Lemezújság archívum

Cím:	Közösségiség esélyeiről a közösségfejlesztők képzésén
Szerző:	dr. Buda Béla
Folyóirat:	PC Lemezújság
Állomány:
Év:	1991
Szám:	22.sz.
Oldalszám:
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	közösségszervezés, közösségi munka, közösségépítés
Megjegyzés:	buda_22.txt buda1_22.txt buda2_22.txt buda3_22.txt buda4_22.txt
Annotáció:

Buda Béla dr. előadása a Közösségiség esélyeiről a közösségfejlesztők képzésén 1991. március 21-én
Vercseg Ilona: Köszöntöm körünkben Buda Bélát. Nem hiszem, hogy itt be kell őt mutatnom, inkább hadd elevenítsem fel mindazokat az okokat, amiért őt hívtuk meg éppen és nem mást. Nyilvánvalóan az a szakterület és szaktudás az elsődleges ok, ami őt jellemzi és ami megjelent már a könyveiben is, kezdve az Empátia-tól a Közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségéig, a Szexualitás modern elméleté-ig. Köszönhetjük őt, mint a társadalmi devianciák - a neurózis, az alkohol, az öngyilkosság -, a mentálhigiéné, az önsegítő csoportok szakemberét, hazai intézményeinek fő kiépítőjét, de mint az Alkohológia c. lap szerkesztőjét, az Alkoholizmus Elleni Bizottság vezetőjét, a Magyar Pszichiátriai Társaság alelnökét is. Ö tehát nagyon szerteágazó tevékenységet folytat és többé-kevésbé mindannyian ismerjük munkáit. Olvassuk őt mint közírót is, újabban a Magyar Nemzet-ben szólt hozzá kétszer is minket is izgató társadalmi jelenségekhez és kérdésekhez. Engedje meg azonban, hogy azt mondjam: mégsem ezek az elsődleges okok, amiért meghívtuk. Szövetségeseket keresünk és úgy gondoljuk, hogy az ön emberi magatartása és minket támogató jelenléte - amivel ugyan ritkán élünk személyesen, de mindig érezzük a fontosságát -, az hasonlatos ahhoz, amit tegnapelőtt valamelyik barátunk megfogalmazott, aki egy történetet mesélt el Vekerdy Lászlóról. Egyszer elmentünk vele kirándulni és miközben mindannyian tologattuk egymásra a feladatokat: ki menjen el vízért, ki mosogasson, stb., addig ő, aki közülünk a legnagyobb tudású, legtekintélyesebb, a legidősebb, már hozta, már csinálta is. Egyszer fölmászott egy cseresznyefára, teleszedett egy sapkát, lehozta a cseresznyét és felkínálta mindannyiunknak. Nem magának szedte. Amikor különböző munkáinkra kapok egy kis cetlit, vagy egy anyagot, egy cikket, amit elküld nekünk és én ezt továbbítom a társaságból annak, akit a téma a legjobban érint, akkor mindig átérzem, hogy abból a rendkívül szerteágazó figyelemből, ami az ön életét és munkáját jellemzi, nekünk is jut valami és ez nagyon jó és fontos érzés. Azért is az, mert ez közösségi magatartás és úgy gondolom, hogy ezzel a magatartással lehet ma igazán építeni a köreinket, a közösségeinket.
Tehát az ön közösségi magatartása és persze tudása is az, amiért éppen öntől kérdezzük meg: mi a véleménye a közösségiség lehetőségeiről általában a XX. századi ember számára és ezen belül a magyar társadalom meglehetősen megtépázott és szétzilált közösségei számára; mi a dolgunk ma nekünk, közösségépítőknek, közösségi munkásoknak?
Buda Béla: Nagy örömmel jöttem önökhöz, hiszen tényleg nagyon lényegesnek tartom ezt a munkát, amit csinálnak és annak külön örülök, hogy Ilona kvázi felfedezte, hogy én is mindig ilyet szerettem volna csinálni, mert én a különböző szakmáimban, amikben dolgozom, a hatalom árnyékában vagy súlya alatt vagy azon kívül tevékenykedtem, s ez máig is így van. Semmiféle különösebb címem vagy pozícióm vagy befolyásom nincs. Legalább 25 éve tudatosan egyfajta ilyen grassroot-szerű közösségszervéssel próbáltam védekezni az elnyomó és a korlátozó hatalommal szemben, ami ezeken a szakmákon ideológikus jellegű volt. Még a pszihológiában sem volt igazában szabad tudományos nézeteket hirdetni, a szociológiában pláne nem és a pszihiátria, mint alkalmazott pszichológia és társadalomtudomány, maga is tulajdonképpen korlátozott volt és ez a korlátozás a 80-as évek elejéig nagyon manifeszt volt, aztán meg már szubtilis volt, illetve olyan jellegű, amit önök nyilván ismernek, hogy az addigra nagyon szilárdan kialakított káderrendszer már a hatalom kucspontjaira állított, nagyon gondosan szelektált embereknek a személyisége által volt nagyon határozottan korlátozó. Ez szerintem máig is tart és gondolom, az ezredfordulóig sem cserélődnek ki ezek a káderek, akikről azért nem mondom, hogy kontraszelektáltak, mert ez ördögien ügyes rendszer volt. Szeretném egyszer megírni, hogy ezek az úgynevezett szocialista rendszerek a túlkontrollált, maffiaszerűen szervezett társadalomnak a csodálatos változatai voltak, többszörös szabályozó rétegekkel, ügyesen kititrált intézményekkel. Igazán tulajdonképpen az a csoda, hogy hogy[ lehetett e társadalmaknak ennyire is meglazulniuk, ha ugyan meglazultak. Lehet, hogy nagy meglepetések fognak még minket érni. Mindenképpen kidolgozódott ez a rendszer a 60-as, 70-es években és attól kezdve már ezek az emberek eleve úgy választódtak ki, hogy semmire nem alkalmasak és a hatalom birtoklása az identitásuk egyetlen támasza, s már automatikusan viszik tovább a régen korlátozó üzenetet. Ez gondolom nem valami vígasztaló perspektíva a közösségépítéshez és remélem, hogy azt fogják mondani, hogy én feleslegesen pesszimista vagyok, az orvosi gondolkodás ráment az agyamra, mert hogy az orvosok szokták így mondani: "Kedvesem, ha egy nappal később jött volna, nem tudtam volna megmenteni!" - és ez az orvosi praxisra nagyon célszerű szöveg. Lehet, hogy már annyira megszoktam, hogy most is ezt mondom. Tényleg egy kicsit most is borulátóan ítélem meg a dolgokat és azt hiszem, hogy tényleg valamiféle alternatív voluntáris és érdekközösség felismerésén alapuló, lokális szintű - mondjuk ezzel az elkoptatott jelzővel - demokratikus közösségformálódás az, ami egyáltalán valamiféle perspektívát jelent társadalmunkban.
Több száz éves története van már az ilyen típusú perspektívakeresésnek a szociálfilozófiában vagy a szociológiában, amikor a modern gondolkodók elképzelik az ideális társadalmat. Az ókori gondolkodók a rendet hangsúlyozták. Platon Állam-a, Arisztotelész Politeiá-ja, Tomaso Campanella, Augustinus De Civitate Dei-je - mind a társadalom rendezettségére csodálkoztak rá és tulajdonképpen mindig azt vizsgálták, hogy[ lehet ezt a rendet fenntartani? Ez a rendkeresés tulajdonképpen a modern tényleges társadalmi formációknak is mindig az alapgondolata, tehát minden úgynevezett totalitárius társadalom is valamilyen rendképzet jegyében szervezi ilyen tökéletesre a világát. Elképzel valamilyen embert - rendszerint szimplifikált, reduktív és uniform emberképe van - és akkor annak az embernek a képére megteremti a rendet, ami a szovjeteknél látszik döbbenetesen és ez az egész kalandjuk az elmeorvoslás politikai felhasználásával nem annyira tudatos manipuláció volt, hanem egy ilyen nagyon komolyan vett primitív rendképzetnek a furcsa megnyilvánulása: bolondnak kell lennie annak, aki nem érzi jól magát, mikor mindene megvan, az évi egy nadrágját megveheti, van ennivalója és munkahelye és megmondják neki a KISZ-ben, a pártban, hogy mit kell csinálnia.
