Dokumentumok
Nyomtatóbarát változat
Cím:
A közösségi munka létrehozása (The Making of Community Work) (részlet)
Szerző:
David N. Thomas
Ország:
Egyesült Királyság
A kiadás helye:
London
A kiadás éve:
1983
Kiadó:
George Allen and Unwin.
Terjedelem:
Nyelv:
magyar
Tárgyszavak:
közösségi munka, közösségfejlesztés
Állomány:
Közösségfejlesztők Egyesülete Képzők képzője 2003 - Irodalom
Forditas:
Varga Tamás
Megjegyzés:
Annotáció:
Leltár:
Raktári jelzet:
E


A közösségi munka létrehozása (The Making of Community Work)
David N. Thomas: The Making of Community Work (1983) London: George Allen and Unwin. 324 p.
1. fejezet „Végig a hatvanas és hetvenes éveken”, 11-59. p.
Fordította Varga Tamás

A közösségi munka olyan beavatkozás, amelynek gyakorlói általában művelt, fehér középosztálybeli emberek (több férfi, mint nő), a legtöbbjük húszas vagy harmincas éveiben jár; s az utóbbi években idősebb, munkásosztálybeli és etnikai kisebbségektől érkező újoncok csatlakoztak hozzájuk, akik közül azt megelőzően sokan szomszédsági szervezetek tagjai voltak. A legtöbb közösségi munkás fizetett főállású alkalmazott, igaz, rajtuk kívül sokan végzik ezt a munkát önkéntesen vagy részmunkaidőben is. Ez egy szakosodott funkció, bár a vele kapcsolatos elképzelések és módszerek más szakmák gyakorlatára is hatással vannak.
A közösségi munkások közösségi munkát végeznek, később majd definiálni is próbálom, mit jelent ez, s néhány olyan jellemzőt is szeretnék majd azonosítani, amelyek más beavatkozási formáktól megkülönböztetik. Bizonyos, hogy ez egy beavatkozás a szomszédságokon és intézményeken belül végbemenő folyamatokba. Ez a tanulmány erről a beavatkozásról szól, valamint azokról a közösségi munkásokról, akik a közösségi tevékenységek megszervezéséért és a résztvevők szükségletei szerinti támogatásáért fizetést kapnak. A közösségi munkásokra ható és az általuk befolyásolt társadalmi mozgalmak nem képezik jelen tanulmány fókuszát; ahogyan azok a jelentős intézményi változások sem, amelyek a közösségi munka megjelenésének időszakában mentek végbe. Ezeket majd akkor fogjuk vizsgálni, ha a közösségi munka elemzése során fontossá válnak, ám a jelen tanulmánynak nem célja a közösségi politizálás, a társadalmi mozgalmak vagy az intézményi reformok áttekintése.
Értelmetlen összekötni a közösségi munkás és a közösségi aktivista szerepét. Kitaláció, hogy a kettő azonos lenne. A közösségi munka során végzett beavatkozásokhoz szükség van bizonyos tapasztalatra és képzettségre; a közösségi munkások olyan speciális jártasságokat nyújtanak egy közösségnek vagy intézménynek, amelyek különböznek a közösségi szervezetekben aktív szerepet vállaló helyi lakosok által nyújtott jártasságoktól (persze a közösségi munkások által nyújtott szolgáltatások nem szükségszerűen jobbak, s gyakran átfedések is tapasztalhatók) . Természetesen maguk a helyi lakosok is közösségi munkássá válhatnak, ám ez esetben a feladatuk és a szerepük más lesz, mint amit valamilyen helyi szervezet tagjaként töltöttek be.
Valószínűleg ezrével vannak Nagy-Britanniában közösségi munkások, és még többen vannak azok, akik „mellékesen” végeznek valamilyen közösségi munkát, valamilyen más munka részeként (pl. tanítás vagy szociális munka). A közösségi munkások csoportjának mérete a definíciótól függ, nem tudjuk pontosan; keveset tudunk jellemzőikről is (nem, életkor, bőrszín, végzettség, fizetés, munkahelyi tapasztalat). Nem tudjuk, hány embert foglalkoztatnak a helyi önkormányzatok különböző intézményei ( kivéve a társadalmi szolgáltatókat) és a különböző önkéntes intézmények, közösségi szervezetek. Nagy-Britannián belüli megoszlásukról keveset tudunk, s ugyanez a helyzet a különböző közösségekkel is – például a városi és a vidéki közösségekkel. Kevés információnk van a közösségi munkásokat érintő kérdésekről, arról, hogy milyen társadalmi rétegeket érintenek ezek a kérdések, vagy arról, hogy mily módon próbálnak a közösségi munkások egymásnak segíteni. Nincs kielégítő tudásunk motivációikról, vallott értékeikről, szakmai ambícióikról sem, s arról sem, hogy miként viszonyulnak egymáshoz, munkáltatóikhoz, a más szakmájú és a szakmabeli kollégáikhoz. Nem tudunk eleget arról, hogy mit gondolnak munkájukról, hogyan használják fel tapasztalataikat, az elméletet és a kutatómunkát a mindennapi gyakorlatban.
