Közösségfejlesztés

Lemezújság archívum
Nyomtatóbarát változat
Cím:
A VII. kerület Dózsa György úti Esély Családsegítőről
Szerző:
Bányai Emőke
Folyóirat:
PC Lemezújság
Állomány:
Év:
1994
Szám:
5.szám
Oldalszám:
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Esély Családsegítő
Települések:
Tárgyszavak:
családsegítő szolgálat
Megjegyzés:
Annotáció:

16_9405



Bányai Emőke

a VII. kerület Dózsa György úti Esély Családsegítőről

Budapesten 1985-től hoztak létre családsegítőt, azután vidéken is
többet; a családsegítőt a 30-40 ezres populációs nagyságra
találták ki. A kerületben először alakult egy, amelyik a kerület
belső részét látja el, s akkor az egyetem és az önkormányzat
megállapodott abban, hogy létrehoznak egy újabb családsegítőt,
aminek a lakossági ellátáson kívül lenne egy másik funkciója is,
hogy gyakorlóhelyként funkcionál az egyetem részére. Ez nem
jelenti azt, hogy hallgatók csak itt vannak a kerületben, mert
nagyon sok helyen vannak, de ez egy állandó hely. A fenntartás ma
is az önkormányzaté és 90%-ban önkormányzati, 10%-ban egyetemi
finanszírozású.
Az Esély Családsegítő először a Damjanich utcában működött fél
évig, onnan költözött erre a helyre és itt 1991 márciusában
nyitott.
Az emberek különböző helyekről tudnak róla, a leggyakoribb, hogy
egymástól, mert behozzák a szomszédasszonyt, aki még nagyobb
bajban van, meg az unokatestvért, így adják tovább az
információkat. Van, hogy védőnő küld, orvos küld, önkormányzat
küld embert, tehát ez a küldési rendszer is működik.
Gyakorlatilag bejönnek ide és azt mondják: kérem szépen, van egy
problémám. Mi ügyeleti rendszer szerint dolgozunk, ami azt
jelenti, hogy minden délelőtt és délután van egy ügyeletes
szociális munkás. Ha az emberek bejönnek a pultnál megállnak és a
pultos megkérdezi ki miért jött; nem kell a problémáját
elmondani, egyszerűen csak azt kell megtudnunk, hogy jó helyre
jött-e. Mert elég sok Esély nevű dolog van, szakácskönyvtől
kezdve mindenféle és sokszor összetévesztenek bennünket az
idősgondozással, ezzel-azzal. A pultos dolga kideríteni, hogy
tényleg jó helyre jött-e az illető és ide akart-e jönni. Ha igen,
akkor bekerül az ügyeleteshez, aki készít vele egy első interjút;
mi úgy nevezzük az első találkozást, amikor megpróbáljuk
kideríteni, hogy az illető miért jött, miért épp most jött, mit
vár tőlünk, illetve ő is megpróbálja elmondani, mit vár tőlünk.
îgy egyfajta egyeztetéssel kiderül azután, hogy lehet-e
együttműködni, tudunk-e egymásnak valamilyen szinten megfelelni
vagy nem.
Amikor az első beszélgetés megtörténik és szabályozzuk a
kapcsolat további részét, akkor adunk egy kis névjegykártyát,
amire ráírjuk, hogy mikor vagyunk itt és megkérjük, ha lehet
hozzánk jöjjön vissza. Ebbe mindenki szívesen belemegy, mert
akkor már nem kell kezdeni elölről a dolgot. Ismerőshöz
ismerősként jön vissza és tudja nagyjából, hogy mire számíthat.
Nagyon ritka az, hogy átadunk esetet. Olyan van, hogy valaki
idejár már régóta és valami olyan nagy cirkusz történik és ismer
is mindenkit annyira, hogy akkor máshoz is befut. De kérjük
azért, hogy az illető lehetőleg mindig ugyanahhoz menjen, mert
ennek az egésznek a lényege éppen az, hogy egy emberhez kötődjön.