A modern gondolkodók viszont a szabadság-koncepciót hangsúlyozzák a jó társadalommal kapcsolatosan és a szabadság-koncepció korlátozását vizsgálják és nehezményezik és próbálják feloldani kezdve Rousseau-tól másokig, itt is nagyon erősen antropologizálva egyfajta természeti embert keresve. Aztán a XIX., XX. század gondolkodóinál már az jelenik meg, hogy mitől lehet védett az ember és mitől szabad és hogy a szabadsága az valamiképpen nem az egyéni vágyainak korlátlan megnyilvánulása, hanem valamiféle rugalmas közösségi integrációban jelenik meg. Ennek a legszebb és legexplicitebb megfogalmazása Eric Fromm: Az egészséges társadalom című könyve, ami sajnos még nem jelent meg nálunk, egyfajta modern utópia: kisközösségek uralnák a társadalmat és azoknak a nagyon következetes, előre építkező rendszere biztosítja a társadalom stabilitását. Tehát valamiféle utópiaként él ez a társadalomról, dehát a nehézségeket minden gondolkodó felismeri. Eric Fromm gondolati előzményei is a fasizmus jelenségein elcsodálkozó tudós magyarázatai, hogy ugyanis: "Miért kell ez a szerkezet az embereknek? Miért választották ezt?" Mert hogy a fasizmust - szemben a kommunizmussal, mint másik variációval - még úgy-ahogy, de választották az emberek - legalábbis néhány éves aktív politikai processzus előzte meg -, aztán természetesen a gépezet már járt a saját tengelyén. Fromm ráismert, hogy ennek a bizonyos rendkoncepciónak, a teljes integráltságnak, az előre meghatározott világ biztonságának lelki szükségletek is képezik az alapját, amelyek mintegy kielégülnek, ha a személyiség, a szorongó, bizonytalan, gyermeki szintre regrediált vagy regresszióra hajlamos személyiség teljesen biztonságban lehet afelől, hogy kívülről a világ nem változik, nem kerül új szituációk elé, biztos irányjelzései vannak. Egyébként, hogy ilyen szükséglet létezik, a mai magyar társadalomban is megfigyelhető, szerencsére nem annyira politikai síkon
még, mint furcsa jelenségekben tükröződik. Aránytalanul, furcsán, helyenként patológiásan elégedetlen és bizonytalan a társadalom ma, amikor nagyon sok kötés van, de mégis, láthatóan sok minden felszabadult és legalábbis az egyén életterében nem olyan ijesztő a dolog. Most - az én meglátásom szerint - az elégedetlenség és félelem jelentős hányadban származik abból, amit a Fromm is leírta a "Fear of Freedom" vagy "Escape of Freedom" (az angolszász világban az angol, amerikai és kanadai térben úgy adják ki a nemzetközi kiadók a könyveket, hogy a címekben egy kis különbség van. Ök is trükkös emberek, nem csak a magyar kiadók csinálják azt, hogy ugyanannak az írónőnek más címen adják ki a könyvét), ezt írta le tehát Fromm, hogy tulajdonképpen megretten az ember a szabadságtól, mert kell neki a biztonság, amit az azonos nézetet valló tömeg képvisel. Ismerjük azt hiszem ezt a problémát, hogy hány ember ragaszkodik valamiféle csoport- vagy szervezeti fegyelemhez, hogy jelentkeznek fegyveres testületekhez való vonzódások, ahol szabályozottak a rangok és pontosan lehet tudni, hogy kivel mi a lehetséges, megengedett és előírt bánásmód és akkor leegyszerűsödik a világ, amely különben kaotikus, amely különben az embert önmagával szembesíti, mert ha túlszaladnak a vágyai, akkor meg kell élnie, hogy ő maga nem képes bizonyos dolgokat megvalósítani. Így ez a világ elrendez mindent körülötte, még lázadni is jobb egy kötött világ ellen, mert hiszen azt lehet mondani - s nálunk talán társadalompszichológiailag ez történt -, hogy eddig azt hittük, hogy csak ennek a szisztémának kell vége legyen és utána minden szépen kialakul. Most azért nem egészen így látszik a dolog. Ebben a perspektívában a közösségeket képzelik el az emberi bajok megoldásának.
A közösség úgy szerepel, mint politikai struktúra, úgy, mint valamiféle közigazgatás vagy önkormányzat, tehát egy szociális térben, leginkább lakóhelyi térben, az élet elrendezésének egyfajta olyan módja, amiben az egyénnek ill. a személyiségnek beleszólása lehet. Jelentkezhet úgy is a közösség, mint pszichológiai tér, vagyis olyan tér, amiben az ember a szociális igényeit kielégítheti. Jelentkezik a gondolataimban, mint támaszrendszer, amikor a bajba vagy hátrányos helyzetbe jutott ember nem tud már integrálódni a közösségbe, akkor a közösség felkarolja. Ilyen értelemben átjut a közösség egyfajta ilyen gondoskodó, karitatív szervvé is. Nagyjából ezek azok a rétegek, amikben az emberek a közösség körül gondolkodnak és a közösség mindig alternatívaként jelenik meg egyfajta emberi patológiával szemben. Ez a patológia lehet izoláció a maga különböző formáiban - akár a teljes magányban, akár a társadalmilag jelentkező biológiai handicap-pek miatti magára maradás.

Jelentkezhet úgy is, mint stigmatizáció vagy beilleszkedési zavar. A beilleszkedési zavar egyik sajátos formája a pszichopatológia, vagyis a kórosan viselkedő ember, amelyik tulajdonképpen ijesztő gyakoriságú - az utóbbi években ez most már nagy nemzetközi felméréseken tisztázódott, hogy köröbelül a lakosság 25 %-a kezelésre való beteg pszhiátriai szempontból, ami azt jelenti, hogy 4-5 %-a nagyon komolyan beteg, másik 4-5 %-ot kell, hogy kezeljenek és a többi 15 %-ot kellene, hogy kezeljék, vagy sokat lehetne javítani rajtuk. A közösség szempontjából érdemes tudni, hogy megszűnt az egészségkép pszihológiailag - ahogy ezzel élcelődni is szoktak: nincs is lelkileg egészséges ember, csak az, akit a pszichiáter még nem látott vagy nem ismer. Nagyon érvényes Freud-nak az a szép mondása, hogy az egészséges emberek ugyanazokban a bajokban szenvednek és ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, amikben a beteg ember, a neurotikus megbetegszik. A személyiség biológiai változásaiból és szociális éréséből eredő követelményrendszerek keltette ismételt adaptációs feladatok révén majdnem egyetemes emberi modalitások, feszültségek, szorongások, tünetjellegű funkciózavarok és helyenként nagyon furcsa érzelmi-intellektuális krízisek és viharok kísérik az emberi egzisztenciát, ebben ki lehet sodródni, perifériára lehet kerülni, ez a közösségből való kiszakadás egyik jellegzetes tünete, manifesztációja. Nem is nagyon lehet most szinte belemenni, annyira bonyolult az összefüggésrendszere, hogy itt melyek az elsődleges folyamatok. Ennek a jelenségnek az alternatívája valamiképpen ismét a közösség. Már Nietzsche élcelődött a századfordulón, rácsodálkozva, hogy mennyi sok a betegség a világban és egyszer eltűnődött azon, hogy a modern ember annyi betegségben szenved, hogy az egyik embernek gyógyítania kell a másikat. Valamelyik aforizmája szerint az emberiség 50 %-a lesz kénytelen gyógyítani a másik felét. Ha az iménti
25 %-ot komolyan vesszük és ha az egészen szigorú mélylélektani egészségképre érvényes felmérések adatait figyelembe vesszük - mint amilyenek az 50-es években voltak, ahol 80 %-át találták a lakosságnak kezelésre méltónak, akkor látjuk, hogy ez egy mennyiségi probléma is. Az ún. life time prevalencia vizsgálatkor, mikor azt számítják ki, hogy egy ember körülbelül milyen valószínűséggel lesz beteg, s ma már tudjuk, hogy minden negyedik magyar férfi klinikai alkoholista lesz az élete folyamán - kiderül, hogy az alkoholizmusnak 25 %-a life time prevalencia. Az aktuális prevalencia 5-7 % körül van, tehát minden huszadik ember tekintheti a férfiak közül bátran magát alkoholistának.