A legfigyelemreméltóbb ezekkel a közösségi munkásokkal kapcsolatban az, hogy kevés erőforrással és támogatással milyen sokat értek már el . Mivel sokszor az ország legemberpróbálóbb belvárosi negyedeiben élnek, számos közösségi szervezet, intézmény létrehozását kezdeményezték már. Voltak kudarcok, rosszul kivitelezett gyakorlatok, eredménytelennek is bizonyulhattak, helytelen prioritásokat is megjelölhettek, mégis - figyelemre méltó a közösségi munkások által ösztönzött / támogatott munka mértéke és sokfélesége. Az intervenciók nem voltak mindig sikeresek a csoportok anyagi célkitűzéseinek tekintetében; ám a sikeresség kritériumainak mindig tartalmaznia kell az emberek bizalmának és abbéli kompetenciájának kevésbé kézzelfogható fejlődését is, hogy megvédjék azt, amit érdeküknek tekintenek. A helyi politika radikálisan változott az évtized során: létrejött a Seebohm- és sok más jelentés által azonosított kapcsolat a közösségi részvétel és a hagyományos képviseleti demokrácia között. Ezt az alulról építkező aktivitást gyakran támogatták közösségi munkások, akik segítették a demokrácia részvételre alapuló formáinak meghonosodását, aminek következményeit még túl korai lenne felbecsülnünk. Lakásügyi kampányaikkal, fesztiváljaikkal, szomszédsági gondozó-programjaikkal a közösségi munkások segítettek a helyi lakosoknak abban, hogy új tudást és jártasságokat szerezzenek, hogy több érdeklődést és megértést mutassanak a szélesebb köröket érintő kérdések iránt. Az érdeklődő és megértő helyiek aránya talán valóban alacsony, s gyakran éri az a kritika a közösségi munkásokat, hogy oktatási szerepük korlátozott; ám nem szabad figyelmen kívül hagynunk a szomszédsági önszervezés „dominó-effektusát” sem, mely által létrejön a bizalom légköre, amelyben az érzett szükségletek legitim módon kinyilváníthatóak, és létrejön a kollektív cselekvés modellje. Röviden: mindez a közösségi munkások tevékenységének köszönhető. Egyes önkormányzatoknál azt találjuk továbbá, hogy a közösségi munkások intézményeik általános szolgáltatásaiban és szervezeti felépítésében is elősegítették az innovációt (a társadalmi szolgáltatók patch /folt/ teamjei, például) és hozzájárultak az adott önkormányzat szakmai és politikai irányelveinek fejlődéséhez. Arra is vannak példák, hogy közösségi munkások támogatták és inspirálták kollégáikat saját szakmájuk innovatívabb aspektusainak kimunkálásában.
Persze meglehet, hogy egyáltalán nem így érez az a szomszédsági közösségfejlesztő, aki egymaga küzd egy hideg, nyirkos lakótelepen valamelyik nagyvárosunk peremén. Valószínűleg frusztráltnak és szkeptikusnak érzi magát munkája tágabb jelentőségét illetően, amely főleg arra összpontosul, hogy a megszervezze a lakosokat olyan ügyekben, mint a lakásügy, játszóterek, forgalom, foglalkoztatás, vagy közösségi gondozás. Egyetérthet e tanulmány egyik szerzőjével, aki szerint:
E gondolatokat a közösségi munkáról mint beavatkozásról olyanok egészíthetik ki, amelyek fejlődését inkább egy foglalkozás fejlődésének tekintik, és e tekintetben számos tényezővel kell számolnunk. A hetvenes években az volt a közösségi munkában a legnagyobb probléma, hogy gyakorlóik általában egyedül dolgoztak, egyéni beavatkozásokat végezve, nem pedig egy szélesebb stratégia részeként - anélkül, hogy egy foglalkoztatási hálózat tagjai lehettek volna vagy annak érezhették volna magukat, és gyakran nélkülözniük kellett bármilyen teamet vagy követői/konzulensi támogatást intézményükön belül. E foglalkozás művelői azt is nehéznek találják (például az elszigeteltség, a munkatempó és az együttműködés szervezeti korlátai miatt), hogy figyelemmel kísérjék egymás tevékenységét, támogassák egymást, és kialakítsák a „közösségi munkások közösségét”. Ehelyett sokszor versengünk egymással, és lenézzük a másik céljait, értékeit, módszereit. A szakemberek hálózata még városi és regionális szinten is ritkás és instabil, igaz, ezek a kapcsolatok Ulster-ben és Skóciában erősebbnek és megbecsültebbnek tűnnek, mint Angliában vagy Walesben. Még a nyolcvanas évek elején is kevéssé érezhettük azt, hogy azonos szakmához tartozunk, amelynek országos dimenziója van, vagy amelyről elmondható, hogy rendelkezik néhány alapvető célkitűzéssel, értékkel és módszerrel, amelyek általában mindenhol közösek. A munkaköri identitás hiányát tükrözi az a tény is, hogy a közösségi munkások többsége nem tagja a Közösségi Munkások Egyesületének (Association of Community Workers – ACW), és a Közösségi Munkásokat Képző Szervezetek Föderációjának (Federation of Community Work Training Group – FCWTG) regionális szervezetei iránt sem mutatnak túlzott