Dokumentumok

Nyomtatóbarát változat

Cím:	Interjú Balogh Gusztávnéval az ÉMRUÓ elnökével
Szerző:	Huszerl József
Ország:
A kiadás helye:	Budapest
A kiadás éve:	2002
Kiadó:	Közösségfejlesztők Egyesülete
Terjedelem:
Nyelv:
Tárgyszavak:	roma, Ózd, Balogh Gusztávné, ÉMRUÓ
Állomány:	Roma program
Forditas:
Megjegyzés:
Annotáció:
Leltár:
Raktári jelzet:	E

Kérlek mutatkozz be!
Balogh Gusztávné vagyok, Zsuzsa. Az Észak-Magyarországi Roma Uniónak vagyok az elnöke, már 10 éve. Egy nagyfiam van, 27 éves, a férjem rokkantnyugdíjas, én is, mert sajnos évek óta cukorbetegek vagyunk. A gyerekkoromat Somsályon töltöttem, kb. 10 km-re van ide Ózdhoz. Hárman vagyunk testvérek, van egy húgom, meg egy bátyám. Édesanyám meghalt, édesapám még él.

Első munkahelyed mi volt?
Somsályon a bőrdíszmű. 14 évesen kezdtem ott dolgozni napi 8 órában, holott még akkor, abban az időszakban, én úgy emlékszem, hogy nem is lehetett 16 éven alul napi 8 órát dolgozni. Táskákat készítettünk, nagyon nagy, hatalmas, diplomatatáskákat. És azon belül szinte minden műveletet megtanultam. Varrni is megtanultam. És akkor már, ahol nem volt ember, akkor mindig oda tett a művezető és azt a feladatot kellett ellátni.

Mennyi időt dolgoztál ott?
Nagyon sokat, kb. 13 évet, egyfolytában. Abban csak három év volt a gyes.

És utána?
1981 októberében költöztünk be Ózdra, mert Zsoltika, a kisfiam elkezdte az iskolát és nem tudtuk hova tenni. Reggel vittem 8-kor magammal, beadtam az iskolába, és utána hazajöttem, mentem érte. Akkor volt egy olyan lehetőség itt Ózdon, hogy az egyik házfelügyelőt elküldték, mert problémái voltak a pénzzel, és utána rögtön két-három hét alatt szerettek volna egy újat beállítani, és arra én jelentkeztem. Akkor nekem egy nagyon komoly problémám akadt, mert azt mondták, hogy ide cigány nem jöhet házfelügyelőnek. De viszont az irodában megmondta nekem a főnök úr, hogy: ”Zsuzsika, mi magát gondoltuk, de sajnos a lakók ezt mondták, de ha maga úgy gondolja, akkor nyugodtan menjen el a lakókhoz és beszélgessen el velük.” Hát, mi ennek eleget tettünk, bejöttünk a férjemmel, a kisfiamat behoztuk, délután 4 óra lehetett, ugye novemberi hónap volt ez, és akkor már kezdett korán sötétedni, bejöttünk, becsöngettünk az egyik lakóhoz. Mondom neki, hogy: „Én úgy tudom, hogy azért nem akarnak engemet ide felvenni házfelügyelőnek, mert én cigány vagyok.” És akkor mondta: „Igen, mert úgy hallottuk, hogy 10 gyereke van, meg egyebek.” Mondtam neki, hogy: „Elnézést, de itt van velem a kisfiam, és láthatja, hogy ez az egy van.” És akkor szó szót követett, jól elbeszélgettünk az ajtóban, mert nem hívott be, kb. egy olyan óra hosszáig. Akkor már nagyon restellte magát a hölgy. És akkor én mondtam neki, hogy: „Mondom, Asszonyom, engem nem érdekelt ez az állás eddig olyan nagyon, csak jó lett volna, mert a gyerekem pici, de most már a lábam lejárom és megmutatom, hogy enyém lesz ez a lakás.” Nagyon mérges voltam, és mit adott isten, a beszélgetésünk végén már azt mondta, hogy higgyem el, fog szólni a férjének, hogy menjek be az elnök úrhoz a szövetkezeti irodára, és akkor vegyenek fel engem házfelügyelőnek. És mielőtt a férje még szólt volna, én másnap rögtön bementem az elnök úrhoz, és elmondtam neki, hogy mi történt. Azt mondta: „Asszonyom, ha maga ezt meg merte csinálni, akkor maga lesz felvéve.” És akkor én kaptam meg az állást.

Meddig voltál házfelügyelő?
20 évig körülbelül. Nem igazán pontosan, mert én még dolgoztam közben mellette a munkaügyi központban mint adminisztrátor, meg újságot hordtam 4 évig.
Nagy itt a gyűlölködés a cigányokkal szemben?
Na most, ez tudod, ez olyan furcsa dolog, hogy mondjam neked? Én a kisebbségi problémákkal akkor kezdtem el foglalkozni, amikor ezt megtapasztaltam. Nem is éreztem azt, hogy ennyire nagy fajgyűlölet van, meg cigányellenesség.