Általában olyan jellegű problémával jön aki jön, hogy
kikapcsolták a villanyát vagy nincs pénze a gyógyszere
kiváltására; általában ezek a hozott problémák, ezek azok amikkel
ide be lehet jönni. Egy idő után kiderül, hogy ezek mögött
másfajta problémák vannak, s ezek az igazi problémák a
beszélgetések során derülnek ki. Az akut problémákkal foglalkozva
megpróbáljuk végiggondolni, hogy mit tud ő csinálni és mit tudunk
mi segíteni abban, hogy a villany visszakapcsolódjék.
Tudunk pályázni a Héra Alapítványnál vagy egy másik kerületben
olyan alapítvány van, ahol szintén tudunk pályázni, vagy ha
nyugdíjas az illető akkor időnként kérünk számára pénzt a
Nyugdíjintézettől - megtesszük ezeket a képviseleti lépéseket.
Segítünk, nem toljuk el a hozott problémát, találunk valamilyen
megoldást, de tudjuk, hogy a mögöttes okok megoldásán kell majd
dolgozni.
Minden attól függ, hogy a kliens mit kínál fel: ki milyen
közlékeny, ki mennyire tudatosan áll hozzá a saját problémájához.
Van olyan akivel a második-harmadik alkalommal olyan szintre
lehet eljutni, hogy már az igazi problémájáról lehet beszélni,
másnál ez fél évbe is beletelik. Van egy csomó olyan kliensünk,
aki egy ideig bejár a villanyszámlájával, a villanyszámla típusú
problémáival és amikor igazán bajba kerül, akkor is hozzánk
fordul. Kiismer bennünket, mi is megismerjük nagyjából az illetőt
s igyekszünk segíteni. Pl. ha hajléktalanná válik, ha valami
döntően rosszabbra fordul az életében családon belül, vagy
betegség idején, akkor szoktak ezek a kapcsolatok átalakulni,
elmélyülni.
Minden esetben az az első, hogy meg kell ismerni az esetet.
Lehetőleg megpróbáljuk megismerni a másik felet is és nem
elkötelezni magunkat az egyik fél mellett és a másik fél
kisemmizéséhez asszisztálni, hozzájárulni, annak nem sok értelme
lenne. Az a filozófiája az intézménynek, hogy nem nekünk, hanem a
hozzánk érkezőnek kell megoldani a helyzetét, mi csak egy
olyanfajta hátteret nyújtunk, ahova be lehet jönni, ahol el lehet
mondani, ahol ki lehet fújni, tehát a problémát neki kell
megoldani, nem mi oldjuk meg, ő éli a saját életét!
Teljesen vegyes sikerű és kudarcú dolgok vannak; van amelyik
olyan, hogy hozzá se tudunk nyúlni és hozzá se tehetünk, semmivel
nem lesz jobb, de vannak egészen szépen elintézhetőek is, esete
válogatja.
Az a legjobb, ha valaki bejön és azt mondja, hogy van ez a
problémám, mert abban ő motivált, hogy megoldja. De olyan is van,
hogy például az iskola jelez vagy egy óvoda jelez, vagy én
dolgozom egy iskolában és annak az iskolának szolgáltatok oly
módon, hogy ha az az iskola azt jelzi, hogy ezzel a gyerekkel
komoly probléma van otthoni zűrök miatt, akkor nem ott kezdődik,
hogy a szülő bejön ide és azt mondja, hogy problémája van, hanem
én megyek hozzá először. Egy csomó esetben azonnal beenged, egy
csomó esetben meg van egy ambivalens szakasz, amikor még nem
tudják, hogy miért jöttünk, mire lehet minket használni, mire nem
lehet, nem tudják, hogy hatóság vagyunk vagy nem vagyunk hatóság
s amíg tisztába kerül ez a dolog, addig nehezebb, mint egy
motivált ügyféllel dolgozni. De ahogy ezek a dolgok
kitisztázódnak, akkor aztán gyakorlatilag már ugyanúgy megy a
dolog tovább. Én azt hiszem, hogy az emberek életébe a
megjelenésünkkel is beavatkozunk, de nem úgy mint hatóság. Nem
teszünk ellenükben drasztikus lépéseket, például nem vesszük
állami gondozásba a gyerekeiket. Nem azt mondom, hogy ha
életveszély van, akkor nem ezt tanácsoljuk a gyámhatóságnak, de
akkor se mi bonyolítjuk. Mi finomabb dolgokat csinálunk, de már a
megjelenésünkkel is beavatkozunk.