érdeklődést. Az ACW-nek kevesebb, mint 400 tagja van, akik közül néhányan adminisztrátorok, mások akadémikusok. A már amúgy is a szervezetek, intézmények peremén működő közösségi munkásokat csak tovább marginalizálják az egymáshoz tartozás kifejezésének nehézségei. Az egyik nehézség az, hogy általában egyedül alkalmazzák őket a szomszédság problémáinak kezelésére. Intézményen belül gyakran az az elvárás velük szemben, hogy a személyzet más tagjaival dolgozzanak együtt, nem pedig más közösségi munkásokkal. Sok közösségi munkást rövid távon foglalkoztatnak vagy támogatnak, és ez megszabja azt, hogy mennyire tudatosul bennük annak szükségessége, hogy kapcsolatban álljanak más közösségi munkásokkal, és megszabja az ehhez szükséges időt és energiát is. Csoportként a közösségi munkások mindig is kritikus szemmel, gyanakvóan tekintettek a munkaköri hovatartozásra és státuszra, és így nem tudták eldönteni, hogy hogyan viszonyuljanak egymáshoz (ha egyáltalán valahogyan), és hogy milyen közös image-t közvetítsenek a külvilágnak.
A közösségi munkások gyakran érzik veszélyben állásukat, amikor az önkormányzatok elkezdik megnyirbálni kiadásaikat, és egyre elégedetlenebbek azzal is, hogy a demonstrációs projekteket csupán rövid távon támogatják. A bizonytalanságot magyarázza az a tény is, hogy a közösségi munka nem vált meghatározó programmá azon intézmények többségében, amelyek a hetvenes évek elején felkarolták azt. Vannak ugyan kivételek az olyan területeken, mint Sheffield és Strathclyde, de több, mint tíz év fejlesztőmunka után a közösségi munka nem képes többet biztosítani magának, mint marginális státuszt önkormányzati szponzorainak politikai, szakmai és pénzügyi irányelveiben.
A marginalitás okai összetettek. Az olyan bevett szakmák mint a szociális munka, jórészt közömbösek, sőt ellenségesek maradtak a közösségi munkával szemben, s ezen a helyzeten nem javított a közösségi munka saját ambivalenciája sem ezekkel a szakmákkal szemben. Az is csak súlyosbította a helyzetet, hogy a közösségi munka nem volt képes magyarázatot adni arra, hogy mint intervenció, miképpen segítheti az olyan intézményeket felhasználóik szükségleteinek kielégítésében, mint amilyenek a társadalmi szolgáltatók,. Mint szakma, a közösségi munka – talán sikeresen - megpróbált ellenállni a bevett szakmákba, szolgáltatásokba való beolvasztásnak, és most, a nyolcvanas évek elején, még mindig azzal foglalkozunk, hogy kellő önálló alapot teremtsünk magunknak, olyan beavatkozást, intervenciót kínálva, amely számos szolgáltatásban és környezetben fontos szerepet tölt be.
Az évtized végén a közösségi munka még mindig ugyanúgy rá van szorulva arra, hogy képzéseinek nagy részét más szakmák, különösen a szociális munka és az ifjúsági munka, végezzék. A közösségi munkának nehézségekkel kellett szembenéznie, amikor több autonómiát kívánt szerezni saját képzéseinek szervezésében, ami egyfelől a szakmai identitás és öntudat alacsony szintjének, másfelől pedig az azért hozott erőfeszítéseknek a következménye, hogy sokfélébbé tegyék a képzési lehetőséget, például gyakornok- és akkreditációs programokkal, vagy a regionális képzési szervezetek munkájával.
Az egyik nehézség, amivel - ha szakmailag azonosíthatóbbak kívánunk lenni - szembe kell néznünk, az az, hogy a közösségi munka gyakorlatának alapvető fogalmai még mindig jórészt működésképtelenek. Kevés történt annak érdekében, hogy tisztába tegyük, alapként használjuk, vagy helyettesítsük az ötvenes és hatvanas évek során lefektetett gyakorlati alapelveket. Az irányelv-nélküliséggel és a képessé tétellel kapcsolatos viselkedésmintákat nem vizsgálták újra a hetvenes évek során felhalmozott tekintélyes tapasztalataink fényében. Vagy például az oktatási célkitűzéseknek általunk tulajdonított fontosságot megcáfolja az a tény, hogy míly csekély számú gyakorlati útmutatás létezik a tekintetben, hogy a közösségi munkás milyen módszerekkel teljesítse e célkitűzéseket. Amennyiben a szakmai gyakorlat elmélete még mindig fejletlen, akkor a nagyobb kérdésekről vallott nézetei kevés fejlődést mutatnak a hatvanas és hetvenes évek ortodoxiájához képest. Nem tettünk szert nagyobb fokú megértésre az olyan fogalmak tekintetében, mint közösség, osztály, hatalom és nélkülözés; néhány CDP kiadványon kívül a szakma nem sokkal járult hozzá a szociálpolitika és a szociológia fejlődéséhez. Egy gyakorlati példa erre az, hogy nagyon keveset tettünk – mind mennyiségileg, mind minőségileg – a közösségi szervezetek szociológiája tekintetében, habár Hugh Butcher és kollégáinak munkája, (1980) és Alan Twelvetrees könyve (1976) nyilvánvalóan kivételek ez alól.
