Lemezújság archívum

Cím:	A munkán keresztül Istenhez és egymáshoz kapcsolódni: Interjú Bárány Anzelm nógrádmarcali katolikus pappal
Szerző:
Folyóirat:	PC Lemezújság
Állomány:
Év:	1990
Szám:	18.sz.
Oldalszám:
A cikkben lévő
Nevek:	Bárány Anzelm
Intézmények:
Települések:	Nógrádmarcal, Patvarc
Tárgyszavak:	egyházközösség, népművelő
Megjegyzés:	B~018.pcl B~218.pcl B~118.pcl
Annotáció:

A MUNKÁN KERESZTÜL ISTENHEZ ÉS EGYMÁSHOZ KAPCSOLODNI
Interjú Bárány Anzelm nógrádmarcali katolikus pappal
V.I.: Mikor kerültél Nógrádmarcalba? Milyennek találtad akkor a falut, hogyan alakult itt a sorsod? Milyen szándékaid voltak, mi az, ami megvalósult belőle, mi az, ami nem?
B.A.: Régen, 20 évvel ezelőtt kerültem ide, elég fiatalon. Fiatalos hévvel nekiláttam, hogy az Istennel kapcsolatos ismereteket közvetítsem az embereknek. Sok nehézséget láttam elég gyorsan, szinte már 3 hónap alatt, a régi világ nehézségeit. A régi világ cselédsége élt itt és a szegénység mellett ezek az emberek még azért is nagyon rossz helyzetben voltak, mert az akkori urak - talán még a papok is néha - megjátszották az úri világot és az embereket nem vették igazán emberszámba. Ezt borzasztó szomorú így kijelenteni, de így láttam és alá is merem húzni, hogy így volt. Igazán nem vették emberszámba. Olyan alacsonyabbrendű világuk volt az embereknek, hogy az kétségbeejtő. Mintha nem is evangéliumi, isteni alapon lett volna a vallási élet... Nem csak itt volt ez így - sajnos. Abból tudom ezt, mert így mondták nekem annak idején. Én ugyanis a nép közé mentem, közöttük voltam. A papok mondták is nekem: "Miért ereszkedsz le közéjük? Ha közéjük mégy, be fognak sározni! Besározódsz te is!" Azt válaszoltam, hogy engem Jézus Krisztus küldött és ha besározódom, majd kimossuk - én a küldetésemet így érzem, így gondolom és így akarom teljesíteni. Valaki másként fogalmazott. Egy paptestvér azt mondta: "Te borzasztóan fel akarod emelni ezeket az embereket!" Valóban igaz, most is nagyon szeretném, kevés eredménnyel. Még a mai napig, a 20 év után is ezt kell mondani.
Eleinte nem akartak elfogadni az emberek. "Nem ilyen egy pap. Papnak nem ilyennek kell lenni." Nem akarták egyszerűen elhinni, hogy valaki nekik jót akar. A patvarci Hlacsok Jancsi által vezetett népfőiskolát is azért támogattam én mindenáron, mert ő is azt akarja, hogy a falu emelkedjék. Emelkedjék az életszínvonal, a műveltség, a tanultság - bármilyen formában is. Mikor Patvarcon egyszer azt kérdezték tőlem, hogy mit tartok a múlt rendszer legnagyobb hibájának - már ami most elmúlt, ennek a rendszernek -, akkor én azt feleltem, hogy azt, hogy nem tett többet az emberek neveléséért! Még többet nem tett. Ezt én borzasztó fontosnak tartom.
4-5 éves gyerek lehettem, mikor édesapám olvasta az újságban, hogy Hollandiában meg Dániában a vidéki apák elküldik a gyerekeiket közép- és felsőfokú iskolákba és utána a fiúk visszamennek a faluba és ott dolgoznak. Nálunk ha elküldték a gyerekeket iskolába, azt azért tették, hogy azoknak ne kelljen többé dolgozniuk! A kezdet kezdetén ezeket gúnyosan táskás embereknek hívták a falusiak. És valóban, iskola után már csak parancsolgattak és kegyetlenül lenézték azokat az embereket, akik közül kikerültek: az apjukat, anyjukat meg a társaikat... A múlt rendszerben és a közvetlenül most elmúlt rendszerben is azt kívántam volna még jobban, hogy a műveltség megszerzésében legyen a nép segítségére, de ne úgy, hogy ha tanultál, akkor tovább már ne dolgozz, hanem úgy, hogy megtanítani megbecsülni a munkát és értékelni. [80-ban kinn voltam külföldön és azt vettem észre, hogy egy innen kikerült báró üzemvezető volt egy üzemben. Dolgozott. Produktív munkát végzett. Itt 3-4 ember nem végez annyi munkát, mint ő ott.
Van azért már előrehaladás is. Azért most másképp van lehetőség tanulni és ez nagyon sokat jelent. Az is, hogy látnak már másfajta életet is. Most már egyre jobban visszajárnak, akik tanultak is, akik elmentek a városba. Mert egy időben az volt: el innen a városba, mert itt csak dolgozni kell! Most rájönnek, hogy dolgozni itt is, ott is kell, dolgozni a megélhetéshez kell. Aki okosabb, az okosabban tud gazdálkodni is. Most már tudják, melyik földbe mit vessenek, mit ültessenek, hogy[ kezeljék - ez is sokat jelent. Értelmesek a fiatalok most már. Nem igaz, hogy csak az öregek tudnak gazdálkodni - a fiatalok is, mert így tudnak magukon segíteni. A városból is sokan jönnek vissza, mert tudnak már kulturáltan lakni falun is. Egyre inkább vállalkozókészségűek az emberek és dolgoznak. Már nem úgy nézik a munkát, mint azelőtt, hogy az csak a buta embereknek, a parasztnak való. Nekik is kell dolgozni, ha jobban akarnak élni. És ha kulturáltabban végzik a munkájukat, több hasznuk lesz belőle. Üdülőt csinálnak itt maguknak, állandóan itt laknak a jó levegőn, nem kell hétvégi ház. Ilyen értelemben látom, hogy változik a gondolkodás is. Okosabban tudnak gazdálkodni, a maguk javára is, használják az eredményét is. Tudnak dolgozni is, szórakozni is, pihenni is.
P.S.: Én meg inkább úgy érzékelem, hogy dolgozni tudnak, de sajnos már a pihenésre, szórakozásra nem igazán van sem erő, sem idő. Lehet, hogy itt Marcalban ez másképp van?
B.A.: Ilyen is van itt is. Vannak olyanok, akik inkább beleállnak a rohanó világba, mint más. Itt lenne szerepe az öntudatos magatartásnak, amivel magamat irányítom. Meghatározom, hogy mennyit a munkának, mennyit a szórakozásnak és mennyit a pihenésnek. Azt szoktam mondani, hogy az Isten az ember eszén keresztül tud hatni a legjobban. Mondom nekik is gyakran: az Istennel azért is jó a kapcsolatot tartani, hogy jó ítélőképességem legyen. Arról is, hogy mennyit dolgozzam, hogy[ osszam be a munkámat, mit dolgozzak és arról is, hogy mire fordítsam a munkám eredményét. Ne legyek telhetetlen, légvárakat szövő és arra is időt fordítsak, hogy szóba álljak a családommal, a másik embertársammal. Ezt az Istenhez tartozás szükségletének tartom. A vallásosságot ilyen téren is fontosnak látom, hogy az Isten így is tudjon segíteni az emberen. Ugy is lehet önmagunk ellen véteni, hogy csak rohanunk, nagyon tevékenyek vagyunk, de arra nem szakítunk időt, hogy egy kicsit leálljunk és mással is foglalkozzunk. Az ember akkor tud tervezni is, ha leáll és gondokodik és ha ebbe még az Isten is besegít, akkor kicsit nyugodtabb idegzet, nyugodtabb észhasználat lesz az eredmény, amit úgy mondok egy szóval: vallásosság.