A nőknek még sokat kell behozniuk, nagyon szépen igyekeznek, úgyhogy bíztató a dolog... Ezeknek a problémáknak tehát mennyiségileg is az az alternatívája, hogy valamiképpen a közösség hasson segítően. A biológiai problémák jelentős része sem megoldható orvosilag és ezek ilyen módon valamiféle szociálpolitikai vagy ápolási problémaként jelentkeznek. Itt a különböző degeneratív betegségeket, fogyatékosságokat, tartós és állapotszerű egészségromlásokat, illetve az idős korral járó, már visszafordíthatatlan funkcióvesztéseket kell elgondolni.
Ez most már ideológia-szerűen is a közösségekre háruló probléma, mert az 50-es években a polgári társadalom néhány legfejlettebbike kitermelte az önsegítő csoportok és érdekképviseleti csoportok rendszerét és ezzel az első hathatós megoldást kínálta ezekre a problémákra. Az 50-es évek végére ugyanis a legfejlettebb országokban nyilvánvalóvá vált, hogy hiába építenek rengeteg elmekórházat, ahova mindenkit be lehet dugni; hiába a nagyon sok orvos; hiába a nagyon kiterjedt szociálpolitikai hálózatok - némelyik skandináv országban különösen anekdotikus öregellátás van, ahol még a lábápolás is alanyi jogon jár és telefonon megrendelhető, hogy a betegbiztosító kifizesse -, diszfunkcionárisok voltak ezek az ellátó rendszerek, elbürokratizálódtak és ilyen értelemben elszemélytelenedtek és éppen egyfajta új intézményes elmagányosodás, az elidegenedés rendszerét hozták létre és ezzel szemben az önsegítő aktivitások - legalábbis néhány helyen és legalábbis néhány vonatkozásban - alternatív modellt adtak.
Régóta folyt a modern társadalomban egy másik trend. Nagyjából ennek a másik trendnek a motivációs gyümölcse az önsegítés. A vallásos lelkület a XVIII. század végétől egyfajta világi öndefinícióban már elkezdi az önkéntes segítőtevékenységet a tiszta igehirdetés vagy a tiszta rituálé helyére vagy mellé állítani és számos olyan civilizált országban, melyben a vallás intézményesen is, meg hagyományosan is erős, ott tulajdonképpen a karitatív törekvések vagy az intézmények humanizálásához tudtak hozzájárulni, vagy pedig alternatív ellátási módokkal tudták pótolni az intézmények hiányát vagy elégtelenségét. Ez a trend ugyanakkor a modern emberek túlnyomó többségének túlságosan költséges segítés volt - a legtöbb ember nem engedhette meg megának, hogy hatékonyan önkéntes segítő legyen, bizonyos életkortól persze megint igen - ezek a típusos amerikai jelenségek, hogy kiröppenek a gyerekek, létrejön az empty nest, azaz az üres fészek szindróma és akkor a feleség, akinek rendszerint van egyetemi végzettsége, de háziasszonyságából kifolyólag nem használta, be tud járni kórházba segíteni vagy belép, ha számítógépekkel tud bánni, mint amilyenekkel önök már elkezdenek bánni, egy karitatív szervezet adminisztrációjában segíteni. Ezt csak bizonyos életszakaszon át lehet csinálni, ehelyett pedig az önsegítés egy bizonyos kielégülési plusszal, tehát bizonyos kölcsönöséggel, a szabadidőre korlátozódóan, flexibilisen, a szükségletekhez és lehetőségekhez igazodva tud valamit visszajuttatni abból a közösségi-emberi töltésből, ami az emberben létezik.
Nagyjából ezek azok a perspektívák, amikben gondolkodunk. A közösségek szükségességét még inkább aláhúzták az iparosodással és a civilizatórikus társadalomátalakulással kapcsolatos negatív élmények, pl. az ipari munkakoncentráció által létrehozott, lakótelepi jellegű városiasodás, s ez azt a theorémát hozta, amit nagyon ijesztően éltünk meg 86-87-től a romániai ún. falupusztítás-falurombolás időszakában, amikor a románok valószínűleg nem akartak mást, csak a maguk nagyon radikális módján akarták azt csinálni, amit másutt is csináltak, csak nem ennyire erőszakosan: megépíteni lakóhelyi koncentrátumokat, ahova az infrastruktúrát viszonylag oda lehet vinni és elérni, hogy az emberek ott egy helyen legyenek és meglegyenek az alapvető szükségleteik. Ez mindenütt egy picit megijeszti még a legmodernebb embert is, ennek szinte minden országban megvan az irodalmi- és filmreakciója is. A francia filmek is bemutatják a francia lakótelepi területeket, de ugyanezek megvannak Amerikában, Brazíliában. Sao Paulo-ban, ha valaki látta, fantasztikus lakótelepi világ van. Ez a klasszikus személytelenedés theorémáját kelti, azt, ami a századfordulón az ún. városkritikai irányzatban már megjelent. Már maga a város is sok volt egyfajta romantikus emberképnek, ám a város ehhez a lakótelepi méhkasrendszerhez képest egyenesen irígylésre méltónak látszott.
Ez vetette fel egyrészt a közösséget, másrészt az a kép, amit az audiovizuális tömegkommunikáció méginkább létrehozott: gyakorlatilag mindenki ül valami kis területen, elzárkózik, elbarikádozza az életét, mindent kicsiben újratermel és nagyon egyedül van. A bajával rendszerint csak nagyon későn és csak nagyon nehezen tud valahova segítségért fordulni. A tömeges, nem közösségszerű együttélésben általában ott volt a technikailag tökéletesíthető szociális kontroll képe, ott volt a manipulatív irányítás képe - tehát az, hogy a televízió egyszerre bekapcsol, még én emlékszem, mikor a Tömegkommunikációs Kutatóközpontot szerveztük a 60-as évek végén, akkor volt egy tanácsadó testület, benne voltam és a Szalay Sándorral együtt voltam egy munkacsoportban, amiben azt tanácsoltuk megvizsgálni, hogy hogyan lehetne átvenni azt az Amerikában kitermelődött metódust, hogy a televíziós nézettséget a fő televíziós idő feszültségingadozásaiból állapítsák meg. Akkor még nem volt microcheep-es rendszer, s így a televíziók még elég sokat fogyasztottak, tehát elektroncsöves televíziók voltak és Budapest egészének vagy egyes területeinek elektromos fogyasztási görbéin valóban lehetett látni, hogy az emberek 60 %-a bekapcsolta adott esetben televíziót. Ez az eszköz tényleg egyedülálló kommunikációs hatásteret jelentett az egész világon, természetesen ezt túlbecsülték akkor - az ember azért egészségesebb lény annál, mintsem igazában manipulálni lehessen, bizonyos fokig csak, s ez újra egy érdekes kérdés -, mindenesetre ezzel szemben is a közösség az alternatíva, ahol nem egy központi csatornán kapja az ember az információt, hanem ahol egy élő szereprendszerben ez artikulálódik.
