Lemezújság archívum

Cím:	Esetkezelés és közösségi munka
Szerző:	Baldock; Peter
Folyóirat:	PC Lemezújság
Állomány:
Év:	1993
Szám:	37.szám
Oldalszám:
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	közösségi munka, szociális munka, esetkezelés
Megjegyzés:	G10_37.txt
Annotáció:

Peter Baldock Esetkezelés és közösségi munka
A közösségi munka és a szociális munka kapcsolatáról általában
A szociális esetkezelők és a közösségi munkások között problematikus a kapcsolat. Ennek az az oka, hogy nem egyértelműen húzható meg közöttük a határvonal. A közösségi munkások és a tervezők, hogy egy példát mondjunk, összejöhetnek egymással, vitatkozhatnak, érvelhetnek, lehet köztük egyetértés vagy egyet nem értés, de a határvonalak mindenképpen egyértelműek, mert két teljesen eltérő csoport között húzódnak, és az egyes résztvevők személyes értékrendje határozza meg, mennyire ellenségek, szövetségesek, munkatársak vagy barátok. A közösségi munkások és a szociális munkások között az a probléma, hogy sok szociális munkás, bár ő maga alapjában véve esetkezelő, a szociális munkás szakma részének tekinti a közösségi munkát, a közösségi munkások többsége azonban visszautasítja ezt az állítást. A visszautasítást megerősíti és érzelmi töltést ad neki az a tény, hogy a legtöbb szociális munkás a helyi hatóságok alkalmazásában áll, és a közösségi munkások gyakran téves információk alapján sztereotíp képet alakítanak ki magukban a szociális munkáról. Szintén az elutasítást erősíti az, hogy a közösségi munka mint a szociális munka és a nevelés közötti terület része (és talán nagyobb mértékben jellemző ez rá, mint ennek a köztes területnek más részeire, például az ifjúsági munkára), nem rendelkezik nagyobb munkáltatói csoportokkal és nincsenek saját testületei, mint a hatalomnak és a hatóságnak, hogy elismertethessen olyan tanfolyamokat, amelyekkel közösségi munkás szakképesítést lehetne szerezni.
Közösségi munka és esetkezelés a szociális munka keretében
A közösségi munkások és a szociális munkások közötti kommunikáció hiányosságai sajnos oda vezettek, hogy túl nagy hangsúlyt kaptak a két félszakma közötti kapcsolat általános ideológiai töltésű kérdései. Ez abban nyilvánult meg, hogy nem gondolták végig komolyan az esetkezelés és a közösségi munka kapcsolatát a szociális munka keretei között.
Ennek egyik eredményeként sok közösségi munkás (sőt, néhány kiábrándult szociális esetkezelő is, főleg azok, akiket közvetlenül érintett a "Seebohmizálás" és a helyi közigazgatás átszervezése miatti általános felfordulás) az esetkezelés radikális alternatívájaként kezdte emlegetni a közösségi munkát. Amíg az embereknek léteznek olyan problémáik, amelyeket maguktól nem tudnak más, rendszerint zárkózott emberekkel megosztani, vagy amelyekkel szemben tehetetlennek érzik magukat, mindenkor szükség lesz olyan szolgálatra, amely mint egyéneket vagy mint családokat segíti őket. Ebben önmagában semmi konzervatív jelleg nincs. Maga a közösségi munka konzervatív lehet akkor, ha bizonyos struktúrák szaporodását jobban ösztönzi, mint másokét; de az egy-egy személlyel kialakított segítő kapcsolat is megalapozható olyan radikális távlatban, amelyben a kliens általában deviánsnak és elfogadhatatlannak ítélt viselkedését a munkás ésszerűnek és elfogadhatónak tartja. Olykor az, hogy a közösségi munkát összességében "radikális"-ként címkézik, arra utal, hogy rosszul használják magát a "radikális" kifejezést: úgy értelmezik, hogy radikális az, ami eltér a normális folyamatoktól és szokásoktól.