A hozott problémákat tekintve elég sokan jönnek azzal, hogy
bizonytalan lakóstátuszban vannak, albérletben vagy albérletből
kidobták, ki fogják dobni őket, azt gondolják, hogy kidobják
őket, feltörtek egy lakást és beköltöztek, az önkormányzat ki
akarja költöztetni őket, laknak egy lakásban, ahol úgy érzik,
hogy nem bírnak tovább lakni, mert vizes, hullik a vakolat, ezek
abszolút jellemző, domináns dolgok.
A megoldás borzasztóan az egyes családtól függ. Muszáj
megismerni, hogy annak a családnak milyen lehetőségei vannak
konkrétan. Milliószor volt, hogy beállított hozzám valaki azzal,
hogy hajléktalan, kint van az utcán és mivel beszélgettünk itt
egy órát vagy másfelet eljutott oda, hogy visszamegy oda, ahol
azelőtt élt. Hajléktalannak érezte magát, mert kidobták otthonról
hát úgy gondolta, inkább hajléktalan lesz és nem vállalja azt,
hogy visszamenjen. És sokszor van úgy, hogy pöfög egy órát, két
órát és akkor utána haza tud menni. Tehát nem hajléktalan.
Például klienseink behoznak valakit, vidékről följött rokont,
megverte a férje és most akkor menne anyaotthonba és szerezzek
neki anyaotthont. S akkor elkezdünk beszélgetni s volt már nem
egyszer, hogy egy óra múltán eljutott odáig, hogy ő mégsem
hajléktalan, hanem mégiscsak hazamegy a férjéhez, a gyerekéhez és
megpróbálja ott rendezni az életét. De aztán ennél persze vannak
sokkal súlyosabb esetek, a valódi hajléktalanok. Ha valaki
abszolút hajléktalan és nem járt még nálunk, nem kötődik ide,
akkor megpróbáljuk hajléktalan intézményekhez irányítani, mivel
ők felkészültebbek erre a dologra. Például a Menhelynek
apparátusa van az egészre, a személyi igazolvány beszerzésétől az
egészségügyi ellátásig. A Menhely Alapítvány a Dózsa György út
152-ben van, tehát ha az illetőnek nincs ide kötődése, rögtön
átirányítjuk oda, mert ebben felkészültebbek mint mi. Van rá
esély, hogy ők el is tudják helyezni. Nem azt mondom, hogy
mindenkit és azonnal, de sokal több rá a lehetőségük. Nem tudom
hogyan lesz a jövőben, de eddig az volt az új lakástörvény és a
képviselőtestület által elfogadott új rendelkezés miatt, hogy az
egyik kollégám átvállalta az önkormányzattól annak a döntésnek az
előkészítését, hogy ki kapjon szükséglakást. Ugyanis azt
figyeltük meg, hogy az emberek egy részének fogalma sem volt
arról, hogy mi az a szükséglakás. Gondoltak egyet, beadták a
kérvényt és igazából nem számoltak azzal, hogy ez egy 16
négyzetméteres leromlott vizes luk lesz. És voltak, vannak olyan
emberek, akiknek az is nagyon jó megoldást jelentene
pillanatnyilag. Csak ők meg nem igazán tudták az érdekeiket
érvényesíteni. Vagy nagyon sokszor van olyan nagyon kemény
családi cirkusz, amikor ilyen 16 négyzetméter nagy segítség
lenne. Azért szálltak be a kollegáim a döntés előkészítésébe,
hogy tudni lehessen ki az, akinek épp most a 16 négyzetméter maga
a mennyország és ki az, aki tévedett, nem gondolta komolyan. Picit
több időt belefektetve és több szociális érzékenységgel csinálják
a döntés-előkészítést. Nem tudom ezután hogyan lesz, ez tavaly
szeptembere óta így működött. Nem sok, olyan 60 körüli eset volt.