Nagyjából ugyanez mondható el a közösségi munkások által vallott sokféle értékről, ideológiáról is. A közösségi munka egy pluralista szakma, olyan, amely még alig-alig tette nyilvánvalóvá vallott értékeit, és ami ennél is fontosabb, azok gyakorlati következményeiről sem adott számot. A közösségi munkában széles körben csoportosuló baloldal nem volt képes megfogalmazni különböző elképzeléseit a közösségi munkáról - kivéve néhány feminista szocialistát és a William Temple Alapítványi Csoportot (William Temple Foundation Group); az értékekről és ideológiáról folytatott vitában valójában a korábban CDP néven ismert politikai gazdasági kollektíváé (CDP Political Economy Collective) volt a vezető szerep, akik a hetvenes közepe óta próbálják össze- és kibogozni a materialista kötelék rájuk eső végét. A „CDP analízis”-ként ismertté vált elemző módszer fontossága határozta meg a közösségi munkában az értékekről és a gyakorlatról folytatott vitát, ami nem igazán ösztönözte a közösségi munkásokat arra, hogy az értékek pluralitását fogalmazzák meg a szakmán belül. A CDP strukturalista elemzése olyan hatással volt a közösségi munkára, melynek eredményeképpen a CDP munkásainak számára megteremtődhetett a radikális nézetek monopóliuma; ennek hatása az volt, hogy megakadályozták az alternatív szocialista és más perspektívák megjelenését a közösségi munkán belül és azzal kapcsolatban.
E kritikai megállapításokat - amelyeket később részletesebben is kifejtünk majd - a gyakorlók által személyesen és közösen elérteknek, valamint annak a ténynek kell ellensúlyoznia, hogy a közösségi munka relatíve fiatal szakma; fiatalossága megmaradt, és ma, a nyolcvanas évek elején, identitása még mindig meghatározatlan, s fő elképzelései és értékei is alakulóban vannak még. A közösségi munka nem összetartó szakma – a szó egyik értelmében sem: kismértékű a szervezeti vagy kollegiális összetartás gyakorlói között, és nincsenek olyan központi intézmények sem, amelyek összehozhatnák őket. A fajlagosság, valamint az értékek, elképzelések megfogalmazásának hiánya adja meg a széthúzás másik aspektusát. A közösségi munkásoknak a hetvenes évek során tapasztalt elpártolása, továbbá az a tény, hogy nem létezik a közösségi munkások túlnyomó részét felölelő szervezet, szakszervezet, valamint hiányzik a közös környezet és munkáltató is, csak még erőteljesebbé teszik az össze nem tartozás képét. Ezeket a jellemvonásokat csak hangsúlyosabbá teszik a szakma különböző szekciói között fennálló politikai különbségek, valamint az utóbbi években (pl. nemi vagy etnikai hovatartozás alapján) kialakuló frakciók, klikkek is, amelyek, legyenek bármilyen szükségesek is tagjaik öntudata, támogatása szempontjából, mégiscsak a szakmai széthúzást fokozzák. Nem azt próbálom sugallni, hogy a szakmának teljesen meg kellene szüntetnie ezeket a különbségeket, ha ez egyáltalán lehetséges volna. Ellenkezőleg: a közösségi munka pluralista természete inkább erősség, ám mindenképpen ki kell alakítanunk egy szervezeti és fogalmi alapot, melynek segítségével a különbségek egy meglehetősen evidens szakmai identitás köré tömöríthetőek.