V.I.: Nagyon így van. Nagyon hiányzik az elmélkedés, a megtorpanás és gondolkodás az életünkből...
B.A.. Igen. Sok kárt csinálunk mi papok is, mert rászoktattuk az embereket, hogy imádkozzák sokszor egymás után a Miatyánk-ot, az Üdvözlégy-et, pedig az imának is az elmélkedés lenne a lényege. Régebben az emberek sokszor úton voltak és elmélkedtek. Vagy mikor a falusi ember szántott-vetett, s akkor állandó kapcsolatban volt Istennel. Elmélkedett, föltöltődött a magányában, egyedül, nem is tudott mit csinálni mást, mint Istennel lenni - hülyeségen meg miért törje a fejét? Ezeken gondolkodott és ez mind jó volt. A miatyánkokat és üdvözlégyeket a mostani rohanó világban felületesen elmondjuk, oda sem figyelünk. Régen elmélkedve mondták. Ha úgy mondjuk el, hogy csak elhadarjuk, egy elgépiesedett szöveget mondunk és nem sok eredménye, értelme van. Jézus Krisztus azt mondta: körülbelül ezt mondjátok, így imádkozzatok, ezekkel a gondolatokkal. Nem azt mondta, hogy ezt mondjátok el ötvenszer, szemellenzővel, hanem azt, hogy ezekkel a gondolatokkal imádkozzatok! Az Isten dícséretére szenteltessék meg az Ö neve! Nem fontos tehát káromkodni - szenteltessék meg a neve... "Jöjjön el a Te országod" - ne legyünk rosszakaratúak. Az Isten országa a jóakarat, a béke, a másnak segíteni akarás országa. "Legyen meg a Te akaratod" - azt akarjuk egymásnak is, amit az Isten akar! A szülő előtt nem csirkefogó a legrosszabb gyerek sem, míg pedagógus vagy mások előtt lehet, hogy az. Isten előtt is így vagyunk, azért bűn, ha egymást bántjuk, mert Isten mindnyájunkat szeret, mindnyájunkat akar üdvözíteni, segíteni. Ha az Isten akaratát akarjuk megvalósítani, így kellene tenni. Kicsit elmélkedve élni. Nem könnyű persze, de a rohanó világtól kicsit megcsömörlünk majd és rájönnek majd az emberek, hogy elmélkedni is kell. Többen járnak most templomba is. Lehet, hogy a változás miatt, de nem hiszem, hogy csak amiatt, hanem amiatt is, hogy kell egy kis idő, amikor leülnek egy kicsit. Biztos, hogy az emberekben egy lelki, szellemi igény lesz ez majd.
Teljes mértékben a közösségi jelleget próbálom elősegíteni, mert falun ez nincs. A közösség együttes léte az Isten előtt. Az Isten családja. Összetartozunk. Ha valahol misézem és találkozom olyanokkal, akiket már máskor is láttam, olyan örömmel üdvözöljük egymást... Ez lenne az igazi: összejön Krisztus népe, örül egymásnak és a találkozás után Isten segítségével, Isten kegyelmével, Isten erejével, világosságával megy haza és tudja, hogy mit csináljon másképp otthon, ami nem volt jó, ami gondot okozott. Fontos lenne, hogy így tudjunk hazamenni. Sajnos nagyon sokan, alig hogy kiteszik a templomból a lábukat, rosszat mondanak embertársaikra. Na, itt szoktam szigorú lenni és mondom is, hogy ezt nem szabad. Nem a pletyka ellen szoktam beszélni, hanem azt mondom: nem mondhatok embertársaimra rosszat, ha a templomból kiteszem a lábamat. Ha én jól voltam ott a templomban. Régen ezt is megszokták falun. Nem volt más szórakozási lehetőség, mint a templomba járás és a híreket ott beszélték meg a templom előtt. Ez rendjén is lett volna, de nem volt meg az az önfegyelem, hogy másokról rosszat ne mondjanak. Nem szoktam szidni, kiprédikálni semmit az igehirdetésnél, de máskor, ha szükségét látom, mondom: ez nem jó, ne így csináljuk! Arra hivatkozom, hogy mindannyian az Istennek kedves gyermekei vagyunk és Ö nem örül, ha egyikünk a másikát bántja. Meg aztán nem is biztos, hogy aki mondja, jobb, mint akire mondja. Majd az Isten ítéli meg, hogy ki milyen, ki mit érdemel, ne mi ítélkezzünk egymás felett!
Az öregeket már szinte lehetetlen leszoktatni erről. De a fiatalok annyira még nem szoktak rá és talán tudatosul bennük, hogy ezt nem lehet. Van egy kis csoportunk is fiatalokból, akik minden vasárnap itt találkoznak. Fiúk, lányok. Szentírást olvasunk, elbeszélgetünk. Segítenek a templomban, ha van tennivaló, de próbálom rávenni őket arra, hogy önállóan csinálják, akkor is, ha én nem vagyok itt vagy nem mondom nekik. Nem akarom, hogy én mondjam. Bízom benne, hogy ők lesznek a jövőben azok a keresztények, akik a maguk egyházát maguk irányítják. Csinálják, amit egy egyházközségen belül kell. Menjen minden, ne a pap legyen, aki mindenért felelősséget vállal és pl. ő tataroztat, szedi a pénzt, mert ezek nem papi munkák lennének. A pénzbeszedést úgy oldottam meg, hogy kértem: hozzák be ide a plébániára az egyházi hozzájárulást, ki mennyit akar! Nincs fenyegetés, ilyenben nincs szigor. S nem tudom betartani azt, hogy ha valaki nem fizetett, akkor én sem csinálok meg valamit. Erre képtelen vagyok, de nem is bánom. Kevesebb a pénz, de mégsem hiszem, hogy ráfizetek, mert annál többen jönnek ide. Tudják, hogy segítőkész vagyok. Nem mondom, hogy mindig mindenki kérésének eleget teszek, mert ha valaki más egyházközségből jön, odaküldöm, hogy a maga papjával rendezze a dolgát. De akinél nem így van, azon segítek.
Nagyon sok küzdelem van falun az emberekkel. A régi fölfogás még él. Régen az urak meg a pap gondoskodott mindenről. Ezért jó, hogy elvették a papi birtokokat - már így mondom -, mert ezzel kivették a pap kezéből, hogy ő gondoskodjon mindenről. Fontos, hogy az emberek érezzék: az egyház ők is. Nagyon tetszett, amit hallottam Szécsényben tőletek is, hogy az egyház a legkisebbtől a pápáig foglalja magába a hívőket. Sajnos ez eddig nem nagyon volt így. Mi magunknak kibéreltük papok az egyházat: mi magunk vagyunk az egyház! És sokan így is álltak hozzá. Nekem az volt a legfájdalmasabb, hogy a papok is gyakran úgy kezelték a híveket, mint aljanépet. Nem minden pap ilyen - Isten őrizzen! - de régebben egy kicsit így kezelték a népet: én vagyok a földbirtokos, a főúr, ti pedig jöttök kézcsókkal! Nyilvánvaló volt a kézcsók!
P.S.: Benned a szolgálat hogyan alakult ki?