Nekünk annyiból volt jobb, hogy abban az esetben, ha a 16
négyzetméter valóban nagyon jó dolog volt valakinek, házon belül
lehetett lobbizni ezért a dologért és könnyebb volt.
És még annyit lakásügyekben: volt egy kollegám, aki elkezdte
szervezni a lakossági önsegítő csoportot, hogy ha valaki kap
szükséglakást, akkor kaláka-rendszerben egymásnak besegítenek a
festésben, felújításban, költöztetésben. Ez jól körülírható volt
eddig, a másik a rengeteg olyan kliens, aki állami gondozásból
kikerült és munkanélküli, egészségileg sincs rendben s emiatt
nincs esélye, hogy dolgozni kezdhessen. Vagy vannak azok a 40-50
éves klienseink, akik valaha dolgoztak, de megrokkantak és alig
van sanszuk arra, hogy munkavállaló emberek tudjanak lenni. Ennek
a két csoportnak próbálunk most valami önsegítő klubféleséget
szervezni, mert nagyrészük egyedülálló s mi vagyunk az egyetlen
intézmény, ahova eljárnak. Ide kimosakodva eljönnek hetente
egyszer-kétszer beszélgetni. És hogy ne ez legyen nekik egyedül,
itt az előtérben sokszor nagyon jól kialakulnak az önsegítő
körök, csak rendszertelenül, de arra nagyon jók, hogy a kliensek
ne feltétlenül csak hozzánk kapcsolódjanak, hanem úgy érezzék,
egymásnak is tudnak segíteni. Egyre inkább alakul az említett két
korcsoport önsegítő köre, sőt van itt már baba-mama klub is évek
óta, kifejezetten önsegítő jelleggel. Tornásznak, a gyerekeket be
lehet hozni, játszanak, beszélgetnek, kirándulnak, ruhákat
csereberélnek, gyerekbútort cserélnek, teljesen praktikus
dolgokra használják a kapcsolataikat. Van mellettünk egy ház,
szakszervezeti művelődési ház volt, sajnos úgy tűnik, hogy az
ottani helyiségünk nem lesz tovább, újat kell találni. Az új
klubnak talán megkapjuk egy nyugdíjasház ebédlőjét, ami egész
délután üresen áll. Arra is gondoltunk, hogy a baba-mama klubnak
talán lakást kellene bérelni, amíg lesz végleges megoldás.
Az önsegítő klubról még annyit, hogy volt olyan előzménye amikor
meghívtuk őket például karácsonykor, farsangkor; kiküldtünk 40-50
meghívót, kb. fele el is jött. Fantasztikus volt látni, hogy
olyan emberek, akiket teljesen józanul még nem láttunk, azok
kimosakodva, színjózanul jöttek. Fontos, hogy megadjuk a
lehetőséget. Több a férfi, a középkorúak között a nő-férfi arány
körülbelül kétharmad-egyharmad. A fiataloknál mintha
kiegyenlítettebb lenne ez az arány. A férfiak sokkal nehezebben
tűrik a magányt. Míg a nők a szűkebb környezetükben valamiféle
kapcsolatra szert tesznek, a férfiak elesettebbek ha magányosak.
Ez a két önsegítő klub tehát főként az ő magányosságuk
megoldására szolgál.