Az a gondolkodásmód, amely szerint a közösségi munka szükségszerűen radikálisabb az esetkezelő munkánál, gyakran jár együtt azzal az elképzeléssel, hogy egyúttal olcsóbb vagy hatékonyabb is. Ezt azonban bizonyítani is kellene. Néha azzal az elhamarkodott vélekedéssel találkozik az ember, hogy a közösségi munkás ! a párezres lakosú területén ! sokkal több emberrel dolgozik, mint az esetkezelő, aki negyven-ötven fős klientúrával foglalkozik. A puszta feltételezésből máris kitetszik annak abszurditása. A valóságban a közösségi munkásnak is megvan a "klientúrája", hogy így fejezzük ki, vagyis az a mindössze néhány ember, akikkel gyakori kapcsolatban áll. Könnyen előfordulhat, hogy ezek kevesebben vannak, mint azok, akikkel a helyi közigazgatás szociális munkása foglalkozik. Ráadásul ezeknek az embereknek többnyire nincs annyi nyomasztó, bizonyos mértékig csak rájuk jellemző problémájuk, inkább a terület általános problémáinak részesei. A közösségi munkás által nekik nyújtott segítség esetleg hosszú távon fejti ki hatását; és ez vitathatatlanul fontosabb és jótékonyabb hatású, mint az a "gyorstalpalás", amit néha a sürgető munka és a szorító körülmények miatt kapnak a szociális esetkezelő kliensei. Az azonnali eredmény viszont (például egy játszócsoport vagy egy jobb lakáskarbantartási rendszer) csak felszínesen hasonlítható össze az olyan családokkal végzett jó esetkezelő munka eredményeivel, amelyeknek például haláleset vagy kilakoltatás által okozott problémákkal kell szembenézniük. Az a közösségi munka, amelyben szűk területen dolgozik egy ember vagy egy kisebb team, rendkívül költséges, és a költségekhez viszonyítva sokkal nehezebben mutatkozik meg az értékessége a kontakt populációra gyakorolt jótékony hatás tekintetében, mint a jó szociális esetkezelő munkáé.
Egy másik téves megközelítés még közvetlenebbül származik abból a látásmódból, amely "a szociális munka harmadik módszerének" tekinti a közösségi munkát. Ez a megközelítés azt sugallja, hogy a szociális esetkezelés és a közösségi munka egész egyszerűen párhuzamosan halad egymással: az egyik egyénekkel, a másik közösségekkel foglalkozik, az egyik azokkal, akik nem képesek, a másik azokkal, akik képesek tenni valamit. Ez meglehetősen általános nézet volt a közösségi munkások között az 1960-as években, a visszhangja még ma is megjelenik Jones (1970) írásában. Azzal érveltek, hogy a közösségi munkások és az esetkezelők azonos alapelvek és célkitűzések szerint dolgoznak, és hogy a közösségi munka keretében is nyugodtan alkalmazható a szociális munka terminológiája: a "közösség" lesz a "kliens", a közösségi csoportokra vonatkoztatva is használhatók a "diagnózis", "támogatás" stb. kifejezések. Mint mondták, az a legnagyobb különbség, hogy az esetkezelők minden egyes csoportosulásból azokkal foglalkoznak, akik a legkevésbé képesek a problémák kezelésére. Az ezt az álláspontot magukénak valló közösségi munkások többsége meglehetősen jól strukturált lakókörzeti szervezetekkel foglalkozott, amelyek komplexitása bizonyos szakértelmet és készségeket igényelt a szervezetek vezetőitől. Helytelen azonban ennek a nézetnek az általánosítása, nem alkalmazható az erősen elmaradott területekkel való foglalkozásra: itt soha nem vezetett jóra az, ha kiválogatták a jó képességű, tiszteletreméltó embereket, mert ezek rendszerint nem az adott területről valók. Igen eredményes közösségi munkát lehet végezni olyan csoportokkal, amelyekben olyan emberek vállalnak ! és töltenek be nagyon eredményesen ! vezető tisztségeket, akik maguk esetkezelési kliensek voltak. Az erősen hátrányos helyzetű csoportok érdekében és által végrehajtott közösségi akció !. A specifikusabb eredményeken túlmenően ! az önbecsülés radikális tökéletesítésének is jó eszköz lehet. Aztán természetesen sok olyan kliense is van az esetkezelésnek, akik alapjában véve nem
tehetetlenek, és ellentétes lenne az esetkezelés alapelveivel az a feltételezés, hogy általában is inkompetensek csak azért, mert valamilyen sajátos problémájuk megoldásához segítséget kértek.
