöznek egy pártnak
tekintélyt, melyeket koruk véleménye ilyeneknek ismer; s a polgári
erényeket illetőleg nem kedvezőleg ütött volna ki a keresztyénekre
nézve az egybehasonlítás./3 Sőt keresztyéni szempontból is emeltettek
már a IV. században némi panaszok a clerus erkölcsi magaviselete
ellen.
Mondották, hogy a keresztyénség győzelme barbarismusba döntené a
világot, hogy általa végtelen nyomor áradna az emberiségre, s csak
századokon keresztül tartó küzdelmek után alakulhatna ismét új rend.
Mindez beteljesedett, s némely dolgok a keresztyénség szükséges
eredményéül tekinthetők; és mindemellett nem diadalmaskodott-e mégis a
keresztyénség az ó-kor civilisátiója fölött.
A communismus tanait némelyek a keresztyénségben keresték, s meg
akarák mutatni, hogy ami ellen annyira buzgólkodunk, már a szent
írásban s a szent atyákban bennfoglaltatik. Nehéz megfogni: mint lehet
a communismus és a keresztyénség lényegét annyira félreismerni, hogy
valami ily állítással fellépjen?
Oly vallás közt, melynek főhittana, hogy országa nem e világból való,
s oly tan között, mely valósítását épen e világon, épen az állam
körében keresi; oly vallás közt, mely egészen az egyéni szabadságon
alapszik, s oly tan között, mely minden egyéni szabadságot megtagad;
oly vallás közt végre, mely lemondást, s oly tan között, mely minden
egyéni szabadságot megtagad; oly vallás közt végre, mely lemondást, s
oly tan között, mely anyagi élvet hirdet: csak tudatlanság vagy rossz
akarat találhat hasonlatot. Egészen más dolog, ha nem a tant, hanem
azon állást tekintjük, melyet a keresztyénség keletkezése első
századaiban a társadalom és állam ellenében elfoglalt; e tekintetben
nagy a hasonlat s azért mindazon okok, melyeket a communismus ellen
használni szoktak, egyáltalában semmit sem bizonyítanak.
Ha sikerül megmutatni, hogy a communismus a társadalom felbontására s
civilisátiónk megdöntésére vezet: a keresztyénség kezdete mutatja,
hogy ez még koránt sem bizonyítja lehetetlenségét.
Ha győzelmesen felállítjuk is a tételt, miszerint a communismus nem
csupán a létező társadalommal, hanem általában az emberi természettel
ellenkezik: ebből csak az következik, hogy a communismus, ha egyszer a
jelen társadalmat feldúlta, tanait az emberi szükségekhez szintúgy
fogja alkalmazni, mint ez a keresztyénséggel történt és az absolut
népfelség elvével is mindenüt történni fog, ahol azt rendezett állam
alapjául használni akarják.
Azt állítani pedig, hogy a ommunismus elvei bizonyos módosításokkal
sem férnek össze az újabbkori állammal, hogy általában minden
rendezett államszerkezettel ellenkeznek: - igen nagy tévedés; mert nem
igaz, hogy oly társadalmi viszonyok, minőket a communismus akar, egyes
államokban - és pedig nagy államokban - soha sem léteztek volna.
Azon iskolák, melyek az egyéni tulajdon megszüntetését jól rendezett
államintézményekkel megférhetőnek állítják, sok példát hoznak fel
nézeteik igazolására. Idézni szokták Mózes és Lykurg intézkedéseit, az
első keresztyének és zárdák vagyonközösséget; India példáját, hol több
községben a földbirtok közkezelés alatt van, s a termés a község
tagjai közt bizonyos canon szerint felosztatik, és tagadhatatlan, hogy
e példák mindenike ellen fontos ellenvetések szólnak.
Az: hogy kis államokban létezett vagyonközösség, még nem bizonyítja a
communismus kivihetőségét oly országban, mint Francziaország - mondják
sokan. Mutassatok egy nagyobb országot, hol ily intézmények csak rövid
ideig is fennállottak.
A történet erre is mutat példát. Hosszú időn keresztül élt hasonló
intézkedés alatt száz- meg százezer ember; a terjedelmes államterület
jól kezeltetett, földmívelés és ipar emelkedett; az állam, ez
intézmények mellett, hódítások által kiebb is terjesztő határait, s
oly egybeolvasztási erőt tanúsított a legyőzött népek irányában, hogy
hasonló példára alig akadunk a történelemben. Sőt, miután elenyésztek
is ez intézmények, ezt nem a belőlük fejlődött bajok, hanem előre nem
láthatott külső események idézték elő, s ezen intézmények csak az
állammal együtt, melynek háborítlan nyugalmát annyi ideig biztosíták,
enyésztek el.
Midőn Pizarro az inkák országát meghódító, három részre osztva találta
azt: a nap, az inkák és a nép számára.
A nap birtoka a templomok, a pompás kultus és a számos papság
fenntartására vala szentelve; a másik rész a királyi ház és rokonai s
a kormány szükségére; a harmadikat fejenkint oszták ki a nép között.