Vannak még a kisgyerekekkel kapcsolatos mindenféle problémák, de
azok nagyon összefonódnak. Egy családban minden probléma együtt
található: nincs munkahely, jövedelem, van viszont betegség,
családtag börtönben, néhol minden baj együtt. Rengeteg a
légzőszervi betegséggel küszködő gyerek, a kerület levegője, a
vizes lakás olyan probléma, amivel mi nem tudunk mit csinálni,
illetve ha az egyénnek vannak elképzelései hogyan tudna magán
segíteni, ahhoz mi hozzá tudjuk segíteni.
Nálunk 10 főfoglalkozású dolgozó van és néhány szakszolgálatban
dolgozó jogász, pszichológus. Egy gyerekdoktor-nénink
kifejezetten azért van itt, hogy kérdezhessenek tőle. Gyakran
jöttek hozzánk, hogy a doktor néni ezt mondta, de nem egészen
értem. Mert hát milyen egy gyerekrendelő: ott ül 30 gyerek és
köhög, lázas és arra nincs idő, hogy beszélgessenek is vele. A
doktor nénihez eljönnek és beszélnek vele, ez az egyéni lehetőség
megvan, de hogy milyenek a kerületben a lakások és mekkora a
légszennyezettség azzal nem lehet mit kezdeni. Nem is a mi
dolgunk, de ha az illető mozdul, akkor esetleg igen.
Szociális munkásként nem lehet végezni, tehát itt többnyire
mindenki valami mást végzett, többnyire szociológusként,
szociálpolitikusként, tanárként, gyógypedagógusként és saját
tapasztalatból tudja amit tenni tud ebben a szakmában.
Gyakorlatilag ez az ügyelet. Ezen kívül vannak szakszolgálatok, a
jogi és a pszichológiai, illetve van egy pszichiáter kolleganőnk,
aki főállásban van itt és ő is részt vesz az ügyeletben, de olyan
hátteret is jelent számunkra, hogy ha találkozunk olyan
emberekkel, akiket nem tudunk megfogni, az ő szaktudása lehet
segítségünkre.
Két és fél éve dolgozom itt, becslésem szerint 200 emberrel
találkoztam legalább. Ezek között van olyan is, akit hetente
látok és aki életében csak egyszer járt itt és lehet, hogy soha
többet nem jön. De olyan is van, akiről azt gondolom, hogy többé
nem látom és aztán előkerül. Van nem egy, aki egyszer itt járt,
kipróbálta mire jó az intézmény és amikor igazán nagy bajban van,
akkor egy év múlva visszajön. A mindenkori esetforgalomnak
körülbelül harmada tud bizonyos, záros határidőn belül olyan
egyensúlyi állapotba eljutni, amikor látványosan leválik és éli a
maga életét. Én így érzékelem, hogy körülbelül minden harmadik
emberem, aki egy idő után, pár hónapon belül be tud állítani egy
jobb egyensúlyt. Az is úgy egyharmadot tehet ki, aki folyamatosan
visszajár ide vagy azért, mert mi vagyunk a társasága, vagy azért
mert nem tudott elmozdulni A-ról B-re. Itt azért mégis kielégül
valamiféle fontos szükséglete, mert emberek közé kerül.
A Családsegítőben nagy volt a forgalom, amíg volt krízis vagy
eseti segély. Az úgy volt megállapítva, hogy lakosonként évi 30
forint volt. Az önkormányzat krízissegélyéhez képest ez semmi
vagy nagyon kevés. Az önkormányzat erre sokkal többet költ, bár
ők is szeretnének rendszeresen segélyezni a családokat, fontosabb
a kiszámítható segítség hosszú távon, de ez borzasztó kevés pénz
és iszonyú cirkuszok voltak belőle. Két évig, tavaly júniusig
volt ez a krízissegély, nagyon kínlódtunk vele. Akkor az volt a
menet, az elszegényedés mai helyzetét figyelembe véve érthető
módon, hogy nekem egy olyan sztorit kellett tudni előadni, amire
én adok 500 forintot. Ez egyrészt függővé tette a helyzetet és
hazugságra kényszerített mindenkit és nem lehetett arra figyelni,
nem lehetett a problémáknak azokról a részeiről beszélni, amik
miatt itt vagyunk. Itt ültek az előtérben rettentő sokan és
például karácsony előtt mindenki itt ült, nem lehetett kibírni.