A "szociális munka három módszeréről" való frázisszerű gondolkodás eredménye az is, hogy megpróbálták meghatározni, milyen szituációkban melyik módszert célszerűbb alkalmazni: az esetkezelést, a csoportmunkát vagy a közösségi munkát. Ez nagyon félresikerült megközelítésmód, mert gyakran nem annyira magának a szituációnak a szükségletei határozzák meg az első pillanatban a végzendő munka formáját, inkább az, hogy milyen módon került az intézmény látóterébe az adott szituáció. Egy anyának, aki a gyermekeivel jön segítséget kérni, nem szokás azt mondani, hogy az ő egyéni problémáján nem érdemes segíteni, mert az igazi probléma az, hogy a helységben, ahol lakik, nincsenek szórakozási lehetőségek. (Ezzel persze nem akarunk úgy tenni, mintha a jó esetkezelés nem indíthatná arra ezt az anyát, hogy ennek a problémának a megoldására közös akció szervezésében fogjon.)
Sokkal használhatóbb megközelítés az, amit Rochdé ajánlott egy cikkben: arról beszél, amit elragadó kedvességgel a közösségi munka "hét egyszerű fokozatának" nevez. Ezek attól, hogy egy szükségen szenvedő egyén vagy család érdekében megmozdítjuk a "közösséget", egészen addig a végső fokozatig terjednek, ahol a közösség "kirügyezését" lehet megfigyelni és a "virágzást", a fejlődést kell segíteni. Másképp fogalmazva: a szerző azzal próbálkozott, hogy ne egyszerűen kontrasztba állítsa, hanem egy vonallal összekösse egymással az esetkezelés egyik aspektusát és a közösségi munkának a Gulbenkian Csoport által meghatározott harmadik formáját, negyedik fázisként kezelve a lakóhelyi közösség folyamatban lévő fejlődését. Nem biztos azonban, hogy az általa meghatározott fázisok között tényleg olyan sima az átmenet, mint ő sugallja. A megközelítésnek viszont megvan az az érdeme, hogy illusztrálja, hogyan viszonyítható egymáshoz a közösségi munka és az esetkezelés, akár egy alapvetően esetkezelési szolgálat fejlődésének, akár különböző funkciójú, egymáshoz kapcsolódó intézmények sorának szemszögéből nézzük.
Elfogadva a kapcsolatok ilyen látásmódjának hasznosságát, de kerülve a fázisok Roché által javasolt precíz csoportosítását, öt fázison belül javasolnám vizsgálni a kapcsolatokat. Természetesen számos másféle kategorizálást is ki lehet találni, amelyekkel a dolog más-más aspektusát lehet kiemelni.
Az első fázis továbbra is az intézményen kívüli emberek mozgósítása arra, hogy segítsenek a kliensnek. A szociális esetkezelő ezzel tölti el ideje nagy részét, közbenjáróként működik számos másféle szolgálatnál, vagy segít a kliensnek abban, hogy ezeknél saját maga jelentkezzen a problémájával, vagy olyan csoportokat ajánl, amelyekbe érdemes lenne belépnie a kliensnek. Roché azt mondja erről: "Még mindig nem ismerik el eléggé, hogy a modern társadalomban rendkívül komoly szakismereteket jelent az, ha valaki megtanulja a társadalom arculatát és kapcsolatokat tart fenn a szomszédos hálózatok munkásaival." Az esetkezelői segítségnyújtásnak ez az aspektusa sem csak formalizált struktúrákra vonatkozik. Azoknál az embereknél, akiknél elmebetegség, gyógyíthatatlan betegség vagy szellemi fogyatékosság a probléma, döntő fontosságú lehet a rokonoktól, barátoktól, szomszédoktól és jó ismerősöktől kapott segítség ! vagy annak hiánya, és a szociális munkásoknak szakértelemre és lehetőségekre van szükségük ahhoz, hogy az ilyen hálózatokkal is foglalkozni tudjanak. Akár szervezett szolgáltatásokról, akár támogató hálózatokról beszélünk, ez mindenképpen az a tágabb értelem, amelyben minden szociális esetkezelő azonnal bekapcsolódik a közösségi munkába, amint a tisztán tanácsadói szerep helyett másokat is megpróbál bevonni a kliensének való segítségnyújtásba.
