Lemezújság archívum

Cím:	Szociálpolitika kényszerpályán
Szerző:	Zám Mária
Folyóirat:	PC Lemezújság
Állomány:
Év:	1992
Szám:	29.szám
Oldalszám:
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	szociálpolitika, szegénység, munkanélküliség
Megjegyzés:	H30_9229.txt
Annotáció:

Szociálpolitika kényszerpályán
Szép reményünk a rendszerváltás kínjait ott fenn - a napi politika szélmalomharcát vívta - és itt lenn - a napi létfeltételek megteremtéséért küzdve - érezzük igazán. A parlamentben törvényeket vitatnak a kárpótlásról, az egyházi ingatlanok visszaadásáról, az új földosztásról, de azok akik a társadalom mélyén élnek - és egyre többen érezik magukat közel a süllyedési vonalhoz - a társadalmi vagyon újraelosztásából nem nagyon fognak részesülni.
A bérből és fizetésből élők nagy része, úgy harminc évvel ezelőtt kapaszkodott meg éppen mai társadalmi csoportjában, sem korábban, sem később nem rendelkezett előjogokkal, vagy most visszakövetelhető tulajdonnal.
Mire is számíthatnak? Immáron a viszonyok tiszták, tulajdonosok és bérmunkások állnak egymással szemben. A központi kormány és a helyi (ön)kormányzatok egyenrangú partnerei lehetnek egymásnak, amennyiben az egyik a társadalom irányításáért, míg a másik a helyi társadalom érdekeinek érvényesítéséért, a közösségek fenntartásáért felelősnek érzi magát.
Azonban a tényleges társadalmi fordulat csak akkor fog bekövetkezni, ha a gazdaságban működő piaci rendszer egy új típusú, társadalompolitikai gyakorlattal egészül ki. A fogyasztás szférájába tartozó rendszerek - szociális, oktatási, egészségügyi - csak most szembesülnek a piac kihívásaival. Ez a fejlődésbeli eltolódás sem a rászorulóknak nem tud védelmet nyújtani, sem a piaci szférában jól boldogulóknak nem lesz képes magas szintű ellátásokat, szolgáltatásokat adni, hiányzik a piaci rendszerhez igazodó, működőképes és a társadalom valódi biztonságát szavatoló társadalombiztosítás új rendszere is.
Ma a szociálpolitika a gazdasági rendszer teljesítőképességéhez képest "túlfejlett", túlfogyasztó. A differenciálatlan ellátások sem a társadalmi hierarchiához, sem a jövedelemegyenlőtlenségekhez nem igazodnak. Ugyanakkor a gazdasági válság és a politikai átalakítás szempontjából is képtelen a szociális problémák kezelésére. Újabb tehertételt jelent az a korábbi paternalizmushoz csatlakozó konzervatív ideológiával egyesülő szociális demagógia, amely ugyanúgy a családok életébe való beavatkozást, a modern polgári szabadságjogok megtagadását jelenti, mint a szocializmus ál-közösségisége.
Az újonnan kialakítandó szociálpolitikai modell legfontosabb kihívása ma is harc a forrásokért, az ellátási felelősség minimalizálása a kapcsolódó szférák között.
A szocio-ökonómia értelmében a szociális biztonság rendszere változatlanul széttagolt. A három nagy terület; a társadalombiztosítás, az egészségügy, a szelektív szociálpolitikai rendszer egymással versengő szférákat alkotnak. Sem a folyamatok tervezése, sem az intézményrendszerek megújítása vagy a források felosztásánál nem szerepelnek közös kockázati tényezők.