Az ezen megfontolások által felvetett egyik kérdéskör a szakmai elégedettség a közösségi munkában. A pénzügyi bizonytalanság, az elszigeteltség, a nem megfelelő támogatás és képzés példának okáért, amelyet csak tetéz a gyakorló szakemberek közötti (és a köztük és mások, például képzési szakemberek közötti) kapcsolatok homályos természete, nem igazán segíti elő a munkahelyi elégedettség kialakulását. A John Holmes által a Consultative Group on Youth and Community Work Training (Ifjúsági és Közösségi Munkahelyi Képzés Konzultációs Csoportja) számára végzett kutatás azt mutatta, hogy a közösségi munkások akkor kezdték el leginkább elveszíteni szakmai elégedettségüket, amikor már több mint két éve voltak alkalmazásban. Ez az elégedetlenség különösen a támogatás hiányával, az apatikus vagy közönyös munkáltatóval, a társadalmi érintkezések nélkül töltött órák által keltett feszültséggel, valamint a megosztott lojalitás által okozott stresszel függött össze. Holmes megjegyzi, hogy „a közösségi munkások az emberi munka minden formájával szemben valamivel nyilvánvalóbban képviselnek egyfajta kedvetlenséget ... hogy a szakmai elégedettség gyakran csökken, ha egy kétéves periódus után sem történnek munkaköri változások, és hogy amikor ezek mégis megtörténnek, ez gyakrabban eredménye a növekvő szakmai elégedetlenségnek, mint a vonzó új munkaköröknek”.
A szakmai elégedettségre hatással van az az űr is, ami sokszor a szakemberek elvárásai és elért eredményei között tátong. A közösségi munka azt is elvárja gyakorlóitól, hogy elfogadjanak egy bizonyos fokú önmegtagadást. Ehhez arra van szükség, hogy a közösségi munkás szilárdan higgyen abban, amit csinál, és/vagy átérezze odatartozását egy foglalkozási csoporthoz. Munkacsoportunk egy tagja így ír erről: A közösségi munka fejlődésének áttekintésekor meg sem közelítem a Peter Baldock-hoz vagy Eileen Younghusband asszonyhoz hasonló történészek által nyújtott részletesség mértékét. Amit én nyújtok, az nem is annyira történelem, mint inkább kísérlet arra, hogy kiválasszunk néhány témát és kérdéskört, amelyek meghatározónak tűnnek a közösségi munka mint szakma napjainkban érvényes jelentésének szempontjából. A nyolcvanas évekre történő előretekintés érdekében egymást követően vizsgáljuk a hatvanas és hetvenes éveket, hogy ezáltal fény derülhessen a mai helyzetre, és kirajzolódhassanak a várt fejlődés irányvonalai.

A hatvanas évek előtt nem igazán volt közösségi munka. Vannak természetesen példák olyan közösségi cselekvésekre, amelyek korábban történtek, de a közösségi munkás szakma csak 1960-ban kezdett el formálódni. Az olyan szakemberek, mint pl. a közösségi házak igazgatói, a lakótelepek fejlesztésével foglalkozó hivatalnokok vagy a szociális szolgáltatási tanácsok (councils of social service, CSS) titkárai által a két világháború között és 1945 után végzett tevékenységek a mai közösségi munka közvetlen ősei, habár az ő érdekeik, elméleteik és munkamódszereik csak nagyon kis mértékben egyeznek meg a hetvenes évek végének közösségi munkásaiéval. Az, hogy néhány közösségi ház igazgató és CSS-titkár már készen állt a szakításra munkája hagyományos koncepcióival, még nem ok annak feltételezésére, hogy ők egy különálló csoportként tevékenykedve elkezdték volna lerakni a közösségi munka elméleti és gyakorlati alapjait. Másfelől, ezek az alapok az ötvenes években jelentek meg először szisztematikusan, és ekkor vált lehetővé az általános gyakorlati elmélet és a vele kapcsolatos koncepciók kialakulása, amely egy közös szakmán belül össze tudta kapcsolni a gyakorlat és kísérletezés olyannyira eltérő formáit. Most természetesen Murray Ross könyvére (Közösségszervezés – Community Organisation) hivatkoztam, amely „megragadta a szociális szolgáltatási tanácsoknál dolgozók fantáziáját, mert azt sugallta, hogy munkájuknak létezik elméleti alapja, és elindított egy vitát a szomszédsági közösségi munkával […] valamint a közösségi munkával, mint a hivatalok közötti munkával kapcsolatban” (M. Smith, 1979).

Ezek a kezdeti fejlesztések többnyire az önkéntes szektorban történtek; kívül estek a jóléti állam keretein és kiváltképp a szociális szolgáltatásokat – ifjúságügy, népjólét, egészségügy - nyújtó különféle hivatalok érdeklődési körén. Ross könyvének célja az volt, hogy ezen segítsen – olyan, a szociális munkát oktató emberként írta a könyvet, aki ismerte a szociális munka Észak-Amerikában használatos kategóriáit: esetmunka, csoportmunka és közösségszervezés. A közösségi munka szociális munkán belüli koncepciójának kialakítása, majd ennek elfogadása és megerősítése a nagy hatást gyakorló Younghusband-jelentésben (1959) igazán figyelemreméltó annak ismeretében, hogy a két háború közötti és háború utáni tapasztalatoknak egyáltalán nem volt köze a szociális munkához. De a hatvanas évek elején a Szociális Szolgáltatások Országos Tanácsa (National Council of Social Service) kiadványai és különböző tanárok újabb könyvei nemigen vonták kétségbe, hogy a közösségi munka a szociális munka egyik módszere. Az így elindított folyamat, amelynek gyümölcsei a Seebohm-jelentésben (1968) jelentek meg, nem is annyira a közösségi munka fogalmának tisztázása volt, mint inkább annak felhasználása a Younghusband-jelentés által kitűzött cél megvalósításában: a szociális munka gyakorlatának megreformálása és radikalizálása Nagy-Britanniában. Eileen asszonynak a közösségi munka szociális munkán belüli helyével kapcsolatosan kifejtett gondolatai 1958-ban jelentek meg az ENSZ számára írt jelentésében. Egyik következtetése szerint „a szorosabb munkakapcsolat előnyei kölcsönösek, a közösségi munka számára hozzáférhetővé válik néhány hatékonyabb munkamódszer, a szociális munkának pedig kibővül a látótere azáltal, hogy rákényszerül tudásának és képességeinek egy kiterjedtebb területen való alkalmazására”.