Ez a közösségvágy-ügy megjelent egy igen nagy tömegű kísérletsorban: hogy lehetne revitalizálni, újraszervezni, létrehozni, megvalósítani a közösséget. Ebben nagyon sok utópisztikus elem is volt, minden közösségszervezési filozófiára, ami elterjedt és bizonyos mértékig divatos lett, jellemző volt az, hogy túldimenzionálta a közösség problémáját. Tudniillik a közösség mellett nem lehet azt elfelejteni, hogy a mai ember alternatíve akarja a közösséget, vagy vikaliáló módon a magánnyal és a definiált egyéni szabadsággal. Rendkívül érdekes, hogy a civilizált társadalmakban a háztartások a növekvő száma egyedi háztartás. Nyugat-Németországban, Franciaországban látható trend, hogy funkcionáló, együttlévő családok több lakást foglalnak el mint életteret, kifejezetten azzal a céllal, hogy a privát szférájukat képviseljék. Én az hiszem, hogy ez azért nagyon fontos, mert az új típusú, korszerű közösség, amivel egyáltalán dolgozni tudunk s amire törekedni kell, nem képzelhető el az egyéni elzárkózás és a privacy egyfajta lehetősége nélkül. Azért mondom a közösségutópiákat, mert elkezdődtek a kommunák, amik ha úgy tetszik, egyfajta közösségigényből származtak, megindultak a közösségi életforma műhelyek, kiváltképpen a magyar irodalmi térben a lakóhelyi közösségre vonatkozó számos eredeti utópia jelent meg. Nem tudom, emlékszik-e rá valaki önök közül, de a Valóság-ban a 60-as évek végén, 70-es évek elején fiatal tervezőmérnökök és közgazdászok többször is felvetették, hogy közösségi házat akarnak, amiben mindent megnyitnak - miért kell mindenkinek külön könyvtárának lennie, miért kell külön konyha? - tehát azt a fajta régi kollektivizálási képet, amit a háború előtt ijedten hirdettek a szovjet kolhozrendszerrel szemben, azt próbálták meg újratermelni, teljesen utópisztikusan, mert valahol az ember antropológiai lényegével nem vetnek számot, hogy az ember igazán akkor tud magas szinten közösségi lenni, ha magas szinten individualizált. Visszamenőleg aranykor-mítoszok övezik a régi közösséget, hogy milyen szerves volt egykor egy falu. Nem volt az azért olyan szerves, nagyon rigid struktúra volt, nagyon sok embert ki tudott vetni, nem volt igazi participációs lehetőség. Az igaz, hogy bizonyos funkciókat gyakran jobban ellátott, de már ez is kultúránként és társadalmi szerkezetenként is nagyon változó volt. Pl. a magyar faluközösség igazában csak a XX. század elején kezdett igazán közösséggé formálódni, nem kis részben a falukutatások és a népies írók befolyására, de másik oldalról viszont a faluba betörő civilizáció hatásaira. Számos egyéb más ilyen utópikus forma is él és létezik. Megítélésem szerint ezt a soha fel nem oldódó dialektikus ellentétet, hogy közösség és nagyon szigorú egyéniesedés, rendkívül plurális egyéni igényvilág és ennek a permanens ütközése közösségi szinten, illetve a közösségi élettematika, mint ezeknek a különbségeknek a feldolgozása, rendkívül fontos mindenféle gyakorlati szinten.
A közösségszervezéssel-, alakulással kapcsolatos dolgokat átbeszéljük konkrét kérdésekkel kapcsolatosan, átadnám a szót önöknek, csak annyit szeretnék még megjegyezni zárszóként, hogy mindenféle emberi alakzatnak, ami kényszerszerűen is létrejön, óriási nagy egy bizonyos spontán közösségformálódó készsége és ez mindig valamiképpen az alapvető testi-, lelki- és szociális szükségletek munkamegosztásos formája körül jön létre és ezt szövi át egy emberi kapcsolatháló, amiben az informális kapcsolati igények a hajtóerők. Minden együttlétben felmerülnek megoldhatatlan vagy nehezen megoldható funkciók, amikben az emberek egymás segítségét kérik. Minden társadalom kénytelen a tájékozódás gondjával megbírkózni. Minden emberi közösségnek kérdezősködnie kell. Aktuális segítségkérési feladatok vannak, látható elégtelenség az egyik ember részéről. Egy lakótelepet ha elképzeljük, akkor mindenféle szükségletek támadnak: elromlik a lift, különböző események jönnek és akkor az emberek a maguk spontán szerveződésével adnak erre valami választ. Ez azért nagyon érdekes, mert ebből az következik, hogy valahol a közösségszervezésnek van egy primér szervezet-keltő funkciója. Ezt a francia iskola tudatosítja, ahol képeznek direkt ilyen szakembereket, akik elődlegesen a szervezés szintjén póbálják a közösségi életet ott létrehozni, ahol a lakóhelyi vagy munkahelyi stuktúrák ezt nehézzé teszik vagy priméren nem valósítják meg. De ahol nincs ilyen - ez a magyar lakótelepekre jellemző, hogy egészen ilyen fű- vagy növényszerűen benövik a szervezési egyezmények az emberek körül az életet, a kialakuló szervezeteken keresztül pedig szimpátia- és antipátia viszonyok mentén kezdődik el egy kapcsolati struktúrálódás és a kapcsolati struktúrálódások talaján születik aztán egy olyan típusú közösségszerveződés, amiben az emberek már ráismernek arra, megnevezik, hogy mit csinálnak, tehát van egy awareness-fázis, így mondják az amerikaiak. Először van egy szociális informális szerveződési-szervezeti szint; erre jön egy informális kapcsolatháló; és van egy awareness-szint, tehát amikor tudják már, hogy ők valamit csinálnak, elkezdik magukat meghatározni, saját szimbólumaik vannak, kialakul egy bizonyos mikrokultúrájuk, ami a közösségi létnek - ahogy Mérey Ferenc mondta - a szemantikai többletéből adódik, vagyis az a közösség, amelyik most a közösségnek a eredeti szemantikai értelmében együtt van, tehát köze van egymáshoz, együtt csinál valamit, annak közös élménytömegei vannak és ez a közös élménytömeg az egyéni tudatokban, mint kontextus, sajátossá és intenzívvé teszi a komplikációt.

Ezután az awareness réteg után jön a identitás-zerveződés. A legjobb közösségek azok, amelyek már nem csak a maguk közösségformáit ismerték fel, hanem bizonyos mértékig megtalálták az identitásukat és ebben meghatározott értékeket proklamálnak és meghatározott tevékenységi köröket preferálnak. Itt aztán nagyon nagy a változata annak, hogy ez tartalmilag micsoda. Egy rendkívül magasan civilizált társadalomban, ahol a elemi szükségleteket a környezet megadja - gondolok mondjuk egy amerikai egyetemi városra, ahol nagyon szép nagy házakban laknak az emberek, tökéletes üzlethálózat van, telefonon minden elérhető és a gyerek felvigyázásától kezdve a legkülönbözőbb szolgáltatásokig minden flottul megy -, ott teljesen érthető, hogy elsősorban a pszihológiai hiányokra, a lelki izolációra, az említett pszihopatológiai jelenségekkel összefüggő, vagy pedig az élet biológiai fátumából, az öregedésből, a megrokkanásból eredő gondokra kerül a súlypont. A Szovjetunióban, ahol valószínűleg önök is jártak épülő nagyvárosokban, lakótelepeken, nekem apokaliptikus utazásaim voltak, amikor hivatalos küldöttként vittek és tank húzta ki a város közepén azt a terepjárót, amivel el akartak vinni az úttörőkkel beszélgetni Vityebszk-be. Egészen ijesztő volt. Ott nyilván az életnek az a szövődménye van, hogy egy információs rendszert kell kialakítani, hogy mindenki megtudja, hol lehet gyufát kapni, vagy ha neki cipőtalpa van, akkor azt milyen tranzakciókon keresztül cserélhetné be előnyösen gyufára. Adott esetben lehet, hogy ez pszihológiailag sokkal kiegyensúlyozottabb viszonyokat teremt, mint mondjuk az Egyesült Államokban, ahol a Kövér Asszonyok Klubja vagy a Frusztrált Transzvesztiták Egyesülete ülésezik.