Huszonnégy éves korában minden peruinak nőül kelle venni egy 18 éves
leányt. A község vagy kerület, melyben lakott, ez alkalommal lakot
jelölt ki számára. Egyszersmind az ő és neje tartására elegendő földet
mutattak ki neki, melyhez minden született gyermek részére adatott
némi pótlék. A föld felosztása évenkint újra ment véghez, s a
földmívelő birtoka családjának száma szerint apadt vagy szaporodott.
Az egész földet a nép mívelte. Először a nap birtokát; aztán az aggok,
betegek, árvák s a tettleg szolgálatban levő katonák: szóval a
községbeliek azon részének földeit, kik e foglalkozást maguk nem
végezhették. Ha ez megtörtént, mindenki saját számára dolgozott.
Utoljára mívelék az Inka földeit.
Hasonló rendszert követtek az iparűzésben. Minden lámanyáj a nap és az
Inka kizárólagos tulajdonául tekintetett. Az országban szétszórva
pásztorok őrizetére bizaték, koronkint megnyíraték s a gyapjú
közraktárakba hordatott és minden család kapott házi szükségére
elegendő gyapjút, mi a nőknek adatott át megfonni és megszőni. Ha ez
elkészült, minden házban az Inka számára fontak és szőttek. Az állam
részére szükséges kelme mennyiségét és minőségét az ország fővárosában
határozák meg, aminek megtörténtével a munka a tartományok közt
kiosztatott.
Különösen e czélra rendelt hivatalnokok ügyeltek fel a gyapjú
kiosztásra, s vigyáztak, hogy a különböző munka az illető kezek által
készíttessék. Időről időre elmentek a házakhoz, s utána néztek, hogy a
munkát lelkiismeretesen végezzék. E felügyelet nem csupán azon
munkákra szorítkozott, melyek az Inka számára készültek, hanem azokra
is kiterjedt, melyek az egyesek házi szükségeire voltak készítve,
nehogy a nyers anyag, melyet saját használatára kapott mindenki,
elrontassék, s valaki nélkülözni találja a szükséges öltözetet. Ily
munkák körül az ötéves gyermektől a vén matrónáig a ház egész női
része foglalkozott. Az elaggott és beteg embereken kívül senki sem
eheté henyélve kenyerét. A henyeség bűntett volt, melyet szigorúan
fenyítettek.
Hasonló eljárás volt szokásban a kormány egyéb szükségeire nézve. Az
ország minden bányája az Inka tulajdona. Kizárólag számára mívelék
azokat oly emberek, kik e munkában jártasak voltak, s e végre azon
kerületből választatának, hol a bányák voltak. Minden perui földmívelő
volt s tartozott magáról gondoskodni földeinek megmívelése által.
Kevesebben műtani ismeretekre taníttattak, s nehányan azon finomabb
iparczikkekkel foglalkoztak, melyek az Inka és udvarának fényűzésére
szükségesek voltak. A munkát e végre rendelt biztosok oszták fel.
A termékek és kézművek egy részét a fővárosba vitték az udvar
használatára; a többit raktárakba, milyenek az ország különböző
részeiben nagy számmal voltak. Ez szolgált az ország szükségeinek
fedezésére. A takarékos kezelés mellett fennmaradt készlet más
osztályú tárakba hordatott, terméketlen évek vagy oly egyének számára,
kiket betegség, vénség vagy más szerencsétlenség akadályozott a
magukról való gondoskodásban. Ily intézkedések mellett Peruban
lehetetlenné volt téve a pauperismus. Senki sem szegényedhetett el, de
nem is gazdagodhatott meg. A perui nép egy körben forgott, hol
rendezve volt minden, s az emberi ösztönök és szenvedélyek előtt el
vala zárva minden tér.
Annak, hogy e rendszer mellett az ország anyagilag fejlődött,
bizonyítványaul szolgálnak azon nagy utak, melyeknek nyomai ma is
bámulattal töltik el az utazót. Ez utak hosszában szállodák voltak az
Inka és udvara, úgy szintén a hivatalos utazók számára. Más utazók
Peruban nem voltak. Minden öt mértföldnyire kis házakat építének azon
futárok számára, kik - posta gyanánt - tovább szállíták a kormány
rendeleteit.
Szükségtelen részletesb leírásába bocsátkozni azon intézményeknek,
melyek ez alapelvnek a perui államban alkalmazását lehetővé tevék.
Prescott - egykorú források után dolgozott - története Peru
meghódításáról, mindenki által megolvasható; belőle a legrészletesb
tudomást lehet meríteni mindezekről, s mindenki meggyőződhetik,
miszerint Peru ez intézményekkel s azok által - legalább szomszédaihoz
képest - nemcsak magas fokára emelkedett a jólétnek és míveltségnek,
hanem hatalmát más népek fölött is messze kiterjeszté. A mondottak
eléggé bizonyítják e helyen, hogy azon alapelvek, melyeken a
communismus alapszik - tudniillik az egyénnek teljes alárendelése az
állam alá, s ezzel egybekötve minden egyéni tulajdon megszüntetése -
nagy államokban is gyakorlatilag fennállhatnak. Kétségtelenül oly nagy
despotizmus volt az ár, melyen Peru lakói az anyagi jólétet
megvásárlák, minőre alig mutathat példát a történet. Annak, ki az
egész államszerkezetet fenntartó, korlátlan hatalomml kelle bírnia úgy
hogy Atahualpa Inka elmondhatá Pizarronak, miszerint akarata ellenére
még a madarak sem mernek Peruban repülni, s a közbiztonság úgy
kívánta, hogy a szellemi fejlődés szoros korlátok közé szoríttassék.