A következő fázis ennek felismerése akkor is, amikor nincs szó az első példában említett kliens sajátos igényeiről. Ennek a formája lehet további embercsoportok bevonása a gondozói tevékenységbe önkéntes csoportok, vagy olyan struktúrák létrehozásával, amelyeknek célja az intézmények közötti további kapcsolatok kialakítása (például ilyenek a szociális munkások klubjai és a szociális jóléti fórumok). Ez is olyan munka, aminek gyakran alábecsülik a problémáit. Az önkénteseket például túlságosan is gyakran nézik fizetetlen szociális munkásoknak vagy jóléti alkalmazottaknak, aztán még őket hibáztatják azért, hogy hiányosan látják el ezt a szerepüket. Gondoljuk csak végig: egy feszítetten dolgozó intézmény szakmunkatársaitól elvárják, hogy értékeljék a különböző önkéntesek számára alkalmas különféle tevékenységi típusokat, az önkénteseknek a saját kölcsönös támogatási rendszerre vonatkozó igényét, a szakemberekkel való kapcsolataikból adódó feszültségforrásokat vagy azt, hogy mennyire értékesek az önkéntesek ! nem csak mint kisegítő munkások, hanem úgy is, mint nemhivatásos kritikusok és olyan emberek, akik terjeszteni tudják a többiek körében a szociális jólét értékrendjét és azt, hogy megértést kell tanúsítani a megbélyegzett csoportokkal szemben. El kell tehát ismerni, hogy az a munka, amit az intézmények közötti kapcsolat érdekében végeznek, vagy az önkéntesekkel végzett munka, vagy bármi más olyan tevékenység, ami ebbe a második fázisba sorolható, nem egyszerűen a korábbi munkateher súlyának növelése, hanem átlépés egy kissé más területre, ahol új szakismeretekre és másfajta tudásra van szükség. Ebben a szakaszban a közösségi munka is más jellegű: határozottan alá van rendelve az intézmény azon igényének, hogy jó esetkezelő szolgálatot biztosítson. A munka célját meglehetősen szűken behatárolják a támogató intézmény funkciói. A kliensek pedig nincsenek aktívan bevonva a munkába.
A harmadik fázis az ő aktív bevonásuk olyan csoportvállalkozások beindításával, amelyekben a klienseknek lehetőségük van egymás segítésére. Ez már olyan formája a munkának, amit sok szociális esetkezelő intézmény igen jól ismer olyan formákban, mint a bebörtönzöttek házastársaiból alakult csoportok, fogyatékosok klubjai stb. Ez ugyan régi háttérrel rendelkező, de azért változó minőségű munka. Vannak olyan szociális munkások, akiket szemmel láthatóan bánt és bosszant, hogy ez a munka annyira sokféle lehet: jelenthet nagy szakismereteket igénylő pszichoterápiai csoportmunkát, de ugyanúgy egyszerű szocializációt is, amihez semmire nincs szükség a józan észen kívül. Gondosságot és megfontolást igényel a kliensekkel való csoportfoglalkozás akkor is, ha csak nagyon pontatlanul értelmezhető terápiai jellegű foglalkozásként. Ez nem egyszerűen józan ész dolga, mert nem tudhatja magától minden szociális munkás és érintett kliens, hogy milyen a normális csoportviselkedés. Egy másik probléma: mivel egy szociális intézmény klienseit az intézmény hozza össze egymással, úgy érezhetik, megfosztják őket a kezdeményezés lehetőségétől, és ebben igazuk is lehet. Nem ismeretlen dolog a helyi közigazgatás szociális munkásai számára, hogy amikor a problémák megbeszélése céljából összehívják például a nevelőszülők egy csoportját, azok az intézményre kezdenek panaszkodni, öntudatlanul is úgy manipulálva ezzel a csoportot, hogy az elveszíti az önbizalmát, aztán feloszlik; ilyenkor aztán a nevelőszülőket hibáztatják, "akik nem értenek a dolgok intézéséhez". Az ilyen esetek okozzák azt, hogy például olyan csoportok, mint az Anyák Akciója, erős gyanakvással fogadják a szociális munkások arra irányuló próbálkozásait, hogy létrehozzák ezeknek a mozgalmaknak a helyi csoportjait. Ez tehát olyan munka, ami elmélyült gondolkozást, pontos szerepmeghatározást és kitartást igényel a közösségi munkás részéről. Vannak közösségi munkások, akik vitatják, hogy ez közösségi munka lenne. Ez a vélekedés vagy a szociális munkásokkal szembeni általános gyanakvást tükrözi, vagy azt, hogy kizárólag a területi alapon szerveződő csoportokkal foglalkoznak és ezért irreálisan próbálják meghúzni a határvonalakat. Szerintem indokoltan tekinthetjük a közösségi munka egyik formájának, és olyan munkának, ami átvezet a negyedik fázisba.