A közösségi munka egy olyan időpontban bukkant fel (a Seebohm-bizottságot 1965-ben állították fel), amikor a szociális munka elmélete és szolgáltatásainak szervezése alapvető változtatásokra szorult, s ezzel egyidejűleg megérkezett Amerikából a közösségi munka kényelmes, szociális munkán belüli értelmezése. A közösségi munka későbbi fejlődése sokkal inkább köszönhető e két tényező összefüggésének, mint a fennálló gyakorlati munka realitásainak, amelyek teljesen kívül estek a szociális munkán és az állami szektoron. Olyan esettel állunk tehát szemben, amikor a definíció nem a gyakorlat elemzésének következtében jött létre, hanem készen kapott megfogalmazások - valamint a szociális munka reformereinek átfogóbb terveihez való hasonlóság – alapján. A szociális munkán, az oktatáson (beleértve az ifjúsági szolgáltatásokat is) belül és a más területeken (mint pl. az egészségügy és a tervezés) zajló reformok elnyelték a közösségi munkát, majd olyan ütemben haladtak tovább, amely nem tette lehetővé a közösségi munka önálló kifejlődését a gyakorlati alapoknak az ötvenes-hatvanas évek során történő lerakásától kezdődően. Ami a hatvanas években történt, az lényegében egy kísérlet volt arra, hogy a szociális munka és az oktatás között eldőljön a közösségi munka feletti tulajdonjog sorsa. Ez a feszültség - a két érintett szakmához kötődő hivatalnokok és reformerek bevonásával - jelentős hatást gyakorolt a közösségi munka kialakulására. (Valami hasonló történt korábban az ifjúsági munkával kapcsolatban is, amely végül szorosan az oktatáshoz kötve találta magát. Az ifjúsági vezetők közé történő bekerülés két útja alakult ki a II. világháború idejére, egy az oktatáson és egy a szociális adminisztráción illetve szociális munkán keresztül, amelyek közül az előbbi maradt fenn.) Egy ehhez kapcsolódó küzdelem zajlott le a hetvenes évek közepén is, a két szakma valamint a közösségi munkába a társadalmi mozgalmakból és politikai csoportokból belépők között, akik a közösségi munkát nem csak saját meghatározott politikai céljuk eléréséhez, hanem ezzel együtt csoportjaik hagyományos gyakorlati működésének megreformálásához is használható eszközként látták.

Szociális munka


Az 1959-es Younghusband-jelentés a szociális munka három módszere egyikeként azonosította a közösségi munkát, mint „amelynek elsődleges célja, hogy segítsen az embereknek meghatározni szociális szükségleteiket a helyi közösségeken belül, valamint a leghatékonyabb módot ezek kielégítésére, majd elkezdeni ezeknek a terveknek a végrehajtását, amennyire a rendelkezésre álló erőforrások lehetővé teszik”. A következő két évtized során ez a definíció nagyon keveset változott. A jelentés azt a következtetést vonta le, hogy sem a csoportmunkát, sem a közösségi munkát nem tanították vagy gyakorolták módszeresen az Egyesület Királyságban. „A közösségi munkában… majdhogynem semmilyen kitétel nem létezik a szakmai képzés tekintetében”, és a jelentés által egy országos képzési intézmény – amely később a Szociális Munka Képzés Országos Intézeteként (National Institute for Social Work Training) vált ismertté - számára ajánlott funkciók egyike az volt, hogy „elsőként szervezzen képzéseket a csoportmunka és a közösségszervezés területén”. A jelentés által a közösségi munkára tett utalás ledönti azt a mítoszt, hogy az 1968-as Gulbenkian-jelentés használta először a kifejezést. Batten is használta azt 1957-ben és 1965-ben írt könyveiben, valamint az 1963-as NCSS-jelentésben. Mégis, bizonyos értelemben a szakma (ellentétben egyes tevékenységtípusokkal), nem létezhetett önállóan, ameddig valaki állandó névvel fel nem ruházta. Az a tény, hogy Gulbenkian felhasználta a létező „közösségi munka” elnevezést, lehetővé tette, hogy a kifejezés valamilyen meghatározott dolgot jelöljön. Ebben az értelemben ez egy beavatkozás, intervenció volt.