Somsályon nem volt?
Ott nem volt! Iskolában sem tapasztaltam, általános iskolában sem, soha. A gyerekek sem éreztették velünk, hogy cigányok vagyunk. Se a tanárok, semmi. Csak akkor nagyon rosszul esett, az biztos, amikor be akartam jönni házfelügyelőnek, az borzasztó rosszul esett az, hogy magukat értelmiséginek tartó emberek jó előre negatív véleményt alkotnak rólam annak ellenére, hogy soha nem láttak és nem is beszéltek velem. És akkor azt mondtam, hogy akkortól kezdve fokozatosan megpróbálom ezt a kérdést kezelni, ahogy lehet, valamilyen szinten megoldani, hogyha valakinek valamilyen komolyabb problémája merül fel a cigányságával kapcsolatosan. Ezen belül az volt az első lépésünk tulajdonképpen, hogy az iskolákkal felvettük a kapcsolatot, és ugye megmondta a pedagógus, hogy milyen problémák vannak. Akkor a legfeltűnőbb az volt, hogy a gyerekeknek nincsen tisztasági csomagjuk. Nem hordanak törülközőt, szappant. Na, akkor mi vettünk frottír anyagot és kis, pici kis törölközőket varrtunk.

A „mi vettünk” alatt kiket értesz?
A népfronton belül elkezdtük az önszervezést. És én éreztem azt, hogy erre szükség van, ez kell, ezt csinálni kell. De még nem voltunk szervezet akkor, csak olyan 15-en, 20-an körülbelül összefogtunk cigányok, és a brigádpénzből a férjemék igyekeztek ezeket a kis pici dolgokat megoldani. Mondom, mi varrogattuk meg ezeket a pici kis frottír anyagokat, szappant vettünk, fésűt vettünk a csomagba, és ezeket odaadtuk az iskolás, 1. osztályos pici gyerekeknek.
Az összesnek Ózdon? Az összes cigány gyereknek?
Nem! Négy iskolában tudtuk ezt megcsinálni, mert sajnos, mint ahogy említettem is az előbb, hogy ezeket brigádpénzből oldottuk meg. A férjemnek a munkatársai dobták össze a saját kis pénzüket, hogy ezeket meg tudjuk oldani. Tudom, hogy ezek nem nagy dolgok, de így kezdtük. És később magalakítottunk egy hagyományőrző folk együttest, amelyik nagyon jó volt, nagyon ügyesek voltak, nagyon ügyesen táncoltak, csak kiderült a végén, hogy akik nagyon jól táncoltak, nem is egy volt olyan például, akit elvittek a börtönbe, és ugye a lopás, meg ilyen dolgok miatt ez a folk csapat aztán később felbomlott. Amikor felbomlott a folk együttes, utána már igyekeztük szervezni azokat az embereket, akik tenni akartak önmagukért és a többi cigányért.

Ekkor hányan voltatok?
Olyan 40-50 körül lehetett, amikor a szervezetet elkezdtük szervezni. Elsősorban például az olyan peremkerületeken élő cigánycsaládoknál, mint itt a Várkonyi rész, azokhoz például lementünk. A fehér házak akkor épültek, amik most is megvannak, össze vannak repedezve, például azokat akkor építették, és minden egyes udvarban csináltunk virágoskerteket a telepen élő családoknál. Egyre inkább éreztük, hogy meg kell alakítani valamilyen szervezetet. Akkor Lakatos Menyhért, az író volt a magyarországi cigányok kulturális szövetségének az elnöke. Ők lejöttek ide Ózdra, és csináltunk egy alakuló ülést, ahol majdnem 100-an vettünk részt, 100 fővel alakultunk meg. És akkor mi lettünk a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének Ózdi Tagszövetsége. Na aztán ott komoly problémák merültek fel, mert az nagyon furcsa volt, hogy anyagi támogatást ígértek, meg erkölcsit, meg szakmait, meg egyéb támogatást, de sajnos teljesen magunkra maradtunk. Amikor azt tapasztaltuk, hogy amit megcsináltunk is, és a számlák megvoltak, és a mi magunk pénziből raktuk össze, azt is elvitték, és azt mondták, hogy ők azt le fogják nekünk küldeni. Mit adott Isten, 10 fillért nem kaptunk tőlük. Amikor már eltelt két-három év, akkor már mondtuk, hogy na most már betelt a pohár, megtanultuk ugye, hogy hogyan kell egy szervezetet működtetni magunktól. Mert semmi segítséget nem kaptunk, ki merem jelenteni. És arra számítottunk, hogy ugye ezek már tapasztalt emberek, rutinjuk van, akkor hát a vidéken élő cigányságot fogják segíteni. Teljesen magunkra maradtunk utána is, és akkor azt mondtuk az elnökség tagjainak, hogy mi úgy gondoljuk, hogy ugyanannyi erőt, energiát fektetünk bele, akkor csináljunk egy önálló szervezetet. És ekkor jött az ötlet, hogy ugyanez a mag megmaradt, ami a kulturális szövetségnek volt a magja, és erre építettük rá az Észak-Magyarországi Roma Uniót ’91 októberében.