Ez pedig az a fázis, amelyben a munkás a közösségi munka tervéből elhagyja a kliensekre való koncentrálást. (Ami nem szükségszerűen vonja maga után azt, hogy megszűnik az esetterhelése.) Ezután olyan csoporttevékenység útján tud segítséget nyújtani, amelyben a kliensek némelyike is részt vesz más olyan emberekkel együtt, akik nem kliensek, de akikkel azonos problémáik és lehetőségeik vannak. Ha például több olyan kliense van egy szociális munkásnak, akik ugyanattól a rosszindulatú háztulajdonostól bérelnek lakást, a tulajdonos valamennyi bérlőjének segíthet azáltal, hogy létrehozza a Lakásbérlők Egyesületét. Vagy például egy olyan intézmény, amelynek több kliense él azonos területen, felhasználhatja ezt az adottságot arra, hogy közösségi tervezetet állítson össze arra a területre. A cselekvésre kezdetben az adhat ösztönzést, hogy néhány kliensnek közös problémái vannak, de aztán fokozatosan magára a közös tevékenységre kell terelni a figyelmet.
Az ötödik fázis a "tiszta" közösségi munka, vagyis amikor azt, hogy közös tevékenység révén segítséget nyújtunk a kontakt populációnak, nem feltétlenül függ össze az esetkezelő szolgálat működésével. (Ez egyébként nem azonos a Roché szerinti hetedik fázissal.) Megkérdezhetné valaki, miért egy szociális munkával foglalkozó intézménynek kell szponzorálnia ilyen tevékenységet, nem lenne-e jobb, ha egy közösségi munkával foglalkozó szakintézmény szervezné azt.
A "fázisok" ! mind az itt felsoroltak, mind a Roché által javasoltak ! a gyakorlatban sokmindent jelenthetnek. Bármelyik fázis képezheti egy adott intézmény elsődleges funkcióját. Ha az általam körvonalazott fázisokat nézzük, az elsővel foglalkozhat egy esetkezelő intézmény, a másodikkal egy Önkéntes Szolgálati Tanács, a harmadikkal egy csoportmunkával foglalkozó szakintézmény vagy olyan munkások, akiket teljes munkaidőben foglalkoztat egy közösségi csoportokat összekötő szövetség, a negyedik lehet egy, a szociális problémákra irányuló lakóhelyi tervezet feladata, az ötödik pedig egy közösségi munkával foglalkozó intézmény általános célkitűzése. Vagy lehetnek ezek a fázisok gyakorlatilag egy olyan fejlődés fázisai, ami a tiszta esetkezelő szolgálattól egy kiterjesztett és megerősített esetkezelő szolgálatig vezet, vagyis olyan szolgálatig, amelynél az adott területeken az intézmény valamennyi munkása részt vesz a tevékenységben.