B.A.: Azt gondolom, hogy ez a hivatás. Ez az, amit nem lehet megmagyarázni. Bennem volt, hogy elmegyek és ezt csinálom. Pénz, különféle előnyök, amik a civil életben számításba jönnek, nem jönnek számításba. Nem nagyon akartam én pap lenni, bár gondoltam rá kisebb koromban, hogy az jó lenne! Első osztályos koromban, amikor hittan órát tartott az egyik atya - egy nagyon jóságos pap bácsi -, azt kérdezgette sorban Mikulás előtt - Szent Miklós püspöknek nagy szakálla van -, hogy kinek milyen szakálla lesz? Tudom, én azt mondtam neki - de hogy miért, azt nem tudtam volna megmondani - hogy nekem olyan, mint a plébános úrnak! "Miért?" "Mert én pap leszek!" Ekkor mondtam ki talán először, de később aztán eszem ágában sem volt, hogy pap legyek.
P.S.: A család nem sugallta?
B.A.: Nem... Hogy[ mondjam: Talán örült volna neki - örültek is neki -, de semmi célzás, erőltetés vagy kényszer nem volt. Sőt, amikor a nagyanyámnak mondtam - talán ő szeretett engem a legjobban - negyedikes gimnazista koromban, amikor már azt éreztem, hogy csak pap lehetek, nagyanyám azt mondta: "Édes fiam, ne menj papnak!" Majd[ össze estem. "Hogyhogy?" "Ne menj papnak, mert te olyan indulatos vagy, hogy ha a híveid nem hallgatnak rád, te megvered őket."
P.S.: Egyházi iskolába jártál?
B.A.: Igen, de az iskola nem sugallta ezt. Hogy fokozatosan hogy[ alakult ki bennem az elhatározás, nem tudnám megmondani, csak tudom, hogy mikor leérettségiztem, az volt bennem: nem is tudnék máshová menni, csak papnak! Szinte lehetetlennek éreztem, hogy mást csináljak. Belső indítás volt ez. Mi úgy mondjuk ezt, hogy hivatás. Az Isten így indítja az embert.
P.S.: És tényleg indulatos vagy?
B.A.: Tényleg indulatos természetű vagyok, de még nem sikerült megvernem senkit. Nagyon sokat alakítottam én magamat ezen a téren. Rájöttem, hogy nem szabad semmit erőltetni. Papoknak is mondtam: az Isten az, aki a legnagyobb szabadságot adja és mindent az eszünkre és a magunk belátására bíz. Ezzel tudtam talán a legnagyobb eredményt elérni, hogy az emberek látták, hogy én így akarom: "magad akard, ha jó az. Ha te is belátod, hogy jó az." És igyekeztem szabadságot adni. Eleinte nem, akkor még nagyon szigorú voltam és erőszakos is néha, de később rájöttem, hogy az Isten adja a legnagyobb lehetőséget, hogy a magunk akaratából csináljunk mindent. Ránk bízza. Ez nagy emberbecsülést is ad. Ez lenne a keresztény öntudat. Az ember maga élje át az Istenhez tartozást és ezt megvallva vallásos legyen. Fejezze ki ezt azzal, hogy templomba jár, szolgálja az Istent, imádkozik. Ismerje fel: igényem van arra, hogy az Istenhez tartozzam, mert ez nekem jó, ebből tényleg van hasznom és ez olyan lelki többletet ad, ami máshonnan nincs. így próbálom ezt átadni. A fiataloknak könnyebb, ők talán nincsenek még annyira elromolva. Sajnos mi papok is nagyon sok bajt előidéztünk, sok emberi értéket leromboltunk bennük. A papnevelés a régi világban nem teljesen a krisztusi szellemben történt. Az emberi gyöngeség ott is kiütközött. Arra gondolok, hogy főpapokat, főurakat neveltek és intézőket. Nem az volt a baj, hogy voltak papi birtokok, hanem hogy azokat úgy kezelték, úgy használták, hogy megülték a faluban a főúrnak a székét. Még itt emlegetik Marcalban a papnak járó munkát, a ledolgozandó időt. Sokat szidták ezért a papokat.
V.I.: Olyan jó lenne, ha néhány esetet elmesélnél!
B.A.: Talán csak akkor kellett rámenősnek lennem, ha valamit elhatároztunk, hogy megcsinálunk és akkor azt a hívek egy része gátolni akarta. Akkor nem ismertem pardont, hogy ezt meg ne csináljuk! Nem fejeződött ez ki sehogy, csak nem vonultam vissza. Szelíden megtaláltam az útját ennek és elég jól sikerült önmagam erőszakosságának a levezetése is. Nagyon sok dolgot csináltunk. Mikor idejöttem, nem volt harang - el voltak repedve a harangok -, azt megcsináltattuk rövid idő alatt. A várfal-szerű kerítés omladozott, azt is megcsináltuk. Orgonát csináltattunk, a szentélyt megcsináltattuk, meszeltettük is a templomot belülről. A templomkertet, a plébánia környékét rendbe szedtük - mindenütt egész dzsungel volt. A plébániát is tataroztattuk, kívül-belül. Nagyon sok tevékenység volt. Általában mikor a pap pénzt kér, azt gondolják, hogy magának kéri. Ez volt a magatartásuk. Magának tataroztat - pláne a plébániát! Az a papé, a templom is a papé! Ez volt inkább a nagy erőfeszítés, ezt a szemléletet megváltoztatni: ez nem a papé, hanem a tietek! Én lehet hogy elmegyek, de ha nem megyek is, úgy vagyok itt, hogy nem mindig! A fejemhez is vágták sokszor, hogy: "Maga itt van, de aztán elmegy!" Mindent úgy kellett csináltatni, hogy ha elmegyek is, az övék lesz. Persze az öregekkel ezt nagyon nehéz volt, szinte nem is lehetett már megértetni. A fiatalok már másképp látják. így kellett a képviselőtestületet is kialakítani. Volt alkalom, hogy mentem ki a templom elé és ott mondta az egyik néni a férjének és más férfiaknak is: "Ne engedjetek neki!" Fiatal voltam még, nem tudtam megállni, hogy ne szóljak. Nem a templomban szószékről, ott nem szoktam ilyeneket mondani, de a képviselőtestületben szóltam: rendben van, akkor ne csináltassák meg! Azért sokszor kaptam támogatást tőlük. Azt akartam elérni, hogy ők is akarják. Aztán egyszer, mikor a templom régi rendezéséről volt szó, én itthon se voltam és kirakták az öreg deszkaoltárt, amit már megevett a szú. Mikor hazajöttem, azzal fogadtak, hogy nagyon szúette volt a deszka és nem tették vissza. Nagyon örültem neki. Ök csinálták. Azért így is volt, aki engem támadott: én vagyok az oka ennek is. De ezeket mind le kellett nyelni, ki kellett bírni és nem szabad volt rájuk megharagudni. Meg kellett velük értetni, hogy így jobb, hasznosabb lesz.
V.I.: De azért egy pap is meg tud haragudni?