Ekkor hányan voltatok?
Körülbelül olyan 140-150-en. De a mozgatható rész, mint most is, körülbelül 50-60 fő.
Melyek voltak ’91 óta a legjelentősebb események a szervezet életében?
Nagyon sok rendezvényünk volt az óta is, minthogy már említettem neked, az irányvonalunk igen sokirányú lett, ugyanis azokban az években, amíg a kulturális szövetség tagjai voltunk megtapasztaltuk, hogy nagyon fontos az érdekvédelem, az önszerveződés, az identitástudat a cigányság számára. Ezen belül nagyon fontos a környezetvédelem, az egészségvédelem, az oktatás, képzés, átképzés. Odafigyelünk, meg odafigyeltünk az óvodás korúakra is, nagyon fontos volna, hiszen a mai napig nincs ennek eredményes vonzata. Azért a munkám során emelkedett a cigány óvodások száma, ami még most sem megfelelő. Meg olyan problémák vannak, hogy bezárták az óvodákat természetesen, mert nem járnak a gyerekek. Viszont létfontosságú volna az, hogy a kormány valamilyen szinten kezelje ezt. Azt mondani, hogy leviszi az iskolai korhatárt, az iskolai előkészítőnek a korhatárát, nem öt éves korra, hanem már négy éves korra, és természetesen ehhez kötné a gyermekvédelmi támogatást, hogy csak azok kaphassák meg, akik elviszik a gyerekeket négy éves kortól az óvodába. Mert most nagyon komoly problémát jelent az tulajdonképpen, hogy ezek a gyerekek most sem járnak óvodába, holott létfontosságú volna, mert mindnyájan tudjuk azt, hogy azok a gyerekek nem maradnak meg elsős osztályban, lemorzsolódnak, megbuknak, jó, hogy most már nem bukásnak mondják, hanem másképp nevezik. Ha ezeket a negatív élményeket a gyerekek nem tapasztalnák meg, sokkal könnyebben tudnának tovább haladni. És ez létfontosságú volna most, a mostani kormány vagy a jövő kormánya számára, hogyha ezt megoldaná, mert rengeteg helyen leírtuk, konferenciákon elmondtuk, és ebben még nem történt lépés. Pedig ez nagyon fontos volna.

Olyan dolgokat mondj nekem, amire büszkék vagytok!
Nagyon eredményes volt a cigány népfőiskola. Volt, amikor 103-105 fős létszámmal jöttek az iskolázatlan emberek ezekre a rendezvényeinkre. Minden évben kiemelt feladat volt pl. az egészségügy, a munkanélküliség, az oktatás, az iskolába lévő problémák, akkor a környezetvédelem, minden évnek megvolt a maga kiemelt feladata. És úgy is kezeltük az előadásokat, hogy mindig akkor, abban a témában igyekeztünk vinni az előadást, egész évben. Ez a Cigány Népfőiskola több éven keresztül működött, nemrég hagytuk abba, mondhatnám, hogy 10 évig folyamatosan ment. Az elnökségünk is igyekezte képezni magát ezeken a programokon keresztül. Szóval ez is egy nagyon sikeres program volt. Ilyen még a cigány kismama klub, ’95-ben indítottuk el, saját erőből kezdtük el, a működési költségünkből. Ez több kisebb programból tevődött össze egy nagyobb komplex programmá. Elsősorban az egészséges életmód rendezvénysorozatán belül volt az optimális családtervezés, fogamzásgátlás, szóval ilyen, minden egyes hónapban meg volt szabva, hogy hogyan és milyen előadásokat tartunk. Azon belül volt főzési tanfolyam, hogy hogy lehet egészségesen táplálkozni nagyon pici pénzből is. Ennek nagyon nagy sikere volt, és amit főzögettünk ott, azt mindig meg is ettük. És még a szabás-varrás tanfolyamon ilyen kis edényfogó kesztyűktől, kispárnáktól kezdve szoknyát, blúzt varrtunk, szóval előrehaladtunk már úgy, hogy szoknyát is tudtunk csinálni, blúzt is, és természetesen azt is ott, saját magunknak varrogattuk ugye meg, és ha valakinek kellett ez vagy az, akkor annak adtuk oda, amit megvarrtunk. Ez a képzéssorozat egy komplett programmá tevődött össze, volt benne kirándulás Budapestre, az állatkertben voltunk, voltak kisebb túrák is. A programsorozaton belül volt egy gazdasszony-képzés, hogyha a gazdasági helyzete a családnak, pl. az összjövedelme, csak egy példát mondok, 20 ezer Ft volt egy hónapra, akkor arra tanítottuk meg őket, hogy hogyan lehet ezt beosztani úgy, hogy még a hónap utolsó napján is legyen kenyérre, meg tejre legalább pénz. Ez volt a legnehezebb feladat, viszont meg kellett őket is értenem, mert ők ezt nem tanulták senkitől, ahogy elmondták. Nem látták senkitől, nem tapasztalták senkitől. Ugye, amit láttak a szüleiktől, csak azt tudták. Nagyon pozitív dolgokat tanultunk, tapasztaltunk ezen a programon belül, pl. a dohányzásról lemondtak nagyon sokan, a terhes kismamák, mert szinte a 90%-uk dohányzott. Amikor az egyéves program lejárt, akkor már a 90%-ból olyan 50-60 % volt, aki egyáltalán nem dohányzott. És volt, aki nem megfelelően jött el, piszkosan, egyebek, de látta, hogy a többi milyen tisztán jön, milyen szépen fel van öltözve, igaz, hogy szegényes volt a ruhájuk, de tiszta volt, szép tiszta volt. Akkor utána már megtapasztaltuk azt is, hogy egy pár hónap után, már ők is kimosták a ruhájukat, tisztán jöttek, sőt még volt olyan is, aki már összegyűjtögette a kis pénzét, és fodrászhoz is elment.

Hány hasonló szervezet van itt Ózdon?
Ilyen cigányszervezet, mint a mienk?

Igen.
Körülbelül olyan nyolc körül.
Ezek inkább településrészhez kötődők, vagy pedig ugyanúgy, mint ti, egész Ózddal foglalkozó szervezetek?
Elvileg az alapszabályok szerint egész Ózddal és Ózd vonzáskörzetének a problémáival foglalkozó szervezetek vannak.

Mind a nyolc?
Szerintem.

