Közösségfejlesztés

Lemezújság archívum
Nyomtatóbarát változat
Cím:
A vándorgyűlésen magánemberként
Szerző:
Beke Pál
Folyóirat:
PC Lemezújság
Állomány:
Év:
1989
Szám:
13.szám
Oldalszám:
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
Közösségfejlesztők Egyesülete, vándorgyűlés, népművelő, egyesület
Megjegyzés:
vandor13.pcl
Annotáció:


A Vándorgyűlésen
magánemberként:
kiválóan éreztem magam; ugyan kicsit öregesen, mert korántsem duhajkodva beszélgettük át a fél éjszakát: politizáltunk, emlékeket idéztünk, közös történeteinket újra emlegettük azokkal, akikkel szakmai-emberi barátságot kötöttünk az elmúlt évtized/ek/ben; mindha a legutóbbi összejövetel éppen tegnap lett volna. Tapasztalhattam, hogy nem vagyok optikai csalódás áldozata, ők éppen annyira lendületben érzik magukat, népművelőként éppen annyi cselekvési lehetőséget, a cselekvés szabadságát és egyidejűleg szükségességét látják, mint én: soha annyi szakmai út, variáció, alternatíva, mint manapság! Ebben a körben régen természetes immár, hogy egymástól fölöttébb eltérő szakmai pályát jár mindenki, dehát ez így természetes: a vagy évtizeddel korábbi pillanatnyi (persze valójában néhány éves) közös gondolkodás kellőképpen fölszabadított valamennyiünket arra, hogy saját helyzetében és saját környezetében, saját neveltetése és sajátos hagyományai miatt mindenki saját útját járja. Az ellenkező vélemény, vagy inkább az eltérő szakmai út éppenhogy megerősít mindenkit a magaáltal választottban annál is inkább, mert értelmes emberek lévén tudjuk, hogy a másik szakmai megközelítésének tiszteletével szükségképpen tiszteltetik meg kinek-kinek sajátja is. No persze nem mondom én, hogy nem emeltünk egymásra s a közös gyökerű, de immár más pályájú eljövendő életutunkra éppen elegendő poharat; a korábbi inunk-szakadt éneklésbe mégsem fordult asztaltársaságunk.
Másoké sem. Lehet, hogy a helyszíni míves zene miatt, hiszen kinek van mersze profik társaságában a maga-kultúrájú dalokkal előállni? - vagy talán mások is múltjukat s jövőjüket beszélték azokkal, akiket az illet? Gondolom s remélem, hogy így lehetett. Istennek hála: végre már nem egy massza ez a néhányszáz fő; nem kötelező és nem szükséges az azonos gondolkodás, az azonos gondolat. Mert persze ez a szakma is legalább annyiféle, ahány helyzetben s ahányan vagyunk. S jövőbeni feladataink, életútjaink kiváltképpen mások. Ezért éltem meg
szakmailag
is kellemetesen ottlétem másfél napját; korántsem a lehurrogás, a megmosolygás volt jellemző, inkább az egymás-mellé beszéd. Dehát hogy ne lenne így és már miért is lenne így szükségszerű? Nem kell megértsem azt aki hitem szerint való dolgokról egészen mást gondol s mond; persze miért szólnám meg őt ezért? Szekcióinkban is szépen összejött minden: hogy kell a megye, s hogy nem kell a megye; hogy kellenek a nagy kultúrházak és hogy nem kellenek azok; hogy az emberi önszerveződés mellé kell rendelődnünk, ha akarják s az emberi önszerveződést kell szerveznünk, mégha nem akarják is; hogy van módszertan és kell is hogy legyen meg hogy nincs, s ha lenne is minek; hogy kell népművelő s hogy nem kell. Mármint persze mai formájában, mert a szakma szükségességéről (értsd: maga-maga fontosságáról) mindenki meg volt győződve. Talán ez volt az a pont, ahol /szükségképpen/ a legnagyobb volt az egyetértés, dehát ez is így természetes.
Magam a Közösségfejlesztők Egyesülete tagjakként éltem át a népművelők vándorgyűlését; talán ezért sem nagyon izgatott föl mindaz, ami ott a népművelésről elhangzott. Az kérem egy másik szakma, másik pálya, másféle világlátás, másféle cselekvés. Lelkük rajta. Kivánom, hogy boldoguljanak. Szakmailag, emberileg, egzisztenciálisan. Mert persze azt nem akarom tagadni, hogy
szakemberként
mélységesen elképedtem azon a vakságon, ahogy e napokat élik; mint a színpadi színváltáskor, úgy húzódik fel a korábbi évtizedek díszlete, szokásrendszere, elvárásai és sokan még mindig úgy ágálnak, mintha nem mást kéne beszélni és tenni immár! Mégha beszélni! - beszéltünk mi már éppen eleget ebben a szakmában, összegyülekezve ha akárcsak évente is az ezt megelőző egyesületi gyűléseken s lám, mire jutott az ott elpuffogtatott sok bölcsesség! Persze volt, aki óvta magát ettől; magam a tatabányai, ezt megelőző vándorgyűlésen is inkább a büfépultot választottam, mintsem hogy meghallgassam az éppen aktuális ideológus, a már nem is tudom kicsoda előadását: kérem, én akkor éppen két évtizede tettem a dolgomat a szakmában, nekem ne értelmezzék azt! Különösen ne jöttmentek. Különösen ne a megfellebezhetetlenség igényével! - amiből persze látszik, hogy többszázad-magammal csak a szünet után távoztam az előadói pulpitus elől, illúzióim (márminthogy elvárásaim) akkor még voltak. Most is vannak, csak nem irántuk.
Az ilyenek áldozatai tömegesen fordultak elő Debrecenben: akik állítást akartak hallgatni, pontos tennivalót, programot, irányelveket. Dehát még Kováts Flóri sem tehetett mást, mint bölcsen fölvázolta a szerinte való (s a szerintem is hasonló) helyzetet s benne azokat az alternatívákat, amelyek gondolkodás révén választhatók; ez persze nem elég azoknak, akik a főcsapás kötelező irányvonalát óhajtották volna megtudakolni. Az ilyenek nem értik, hogy kezükben a jövő. Nemcsak településüké: a sajátjuké is.
Hát ezért is kellett új egyesületet alapítani. Hogy ők maradjanak magukra, maguknak.
Beke Pál



Lemezújság archívum
Közösségfejlesztés