Az élet rendkívül sokrétű, de a közösség gondolatában mindenképpen egyfajta társadalmilag beágyazott ember antropológiai képe áll, amiben az emberi lényeg - tényleg ahogyan a jó öreg Marx mondta - nem az egyénben lakozó elvontság, hanem a társadalmi viszonyok összessége és amiben magasabb élménykvalitásokra jut egy ember, jobban megformálódik a saját identitása és ezáltal tulajdonképpen a sorssal szemben egy bizonyos mértékig védettebb. Amit - és tényleg ez a zárógondolatom -, amit láttunk pszihológiai oldalról, az valóban az, hogy a közösségek talaján találja meg magát az egyes ember, ott tudja definiálni magát és tulajdonképpen közösségi termék néhány olyan különleges dolog is, mint az, hogy a modern ember meg tud halni teljes emberi méltóságban úgy is, hogy nem egy rítus zsongítja el, mint a régi világban, vagy pedig el tud viselni olyan nyomorúságokat, korlátozásokat, amelyeket a régi világban ugyancsak rítusok próbáltak enyhíteni - lásd a klasszikus vallást, de amit végül csak vegetálva tudott átvinni. Ebbe a nagy theorémába helyezném most ezt a problémakört és ezt fogják fel úgy, mint egy palettát, vagy mint egy önkiszolgáló polcot: ezek közül lehet választani beszélgetni, de van a polcnak hátsó oldala is - lehet kérdezni.
Jagasics Béla: Előző beszélgetéseinken felvetődött egy probléma, amire szeretnék rákérdezni. Beszélgettünk a karitatív és a karizmatikus személyiségekről és arról, hogy mennyiben szükséges és egészséges, mennyiben káros a létük a csoportban? Egyáltalán: elősegítik-e a közösségek pozitív irányú alakulását? Miben különböznek a közösségszervezőktől?
Buda Béla: Valóban közös a gyökerük, a karitatív a latin karitász-ból ered, de a mélyén a görög kárisz - kegyelem van, a karizma pedig a kegyelem által valami képességgel felruházott ember. A karizmatikus emberre akkor szoktunk ráismerni, mikor valaki személyiségében olyan felszólító erőket hordoz, amik miatt őt követik és vezetővé teszik, vezetőnek engedik, úgyhogy valóban a karizmatikus vezető kapcsán szokott ez előkerülni. A vizsgálódások szerint az tud karizmatikus lenni, akinek van valami nagyon erős hite és ezt nagyon hitelesen képviseli. A kommunikációelméletben ezek megfejthető dolgok és sokszor nagyon kóros emberek nagyon hitelesek tudnak lenni, tehát a rögeszméjüket nagyon egyértelműen tudják képviselni. Mindez nagyon érdekes a szektákban, amelyek különböző patológiás alakzatokban túlkötő közösségi torzképződmények, mondhatni közösségpatológiák, amikor a galerik, a szekták és egészen szorosan záró, majdnem a totális intézményt megvalósító, de kétségtelen valamiféle közösség élményt is nyújtó formációk, amik nagy gondot jelentenek mindenütt. Lassan nálunk is gondot fognak jelenteni, mert lassan nálunk is megjelennek ezek a szektaszerű képződmények, illetve valószínűleg lesz olyan fundamentalista ifjúsági szubkultúra-jelenség, ami ugyanúgy elviszi az ifjúság egy részét, mint ahogy Nyugaton mondjuk az indiai és dél-koreai furcsa proféták szektái. Ilyenkor beszélünk karizmatikus emberekről, mert a köztudat ezeket nem érti, csak azt látjuk, hogy ahol megjelenik, ott rögtön tábora van, rengeteg ember figyel rá. Többnyire a karizmatikus modellt szoktuk alkalmazni politikusokra is.
A közösségszervezés ellentett ezzel a folyamattal annyiban, amennyiben a közösséget nem egy ilyen szűk értéktételezéssel nézzük, mert ugye a szekták valamiképpen közösséget proklamálnak, de azt mondják, hogy csak egy közösség van, az, amiben mi vagyunk és az a helyes. Tehát ők voltaképpen ezt a társadalmi rendet vízionálják egyfajta kontrakulturális módon. A modern közösségideál pluralisztikus és öntörvényű fejlődést keltő, majdnem azt lehet mondani: szolgáltató közösségszervezés. Ennek nem felel meg a karizmatikus egyéniség, mert a karizmatikus egyéniség olyan, mint egy puha folyómederben egy borda vagy egy zátony: terel, meghatároz és nem enged fejleszteni, úgyhogy itt nem annyira a karizmatikus jelleget hangsúlyoznánk, hanem inkább a nagyfokú rugalmasságot, a kommunikációs készséget, a katalitikus magatartást. A katalízis modelljét ismerjük: beavatkozik a kémiai folyamatba, de a folyamat után eredeti alakjában kinyerhető és némi veszteséggel újra felhasználható. (nevetés) Ez bizonyos mértéig azért jellemző, csak hát az más dolog, hogy semmiféle emberi szolgáltató szervező vagy befolyásoló munkában nem lehet a személyes érintettség és a személyes változás nélkül igazában résztvenni, tehát ez a katalitikus elv az emberi világban elég komoly módosulást szenved és inkább valami más modellekkel is ki kell egészítenünk - melyik is az a madár például, amelyik a saját testével is táplálja kicsinyeit? - szóval itt azért van egy önfeláldozás is, de mindenképpen valami kommunikációs kötést jelent és a francia irányzatban, ahol animátornak nevezik őket, ezekre helyezik a hangsúlyt. Magyarországon is tudunk erre példákat, ezeket bizonyára önök még jobban ismerik, hogy hány lakótelepi kísérlet volt - néhányat én is láttam, amikben tényleg nagyon sikeresen tudott működni néhány ember. A magyar térben az élet akadozó szervezettségét kihasználó kísérletek nagyon jól beváltak és több ilyen példát láttam, ahol a szociális kapcsolathálóig
egész jól eljutattak és már kezdett volna a közösségébredés is kialakulni, ez azonban a lakótelepeken nagyon nehezen mozdul, mert ott a tér, meg az egész nagyvárosi életszervezet ennek számtalan akadályát képezi. Nem tud kimozdulni a közösség. A nyugati világban már bérelnek dolgokat, már valahogy kifele tudnak fordulni, ez eddig nálunk nem ment el. Körülbelül ebben a verzióban lehet ezt értékelni, ugyanakkor a nem lakótelepi típusú spontán szerveződésben a tekintélyszemélyeknek nagy jelentőséget tulajdonítanak. Van egy ilyen fogalom, hogy ők a spontán közösségi vezetők. Számos iskolai irányzat azzal dolgozik, hogy kikeresi a spontán vezetőket, akik többnyire valamilyen tekintélyszemélyek a maguk közösségében. Ezek a tekintélyelemek gyakran kontrakulturálisak, tehát az, aki a legjobban tud kitolni a rendőrrel vagy a legjobb verekedő. Az amerikai négerlakta területek vidékén keresik ki ezeket a spontán vezetőket és számos közösségszervező aktivitása arra irányul, hogy ezeket oktatják ki, vagy ezekkel próbálnak foglalkozni és akkor ők továbbviszik.
Slézia Gabriella: Nálunk ilyen volt a cigányságnál a vajdák kikeresése.