B.A.: Meg, igen. Bár mérges, indulatos szoktam lenni, ilyen a vérmérsékletem, de haragudni nem szoktam soha. Már aznap, sőt, pillanatok alatt rájövök, ha indulatos voltam, arra is, ha valakit megsértettem, de haragudni nem haragudtam soha. Még csodálkoztak is olykor: "Nem haragszik!" Voltak, akik szerették volna, ha haragszom - papok is -, de nem álltam le velük haragudni. Ezt a természetem a szüleimtől örököltem, nem vagyok haragtartó. Ezek, amiket az ember produkált, amiket csináltatott, mind küzdelemmel jártak. Nagy küzdelemmel. Itt például a plébánia mellett föl volt töltve egy méteres földdel és a járda be volt ölve egészen az alap tetejéig, és a víz befolyt a plébániára. Gondolkodtam és rájöttem, hogy az régen másképp lehetett. Fogtam az ásót, ástam és megtaláltam a régi járdát, amire már szőlő volt ültetve. Amíg azt elértem, hogy az egész területet kiássuk és onnan elhordjuk a földet, hát ... Egyetlen ember volt, aki mellém állt, a többi mind azt mondta, hogy ne! Ne csináljuk, ne dolgozzunk annyit, sokba kerül, stb. Szerencsére aki mellém állt, az tekintélyes ember volt a faluban, így aztán végülis sikerült. De megcsináltam volna egyedül is. Ilyenben vagyok akaratos. Ilyenből nem engedek. Azóta elég száraz a plébánia. Ilyen kicsiségekért is küzdeni kell, amire a pap nem is gondol előre. Itt járdában, máshol másban, mikor az emberek megkötik magukat és nem látják be a másik igazát.
P.S.: És más téren is megpróbálod őket befolyásolni?
B.A.: Próbáltam nagyon, hogy a saját otthonaikat is próbálják kulturáltabbá tenni. Mikor idekerültem és fürdőszobát csináltattam, azt minden flancolásnak elmondták. Falusi gyerek voltam, de a mi házunkban már otthon is volt fürdőszoba. Nagyon hiányzik, amit az ember már megszokott. Az első kápláni helyemen meg ott volt a Duna a közelben és nagyon sokat fürödhettem, napjában talán háromszor is. Szeretem a vizet. Mikor idekerültem, jóformán még fürödni sem tudtam, Balassagyarmatra kellett bejárnom fürödni. Akkor aztán csináltattam egy fürdőszobát. Nagyon kellemetlen volt ez is, ugyanolyan kellemetlen, mint a többi. Azt mondtam: ti is csináltassatok fürdőszobát, ott van a nagy házatok, tisztálkodjatok ti is és meglátjátok, mennyivel jobb az, ha tisztán mentek be a szép házaitokba!
P.S.: De ezt soha nem a szószékről...?
B.A.: Nem, bár példának néha ilyet is felhoztam a szószékről. Ha példának tudtam hozni, ha be tudtam tenni úgy, hogy a tanítással összefüggő volt. Magad megbecsülése, önszeretet - ilyesminél tudtam ilyeneket is mondani. Az Isten megkívánja a helyes önszeretetet is. A bűn is itt kezdődik: magunk ellen vétünk, amikor nem tartjuk az Istennel a kapcsolatot. Magunk ellen is. Vagy embertársunk ellen. Sokszor magunk ellen követünk el bűnt. Erre mondhattam azt, hogy itt van a sok pénzetek, kinek adjátok? A gyerekeitek nem becsülik meg, mert nem akarnak itt lakni veletek a nagy házaitokban! Magatokkal meg nem törődtök!? Legyetek kulturáltabbak, legalább azzal a lehetőséggel éljetek, hogy megtisztálkodtok és úgy mentek be a lakásba! Mára ez teljesen általánossá vált. Az új házakat már fürdőszobával építik.

P.S.: Úgy látom, hogy az életed külsőségekben sem egy szokványos papi élet - gazdálkodsz, lovakat tartasz, málnázol, ugyanakkor mégis vezető, lelkipásztor vagy a településen. Milyen hatással van ez az emberekre?
B.A.: Azokra, akik irigykednek, azokra furcsán hatott, hogy én elkezdtem gazdálkodni és az sikeres lett. Furcsállták, pedig régen is gazdálkodtak itt a papok. Még a nemrégi elődömnek is voltak lovai is!
P.S.: De te a kétkezi munkádat is hozzáadod!
B.A.: Ö is! Volt olyan is, igen. Rossz íze van itt az öreg emberekben annak, hogy a pap is gazdálkodik. Valami könyörtelenség is lehetett benne, a cseléd és gazda kapcsolata. Aztán egy későbbi elődöm is gazdálkodott, ugyanezt a földet művelte, ő is segített, csinálta. Nekem eleinte, mikor sikeres lett a vállalásom, voltak, akik irigykedtek: a pap miért csinálja, minek az neki? Nem gondolták végig, hogy miből van neki pénze olyasmire, amire nem adnak a hívek? Ha például csináltat valamit. A plébánia tatarozásának kb a felét én teremtettem elő, az ő adományukon kívül. A felét ők adták, a felét én szereztem hozzá, nem külföldről, hanem munkával, termeléssel. Furcsának veszik, hogy van lovam, hogy lovagolok, kocsizom, de elfogadják. Nem tudnak mit csinálni mást. Úgy gondolom, rosszat nem teszek vele, semmilyen törvénytelen munkát nem végzek, sokszor segítünk olyanokon, akik rászorulnak, ingyen csináljuk, nem kérünk érte egy fillért sem. Inkább azokra irigykednek most már, akiknek segítünk, úgy vettem észre. Ez a régi irigykedős stílus bennük maradt: miért nem rajtunk segít? De a falu elfogadja, nem mondhatnám, hogy valami kifogásuk lenne ellene. Nem tudok róla, hogy lenne nekik.
Próbálkoztam én itt sok mindennel. Egy időben én hoztam be ide azokat a terményeket, amikért jól fizettek. Segítettem is nekik megtanulni, hogyan termeljék meg. Irányítottam, hogy jó piacuk legyen - ilyeneket csináltam. Ezeket hamar elfelejtik az emberek, nem törődnek vele. Ment, kész - túl vannak rajta. Nagyon értetlenek, nem megértőek egymással az emberek. Itt volt a málna-átvétel a szomszédban, a szomszédasszonyom csinálta. Ha én odamentem, ott olyan rend volt ... Volt olyan, hogy fizikailag is segítettem, rakodtam, ha éppen volt időm, de csak ha azt tudták, hogy itt vagyok a közelben, már másképp csinálták! De ha nem voltam itt, olyan káosz, veszekedés volt ott (nevet)...
Nekirányítottam a szomszédasszonyt az áruátvételnek. Özvegy, nincs munkahelye, a fia is itthon volt, segített neki, legyen hát egy kis jövedelmük. Csinálta és jó volt neki. Nekem is jó volt, bevallom, hogy innen a kertből nem messzire kellett vinni a málnám. De aztán idegileg kikészítette ez a munka. Hosszú ideig, 15 évig csinálta legalább. Azóta már vagy hárman is csinálták.
Ismeretségben voltam a nagy terményfölvásárló helyekkel. Salgótarjánban is voltak ismerőseim meg Balassagyarmaton is. Egyszer kijöttek hozzám: itt van ez a nagy kerted, miért nem csinálsz valami hasznosat? Adjatok tippet, hogy mit? - mondom. így kezdődött ez, mikor idekerültem. Akkor kezdtünk el uborkázni ezen a vidéken, nagyon jó volt, nagyon jól fizettek akkor még. Az egész falu csinálta. Aztán málna is volt, most meg a feketeribizli megy. Sőt, saláta is volt. Úgy kezdtem, hogy az egész kertet salátával ültettük be tavasszal. Az is jó volt. Én kiadtam felibe. Sokmindent segítettem én is, de ki volt adva a fele, aki akarta.
P.S.: Akkor itt elég komoly kultúrákat honosítottál meg?
B.A.: Hát ilyeneket csináltam, igen.
P.S.: És ezt azóta is csinálja a falu?
B.A.: Csinálja, hogyne!