Ezek a fázisok fogják keretbe a munkának azokat a formáit, amelyekről az első fejezetben azt mondottuk, hogy egy szociális szolgáltatási ügyosztály feladatai lehetnek: összeköttetés létesítése az intézmények között (első és második fázis), önkéntesek szervezése (második fázis), beiskolázás előtti játékos foglalkoztatás (negyedik fázis), klubszerű foglalkozás testi és szellemi fogyatékosokkal (harmadik fázis) és ügyfélszervezetekkel való foglalkozás (harmadik, negyedik és ötödik fázis).
A szociális munkások egyszerűen úgy is tekinthetik a közösségi munkát, mint egy különálló szakmai tevékenységi szférát, amellyel kapcsolatban kell állniuk. Ezt bizonyára jó néven venné sok olyan közösségi munkás, aki gyanakvással tekint a szociális munkára és szívesen alapozná meg a közösségi munka külön identitását. A szociális munkás szakma azonban ! igen helyesen ! belátta, hogy a négyszemközti kapcsolat, bármilyen szilárd alapot nyújt is a problémák megragadásához, mégsem alkalmas a kliens összes gondjának megoldására és bizonyos határokon túl nem tartható fenn mint a munka egyedüli bázisa. A szociális esetkezelő munkája, hacsak nem végzi nagyon rosszul ezt a munkát, természetesen végighalad a fentebb felsorolt, egytől négyig terjedő fázisokon. Ez ugyan sok problémát okoz mind a szociális, mind a közösségi munkában azáltal, hogy elmossa a köztük levő határvonalat, és aggodalmat kelthet a csoport-identitást illetően (ami önmagában is érdekes probléma a közösségi munkában), mégis szívesen kell fogadnunk ezt a fejlődést, mert beleillik a realitásokba.
A közösségi munka keretében jelentkező egyéni problémák
A fentebb felsorolt fázisok leírásánál abból indultunk ki, hogy az egyéni problémákkal való foglalkozástól megpróbálunk eljutni a közös tevékenységbe való bevonásig. Ez a folyamat azonban könnyen visszájára is fordulhat, és megeshet, hogy a közösségi munkás egyéni problémákkal találja szemközt magát. Ez önmagában is sokmindent vet fel a képzéssel és a gyakorlattal kapcsolatban. Az alábbi szituációk segítségével néhány olyan estet mutatunk be, amikor egyéni problémák jelentkezhetnek a közösségi munkával kapcsolatban:
1. A közösségi munkás, akit egy olyan bérházba jelöltek ki, amelyben magas az idős emberek aránya, megold számos, a segélyek kiegészítésével és más szolgáltatásokkal kapcsolatos problémát. Azáltal, hogy segít az ilyen problémákkal küszködőknek, már a tervezet kezdeti szakaszában megalapozza jó hírnevét mint segítőkész és megbízható ember.
Ilyenkor azzal teremt alapot közösségi munkási szerepének elfogadtatásához, hogy az egyéni problémákkal foglalkozik és azok megoldásában segít.
2. Egy (lopás miatt) bűntetett előéletű férfi felajánlja, hogy segít egy játszótér építésében. Némi habozás után elfogadják a felajánlást, és azáltal, hogy jelentős mértékben hozzájárult a tervezetnek ehhez a szakaszához, megnő az önbecsülése és a szomszédok is jobban fogják tisztelni.
Ez a közös cselekvésbe való bevonás segít megoldani egy részét annak, amit jórészt egyéni problémának tekintettünk.
3. A munkás egy erősen elmaradott területen segít a szülők egy csoportjának abban, hogy nyomást gyakoroljanak a közigazgatásra jobb játszási lehetőségek megteremtése érdekében. Maguk a szülők meglehetősen apatikusak egészen addig, amíg baleset folytán meg nem hal egy gyermek, aki az úttesten játszott. Először harag, majd tettrekészség ébred a szülőkben. A meghalt gyermek és az édesanyja válik a kampány egyfajta szimbólumává. Az anyával interjút készít a televízió stb.
Itt kibogozhatatlanul összefonódik egymással az egyéni és a közös probléma. A nehézség abban áll, hogy a baleset által kiváltott megmozdulást a meghalt gyermek szüleinek kihasználása nélkül kell hasznosítani.