Vercseg Ilona: kérdés persze, hogy a XX. századi társadalmaknál lehet-e egyáltalán spontán közösségszerveződésről beszélni? Buda Béla: Az a furcsa - hogy mondta a cigányokat -, hogy a mai társadalmaknak ez az egyik különlegességük, hogy igazában nehéz minősíteni őket. Több délamerikai úton tudtam rácsodálkozni egy csomó dologra - ott egészen különleges társadalmi viszonyok vannak -: tényleg van metropolisz, de ahogy haladunk, majdnem a törzsi szintű társadalomig jutunk el. Rióban, ha leszáll az est, akkor ezek a furcsa afro-amerikai kultuszok, a makumba meg a umbamda és a többi furcsa zenés örjöngő rítusok kezdenek el élni, majdnem úgy, mint a régi latin világ furcsa kultuszai. Az ember azt gondolná, hogy ez egy abszolút civilizált világ, s közben egészen elemi szinten múlatják a napjaikat ezekben a lepusztult, elszegényedett kisvárosokban az emberek, lődörögnek, mint az olasz kivárosokban a neorealista filmeken szoktuk látni - szóval rendkívül plurális a társadalom és ezeken az alsó szinteken, ahol ilyen tradícionálisan, vegetálóan élnek az emberek, ott - úgy érzem - ezek a spontán mozgások még nagyon lényegesek. Ahova már a civilizáció betört és a civilizáció szolgáltatásként átveszi az élet fenntartásának számos alapfunkcióját, ott tényleg nehezebben jön létre spontánul a közösség, hovatovább az ember fantasztikusan denaturálódik és szerintem nem vagyunk messze attól, hogy a levegőt is zacskóban fogjuk venni és akkor az lesz a nagy probléma, hogy nem érkezik meg az aznapi friss levegő szállítási gondok miatt. A biológiai életmaradás egy csomó embernél olyan feltételekhez kötött, hogy eszembe jut egy régi élc. Amikor ugye Brezsnyev már öreg volt, egy megfeszült politikai helyzetben az amerikaik azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben a szovjetek nem változtatnak a viselkedésükön, leállítják a Brezsnyev-alkatrész utánpótlását. (nevetés) Tehát a legtöbb ember már igen komoly alkatrész-utánpótlásra szorul, és ez
hozzátartozik a mai élethez.
Slézia Gabriella: Mondjuk azt, hogy mi egy speciális helyzetben vagyunk. Nálunk is több réteg van, de úgy lehetne a helyzetet összefoglalni, hogy a spontán közösségszerveződés már nem, de a szolgáltatás-szerű közösségszervezés még nem vette át a helyét és a kettő között vagyunk egy olyan helyzetben, amikor vákuum van. Akkor talán az lehetne a funkciónk, hogy belépjünk katalizátorként?
Vercseg Ilona: Én meg úgy érzem, hogy mi teljesen a szolgáltató közösségszervező modellt követjük. Ami engem ebben az egész spontán-ügyben érdekel, az a mai ember én-központúsága. Nagyon szerencsés lenne, hogy ha ennek egy harmóniája ki tudna alakulni: szabad individuumok önkéntes közössége, mert vannak bizonyos funkciók, amiket csak közösségben lehet megélni és vannak, amiket csak individuumként, csak én úgy érzem - és a hittel ez nagyon izgalmas kombinációt adó dolog számomra -, hogy egész egyszerűen a mai ember vallása saját maga lett, legalábbis van egy ilyen veszélye ennek és azáltal fosztja ki magát és teszi magát a civilizáció tökéletes kiszolgáltatottjává és rabjává, hogy ezt nem ismeri fel.
Slézia Gabriella: Lenne egy igazán jó modell? Elképzelhetők egyáltalán az egészséges arányok? Játszott már ilyen gondolattal, hogy hogyan lehet jó felé mozdítani ezeket a dolgokat - össztársadalmi szinten is - Magyarországon? Ha mondjuk korlátlanul lenne pénzünk, lehetőségünk, mit kéne ezért lépni?
Buda Béla: Sokat gondolkoztam, de csak arra a felismerésre jutottam, hogy szerintem nem lehet normatíve meghatározni a jó társadalmat és nem is lehet egységes elméletet alkotni. Ahogy felvetettük, teljesen differenciált szükségletek vannak és ráadául bizonyos szükségletekről nem is tudjuk, hogy mennyire tartoznak az ember ontológiai lényegéhez. Most tényleg az kell-e, hogy Franciaországban vége van a júniusnak és megindul ezernyi autó három négysávos autóuton és általában egy teljes napig tart, amíg elérnek oda, ahova egyébként egy-két óra alatt el szoktak érni és ezalatt meghal naponta nyolcszáz ember, és akkor több millió ember kifekszik a napra és bizonyos barnaságra eljut és utána nagyon elégedett, akkor nem tudom én hány százmillió hektó számra elfogy az alkohol ... vajon tényleg ez az emberi lényeg, az, hogy az ember repül jobbra-balra? Valószínűleg kell ez is, ez is az emberi lényeg és az is, hogy legyenek nyugalmas kis falvak vagy életformák, és ebben egy inherens konfliktus is van, mert az egyik ember közösségi szükséglete esetleg agyonüti a másikét. Gondoljanak csak arra, hogy például hogyan lehet arra normatíve reagálni, hogy mi legyen a kutyákkal mondjuk az újpalotai lakótelepen: jó-e, ha ott kutya van és hány kutyának kell ott lennie és milyennek? Néhány embert életben tart az állata, viszont az én előző lakóhelyemen olyan környezetben voltam egy elöregedett vidéken, ahol egy kicsit értelmiségi túlsúly volt, hogy annyi kutya volt, hogy a én permanens alapélményem az volt, hogy életemben akkor kellett a legjobban vigyázni, hogy hova lépek? Nagyon komoly balesetveszélynek volt az ember kitéve, hogy elcsúszik ezeken. Elmondták egymásnak az emberek, hogy minden család számtalanszor átélte, hogy rettenetesen büdös van és nem tudják, hogy mitől? Valaki bevitte a cipőtalpán. (nevetés)
Engem különben a társadalom analitikusan érdekel. Arra többször rádöbbentem, hogy nem lennék jó politikus, mert nem tudom megmondani, hogy mi a jó.

Vercseg Ilona: Mintha az ember elveszítené, talán éppen a civilizáció miatt, elveszítené azt a képességét, hogy a közösségi szükségleteit felismerje és kifejezni tudja, hogy ezeknek utána tudjon járni, hogy ezekre embereket szervezzen maga köré és ezzel a képtelenséggel azért találkozunk többé-kevésbé, másrészt történelmi okokból elveszítette azt a képességét itt Magyarországon, hogy elviselje a másik embert, hogy együtt tudjon vele működni, hogy képes legyen megbocsátani neki bizonyos fogyatékosságait és megengedni, hogy ő is azon a jó ügyön fáradozzon, amin mi.
A másik, ami eszembe jutott, meg az, hogy éppen Buda Bélát kértük meg, hogy a közösségfejlesztésről írott könyvünket, ami nagyon remélem, hamarosan megjelenik, lektorálja és neki problémát jelentett az, hogy ezek a dolgok, amiket mi csinálunk, miért általában a szolgáltatások, a közigazgatás körébe tartozó problémák megoldására irányulnak, mint a vízhálózat- vagy csatornaépítés, vagy a bolt vagy az élet megszervezés falun. Miért éppen így van ez? Ezen elgondolkodtam és azt válaszoltam rá, hogy azért, mert a mi életünk most ezeket problémákat veti fel és ezek azok a problémák, amik mentén az embereket akivizálni lehet.
Berek Péter: A beszélgetések napról napra kezdenek egymásra épülni. Tegnap Makovecz-cel beszélgettünk, aki azt mondta, hogy hajlamosak vagyunk mi magyarok globálisan megoldani a saját kis gondjainkat, és valóban, azt hiszem, amikor ez a kérdés például felmerült, hogy akkor most nekünk melyik modell a jobb, erről van szó. Én nem hiszem, hogy most éppen ezen kellene elgondolkoznunk. Szerintem a jelen pillanatban teljesen konkretizálni kell a dolgokat: álltunk sorban gyufáért - nem igazán éreztük jól magunkat. Öszintén szólva nem volt jó gyufáért sorban állni, ugyanakkor láttuk - igaz, nem éltünk át hasonló helyzeteket, de hiteles művészeti alkotásokon láttuk - hogy, mi a nyugati életforma. Igazából azután sem borzasztóan vágyódunk, de amikor mi itt elkezdünk revitalizációról beszélni, akkor azt hiszem, még nem itt tartunk, hogy arról döntsünk, hogy akkor nekünk most mi a jobb? Szerintem az már valóban egy konkrét probléma, amit szintén tegnap a Makovecz mondott, amikor azt mondta neki az anyja, hogy most a zsidóhoz menj a boltba, ne a Kuruczhoz, mert a Kurucz gazember és becsap. Ezt viszont már jó lenne elérnünk. Jó lenne elérnünk, hogy ilyen helyzetbe kerüljünk, hogy arról dönthessünk, hogy gyufáért ehhez vagy ahhoz menjünk? Én a magam részéről most ezzel is elégedett lennék, ha ezen már túllennénk.