Milyen a kapcsolatotok ezekkel a szervezetekkel?
Sajnos nem jó. Mert egymás ötleteit elszedegetik, sőt, van olyan, akinek csak a nevét tudjuk, pl. 3-4 éve megalakult egy szervezet, annyit tudunk róluk, hogy volt egy vacsora a Bükk étteremben, ott elmondták a gondjaikat, bújaikat, hogy mit szeretnének, hogyan, volt egy alakuló gyűlés, bejegyezte őket a cégbíróság, de azóta még egy gombostűt sem tettek odébb, vagy egy testületi gyűlést, semmit nem tartottak. Két ilyen szervezetről is tudunk Ózdon.

Akkor maradt hat.
Igen.

Rajtatok kívül akkor öt.
Igen.

Ez az öt mind működik?
Papíron igen, de igaziból, a gyakorlatban nem mindegyik.

Beszéljünk azokról, akik működnek.
Működnek körülbelül, azt mondja három szervezet a miénkkel együtt.

Akkor a másik kettővel milyen a viszony?
Semmilyen. Nem jó. Szóval semmiféle kapcsolatot nem tudunk tartani, amit az egyik kitalál, azt a másik igyekszik minél hamarabb lenyúlni, megpályázni, s a többi. Együttműködési szerződést írtunk alá tavasszal és ez azt tartalmazta, hogy egyik szervezet a másiknak nem tesz keresztbe. Én annak dacára aláírtam ezt az együttműködési szerződést – holott az elnökségi tagjaim nagyon haragudtak érte, megmondom őszintén, meg voltak sértődve –, hogy ők azt mondták, hogy ne csináljam, én megcsináltam.

Mondd, szerinted mi ennek az oka? Miért nem lehet együttműködni?
Ezen már én is nagyon sokszor elgondolkoztam. Én úgy gondolom, hogy itt első sorban lehet, hogy nagyon megosztja az embereket az, hogy milyen párthoz tartoznak. Mert a képviselők Fideszesek elsősorban és akkor a képviselők se igazán Ózdnak, a városnak az érdekét képviselik, hanem a párt érdekei sokkal fontosabbak, mint a városnak a gondjai, problémái. A szervezetek sem azt nézik, hogy mit kellene tenni, hogy a cigányságnak jobb legyen, hanem azt, hogy éppen őnekik mit kell ahhoz tenni, mit kell megvalósítani, hogy több pénzhez jussanak.

Fogalmazhatnék úgy is, hogy azt mondod, hogy ti vagytok az egyetlen szervezet, amelyik fölülemelkedhet a politikán. És azzal foglalkoztok, amit magatok elé célul tűztetek ki. Ez kimondható így?
Ki lehet mondani, igen, igen, ki lehet mondani. Ez nem könnyű dolog, ugyanis ennek mi a hátrányát érezzük. Mi elsősorban ezt tartjuk szem előtt. És ebből, például mi a jogi oldalt is beindítottuk, nagyon komoly problémánk akadt, mert még meg se kezdtük a jogi irodánk működtetését, csak lejött a Furman Imre és már akkor támadták a szervezetünket.

Bocsánat, ne így, ez nem lesz érthető! Jogi irodát hoztatok létre, a kilakoltatottak védelmére vagy megsegítésére. Tehát a jogi irodánál tartottunk.
Ózdon két olyan szervezet is volt, amely jogi irodát működtetett. De annak ellenére, hogy két jogi iroda is volt, sajnos az önkormányzat a kilakoltatásnál olyan hibát követett el, hogy az emberek az utcára kerültek. Senki megfelelő megoldást nem talált. Akkor hozzánk fordultak, de nem volt jogi irodánk, de azt mondtuk, hogy erre szükség van, ezért elkezdtük szervezni. Én megértem azt is, hogyha valamit használunk, azért fizetni is kell. De akkor azt is meg kell érteni, hogy ezek az emberek sajnos, a munkanélküliség miatt kerültek ilyen helyzetbe, nagyobb része. Be kell látni azt, hogy vannak olyanok, pl. az idősek, nagyon sokan egyedülállóak és szóval nincs egyszerűen miből fizetni. Még csak el se kezdtük igaziból a működtetést, amikor lejött Dr. Furman Imre Budapestről, és elmagyarázta, hogyan mint kellene tenni. Már akkor olyan dolgok hangzottak el a nagy önkormányzatban, hogy húúú, na lehozatta Baloghné a Furman Imrét, majd így lesz, majd úgy lesz, majd ezt csinál, azt csinál. Természetesen a jogvédő irodának eddigi működése során az volt a legfontosabb, hogy részletfizetési kedvezményt tudjunk kialkudni ezeknek az embereknek, sőt azoknak, akiknek már a kilakoltatási végzés a kezükben volt, fellebbezést tudjunk beadni.

Elértétek a célotokat, maradhattak a családok?
Persze maradhattak. Még annyit, hogy nem veszik azt sajnos figyelembe, hogy itt az emberek annyira el vannak szegényedve, hogy a létminimum sincs meg. És el lehet akkor képzelni, hogy ezek az emberek ezeket nem tudják fizetni. És létfontosságú volna először munkát, munkát és munkát adni az embereknek. Mert utána tudja a lakásügyet rendezni, mindegyiket, mert csak úgy tud tulajdonképpen kilépni ebből a nehéz helyzetből, amiben jelenleg vagyunk, hogyha van munkája és tudja előre tervezni az életét.
Mit jelent az, hogy nehéz helyzet?
Azt jelenti a nehéz helyzet, csak egy nagyon rövid példát mondanék, amikor a gyermek enni kér egy kis kenyeret vagy bármit, és nem tud az ember neki mit adni. Az, aki nem volt nehéz helyzetben, az fel sem fogja. Én ezt azért tudom annyira átérezni, mert nekem ez a szakmám. Én tulajdonképpen szociális munkás vagyok, és négy évig dolgoztam a családsegítőben.