A Younghusband-jelentés az elsők közt legitimizálta a közösségi munkát Nagy-Britanniában. Azóta a közigazgatási vezetők és az akadémikusok a közösségi munkának és potenciális hatásainak figyelembe vételével szabják meg az iramot, amelyet azonban a szakma hatvanas évekbeli gyakorlatának realitásai még nem támasztottak alá.

A brit közösségi munkáról 1960-ban írott könyvében Peter Kuenstler határozottan tökéletesítette a közösségi munka Younghusband-i megközelítését, mely szerint az a szociális munka egyik módszere. Kuenstler ügyesen sajátította ki a szociális szolgáltatások,, a közösségi egyesületek és a közösségi házak irányító testületeinek munkáját, mint „ami azonnal felismerhetően szociális munka, és akként is tartják számon”. (Peter Kuenstler az elsők között szervezett közösségfejlesztő képzéseket egyetemi szinten, először az ötvenes évek végétől Oxfordban, majd 1963-tól a Londoni Közgazdasági Főiskolán (London School of Economics). Érdekes, hogy egyik oxfordi kollégája, a közigazgatást oktató Peter Brinson később a Calouste Gulbenkian Foundation igazgatója volt annak az időszaknak a túlnyomó részében, mely során az alapítvány komolyan támogatta a közösségi munkát, a közösségi kapcsolatokat és a közösségi művészeteket).
E kisajátítással szemben nem mutatkozott érzékelhető ellenállás a szociális szolgáltatást irányító testületek részéről, sőt, e helyett - egy 1961 és 1965 között lezajlott nagyhatású szeminárium- és kiadványsorozat során - továbbra is szociális munka részeként definiálták a közösségi munkát. A könyveket a Szociális Szolgáltatás Országos Tanácsa (National Council of Social Service) jelentette meg, köztük egyet a Szomszédsági Dolgozók Társaságának nevében (Society of Neighbourhood Workers). A hangsúly a szociális és rekreációs kérdéseken volt, valamint a csoportok, intézmények és szervezetek közötti interakción , a tervezett és együttműködő igyekezeten a szükségletek kielégítése érdekében. Az érdekellentétek nem voltak napirenden, és a szemináriumok és jelentések a közösségi munkát a társadalmi integráció és kapacitás fejlesztésének eszközeként határozták meg, mely szerint az azonosított szükségletek kielégítése érdekében egy közösség saját erőforrásai kerülnek felhasználásra. Az Ingleby Gyermek- és Ifjúsági Bizottság (Ingleby Comunitee on Children and Young Persons) 1960-ban tett jelentést; az a tény, hogy e szervezet felismerte a Családsegítő Központok szerepét, valamint az 1963-as Gyermek- és Ifjúságvédelmi Törvény kitételei, amelyek lehetővé tették az ifjúsági intézmények számára, hogy „prevenciós tevékenységet” kezdeményezzenek, az ilyen központok számának emelkedését eredményezték a helyi közösségekben. Ezeket a központokat a hatvanas évek közepén a Gyermekek Országos Irodája (National Children’s Bureau) tanulmányozta, és Aryeh Leissner 1967-ben jelentést tett közzé róluk. A négy azonosított típus közül a csonka családokat segítő központok dolgozói olyan kérdésekben kezdeményeztek közösségi cselekvést, mint a lakásügy, a bérleti díjak, a karbantartás és a játszóterek. Ez a fajta kihelyezett, egy lakásban vagy egy bolt előterében szerveződő szolgáltatás nyújtotta az első, a brit gyakorlatból vett szervezeti modellt arra, hogy miként lehetne a közösségi munkát a szociális munka környezetén belül fejleszteni. A különálló közösségi szolgáltatás hasznosságát igazolták azok a szomszédsági tanácsadó központok is, amelyeket a korai amerikai szegénység-ellenes programok keretei között hoztak létre; ezek a központok nagy hatással voltak a Szociális Munka Országos Intézetének munkatársára, David Jones-ra, amikor 1965-66-ban Amerikában dolgozott, és részt vett a Southwark-i Közösségi Projekt (Southwark Community Project) létrehozásában. A különálló projekt értékét az Észak-Kensington-i Családkutató Központ (North-Kensington Family Study Project) is lemérte, 1964-től kezdődően
Fontos kiemelni azt a tényt, hogy a különálló központ volt az első, a szociális munkán belül alkalmazott szervezeti modell (amelyet a mai folt-szisztémák újra felfedeznek). A különálló központ megjelenése a hatvanas évek második felében segít nekünk jobban érzékelni, hogy a szociális munka átformálásával foglalkozó vezetők és képzési szakemberek hogyan hozták létre az évtized elején a közösségi munkát a szociális munka részének tekintő elképzelések szuperstruktúráját, amit nem támasztott alá az, ami éppen a gyakorlatban történt. A közösségi munka itt inkább az oktatási szolgáltatások részeként fejlődött, közösségi házak közvetítésével, valamint a különálló ifjúsági munkásokkal és lehetőségekkel végzett kísérletek során; és másodsorban a Lakótelepi Közösségi Csoportok Állandó Konferenciájaként (Standing Conference of Housing Estate Community Groups) ismert szervezet munkájában (e szervezet később a Londoni Lakótelepek Egyesülete – Associacion of London Housing Estates – elnevezést kapta, ma pedig a Londoni Lakásbérlők Szervezeteként – London Tenants’ Organisation – közismert). Az állami szektorban a közösségi munka lassan fejlődött az oktatási szolgáltatások részeként, nem pedig a szociális munka intézményein belül. Mégis a szociális munka volt az, amely a szemináriumok, könyvek, és állami testületek szintjén uralta az elképzelések és a párbeszéd világát. Az a tény, hogy a művelődésben dolgozók nem voltak képesek az elképzelések és javaslatok összehasonlítható megfogalmazására az országban szerzett tapasztalataik alapján, később hátrányosan érintette a közösségi munkát.