V.I.: És azt honnan tudtad, hogy mikor mi kell?
B.A.: Figyelemmel kell kísérni. Voltak ilyen ismerőseim, barátaim, akik eljöttek hozzám sokszor vagy én is elmentem hozzájuk. Most is kapcsolatban vagyok én, most is tudom, hogy mit lehetne, mit kellene csinálni! Most állatokkal lehetne kezdeni, a szarvasmarha nagyon jó lenne most pillanatnyilag. Onnan tudom ezt, hogy ezekkel az emberekkel kapcsolatban vagyok. Valamit értettem az állatokhoz is, a földműveléshez is. Sokan egyházi ügyben jöttek hozzám, aztán ők is adtak tippet és ilyen alapon alakultak ki a kapcsolataim. Itt volt ez a nagy kert, mindig azt kaptam Esztergomból, hogy "hogy[ hasznosítja a háztájit?" Egy darabig csak néztem: hát hogy[ hasznosítsam?
P.S.: Miért, ezt nem lehet parlagon hagyni?
B.A.: Én mindig kaptam levelet, aztán elkezdtem törni a fejem, hogy mit lehetne csinálni? így alakult ki. Irigykedtek azokra is, akik itt voltak nálam, mert azok többet kaptak itt, mint máshol.
V.I.: És a népfőiskola szakmailag jelentett-e segítséget?
B.A.: Én magam is nagyon sokat tanultam. Nagyon sok mindenből kiestem, nem úgy láttam a kérdést vagy egyáltalán nem is értettem hozzá, annak ellenére, hogy falusi fiú voltam én is. Bele tudtam újra zökkenni ebbe a légkörbe, gondolkodásba, érdeklődési körbe. Nagyon nagy lehetőségek vannak most, nagyon veszélyesek is és nagyon szükségesek is lennének a változások. Amit magamnak tapasztalatként levontam, hogy nagyon keserű és nem jóindulatú a vezetés hozzáállása az egyéni gazdálkodáshoz. Tényekkel tudnám bizonyítani, amit most mondtam. Sok gátat és akadályt támasztanak, meg akarják fullasztani a kezdeményezéseket, hogy az egyéni gazdák könyörögjenek majd nekik, hogy segítsenek rajtuk! Vagy hogy ne is próbálkozzanak, maradjon minden, ahogy eddig volt. Pedig nekik is látni kellene, hogy ez megbukott. Ez nagyon nagy korlátoltság és borzasztó nagy elmaradottság. Ez a szövetkezeti forma, ahogy eddig volt, teljesen megbukott. Ha okosak lennének, lehetne ezen változtatni. Nem arról van szó, hogy megsemmisíteni a szövetkezeteket vagy háttérbe szorítani, elnyomni, hanem átalakítani! De most úgy viselkednek, mint a régi urak: amíg egy krumpliért nem könyörögnek, addig szorítsuk az embereket! Most ugyanezt látom. Amíg nem könyörög a magángazdálkodó a vezetőknek, addig nem adnak. De ez már nem sokáig lesz így, mert akik a szövetkezetben dolgoznak, azokkal nem tudnak mire menni! Ha pillanatnyilag érdekeltté is teszik bizonyos dolgokban, hosszú távon ez nem tartható fenn. Én úgy gondolom - nagyon durva hasonlattal -, hogy az egészet úgy szerezték meg, mint a rablók - mert ez az egész rablott holmi -, s amíg magáénak nem tudja tekinteni a mai ember ezt a vagyont, addig úgy fogja tekinteni, mint rablott holmit és úgy is nyúl hozzá, úgy is kezeli. Ezen kellene, ha előrelátók lennének, változtatni. Nem a szövetkezet ellen vagyok, mert az jó és kell, de nem így!
P.S.: És hol tart Marcal önállósodása? Mert hallottam egy ilyen hírt is az utóbbi időben ...
B.A.: A legnagyobb baj az, hogy Marcalban nincs egy olyan személyiség, mint a Hlacsok János és az embereknek elvették az önbizalmát. Nem lehet senkivel kezdeni. Próbálkoztam, beszélgettem többel ... gyávák ... nem rátermettek, hogy mernének vállalkozni. Még egy lehet: esetleg kívülről jönne valaki ... Ilyen lehetne. Ha nem pap lennék, elvállalnám. Az éjszaka is gondolkodtam ilyenen. Egyből meg tudnám válogatni a munkatársaimat is. Kiválogattam az éjszaka, bevallom. (Nevet)
P.S.: És összeegyeztethetetlen a kettő?
B.A.: Nagyon sok az elfoglaltság.
P.S.: Az önkormányzati tervezetben van egy olyan variáció, hogy a polgármester végezheti a munkáját társadalmi munkában és a titkárnak, a jegyzőnek kell szakembernek lenni. Ez egy nagyon érdekes dolog, mert én úgy érzékeltem, hogy te a híveknél, az egyháznál az önigazgató egyházra szeretnéd a hangsúlyt tenni -
B.A.: így van! Arra, föltétlenül -
P.S.: és teneked akkor inkább a papi hivatásod, a lelkekkel való törődés kerülhetne előtérbe, mert ezt tartod fontosnak és minden mást is csinálsz. El tudok egy olyan képzelni, hogy önigazgató egyház és önigazgató település. És ennek az élén a pap polgármester állna...
B.A.: Nem tudom még ezt ... Nem tudom. Valóban igaz, mert még a lovakat is azért akarom és ezeknek a fiúknak a Palóc Lovasbarát Körben szereznék még állatokat is. A megélhetésük végett is fontos. Akárhol nem keresnének annyit, mint itt, ha csinálnák. Pontosan ilyesmiben adtam tippet a falunak is: mit termeljenek, hova adják, hol adnak többet - igaz, hogy összeköttetéseim révén, de nagyon sokat segítettem nekik, de csak éppen annak, akivel összefutottam, barátilag. Ezt akarom, hogy ők csinálják és jó legyen nekik.
P.S.: A Lovasbarát Egyesületben nekem úgy mutattak be téged, hogy meg kell ismerjelek, mert Bárány Anzelm igaz, hogy egy pap, de neki a reverendája alatt is egy csikó van. (Nevetés) Ezt dicséretnek érzed?