Hadd kérdezzem meg, ha nem haragszol, hogy te voltál ilyen helyzetben, mint amiről beszélsz, hogy a gyereked enni kért, és nem tudtál neki enni adni?
Hát én, hál’ Istennek, nem voltam. De gyerekkoromban voltam.

Gyerekkorodban előfordult, hogy enni kértél édesanyádtól és …
…és nem tudott mit adni, és akkor még nem értettem, hogy miért?
Soha nem mondtam még senkinek, ezt így hidd el! Nagyon szegény körülmények között éltünk. Az én édesanyám a szomszédba járt mosni, takarítani, kertet ásózni és azért kért babot, szalonnát és egyéb ennivalót, de a másét soha nem loptuk volna el. Meg azt mondta, hogy kimos, meg mindent megcsinál a szomszédban, csak adjanak egy kis babot, vagy bármit, hogy tudjon főzni a gyerekeknek, a családnak ma.

Szerinted Ózdon hány család van ilyen helyzetben?
Igen. Hát sajnos több száz család, nyugodtan lehet mondani. Itt Ózdon és vonzáskörzetében körülbelül 13 500-13 600 cigány származású ember él. Én ’98-ban végeztem a főiskolán. Az előtt való évben csináltam egy kutatást, és akkor 500 családnál voltunk. A kutatásnak az volt a címe, hogy: Az ózd környéki cigányság életminőség jellemzői. Nagyon odafigyeltünk a családok jövedelmére, a kérdőív – több oldalas kérdőívünk volt –, amit mi magunk állítottunk össze. Természetesen volt egy tanárunk, Dr. Bánfalvi Csaba közgazdász, akinek segítségével feltártuk – nem így magunktól, a kis kútagyunkból, és ennek az is volt a lényege –, hogy itt az Ózdon a nagyon nehéz sorsban élő embereknek, ennek az 500 családnak miért van olyan helyzete, amilyen. Önhibáján kívül, vagy netán önhibájával együtt, s a többi, s a többi. És akkor a felmérés alapján kiderült, hogy a kétharmada él a szegénységi küszöb alatt. Ami azt jelenti, hogy egyszerűen még a létminimumot sem keresik meg. És ezeknek az embereknek sajnos több gyerekük van, hat gyerek, nyolc gyerek. Szóval igyekeztünk a kérdőíveket úgy összeállítani, hogy kapjunk egy olyan képet ezekről az emberekről, ami tulajdonképpen a társadalmunkat jellemzi a cigánysággal kapcsolatosan. Erről írtam a szakdolgozatomat is, tulajdonképpen azért tudom ezt ennyire pontosan, és ezekben az adatokban tükröződött az, hogy mennyire szegény helyzetben vannak ezek az emberek. Úgyhogy ez, amit én most mondok, ezek mind adatok. Nem pontos adatok, becsült adatok természetesen, de ez a realitás talaján maradt. Mert én igyekeztem úgy csinálni a kutatást, hogy annak dacára, hogy én cigány vagyok, nehogy elfogult legyek.

Az elmúlt húsz évben hogyan változott a romák szociális helyzete?
Nagyon sokat romlott, nagyon sokat romlott, mert akárhogy szidjuk a Kádár-rendszert, én nem voltam párttag, most sem vagyok az, de akkor igyekeztek az embereknek a napi munkahelyi problémáit megoldani. Akkor azt büntették, aki nem dolgozott. Most meg, még munkanélküli segélyt adunk, meg egyebeket azért, hogy ne dolgozzanak. És ennek meglesz a visszaütője, amikor majd netán itt lesz nagyon sok munka, meg egyebek, mert ezeket az embereket nagyon nehéz lesz már visszaállítani a munka világába, hogy igenis hatékonyan menjen majd a munka. Mert ezek már nem akarnak dolgozni, ezek azt fogják mondani, hogy amikor megkaptam a munkanélküli segélyt, akkor nekem az is jó volt, akkor most miért nem kapom tovább?

A másik hasonló kérdés húsz évre visszamenőleg, az ellentét a romák és nem romák között. Az ellentét csökkent, növekedett, hogy látod?
Az ellentét vagy az előítélet?

Mind a kettő. Vegyük sorba.
Régebben, hangsúlyozom, nem is foglalkoztam ezekkel a dolgokkal, mert nem is tudtam róla, hogy vannak. Na de most, amikor már kiderült, hogy ilyen van, amikor bekerültem Ózdra, azótától én csak azt érzem, hogy egyre jobban fokozódik tulajdonképpen az előítéletesség is. Legyünk őszinték! Ez úgy van a társadalomban is, hogy minél jobban elszegényedik az emberiség, igaz, akkor keres egy bűnbakot. Azért, mert a cigányokat el kell tartani. És ezt az előítéletességet mindenütt lehet érezni. Legyen az kórház, munkaügy, mindenütt. Mindenütt lehet érezni, mert ez egyre jobban nő, ez nem csökken, ez egyre jobban nő. Lehet látni a televízióban is ugye, hogy oktatási intézményekben külön esznek a gyerekek, az egyiknek megterítenek, egyiknek műanyag edényt adnak, a másiknak nem.

Mi lehet a megoldás? Hogy lehet a helyzetet megfordítani?
Elsősorban csak össztársadalmi szinten lehetne, ezt nem lehet, hogy vagy a cigányok, vagy csak a romák, vagy csak a nem-cigányok oldják meg, ezt mindenkinek együtt, közösen kellene megoldani.