4. Egy közösségi tervezetben részt vevő házaspár azzal keresi fel a közösségi munkást, hogy nehézségek vannak a házasságukkal, és kérik a munkás segítségét. Amikor a munkás azt javasolja nekik, hogy a Házassági Tanácsadóhoz forduljanak segítségért, negatív módon reagálnak: azt mondják, hogy nem szeretnék, ha rajtuk maradna az a címke, hogy baj van a házasságukkal, a közösségi munkás pedig ideális segítő lehetne, mert mindkettőjükkel barátságban van és egyúttal kívülálló személy.
Ez az 1. szituáció fordítottja. Az okozhatja a fő nehézséget, hogy a munkásnak esetleg hiányozhat a kompetenciája az ilyen szituációkkal való foglalkozáshoz. Még ha megvan is a kompetenciája, szerepütközés következhet be a közösségi munkási szerep és a kért tanácsadói szerep között.
5. Egy tizenévesekből álló kis csoport, amely, úgy tűnik, sok tekintetben elszigetelődik a helység hasonló fiataljainak meglevő hálózatától, szociális csoportot kezd képezni a lakóhelyi munkás körül. A csoporthoz csatlakozik, majd szétzülleszti azt egy újonnan jött fiatal, akinek láthatóan súlyosabb problémái vannak, mint a többieknek, és aki egyebek között megpróbálja "felpörgetni" a csoportot.
Ez bizonyos tekintetben a 2. szituáció ellentéte. Valaki, aki problémákkal küszködik, nem kap segítséget, ehelyett egy egész csoportot félemlít meg. Fontos elvi kérdés lehet ebben az esetben, melyik a fontosabb: a csoport-e vagy a csoportnak az a tagja, aki a legnagyobb szükséget szenvedi. Goetschius azt sugallja a "szociopátiás vezetés"-re tett számos utalásával, hogy a csoporté az elsőbbség, de nem mindenki osztja a véleményét. Sok függ attól, milyen jellegű a csoport, ráadásul más dolog elvben elsőbbséget adni a csoportnak, és megint más dolog elutasítani egy adott személyt, aki veszélyes a csoportra. Van egy magával ragadó, részletes esettanulmány egy hasonló problémáról, ami egy táncos összejöveteleket tartó csoportban merült fel.
6. Egy munkáskerületben egy középkorú asszonyt bevontak az egyik lakóhelyi szervezetbe és azon keresztül egy szélesebb körű szövetségi struktúrába. Az itt szerzett tapasztalatai megmutatták, hogy jobb képességekkel és nagyobb tehetséggel rendelkezik, mint ő maga gondolta volna; egyúttal olyan ambíciók ébrednek benne és olyan társadalmi kapcsolatokat alakít ki, amelyek eltávolítják őt az eredeti környezetétől. Ez viszont feszültséget okoz közte és a férje, gyermekei között. Komoly problémák keletkeznek a házasságában. A határozott szakításra azonban képtelen, ez a kettősség viszont a lakóhelyi szervezetben végzett munkájára is kihatással kezd lenni.
Itt is a 2. szituáció egyfajta ellentéte áll fenn. Ebben az esetben a közösségi munkatervezet okozza az egyéni problémát. Az értékekről is szó van, hiszen a "probléma" néhány pozitív aspektussal is rendelkezik. Az asszony olyan erőket fedez föl magában, amelyek létezéséről maga sem tudott. Felülvizsgál egy olyan kapcsolatot, amelyben feltehetőleg számos negatívum is volt. A 4. szituációhoz hasonlóan szerepütközési problémát is megfigyelhetünk. Mennyire szabad vagy lehetséges segítséget ajánlania a munkásnak az ilyen egyéni probléma megoldásához, amikor nincs szó explicit felkérésről, de implicite mégis felkérést jelenthet az, hogy az asszony beszél róla?