Mindez azonban nem bizonyítja, hogy a communismus egyáltalában
lehetetlen, hanem csak azt, hogy nem állhat fönn absolutizmus nélkül,
s igazságtalan volna a communisták iránt, aki azt hinné, hogy ezek
maguk át nem látják rendszerüknek ezen szükséges eredményét; hiszen,
hogy megelőzzék a veszélyeket, melyek az egyének nem egyenlő
képességéből az egyenlőségre nézve származhatnának, az egyesek
nevelését s tevékenységét feltétlenül alárendelik az államnak.
Nemcsak a communista iskolák nevezetesebb hirdetői, hanem azok is, kik
utópiák szerkesztésével foglalkoztak, szükségesnek tartottak oly
hatalmat, melyet mindenhatósággal ruháznak fel, hogy a dolgoknak
isteni rendét lehetővé tegye az emberek közt. Gyakorlatilag csak
kevéssé lényeges a különbség, hogy a communismus nézete szerint a
hatalomnak az egyesek szabad választásából kell kifolyni: mert, a hol
egyéb szabadság nem hagyatott a népnek, a választási jog maga sem
hosszas életű, s a communistai Francziaország, például szintoly
könnyen le fog róla mondani, mint a respublikai, midőn Napoleont tíz
évre s aztán egész életére consullá s végre császárrá választotta.
Hiszen a szabadválasztási jog is a szabad verseny elvén alapul, s nem
lehet semmit ez ellen mondani, amit a másik ellen állítani szintén nem
lehetne. Azon rendszer mellett, melynek legfőbb sőt egyedüli czélja az
egyenlőség megalapítása s oly szervezet létesítése, mely mindent kizár
a mi versenyt szül: - ily rendszer mellett, mondom, mint lehetne
ragaszkodni oly intézményhez, mely mind a két kitűzött czéllal nyílt
ellentétben áll?
A communismusban éppen nem azon egyes javaslatok teszik a lényeget,
melyek ellen annyi élczczel és tudományossággal szoktak sorompóba
szállani. Miként Cabet, communista hitvallomásában, a család
fenntartása mellett nyilatkozik, míg mások azt a teljes egyenlőség
rendszerével s minden élvre engedett jogával összeférhetetlennek
tartják: úgy alig van a communismus tanai közt egyetlen egy is, mely
körül a legfelötlőbb véleménykülönbség nem mutatkoznék. A lényeg, mire
nézve a communismus minden követője egyetért, abban áll, miszerint az
állam czéljául a teljes egyenlőséget, s eszközül e czélra az egyén
föltétlen alárendelését az államnak tekintik. S miután az egyén teljes
alávetése az állam hatalmának csak úgy lehetséges, ha az államot
korlátlan hatalommal ruházzuk fel, és mivel az általános egyenlőség
elvét akkor lehet leginkább megközelíteni, ha az alól csupán egy
személy van kivéve, következik: hogy a despotismus nemcsak ellentétben
nincs a communismus elveivel, sőt szükséges eredménye ennek, s oly
forma, melynek elvei annak leginkább megfelelnek.
Nem a communista elvek győzelme, hanem csupán az lehetetlen, hogy ezen
elveket valaha más valósítsa, mint az absolutismus. S azért a
communismus győzelme mindenkor egyszersmind a despotismusé leend.
S viszont ha azon pártokra fordítjuk figyelmünket, melyek e veszélyek
ellenében a társadalom megmentése körül fáradoznak: látni fogjuk, hogy
ezek is, ha a küzdőtért diadalmasan meg akarják állani, oly
eszközökhez kényelenek folyamodni, melyek - ha csak e részben a
történetek régi tapasztalatai nem csalnak - szintúgy az absolutismus
megalapításához vezetnek.

* "tudom, hogy gúnyolóink az idén kevesebben vannak, mint
amennyien előbb voltak"
____________
1/ Andr. Teuber. Exerc. hist. crit. de martyribus christianis, de
odio humani generis convictis. Bruns. 1734
T.T. Gruner. De odio humani generis, christianis olim a Romanis
objecto. Coburg 1755
2/ Ch. Vorm. Do veris causis: cur delectatos humanis carnibus et
promiscuo concubitu christianos calumniati sunt ethnici
Reichenerg. De atheismo christianis olim a gentilibus objecto
3/ Hiszen sok keresztyén volt, ki a hadi szolgálatot, sőt a
házasságot is összeférhetlennek tartá a keresztyéni tökéllyel, "Qui
militat gladio, mortis minister est." - "Disrumpe omnia vincula tua"
mond szent Paulinus

Lemezújság archívum
Közösségfejlesztés