De most Ózdon mit lehetne tenni holnap, holnapután, a jövő hónapban azért, hogy ezek legalább ne romoljanak tovább?
Hogy szinten maradjanak?

Igen, ha lehet, javuljanak.
Elsősorban a legfontosabb az volna, hogy minél több munkahelyet hozni Ózdra. A második, hogy a cigány fiatalok ne maradjanak le a nyolc osztálynál, menjenek továbbtanulni, elsősorban érettségit adó intézményekbe. Ez létfontosságú, hogy mi cigányok képezzük magunkat. Mi egyszerűen elveszünk, hogyha nem képezzük magunkat ugyanúgy, mint a nem-cigányok. Mert nekik természetes dolog, hogy képzik magukat, de nekünk nem. Nálunk nagyon komoly szemléletváltást kell a cigány családoknál elérni, hogy érték legyen a tanulás, mert sajnos nem érték. A cigány családnak nem érték a tanulás. Azt mondja, hogy miért, én el voltam nyolc osztállyal, meg hattal, meg néggyel, el lenne ő is, meg egyebek. Mert én tudom, nem egy családhoz mentem el, amikor beindítottuk a szociális-gondozói szakiskolát a Kovács Ottóékkal, akkor az egész osztályt mi szerveztük meg, mind a 38 főt. Ahhoz már júliusban elkezdtünk járkálni a cigány családokhoz, hogy szeptember elsejére meglegyen a 38 fő. Életem legnehezebb munkája volt. Tizen kezdtük el, az elnökség tagjai mentek, de nagyon nehéz volt, mert olyan családokkal találkoztunk, akiknek nem volt fontos, hogy tanuljon a gyerekük, és sajnos ez most is így van. Nincs igazi érdemi lépés ebben még.
Mondd, én eddig mindig romát mondtam - te cigányt.
Igen. Melyik szót használjuk? Szerintem azért használjuk a cigányt, igaziból azt, mert azok vagyunk. Hiába szépítjük, hogy romák, meg mit tudom én, mi akkor is cigányok vagyunk, és azok is fogunk maradni. Bármilyen színűnek nevezzük magunkat, mondhatjuk romának, vagy bárminek, mert ezt nagyon sokféle nyelven lehet mondani, de énszerintem a cigány szót azért nem szeretik sokan, mert pejoratív értelemben használjuk, akkor negatív, igaz? Mert már azt lehet hangsúllyal is mondani, hogy jaj, hát ez ilyen cigány, jelzőket hozzárakni, egyebek. De ha nem pejoratív jelzővel használjuk, csak kijelentjük szépen, értelmesen, hogy cigány, akkor azt nem kell szégyellni.

Tehát, ha én azt mondom, hogy cigány, téged nem bántlak meg vele?
Nem, nem. Mert szerintem nekem mindegy, hogy roma vagy cigány, de viszont ennek van igazi tartalma, szerintem. Mert hiába akarjuk mondjuk szépíteni vagy így, vagy úgy, hogy jaj, hát romák, meg nem, a lényege az tulajdonképpen, hogy legyen az roma vagy cigány, vagy, bármilyen szó, ami cigányságunkra vonatkozik, hogy a társadalomban élő emberek ne pejoratív értelemben használják. Ez nagyon fontos.
Mik azok a tényezők, emberek, helyzetek, szervezetek, könyvek, filmek, olvasmányok, amik a gondolkodásodat befolyásolták ez alatt a húsz év alatt?
Elsősorban én rengeteget olvastam. Én ezt emelném ki inkább, mert én megmondom őszintén, amikor én nem jártam iskolába, itt volt az én szomszédasszonyom, egyszer bejött hozzám és mondja nekem: „Hát te meg mit olvasol má?” És akkor én pont a görög regéket olvastam. És akkor azt mondta: „Mi a francnak ez neked? A sepréshez minek ez? Hát mondjad má’! Házfelügyelő vagy, minek ezt olvasni? Hozok én neked szerelmes könyvet, meg ilyet, meg olyat, meg amolyat, Zsuzsa! És akkor azt olvassad!” Én mondtam neki: „Te Erzsike, engem ezek nem érdekelnek, mert én ezeket a tudományos könyveket szeretem, meg amikből tanulok.” Mert mondom: „Figyelj, minek az nekem, amiből nem tudok tanulni?” Szóval inkább az volt rám a jellemző, meg most is az, hogy inkább azokat a könyveket szeretem elsősorban, amiktől több lettem. Szóval rengeteget olvastam. Pláne, amíg nem volt probléma a szememmel. Rengeteget. Akkor nem is beszélve arról, mikor elkezdtem ugye a gimnáziumot, azért csak tanultam ott is valamicskét.

Gimnáziumot munka mellett végezted el?
Természetesen. Meg a főiskolát is. Na, a lényege ennek, tudod Józsi, hogy én igyekeztem azért olyan könyveket olvasni, amiből tulajdonképpen rengeteget tudtam tanulni. Élő példa rá, hogy én nem tartottam régebben annyira fontosnak, hogy a cigányság kultúráját mindenki megismerje. Most, mikor már elvégeztem a főiskolát, utána rájöttem, hogy van kultúránk, mert nincs mit szégyellni, de nagyon kevesen tudnak róla, sőt, nagyon kevesen még nem is hallottak róla, ezért ugye foglalkozunk most a cigány népismeret tanításával is. Most azt is úgy csináltam például, hogy ahhoz is rengeteg könyvet megvásároltam, hogy minél több anyagot össze tudjak szedni. És abból készítem el a gyerekeknek az anyagot. Sok könyvet ajánlok nekik, hogy azokból olvassanak. Sőt, kimásoltam nekik szóróanyagokat, mert nem biztos, hogy mindenki meg tudja venni ezeket a könyveket. Azokat ők olvasgassák otthon, amikor unatkoznak. Szóval engem elsősorban ezek a könyvek érdekelnek, moziba nem jártam, nem volt időm, színházba ugye, hát életembe sem voltam itt Ózdon.