A hasonló szituációk, ha nem is pontosan ezekben a formákban, nem ritkák a közösségi munka gyakorlatában, és felvetik azt a kérdést, szükség van-e az egyéni problémák kezelésében való jártasságra azok részéről, akik közösségi munkával foglalkoznak. A fentiekhez hasonló szituációk alapján többen azt mondják, hogy a közösségi munkások számára is hasznos lehet az esetkezelés bizonyos fokú oktatása. Ennél azonban bonyolultabb a dolog. Nem lehet egyszerűen egyenlőségjelet tenni az egyéni problémákkal való foglalkozás és az esetkezelés közé.
Az 1. szituációban igen hasznos lehet az esetkezelésben való jártasság, bár annak egyszerűbb szintje is elegendő. A 4. szituációban nagyon hasznos a házassági esetkezelési tapasztalat. A 6. szituációban viszont kifejezetten hátrányos lehet, ha kevésbé érzékeny a munkás, mert előfordulhat, hogy öntudatlanul is elmozdul a tanácsadói szerep irányában, ezt pedig nem akarta az illető asszony. Hasonló megfontolás érvényes a 2. szituációban is, ahol a "terápia" oda vezetett volna, hogy a többi érintett is "bűnöző"-ként bélyegzi meg a férfit. Az 5. szituációban, ha a közösségi munkás a különösen deviáns tizenévesnek akar segíteni, és bizonyos jelekből arra következtet, hogy a fiú szívesen is fogadná a segítséget, nem vezet jóra, ha elválasztja a csoporttól. Ezért bármilyen segítséget csakis a csoportszituáció keretében adhat, a négyszemközti foglalkozásban szerzett jártassága csak korlátozottan érvényes. A 3. szituáció a legbonyolultabb, mert itt a csoport osztozik is, nem is a gyermeküket elvesztett szülők problémájában. A kampány a jobbik esetben egyfajta, igen konstruktív "baj-szülte tevékenységet" válthat ki, ami hasznos lehet a helységben lakó gyerekeknek és segítség a bajba jutott szülőknek. A rosszabbik esetben az, hogy a gyermek halála a csoport szimbólumává lett, megnehezítheti a szülőknek a valóságos ! nem szimbolikus ! gyermek halálába való beletörődést, és érzelmileg megterheli őket, anélkül, hogy kompenzáló támogatást nyújtana nekik. Az, hogy miképpen kell foglalkozni a hasonló balesetekkel, általában nem képezi a tananyag központi részét sem a közösségi munka, sem a szociális munka tanfolyamain. Habár korlátozott, de mégis tényleges érvényessége egyedül a kampányszervezési problémák és a hátramaradottaknak való tanácsadás normál megközelítésének lehet.
Az olyan kérdéseket, amilyenek a fentiekhez hasonló szituációk kapcsán felvetődnek, általában nem szokták különösebben végiggondolni, legfeljebb ! bizonyos mértékig ! az ifjúsági és a közösségi munka tanfolyamain. A munka ilyen szituációi eltérnek a szociális munkások többsége által megszokottaktól. Az pedig, amire itt irányul a figyelem, eltér attól, amivel a legtöbb közösségi munkás foglalkozik.
Konklúzió
Bizonyára sokan abban reménykednek, hogy az ilyen kérdések a várható gyorsasággal megoldhatók, és hogy a szociális munka hasznosan fog hozzájárulni a közösségi munka fejlődéséhez mind országunkban, mind másutt. Ennek sok eszköze meg is van. A szociális munkások hozzájutnak az erőforrásokhoz, minden lényeges szociális problémával találkoznak, és kialakították azokat a képzési és oktatási formákat, amelyek a közösségi munkásoknak is jó modellként szolgálnak azáltal, hogy a helyzetelemzésre, a munka megtervezésére, valamint az elmélet és a gyakorlat összekapcsolására helyezik a hangsúlyt. Ha a közösségi munkások megtanulják a szociális munka módszereinek alkalmazását, és ha a szociális munkások megtanulják a közösségi munkásoktól, hogy új dimenziókban lássák szerepüket, sokkal jobb eséllyel tudnak felfedezni olyan új módszereket, amelyekkel segíthetnek az embereknek egy a jelenleginél demokratikusabb és gondoskodóbb társadalom kialakításában.

Lemezújság archívum

Közösségfejlesztés