B.A.: Biztos, hogy annak. Nem tagadom le, hogy tényleg nagyon szeretem az állatokat, a lovakat különösen, és nagyon sokat tanulok az állatoktól is, hogy hogy [ kell bánni az emberekkel. Nagyon sok türelmet, tippet adtak, hogy[ viselkedjek az emberekkel, ha azt akarom, hogy jobban sikerüljenek a dolgok. Az önfegyelmezés terén is sokat adtak. Nem szeretek ostort használni, szigorú vagyok, de nem durva. A legdurvább lovam, amelyik mást megrúg, hozzám odajön, lökdös az orrával. így próbálok velük bánni. Az a fő célom, hogy szelídek legyenek és az embert szeressék, bizalmuk legyen hozzá. Az, hogy magamat fegyelmeztem velük szemben, sok türelmet adott az emberekhez is. Tehát nem egyoldalú dolog ez, ha az ember ilyesmit csinál. Meg bevallom, azért is dolgozom, mert azóta jobban megértem az embereket. Egy időben én is meg akartam játszani az urat (nevet): amennyit keresek, annyit; volt, mikor sok pénzem is volt, itt is - odaadtam olyan célra, amire kellett éppen -; na, most már ülhetsz a babéraidon! Aztán észbe kaptam: ezt nem lehet! Se Isten, se ember előtt nem helyes! Elkezdtem dolgozni. Itt ezek a lehetőségek. Ha máshol lennék, mást csinálnék. Ha városban lennék, ahol más munka van, azt csinálnám. Azt próbálom, hogy a munkán keresztül az Istenhez kapcsolódni. Egymáshoz és az Istenhez. Lehet dolgozni és a vasárnapot megszentelni, pihenőnapot tartani és egymást becsülni. Aki jóindulatú, az észre is vette ezt és csinálja is. Szépen járnak templomba, a szentségekhez járulnak, egymást becsülik is - néha engem is (nevet) -, őszintén örülök neki. Nem vagyok édeskedő-kedveskedő ember és le is akartam szoktatni őket arról, hogy a szemembe kedveskedjenek, a hátam mögött meg ne - egymással is így bántak -, ezt szóvá is tettem: legyenek őszinték és egyenesek, ha kifogásuk van, mondják meg nekem, ne vágjanak fejbe, mert azt nem szívesen viselem el, de szeretem az őszinte, egyenes beszédet. Ezt értékelik és értik is már sokan. Hosszú idő, dehát ez kellett hozzá. Ha elfutottam volna innen, idáig nem jutottam volna el, és ők is úgy gondolkodtak volna továbbra is a papról, mint régen. Azt hiszem, ők is megismerték az embert a papban, aki Istenhez akarja vezetni őket. Soha nem vallottam azt, hogy a pap csak addig pap, míg az oltárnál van, hanem mindig az. Minden bajával, gondjával, emberségével az emberek közé tartozik, aki Istenhez akarja kapcsolni az embereket, hogy könnyebb legyen nekik is földi életük gondjait megoldani. S talán ebben én is segítettem nekik.
V.I.: Végül még azt hadd kérdezzük meg, hogy milyen érzéseket keltett benned ez a konferencia, az együttlét a népművelőkkel és volt-e számodra benne valami érdekesség?
B.A.: A népművelőkben nagyon kellemesen csalódtam. Borzasztóan örülök, hogy van ez az egyesület és csinálják ezt a munkát. Nagyon örültem nektek és annak is, hogy meghívtatok ide Szécsénybe. A küzdelmeteket - akkor is mondtam - kicsit hasonlítom a mienkhez, más szempontból, de nagyon jónak és hasznosnak tartom. Nagyon örülök, hogy vagytok és csináljátok. Ezt nem csak nektek mondom, elmondtam már Hlacsok Jancsinak is.
V.I.: Nem kétséges, hogy a presztizsünket Pálinkás Julika teremtette meg a szemedben, mert a konferencián nekem volt egyetlen egy rossz érzésem: mindig csak titeket beszéltettünk és ti nem sokat tudhattatok meg rólunk. Annyira fontos volt számunkra, amiket mondtatok, hogy el is feledkeztünk magunkat is bemutatni.
B.A.: Lehetett azért látni a törekvéseiteket. Én érzékeltem és az ember a kérdésekből is ért. Meg azért ti is beszéltetek arról, hogy mit csináltok. Örültem a filmnek is, mert már hallottam is erről az esetről ott Cseszneken (a Közösségfejlesztés a Bakonyban c. filmet vetítettük. A szerk.) Azt mondanám, amit itt Patvarcon is mondtam: nem nagy dolognak látszik ez, de az, hogy ennyi ember kimozdult, ennyi ember érdeklődött és ennyi emberben valamit azért akaratlanul is elhintett - ez nagy dolog. Nem biztos, hogy nagy dolgokat tanultunk, de egy olyan hozzáállást, amit sehol máshol nem tudtam volna pótolni, akármennyi könyvet is olvastam volna el. Meg magam is úgy vagyok, hogy a közösségek kialakításán töröm a fejemet, mert az emberek szét vannak választva. "Divide et impera". Szétválasztani mindenkit. Ezt valamivel finomabban csinálták ugyan, mint régen, de szétválasztották az embereket. Ezek pedig összehozzák az embereket - egyforma gondok, vagy ha más gondok is: te hogy[ csinálod? Ebben lenne nagyon nagy jelentősége a szövetkezeteknek. 4-5 éves koromban jóapám olvasta és még ma is emlékszem rá, hogy külföldön már akkor így ment, szövetkezetek voltak - ez lenne a jövő útja. Az emberek sokkal megértőbbek, összetartóbbak lennének és ezt láttam Nyugat-Németországban, Svájcban is. Tanyákon éltek és mégis összetartóbbak voltak. Nem igaz, hogy a tanyavilág rossz volt - a közös érdek, a közös munka összetartja az embereket.
V.I.: Igen, átélhető, hogy a másik emberre szükségük van, mert nélkülük nem tudják a saját szándékaikat megvalósítani.
B.A.: Nem tudnám megmondani, hányban, de vagy 15 évvel ezelőtt jártam én ott Bábolna, Ćcs környékén. Erősen hatott rám, hogy ott azt tapasztaltam: az emberek hízlaltak már akkor 50-100 üszőt, bikát, disznót és az egyik a tápot intézte, a másik a leadást, a harmadik mást. Ez volt akkor. Itt pedig, a mi vidékünkön, azért is följelentették egymást az emberek, mert az egyiknek 2 tehene volt és valamivel akart foglalkozni! Ilyenek valahogy mindig hatottak rám és megragadták a figyelmemet. A Dunántúlt azért értékelem jobbra, mert ott a műveltség is más egy kicsit. Nem az iskolára gondolok elsősorban. Lelkileg és emberileg műveltebbek, okosabbak gondolkodásban, egymáshoz való hozzáállásban. Ezért lenne jó az ittenieket segíteni, hogy ne legyenek elmaradottak. Az országnak is jobban hasznára lennének.

V.I.: Mit csináltok a sok összekuszált élettel - az elváltakkal, a kereszteletlenekkel, a most megtérőkkel?
B.A.: Próbálunk segíteni mindenkinek. Most például egy fiatal házaspárnak meghalt a gyerekük. Patvarciak. Úgy vettem észre, hogy mindenütt érdeklődnek, eltemetik-e, mert a gyermek nem volt megkeresztelve. Mondtam: én megkeresztelem. Beszenteljük. Én nem szoktam visszautasítani temetést soha, még ha öngyilkosról is van szó. Mert aki öngyilkos, az általában nem normális. Olyasmit szoktam csinálni, ha valaki még életében kifejezetten közölte az egyházzal, hogy nem kellenek a szentségek, tehát megtagadta Istennel a kapcsolatot és a rokonai mégis kérik, hogy egyszerűbb formában végzem a szertartást. Mert sokszor ez a rokonságnak rosszabb, nem az illetőnek szól. Ezért kell nagyon óvatosnak lenni az embernek. A hozzátartozóknak lehet kellemetlen. S ha gyakori az öngyilkosság valahol, akkor valamit azért kell tenni. Nem az a megoldás, én azt hiszem, hogy nem temetjük el, hanem egy kicsit kitérni arra, hogy nincs jogunk az életünket elvenni még magunktól sem, mert ajándékba kaptuk. Ezt szépen ki kell fejteni, meg kell magyarázni.
V.I.: Külön kell foglalkozni ilyen esetben a családdal?
B.A.: Nem csak a családdal, a közösséggel is. Többet kell mondani ezt a közösségben is, a templomban is, a családban is. Nem csak a család, de a környezet is ennek a hatása alatt van. Valami elhibázódott abban a közösségben, ahol vannak öngyilkosok. Valami ferde szemlélet alakult ki. Vagy egy idegállapot is lehet. Olyan idegállapotú emberek is lehetnek ott, hogy nem látnak más megoldást.