Emberek?
Hát az emberekben, megmondom őszintén, azokban csalódtam a legtöbbször. Mert a munkahelyemen is – családsegítő központban dolgoztam 4 évig – szakemberek dolgoznak, és ezek a szakemberek, amikor probléma van, akkor összefognak és igyekeznek mindent közösen megoldani. Nem. Én azt tapasztaltam, hogy teljesen magára hagyják az embert, például ott nekem nagyon nehéz területem volt: Hétes, Bánszállás, Várkony, Kistó, meg nem is tudom mik voltak még, egyedül voltam ezen a területen, de hogyha én valamilyen problémával találkoztam, vagy tele voltam feszültséggel, amikor bementem, el voltam keseredve, én soha egy jó szót nem kaptam senkitől, nemhogy segítséget. És én úgy gondoltam, hogy nézd már, itt szakemberek dolgoznak, akkor hetente vagy havonta legalább egyszer szakmai megbeszéléseket kellene tartani, hogy na gyerekek, neked ilyen problémád van, neked olyan, te hogy oldottad meg, mit tudtál ezeknek az embereknek az érdekében tenni. Mindig falakba ütköztem. Mindig az volt a válasz, hogy most így se lehet, úgy se lehet, amúgy se lehet, szóval igazi segítőkészséget én ott nem tapasztaltam.

A főiskolán?
Ott nagyon sok segítséget kaptam. Én, az életemben, ott kaptam ténylegesen emberektől segítséget, mert azok a tanárok, akik minket tanítottak, én azoktól, egytől-egyig, mindenkitől, csak segítséget kaptam. Mindegyik erőt adott, hogy ezt csináljam végig, menni fog, mert sokszor éreztem úgy – hogy hát, ugye a korom miatt is, meg én voltam a legidősebb –, hogy nem fog menni. Meg nagyon sokszor úgy volt, hogy kórházba voltam, nem tudtam menni, akkor igyekeztek nekem lemásolni az anyagokat, elküldték, sőt, még magnófelvételeket is küldtek nekem, hogy tanuljak, mert amikor államvizsgára is úgy mentem, hogy kórházban voltam, megkaptam az infúziót, injekciót és úgy mentünk fel Budapestre a férjemmel. Szóval ott rengeteget segítettek, rengeteget, rengeteget. Acél Annától kezdve, Mányai Judit, akkor Dr. Almássy Judit, Dr. Hegyesi Gábor, ott nekem olyan tanárom nem volt, aki engem ne segített volna. Szóval ott csak azt hallottam, csak a jót, meg hogy: „Végig tudja Zsuzsa maga ezt csinálni, szüksége van rá.” Szóval, én csak a jót hallhattam, tényleg csak a jót. Ott mindenki segített. Az osztálytársaim is nagyon rendesek voltak, hiába, hogy fiatalabbak voltak. Igyekeztem kijönni azért mindenkivel a magam szintjén, hát, de tényleg, ott csak mindenkitől a jót kaptam. Életem során tán ott volt az a 4 vagy 5 év ugye, mert előkészítőre is jártam, így 5 év volt, hogy ott csak, csak – minden egyes alkalommal –, csak a segítséget, csak a jót hallottam, meg csak azt kaptam. Mert rengeteget segítettek.

Mit tudsz kamatoztatni a főiskolai tanulmányaidból a mindennapokban?
Na igen, na hát itt a nagy gondom. Nagyon elkeserít például engem az, hogy most ugye, hogy megkaptam az agyi infarktust, én nem tudtam visszamenni, már dolgozni a családsegítőbe. De lehet, hogy nem is lett volna már értelme, mert, szóval nem bírtam volna ott dolgozni. És amióta megkaptam ezt az agyi infarktust, tulajdonképpen, azóta én rokkantnyugdíjas vagyok, 67 százalékos. De igyekszem az iskolákban segíteni, pl. egészségügyi programot indítottunk be, egy éveset, meg a cigány népismeret tanítását már most három iskolában csinálom. Hát, amit csinálunk – a szervezeten belül dolgozom ugye –, és akkor azon belül is a problémásabb helyzetek ugye, a jogi helyzet, meg egyebek, amit elmondtunk, csinálunk, teszünk, de igaziból, amit elvégeztem, azt az 5 évet, kemény 5 évet, szóval igazából kamatoztatni így sajnos már nem tudom. És ez, ez nagyon-nagyon megviselt, amikor beteg lettem, még jobban utána, már amikor nem tudtam visszamenni dolgozni, szóval több hónap kellett, míg fel tudtam ezt dolgozni. De tudomásul vettem, mert muszáj voltam. De most is azon vagyok, hogyha valahol lehet, akkor négy órásba valahova elhelyezkedni, olyan helyre, ahol a szakmában dolgozhatnék, vagy iskolában. Itt Ózdon például azt sem tudják, hogy mit tudna ellátni egy szociális munkás az iskolában. Például Ózdon indul egy tehetséges kollégium 2002 szeptemberétől, és akkor az az érdekes, hogy Budapestről jönnek szakértők, két fő is jön ide majd dolgozni. Itt egyedüli cigány vagyok, aki diplomával rendelkezem, és engem nem kérnek föl ilyen feladatok ellátására.