Tavaly kitaláltuk, hogy ennek így nincs értelme és nyáron, amikor
nem csinálták a segélyezést, mert olyan ügyrendben dolgoztunk,
hogy nem biztos, hogy minden kliens azzal találkozott akivel
dolgozott, kiderült, hogy nem volt segély és semmi baj nem
történt. Senki nem halt bele abba amit előzőleg előadott, hogy
bele fog halni. Nagyon egyszerűen tudomásul vették, ha nincs,
akkor mást kell keresni. Kitaláltuk azt, hogy úgy csináljuk
tovább a segélyezést, hogy ezt a pénzt pályázati rendszerben
próbáljuk működtetni. Két vagy három ilyen nagyobb célcsoportot
tűztünk ki, hogy egy részt valami olyan felnőttkori tanulás vagy
szakmaszerzés vagy tanfolyam amit nem fizet ki átképzésként a
munkaügyi központ, megkaphasson. Kitalálja például, hogy mire
lejár a gyese, meg akar tanulni számítógépen dolgozni vagy bármi
ilyent, ami ahhoz segíti hozzá, hogy jobb eséllyel szerezzen egy
állást. Ennek maximum 15 ezer forint a támogatása. Eddig
gyakorlatilag mindenki megkapta ezt, aki ebben pályázott. A másik
nagy célcsoport, ami részben ehhez kapcsolódik, a
munkagépvásárlás. Ha valaki tanult már valamit vagy beindítana
valamit és ehhez szüksége van olyan pár ezer forintos
beruházásra, legyen az egy bérelt varrógép vagy amivel hosszabb
távon kicsit jobb helyzethez juthat, ez a másik, ennek is 10 ezer
körül van a határa. Ezek vissza nem fizetendő összegek. A
segélykeretünket most így használjuk fel. És van egy harmadik, ha
valaki itt a kerületben kap szükséglakást és az a szükséglakás
olyan állapotban van, hogy fűthetetlen, hogy rohad a parkettája
és az önkormányzat ugye már nem foglalkozik a bérlakással, az
illető azt mondja, hogy ő kifesti csak kell neki az anyag ára,
tehát ha ő bármit beletesz a dologba, akkor támogatjuk. Itt nincs
maximálva az összeg, eddig 20 ezer forint volt a legtöbb amit
adtunk. Ez egy konvektorvásárlás volt, mert volt egy olyan lakás,
ahol két kisgyerekkel, asztmás gyerekekkel költöztek be és ha van
konvektor, akkor már fűthető a lakás. îgy működik a
segélykeretünk és még a nyári táboroztatási lehetőségünk van.
Tehát egy csomó dolog be van építve ebbe a segélyezésbe, hogy nem
azonnal kap pénzt, nem a kezébe kapja, hanem rögtön átutaljuk,
ezért nincs olyan iszonyúan nagy kereslet rá, mint volt a
krízissegélyre. Itt komoly megfontolás kell ahhoz, hogy valaki
kérje. Viszont aki eddig kért, az kapott. Olyan már előfordult,
hogy valaki tapétáztatni akarta a lakást amiben nem volt
fűtőberendezés és akkor rábeszéltük, hogy előbb a fűtést
csináltassa meg, arra kapott pénzt. Megegyezésen alapult,
belátta, hogy érdemesebb a fűtéssel kezdeni, mint a tapétával,
ami egy év múlva úgyis lejön.

Lemezújság archívum
Közösségfejlesztés