P.S.: Gyakori itt ez a dolog?
B.A.: Nálunk nem. Patvarcon sem. Mióta itt vagyok a faluban, egyetlen egyszer fordult elő, egy iszákos fiatalember lett öngyilkos. Patvarcon is volt egy öreg bácsi, aki már teljesen érelmeszesedéses volt. Többre nem emlékszem az alatt az idő alatt, mióta én itt vagyok.
P.S.: Mondtad, hogy a falu nehezen fogadta el, hogy közéjük mégy és ugyanaz vagy, mint ők. Még nem is láttalak téged reverendában, mindig civilben találkozunk. Úgy gondolom - nem biztos, hogy igaz -, hogy szeretik, hogy ilyen vagy, de ugyanakkor azt is akarják, hogy nekik olyan vezetőjük legyen, aki mégis kiemelkedik közülük. Ez egy kényes dolog. Te hogyan oldottad meg?
B.A.: Öelőttük egy papi minta állt: a reverendás pap, aki végigsétál a falun. Hozzá ne érjen senki, esetleg kezet csókolhatnak neki, mint régen. Aki mindenbe beleszól - így képzelték el a papot. Azért is gondoltam, hogy ez így nem jól van, mert tudtam azt is, hogy mint régen az urakkal, a papokkal is úgy voltak az emberek. Hasraestek előttük, hajlongtak, a kalapjukat gyűrték - de a hátuk mögött megjegyzéseket tettek, néha még köptek is. Ugy láttam, hogy ezt a kettőséget nem lehet tartani.
Hogy mit csináltam én? Egyszerűen olyan ember voltam mindig, aki segíteni akar rajtuk. Mikor még szinte csak nekem volt autóm a faluban, ha beteghez hívtak, mentem és általában nem fogadtam el soha semmit, még benzinpénzt sem. Ezt sem értékelték különben. De mindig segítettem. Vannak lovaim, odaadtam ingyen, hogy menjenek vele. Ezt se értékelték. Semmit nem vettek komolyan. Nem hitték el, hogy valaki őnekik önzetlenül akar segíteni. Azt mondtam, hogy én ebből nem engedek, én ezt csinálom, ha tetszik, ha nem. Igy próbálom őket tanításomban is, magatartásomban is megváltoztatni. Persze hibáztam én is, fiatal koromban forrófejű, néha mérges is voltam, elveszítettem a türelmemet is, vagy sokszor túlbuzgón akartam rajtuk segíteni, de aztán beismertem, hogy ez nem helyes, ezt én sem jól csináltam. Aztán a fiatalabbakkal fokozatosan megváltozott a viszonyom. Az ifjúsággal nem volt sose gondom: látták az őszinteségemet, hogy mi az elképzelésem és támogattak. Előfordult persze, hogy ahogy fölnőttek és az idősebbek hatása alá kerültek, eltérítettek közülük sokakat, mert sajnos ez a falu annyiból nagyon szerencsétlen volt, hogy itt nem volt igazi jellemesség. Ez hiányzott. Annyira tönkretették jellemileg ezt a falut, hogy úgy beszéltek, úgy viselkedtek, úgy fordultak, ahogy éppen kellett. A cseléd magatartás. Nagyon uralkodott itt az egymásra való árulkodás. Azok tudtak érvényesülni, akik a másikat beárulták és nem vették észre, hogy akkor az ő nyakuk körül is jobban szorul a hurok. Az volt az uraság álláspontja, hogy addig kell szorítani a parasztot, amíg egy sültkrumpliért nem könyörög, hogy dolgozhasson. Ezt mindenki tudja itt a faluban. Igy érték el, hogy egymásra árulkodjanak, egymást besúgják. Én nem így csináltam, nem helyeseltem ezt és ezt nyíltan meg is mondtam. Eleinte nem tudtam elképzelni, hogy miért ilyen jellemtelenek: a szememben így beszélnek, a hátam mögött meg úgy; most így beszélnek, de ha valaki mond egy másik szempontot, abban a pillanatban a teljesen az ellenkező álláspontra helyezkednek és mindenki azt a követ fújja - ezek nekem lehetetlen dolgok voltak. Ez volt itt a fő nehézség: egy kis gerincet, emberi magatartást adni, a szónak súlyt, ezt elérni náluk. A fiataloknál nagyon jó az eredmény, az öregebbeken már nem lehet segíteni, de azokkal is türelemmel bánik az ember. Megértenek, s mondhatom talán azt is, hogy szeret a nagy többség. Tudják most már, hogy jót akarok. Ezért nem is megyek el innét. Volt alkalmam nagyon sokszor nagyobb, jobb helyekre menni, de nem mentem. Az egyik helyen például, mikor elmentem, megcsörgették a pénzt, hogy mennyi pénz van ott (nevet). Konkrétan ezzel a szándékkal hívtak háztűznéző-félébe. Akkor én elhatároztam, hogy nem megyek. Valahogy az fogalmazódott meg bennem, hogy úgy tudok igazán segíteni, ha hosszabb ideig itt vagyok. Maradok, ameddig előre tudom segíteni őket, tudok újat adni, nem ismétlem magam. A Szentírás, az Isten tanítása olyan tág, olyan bő, hogy ha abból az ember készül, mindig tud újat adni. Soha nem voltam úgy, hogy mindenáron maradni akarjak - ha nincs rám szükség, elmegyek. De aztán 11 éve Patvarcot is hozzám csatolták és ott jobb társaság volt emberileg. A Hlacsok Jánosék. Van ott egy párttitkár is - amellett tanító -, aki nem egy fafejű, elzárkózó ember. Nála is hatott azért a párt meghatározó korlátoltsága, de amellett rugalmas is és vele és másokkal is létrejött ott egy nyitott társaság.
P.S.: Nógrádmarcal színtiszta katolikus település, ugye?
B.A.: Igen, Patvarc pedig vegyes vallású, evangélikus és katolikus.
P.S.: És a Hlacsok János evangélikus?
B.A.: Igen, de énnálam ez nem gond. Az embert nézem. Nagyon nagy harc volt Patvarcon, mikor odakerültem. A paptestvérek, azok a bizonyosak, akik békét akartak és mindig a békére törekedtek (az ún. békepapok-A szerk.), úgy adták be a bíborosnak, hogy én nem akarok több munkát vállalni falun. Pedig őszintén megmondom, akkor nagyon bírtam a munkát, most már nem annyira bírom. Mikor a bíboros - még a Lékai volt akkor - behívott minket egy papi gyűlésre Balassagyarmatra, nem tudtuk, hogy mire hív? Elsőnek engem hívott. Mindenki találgatta, hogy mit akarhat? "Magán áll vagy bukik a tervem" - mondta nekem. "Elvállalná-e Patvarcot?" "Nagyon szívesen, még másikat is! Még én annyira bírok, hogy 3 falut is elbírnék majdnem balkézzel" - mondom. (Nevet) Nagyon megdöbbent: "Egész másképp voltam informálva." Azt én tudtam, hogy honnan volt informálva! Hát így kerültem Patvarcra.
Ott a nép úgy fogadott, hogy "nem magát vártuk!" Én meg úgy, hogy "én se gondoltam, hogy magukat adják nekem!" Volt szó minden másról korábban, de pont Patvarcról nem, az váratlanul jött. Nekifogtam ott is a munkának, mindenben kiszolgáltam őket. Többet mentem, mint az addigi papok, mert alapelvem volt, hogy az embereket ki kell szolgálni. Már mondták is, hogy ne jöjjek annyit. Még ők sokallták!
P.S.: Misézni mentél?