Miért nem ajánlkozol?
Ajánlkoztam a kollégium igazgatójának, és azt mondta, hogy szociális munkásokra ebben a programban nincs szükség. És akkor én megkérdeztem, hogy tudja-e egyáltalán, hogy egy ilyen végzettségű ember mégis milyen feladatokat végez el? Mert énszerintem ez egy kollégiumban egy ilyen tehetséges roma kollégiumban nagyon fontos volna, mert ugyanis ezek a gyerekek kikerülnek otthonról és a napi kis gondjaikat, problémáikat, én, mint szociális munkás, tudnám segíteni. De ő azt mondta, hogy pedagógusok vannak ebben a programban. Szociális munkás nincs is az egész programban. Úgyhogy az is érdekes, aki készítette ezt a programot. Még nem is gondolkozott így, szociális munkásban. Úgyhogy Ózdon az iskolai szociális munkát még nem ismerik.
Azért ti itt próbálkoztatok valamivel, jól tudom, a szociális asszisztensekkel?
Na hát az mondjuk, az más téma. A szociális asszisztensek az olyan volt, hogy a szervezetünk tulajdonképpen 7 fő roma szociális asszisztenst foglalkoztatott, a munkaügyi központ adta a 70 %-ot, a Soros Alapítvány a 30%-ot. Ez egy éves program volt, de ez teljesen más, mint a szociális munkás, teljesen más. Ezek a védőnőkkel dolgoztak együtt a peremkerületekben. Mentálhigiénés és egészségügyi feladatokat láttak el. Hát, most nagyon nehezen. Most nagyon nehezen tudom elképzelni, mert ha megfelelő támogatást nem kapja meg a szervezet, akkor nagyon könnyen padlóra lehet tenni a szervezetünket. Hogy csak egy példát mondjak, az Ózdi Cukorbetegek Klubját is én vezetem, egész éves működésünkre tavaly 20.000 Ft-ot kaptunk a városi önkormányzattól. És, mint tudjuk, a cukorbetegeknek, nem nagyon van pályázati lehetősége sem. Pályázgatni se tudtunk sehova, és egyszerűen, ha az uniónak nem lett volna normális költségvetése, akkor tulajdonképpen nem is tudott volna ez a cukros klub működni.

Tehát a cukorbetegeket a Roma Unió segítette ki?
Igen, évek óta a 20.000 Ft-ból azért, hogy a bankban van a pénz, azért negyedévenként 1800 Ft-ot ki kell fizetni. Az 6400 Ft ugye éves szinten. Ki lehet számolni, akkor bérleti díjat kellett a Bükk Művelődési Házban fizetni. Én lementem, megkértem a hölgyet, hogy ne haragudjon, de mi 10 fillér nem sok, annyit sem tudunk fizetni. Vagy odaadja nekünk, vagy átmegyünk máshova. Mert mondom, máshol megkapjuk ingyen, mert sajnos ilyen helyzetben vagyunk, hogy nem tudjuk működtetni akkor a szervezetünket, az Ózdi Cukorbetegek Klubját, mert egyszerűen nincs miből.

Az Ózdi Cukorbetegek Klubjában nem csak cigány emberek vannak, ugye?
Ott nincsenek! Egyedül én vagyok cigány ember. És ezért tartjuk nagyon furcsának, hogy azok a cukorbetegek, akik tényleg már kenyerük javát megették, meg minden, miért csinálja ezt velük az Ózdi Önkormányzat, hogy így bánik el velük? Ugyanolyan joga, ugyanolyan, hogy mondjam, ezeknek a kluboknak, mint a Szív Klub, Nagyothallók, ezek mind egyformák. Most el lehet képzelni, hogy csak egy példát mondjak, egyik kap 150.000 Ft-ot, a másik meg 20.000 Ft-ot. Hogy miért tesznek ilyet? Ez nagyon csúnya dolog. Ez nagyon csúnya dolog, és egyszerűen teljesen padlóra teszik a szervezeteket, magyarul ők így meg tudnak szűntetni nem egy szervezetet.

Mondjuk, ha a jövő évet nézzük, mi a legfontosabb feladata a szervezeteteknek?
Az volna a legfontosabb feladata, hogy ezeket a programokat, amelyeket már megkezdett és ebben az évben is végzett, ezeket mindet lehetne folytatni. Ne kelljen programokat megszűntetni csak azért, mert nincs rá keret.

Valami új ötlet is van a fejetekben?
Figyelj ide Józsi, olyan nagyon nem akarok új dolgokba belekezdeni, csak akkor, ha lesz rá működési költség.

Na jó, de ötlet van?
Hát ötletszinten van.

Egyet mondj el!
Figyelj ide, az van, például a számítástechnikát szeretném alapfokon beindítani. Azok a cigánygyerekek, akik iskolákba járnak, és azért nem juthatnak a számítógéphez, mert nem jó tanulók, mert ugye hármasnak meg kell lenni matematikából, aki a számítógépekhez ülhet. Ez sajnos egy ilyen kitétel az ózdi iskolákban. És azért szerettük volna ezeknek a fiataloknak beindítani ezt. De a legfontosabb, hogy az egészségügyi programot, ugye a hírlevelet, akkor a közéleti képzést, és amiket csináltunk a tavalyi évben, illetve ebben az évben, azokat mind tudnánk folytatni.


Ózd, 2001 november

Dokumentumok