A versengés két területen folyik; forrásokért - és bármilyen furcsán hangzik is - az ellátási felelősség minimalizálásáért. A cél mindenütt közös; milyen korábbi ellátásokat lehet megszűntetni, mely társadalmi csoportokat lehet "kirakni" a rendszerből. Vagyis a politikai rendszerváltás óta a szociális biztonság reformjának elvi kidolgozásáig sem jutottunk el. Az átalakulás így több értelemben is forráskorlátos. A költségvetési függőség minden szektornál fennmaradt, sőt bizonyos értelemben még erősebb is. Ugyanúgy folytatódik az a korábbi gyakorlat, hogy minden jelentősebb gazdasági intézkedést a szociális költségek növekedése kísér (lásd tejjegy, tüzelőjegy, segélyek emelése).
Az átfogó reform legfőbb akadálya, hogy minden szektor szeretné legalább a korábbi anyagi bázisát megőrizni, a költségvetési forrásokért folyó harcban pedig nagyobb eséllyel indulnak, ha csak a saját szűk területükre koncentrálnak. így nem vállal felelősséget a társadalombiztosítás a munkanélküliség kezelésében, az egészségügy a rehabilitációban és a prevencióban - az egészségvédelem immár írott malaszt csupán - a szociálpolitika pedig inkább a látványos akciók felé tolódik, holott fontosabb lenne, ha az emberek jövedelemtermelő képességének megerősítésében is szerepet játszanak, vagyis szociális prevenciót folytatnak.
Ez a politika minden humán reformot a leggyengébb ellenállás irányába lök; mégpedig a háztartásokra próbálja ráterhelni nagyobb mértékben a korábbi közkiadások fokozódó költségeit.
A szociális biztonsági rendszerek forrásai nemhogy bővültek volna, de a vállalati szociálpolitika leépülésével, a szakszervezetek látványos összeomlásával súlyos érvágáson mennek át. A szociális, oktatási, egészségügyi intézmények várható reprivatizációja az egyház javára újabb költségekkel jár, anélkül, hogy az ellátottak köre bővülne. Ráadásul az egyházak nem rendelkeznek olyan aktív tőkével, amely biztosítaná az átvett intézmények önálló működtetését, vagyis újabb szereplő jelentkezik az állami költségvetés felosztásakor.
A biztonságosabb források és az önfenntartás megteremtését szolgáló non-profit törvény továbbra is késlekedik.
A szociálpolitikai ellátó- és intézményrendszer mozdulatlanságával tovább "zsarolhatja" a költségvetést, veszélyeztetettsége miatt inkább önmaga túlélésére rendezkedik be. Az állam költségvetési kiadásainak csökkentése fejében lemondott egy új, pozitív szociálpolitikai stratégia kialakításáról. Ennek következménye, hogy a reform alulról, az önkormányzatoktól fog elindulni, éppen a kényszerítő pénzhiány, a joghézagok és a feszítő szociális gondok nyomasztó súlya miatt. Az alulról szerveződő reform kiindulópontjai ugyan bizonytalanok, mivel itt is az egymásra mutogatás folyik egyenlőre, ami a szociális ellátások felelősségét illeti, ráadásul az önkormányzatok valóban kiszolgáltatottak, ami az állami vagyon felosztását illeti vagy a reprivatizáció helyben lecsapódó következményeit jelenti. Ugyanakkor a vagyonnal és a költségvetési támogatásokkal való gazdálkodás lehetősége mégis itt fogja kikényszeríteni a szociális ellátórendszer átalakítását. Ugyanis az önkormányzatok legfőbb érdeke, hogy a szociális ellátórendszerben is megszűnjön a centralizált irányítási szisztéma, gazdálkodásuk hatékonyabb legyen, létrejöjjön a háztartások, a szolgáltatásokban részesülők és az önkormányzatok közös anyagi felelősége. Az alulról építkező reformnak pozitív irányt viszont csak az adhat, ha kialakul a ma még hiányzó társadalmi kontroll gyakorlata is, amely az önkormányzatok működését képes befolyásolni,.