B.A.: Misézni, hitoktatni meg az emberek közé is. Bírtam is, jól is éreztem ott magam közöttük, pedig sok harc volt az evangélikusok és a katolikusok között. Amit csak el lehet képzelni két vallás között. Szétválasztották például a temetőt. Mindenért veszekedtek, szidták egymást, de kegyetlenül, és olyanokat mondtak egymásnak egymás vallásáról, hogy soha életemben még olyan nem hallottam Istenről, vallásról, mint ott, pedig már voltam akkor is vagy 40 éves! (nevet) Nem mondom el ezeket, de borzasztóan megdöbbentett. Kapóra jött pont akkor, hogy ravatalozót kellett építeni, aztán kettőt akartak. Én meg azt mondtam, hogy nem! Ott volt szerencsém, hogy a pénzzel meg tudtam fogni őket: nem kell kettőre adakozni, csak egyre! Ha rugalmasabb lett volna a társaság, arra is rá tudtam volna őket venni, hogy közös evangélikus-katolikus templomot építsünk, mert az evangélikusok akkor kezdték a templomukat építeni. De ez aztán nem ment, mert az evangélikusok nem voltak annyira rugalmasak. De a ravatalozót közösen építettük meg. Ott van a két temető között a kerítés középen, a két temető határán: a fele a katolikusoké, a fele az evangélikusoké, de egyben van. Pont az út közepén lett volna a kerítés. "Mit csináljunk?" Egyszerű - mondom -, le kell bontani a kerítést! (nevet) Hát ez aztán borzasztó nagy sikert hozott! Tényleg! Szerencsém volt. így indult ott a munkám. Az evangélikusokkal ugyanúgy szóba álltam, mint a katolikusokkal. Mondták is, hogy hozzám szívesen eljönnek tanácsot kérni. Bejöttek hittanra az evangélikus gyerekek is. Olyan kérdést is felvetettek, hogy "temethetjük-e katolikus temetőbe a házastársat, aki evangélikus volt?" "Persze, hogy temethetjük" - mondtam és fordítva is megengedtem - az nem szentségtörés! Mikor az új templomuk elkészült, meghívtak a felszentelésre és persze elmentem, beszéltem is ott - ez borzasztóan hatott rájuk, mert régen ha valaki bement más templomába, az különleges bűnnek számított. Ezek már nem voltak érvényben, én sem vettem tudomásul. A katolikus templomban is megemlítettem, hogy ezt tudatosan csinálom, mert ők is Istenben hisznek, nem pogányok. És ha nem is úgy adják meg nekünk a tiszteletet, ahogy mi megérdemelnénk, érjük el úgy a tiszteletüket, hogy jók vagyunk hozzájuk vagy legalábbis jobbak igyekszünk lenni! Ilyen légkörben aztán látták a vezetők is, hogy én nem nézeteltérést akarok. Még Tarjánból is kaptunk jelzést, hogy még ilyen jó viszony nem volt a vallások között Patvarcon, mint most. így alakult és most is megbeszélünk mindent. Az istentiszteletek külön vannak, az természetes. Ha valami nem megy, nem szeretem túlzottan erőltetni. Se erőszakos, se tolakodó nem szeretek lenni. Ami természetes, azt igyekszem észrevenni és segíteni. Elég érzékeny vagyok erre.
V.I.: Azért is más volt a patvarci társaság, mert az régen nem cselédfalu volt?
B.A.: Igen, ők önállóbbak voltak. És értékelték azt, hogy többször mentem, mert azelőtt nem volt ott állandóan pap. Volt olyan például, hogy egy karácsonyi éjféli misére Gyarmatról mentek volna ki misézni, de félútról visszafordultak, mert ott megtudta a pap, hogy már volt egy mise és nem ment másikat tartani. Én meg úgy voltam, hogy amit bírtam, csináltam. Igényt akartam támasztani bennük. Nem azért, mert mindenáron ott akartam lenni, hanem azért, mert tudtam azt, hogy ha ott vagyok, azzal segítek nekik. Azt szerettem volna, hogy több igény legyen bennük az Isten felé. Mert ez egy kicsit visszafejlődött bennük, éppen azért, mert el voltak hanyagolva.
V.I.: És hogyan szerveződött mindez azzá a társadalmi tevékenységgé, ami most Patvarcon folyik? Mert úgy látom, hogy egy pár ember ott változásokat akar és ebben neked szereped van.
B.A.: Az úgy történt, hogy amikor a legutóbb a változások kezdődtek, a Hlacsok Jancsit be akarták választani a Hazafias Népfrontba. Ezek igénylik, hogy én is menjek közéjük. Mondtam, én nem szeretem az ilyesmit, pláne nem az előbbi időben... Itt nem is vették jónéven az ilyesmit Marcalban - ha valamit mondtam, legközelebb már nem hívtak meg a gyűlésre. Mert azt nem vették észre, hogy tényleg jót akart az ember, csak azt, hogy valamit akar és az kellemetlenkedés - Patvarcon meg fordítva volt. Annyira örültek, ha valamit mondtam, ha hozzászóltam ... és persze nem mondtam hülyeséget. A Jancsit akarták a HNF elnökének és nem akarta elvállalni. Én azt mondtam, hogy vállald el! Azoknak is mondtam, akik ajánlották: jó, de vigyázzatok! A Jancsi nem az, akit úgy lehet irányítani, ahogy régen irányítottak! Elfogadták, de ezt nem vették tudomásul. (Nevet).
Volt ott egy szemét-kérdés, így vált ez hírhedtté. A régi faluvezetők mindenáron akarták, hogy legyen szeméthordás, de voltak, akik nem akarták és jódarabig nem rakták ki a szemetet. Na, ezeknek a nyakukba sóztak 3000 forintos büntetéseket. Erre még jobban megkötötték magukat: ők nem akarják! Legyen ez fakultatív! Aki akarja, csinálja! Úgy húzódott és éleződött a dolog, hogy gyakorlatilag ezeket a régi pártvezetőket megbuktatták. De még a balassagyarmati vezetők se tudtak mit kezdeni a dologgal! Annyira félrecsúszott a dolog, hogy ott is botrányban végződött. Attól kezdve aztán a Jancsi is elkezdett valamit cselekedni. Volt egy ötlete: mit szólnék hozzá, ha meghívnánk az orvost, a papokat, a sportvezetőket, az állatorvost - szóval olyanokat, akik valamilyen szempontból átlátják a helyzetünket, és nyilvánosan beszélgetnénk a problémáinkról? Igy kezdődött. Tudom, mi papok a szociális háló szerepéről tartottunk előadást. Jó téma volt, az evangélikusok majdnem jobban örültek a katolikus véleménynek, mint a katolikusok. Jól sikerültek ezek az esték, mindegyikre szép számmal jöttek és akkor vetődött föl, hogy ezt folytatni kellene. így indult be ez a népfőiskola. Aktuális témák is voltak, sikeresnek mondható. Azt hiszem, még folytatódni is fog egy kis szünettel, de akkor már az előadókat speciálisabban lehet megválogatni. A falu nagyon jól fogadta, sőt még a környékbeliek is - Rétságtól kezdve Salgótarjánig jártak erre és mindenkinek nagyon tetszett. Azt hiszem, az igény máshol is felvetődött. Legutóbb felmerült, hogy helyben kellene továbbképzéseket csinálni, például főzőcskézést, hasonló dolgokat. Nem tudom, ez most hol áll, mert Jancsi is nagyon el van most foglalva a választásokkal, képviselőnek jelölték.

Lemezújság archívum

Közösségfejlesztés