Keresztesi József: Egyrészt én is azt gondolom, hogy nem döntés kérdése, másrészt azért erről a problémáról nekünk, vagy az ilyen típusú embereknek érdemes gondolkodnunk, nem azért, mert ezt egyértelműen vagy gombnyomásra lehet szabályozni, mert nem így működik a dolog, ilyen szempontból rossz a kérdésfeltevés, de hogy a társadalom és most egy picit konkrétabban fogalmazva, az emberek, akik egy-egy közösséget, csoportot alkotnak, hogyan gondolkodnak a világról, milyen értékeket építenek be a saját életükbe és a saját világukba - itt, ezeken a pontokon, azt gondolom, eljutunk oda, hogy nem feltétlenül a legkorszerűbb mosógép meg mosópor meg frászkarika az életcél. Egyrészt életműködési és életprogramnak a kérdése, hogy kell-e, jó-e, nem volna-e célszerű olyan feltételeket kialakítani, ami ugyan nem éri el ezt a civilizációs szintet, de emberibb viszonylatokat és emberibb életfeltételeket teremt. Egy mondjuk egyszerűbb épületben, de a természettel valamilyen kapcsolatban, más emberekkel kontaktusban és együttműködve - én egy ilyen típusú életmódot inkább ajánlanék nektek is, magamnak is. Ilyen szempontból viszont a közösségek léte vagy nem léte sokkal fontosabbá válik, mert hogy én egymagam és ki-ki egymaga sokkal nehezebben tud bármilyen pozitív célt megvalósítani, ha nem szervez csapatot.
Balázsi Károly: Hogy milyen státuszú vagyok, születésem pillanatában eldőlt. A szociológusoknak van idejük, ők tudnak társadalomban gondolkodni, tenni-venni, matatni, a közösségszervezőkön megfigyelni mindezt. Nem valami differenciáltabb emberképet kellene látnunk? Kamarás Istvánra hivatkoztatok az imént. Nekem is nagyon szimpatikus az az emberkép, amelyik azt mondja, hogy a test, a szellem és a lélek egységéből áll az ember, persze a szociális szféra mind a háromban, de legalábbis kettőben ezek közül benne van. De hogy ezek összehangolhatók-e valahogy ...? Lehet, hogy filozófiai a kérdésfeltevés, de szerintem okosabb dolgokat tudna erre mondani a Professzor Úr, mint amikbe eddig belementünk.
Buda Béla: Ez kérdés, mert mint mondtam, engem nem értéktételező módon érdekel a világ, hanem elemzően és ebből a szempontból látszik nekem nagyon világosnak, hogy valóban az az emberi szövevény, amiben vagyunk, az határozza meg a lelket meg a szellemet. A test maga megvolna a biológiai szférában és az ember vissza tud esni egy majdnem állati szintű testi lénnyé, amelyben jól fungál, mert többet ér, mint egy állat, mert jól tudja memorizálni különböző kódokban a világ benyomásait, de az, hogy milyen témák viszik az életét és hol találja meg magát - és hogy bizonyos mértékig élesebben reagáljak a kérdésre -, én azt hiszem, hogy ez a bizonyos vallás által tételezett lélek is ennek a fajta kulturális hagyománynak a megjelenése. Szóval én valahogy nem tudom kezelni a lelket magamban úgy, ahogy a vallás kezeli. Nagyon tisztelem, és mint mondtam, a közösség szempontjából is nagyon lényegesnek tartom azokat a motivációkat, amik vallásból fakadnak, de valahogy az én antropológiámban az, hogy okvetlen szükség legyen egy hitéletre, az valahogy nem tűnik szükségszerűnek. Ugyanakkor, hogy kontrasztba állítsam, több gondolatkör érintett valamit, amit Ilona is mondott, hogy én tulajdonképpen azért csodálkoztam rá, hogy ők csupán a mindennapi élet kvázi civilizatórikus szükségleteit vették elő és nem az ennél olcsóbban kielégíthető kapcsolódási igényeket, tehát hogy valamilyen ügyben összejönni, valamit megbeszélni, valamilyen hangulatot vagy kultuszt, tulajdonképpen majdnem egy játéktermet létrehozni, amiben gombfocit játszanának a falusi fiatalok, vagy valamiféle akár kocsmaszerű helyet, ahol együtt tudnak lenni, hogy ez nem került előtérbe. Ez azzal függ össze, hogy valahogy az egész nyugati civilizáció és pontosan ezek a bánatos kelet-európai országok is, benneragadtak a teljesítményorientált konzummentalitás csapdájába. Rengeteg bajunk ebből van, különösen a szovjetek életét ez szövi
át, hogy kétségbeesetten küszködnek, ha úgy tetszik, a gyufáért, de mondjuk a gyufát lehet eszenciálisan venni, de mondjuk a farmernadrágot mégsem, vagy a szórakoztató elektronikát és tulajdonképpen a magyar paraszti kultúra ezt a konzum mentalitást és a teljesítményorientációt nagyon hamar átvette. A magyar társadalom kompjellegének - és valószínűleg a Baltikumnak meg a klasszikus orosz vidéknek is az egyik tragédiája, hogy egy nagyon nagy munkaethosz, nagyon nagy szerzési vágy, egy nagyon nagy tárgyba rögzített szociális biztonságigény hajtja a világot és rendkívül csekély ennek a kultúraeleme. Ezek a társalgások, aminek fontosságára a mediterránumban rádöbben az ember - az előbb utaltam erre, hogy lődörögnek az emberek, de ezzel együtt úgy megvannak... és nagyon sok érdekes lelki szokás van. A görög szigetvilág nagyon érdekes ilyen szempontból, volt egyszer alkalmam egy kultúrantropológiai kurzuson résztvenni egy szigeten, ahol ezeket az eltűnő régi kultúrákat még meg lehetett találni egy darabig. Amíg nem nehezedett oda is a bankrendszer meg gazdasági fellendülési vágy, addig volt bizonyos egyensúlya ezeknek a szigeteknek és olyan közösségi szerkezete, hogy minden alapvető emberi szférának megvolt az a néhány referenciaszemélye, akihez természetesen fordultak is. Így tulajdonképpen egy sűrű kommunikációban, egy sokkal szegényebb szinten, meg az egyes emberi sorsok szempontjából sokkal szánalmasabb vetületei voltak, betegségeknek, nyomorúságoknak jobban kiszolgáltatva, mégis, mintegy nagyobb harmóniában éltek. Itt van valami, amire talán rezonál a kérdése is, hogy vajon a lelket jobban centrumba állító vallásos kultúra nem segít-e ettől a néha nagyon szívettépően frusztráló konzumvilágtól elemelkedni? Amiben tényleg az ifjúság szenvedni tud, a falusi gyerekek meg ezek a lepusztult társadalmak lakói, mint amik itt keletkeztek és én itt őszintén azt mondom, hogy én ezt nem tudom, valahogy még nem
látom egészen. Úgy érzem, hogy a nagy vallásos kultúrák a régi technika szintjén majdnem ugyanezeket a totális kontrollokat hozták létre, tehát hogy ezek a régi alternatívái voltak annak, amit minden totalitárius társadalom megpróbált, tehát mindegyiknek volt vallása, a fasizmusnak is, a marxizmusnak is, csak nem tudta hozni a rítusait meg a szimbolikáját, ez messze elmaradt az évezredeken át kikísérletezett vallásos rítustól.