Tulajdonképpen nincs új viszonyrendszer a szociális célkitűzések, feladatok meghatározásában, végrehajtásában az állam és a helyi önkormányzatok között. Hosszútávon tarthatatlan a központi direktív irányítás és finanszírozási gyakorlat, mert az a normatív finanszírozással részben korlátoz és szűk mozgásteret ad a szociális ellátások működtetésében, másrészt továbbra is a gazdaságtalan működtetést tartja fenn ezen ellátásoknál, ezzel akadályozva az önkormányzatok felelősség vállalásának kialakulását, önálló gazdálkodásuk megteremtését ezen a területen is.
Az önkormányzati törvény szerint az államtól kapott normatív támogatást szabadon használhatják fel, amely a korábbi tapasztalatok szerint sokszor más területek pénzügyi nehézségeinek megoldását szolgálta. A helyi adók kivetésének - amelyek pótlólagos forrásokat teremthetnének - ma már több akadálya látható világosan:
- Az adók kivetésével szemben nagy az ellenállás, mivel a relatíve csökkenő jövedelmek mellett a lakosság képtelen újabb terheket vállalni.
- Azokon a településeken, ahol alacsony a népességszám, az állami támogatás is kevés, a helyi adóbevételek is alacsonyak lesznek. Ezeken a településeken eleve rossz az aktívak, inaktívak aránya, szinte nincs is adóalany vagy kevés a számuk.
- Nem megoldott a jövedelmek tényleges kontrollja. Az adózási hajlandóság alacsony. Etikailag fejletlen a vállalkozói réteg, éppen a jövedelem eltitkolására ösztönzi a korábbi gazdasági szocializáció.
A szociálpolitika pénzügyi nehézségei még jogi bizonytalanságokkal is társulnak, nincsenek új szociális törvények, a régiek nem működőképesek.
Egy távlati szociálpolitikai program kidolgozása elkerülhetetlen. Fő célkitűzése - a mai helyzetet alapul véve - a középrétegek létbiztonságának a szavatolása, lecsúszásuk megakadályozása és a szegények elnyomorodásának a minimalizálása. A szociális ellátásoknál továbbra is meg kell tartani az eddigi normatív ellátásokat vagy az állampolgári jogon járó juttatásokat. Amennyiben azok a piaci rendszerrel összeegyeztethetők, nem jelentenek közvetlen beavatkozást a gazdaságba.
A középrétegek lecsúszását meg kell akadályozni, ám ezért a szociálpolitika csak igen keveset tehet közvetlenül. A jövedelmek, a társadalombiztosítási juttatások, a bérek értékállóságának megtartása vezethet eredményhez.
A minimumbér, minimumnyugdíj, sőt a megélhetési minimum garanciáit is csak a gazdaság teremtheti meg, melyet egy szociálisan érzékeny adórendszerrel és egy új családpolitika megteremtésével kell kiegészíteni.
Az állam és az önkormányzat között a szociális szférában strukturális változásokra van szükség. Új szociális piacot kell teremteni, ahol a szolgáltatások megvásárolhatók. E mellett az állam és az önkormányzat saját anyagi lehetőségei szerint előnyben és támogatásban részesíthet olyan társadalmi csoportokat és háztartásokat, ahol a jövedelem nem elegendő ezen szociális áruk - pl. szociális otthoni ellátás - megvásárlására, vagy más speciális segítségre van szükségük. Az állam, az önkormányzatok piackonform gazdasági eszközökkel ösztönözhetik a vállalkozókat a szociális célok elősegítésére, mint pl. kedvezményes adózás, hitelnyújtás.
A szegénység problémáinak a kezelésére a szociálpolitika alkalmatlan. Azonban egy, az európai értékeket és életmódot is magáénak valló társadalomban súlyos politikai következményekkel jár, ha az állam csupán tudomásul veszi az elnyomorodás jelenségét, a piaci rendszer szabadságára hivatkozva éppen ott nem avatkozik be, ahol az elkerülhetetlen.
Zám Mária

Lemezújság archívum

Közösségfejlesztés