Nagyon lehet, hogy például a közösségszervezésben valami komolyabb szegmentuma van a hitéletnek, vagy annak a fajta mozgásnak. Nagyon érdekesek a vallásos közösségek, amelyek fenntartják egymásban az ideológiai tudatot, illetve segítik a megingó hitet, bizonyos mértékig segítik egymás lelki kielégülését. Voltaképpen kellene egy tipológia, egy megfigyelési kataszter a közösségekről, hogy értéktételezően tudjunk gondolkodni.
Balázsi Károly: Nem csak az értékekben gondolkodunk, hanem olyan embercsoportokban is, amelyek a lényegtől a divatjelenségekig széles skálán mozognak, az agykontrollos tanfolyamtól kezdve a bensőséges, világi lelkiéletet élő közösségekig. Ezekben a divatjelenségekben milyen funkcióját látja a közösségeknek? Van ennek valami értelme? Mint pszichiáter, hogy látja ezt?
Buda Béla: Én pozitívnak érzem, úgy érzem, hogy ezek jótékonyan tágítják a mezőnyt és pont például a Ilonáék leírásából volt nekem döbbenetes, ahogyan meg volt nevezve, hogy melyik munka mikor történt, mögé tudtam képzelni azokat a rendkívül kiürült és lezárult társadalmi területeket, ahol történtek ezek a kísérletek, hogy akkor milyen szegényes volt mindez. Ilyen értelemben a mostani politikai szabadság, még ezekkel a furcsa dolgaival is, fejlődést munkál és mindenképpen közösségszervező minden ilyen divatmozgás, mert nagyon sok kapcsolatot hoz, elgondolkoztat, állásfoglalásra késztet viszonylag veszélytelenül, hogy én akarom-nem akarom, tehát nincs meg az a kényszere, ami a régi magyar faluban a vallásnak megvolt, vagy az a kényszere, amit az állami ünnep jelentett az elmúlt negyven évben, amikor fel kellett venni az előírt magatartásformákat. Ilyen értelemben számos divat nagyon hasznos lehet. Ebben a pszichológiai kulturáltság mozzanatát is érzem. Az embereknek egyáltalán az az elv megjelenik, hogy el kell gondolkodni egy kicsit a magatartásuk fölött, illetve hogy önmagukat, saját magukat újszerűen kontrollálni tudják.
Vercseg Ilona: Ez a mozzanat nagyon megvan a vallásban is. Végülis a vallásban van egy keresztényi embereszmény, aminek igyekeznek megfelelni a vallásos emberek, persze ilyen értelemben ez a pszihológiai kultúrához is hasonlítható, tehát hogy kontrolláljuk a cselekedeteinket, a bűneinket és igyekezünk valamiképpen meghaladni az önzésünket.
Buda Béla: Igen, csak ugye a tételes vallásokban ezek bizonyos mértékig stabilizálódnak. Igazában ezzel analóg - mondjuk vegyük ezt az agykontroll módszert - egy protestáns ébredéses mozgalom vagy egy szektás hit, amikor friss minden, amikor az új ember vagy az új bor a régi tömlőben nem maradhat. Van ennek egy egész érdekes frazeológiája. Emlékszem, még gyerekként, 1948-ban én valahogy a véletlen során Tahiba voltam és ott volt egy nagy protestáns telep, ami egy ébredési központ volt. Itt láttam ezeket a megtéréseket és nagyon érdekes szélsőséges reakciókat és akkor nem értettem, csak utólag nagyon plasztikusan került köréje a társadalmi rendszerváltás időszaka: 1948: államosítások, világifjúsági találkozó.
Kecskeméthy Lilla: Csak egy rövid gondolat, ami számomra nagyon fontos volt: az ember attól tud magas szinten közösségi lenni, hogy magas szinten individualizált. Én úgy érzem, hogy a egyik legnagyobb problémánk ott van, hogy ma az egyének, az emberek nem tudják, hányadán vannak a társadalomban és a társadalommal. Úgy hiszem, az egyik legnagyobb probléma ebben az értékválság. Már mondtuk, hogy ne beszéljünk az értékről, de én úgy érzem, hogy nagyon erősen kapcsolódik ide. Ha arra gondolok, hogy mit tartanak az emberek értéknek, akkor ez egy fontos meghatározó tényező a közösségek körében és szerveződésében is és nem látom sokkal pozitívabbnak azt a nyugati világot ebből a szempontból, ami felé közelítünk - de csak ebből a szempontból.
A dolgaink között pedig én azt tartanám fontosnak és amit Karcsi mondott, én nem úgy gondolom, hogy ezek a szerveződések közösségek, hanem hogy segítik és képessé teszik az egyént ehhez a felismeréshez való eljutásig. Mert hát ezek nem közösségek és amiket mi a helyeinken csinálunk, azok viszont erősebben látszódnak közösségszervezői tényezőkként megjelenni, mint azok a szellemi dolgok, amik most nincsenek bennünk, mert ezen a terepen nem nagyon tudunk dolgozni éppen amiatt, hogy nem közösek a szálak az értékben, a tevékenységben, a közösségekben. Szétestek a dolgok, szétzilálódtak és nagyon nehéz megtalálni azt a fonalat, amivel emberek egymáshoz tartozásánál mi valamilyen mankók lehetünk.
Buda Béla: Köszönöm szépen, ezzel egyetértek. Ehhez annyit asszociáltam, hogy tulajdonképpen a vallásoknak a nagy felismerése az volt, hogy összehívni az embereket valamilyen szellemi foglalkozás jegyében. Ez nem sikerült igazában egyik valláspótló társadalmi rendszernek sem létrehozni és szűkmarkú is volt a térrel. Ennek tér kell, helyiség kell, struktúra kell, kiszolgáló rendszer kell és ezért úgy gondolom, hogy például a magyar társadalomban is a közösségformálás egyik erőforrása mégiscsak a vallásos szerkezet, ami megvan infrastukturálisan, helyiségben, a templom vagy a gyülekezet körül tevékenykedőkben és hát ezek körül lehet mégis valahogy újszerűen összejönni. Asszociáltam ehhez a kibucokat. Ott is a közösségi helyiségekkel, részben a vallással - de vannak ateista kibucok is, ahol viszont a népi-nemzeti hagyomány kultusza fogja össze embereket - egy picit időtlen egymásra utaltságban élnek, aminek van egy funkciómegosztási rítusa is - mindenkire rákerül bizonyos szolgálatok köre és voltaképpen a kibucok azért érdekesek, mert rendkívül nagy feszültséget hoz bennük, valahol a közösségeknek is alapdilemmájuk, mint minden társadalmi jelenségnek, a változás és a stabilitás dialektikája. Valószínűleg mikor egy közösség megmerevedik és nincsen meg a változási tendenciája, akkor nagyon sokat veszít a funkcióiból. Valószínűleg ennek van egy formálódási, aktív szakasza, amikor nagyon vonz, aztán - akartam is mondani, mikor elmondtam az általam általánosított fázisait, hogy aztán közösségeknek - és ez egy orosz szociológusnak, Szorokinnak a gondolata, aki ugye Lenin műveiben többször olvasható is, és aki Amerikába került és rendkívül érdekes szociológiája van, a 30-as években ő volt a Parsonsnak, a Mertonnak és a többi nagynak a tanítómestere a Harwardon, és aki a Social and Cultural Dynamics című alapmunkájában azt a konceptust hozta, hogy a közösségek születnek és meghalnak, és hogy őszerinte a közösség csak egy életciklusban értelmezhető és ebben biztos van valami. Különösen az aktív szervező szemszögéből, ahol ha más nem, legalábbis az az impulzus, amit ad, az gyűrűzve vagy ciklusban jelentkezik.
Vercseg Ilona: Köszönjük gondolatait és a továbbiakban is számítunk önre.

Lemezújság archívum

Közösségfejlesztés