A hatvanas évek közepétől a közösségi munka intellektuálisan a szociális munkához kötődött, holott az utóbbi által a közösségi munka területén szerzett tapasztalatok (különösen az állami szektorral együtt) rendkívül limitáltak voltak. Két speciális projektre korlátozódtak ezek (Notting Dale és Bristol), a családsegítő központok fejlesztésére és a közösségi központok kiépítésének folytatására egyre több lakótelepen és az átrendeződő területeken. Az utóbbi területeket akkor számíthatjuk ide, ha elfogadjuk a szociális munkának az évtized során kialakuló bővebb értelmezését, mely során annak inkább intézményi, semmint azon kívüli jellege vált hangsúlyossá. A szociális munka azonban nem volt homogén entitás. Az egészségügyben és a jóléti szolgáltatások területén végzett szociális munka különböző volt a gyermekvédelem területén végzettől, mivel az utóbbi a Belügyminisztérium Gyermekvédelmi Főosztályának hatáskörébe tartozott. A Younghusband-jelentés megmutatta, hogy ez utóbbi szolgáltatások érdekeltek a közösségi munkában, ám a tapasztalat tekintetében igencsak elmaradtak ezen a területen; a gyermekvédelmi szolgálat családsegítő központokkal kísérletezett, és 1966-ra a Gyermekvédelmi Főosztály munkatársai (nevezetesen Derek Morrell és Joan Cooper) olyan javaslatokat dolgoztak ki, amelyek végül a közösségfejlesztő projektekhez (Community Development Projects – CDP) vezetett. A CDP tapasztalatai és a közösségi munkának a Seebohm Bizottság által adott lendület volt az a két meghatározó kezdeményezés a hatvanas évek végén, amely megerősítette a szociális munka tulajdonjogát a közösségi munka fölött.
A Gyermekvédelmi Főosztálytól 1966-tól folyamatosan érkező javaslatokat először a Gyermekek bajban (Children in Trouble) elnevezésű törvénytervezet számára fogalmazták meg, amely az 1969-es Gyermek- és Ifjúságvédelmi Törvény előzménye volt. A tervezet harmadik része a Prevencióval foglalkozik. Egyik fő javaslata a közösségfejlesztő területek (Community Development Areas) kijelölése „és a helyi önkormányzatok, egyetemek és önkéntes testületek felhívása arra, hogy működjenek együtt azokkal az állami intézményekkel, amelyek közös támadást kívánnak indítani a kijelölt területeken jelentkező társadalmi problémák ellen”. A Közösségfejlesztő Területekkel, vagy ahogy később nevezték őket, CDP-kkel kapcsolatos elképzelések végül nem kerültek bele a végső törvényjavaslatba. 1967 áprilisában a Seebohm Bizottság azt az ígéretet kapta a Belügyminisztériumtól, hogy a közösségfejlesztéssel kapcsolatos javaslatokat elejtik. 1967 októberében a Bizottság továbbá azt az ígéretet kapta a Belügyminisztériumtól, hogy a 12 CDP egyikét sem mutatják be nyilvánosan, amíg a Seebohm-jelentés meg nem jelenik (a Seebohm-jelentést 1968 júliusában tárták a parlament elé). Hangsúlyozni kell, hogy a CDP-kkel kapcsolatos javaslatokat 1966-ban dolgozták ki, a családok szétesésével és a fiatalkori bűnözéssel kapcsolatos problémák kezelésére hozták létre őket (etnikai vagy belvárosi krízisekről nincs említés) és bejelentésüket egészen 1968 végéig késleltették, annak az ígéretnek megfelelően, hogy a javaslatokat nem jelentetik meg, amíg a Seebohm Bizottság nem jelentett. Ezek a tények, amelyeket a Seebohm Bizottság jegyzőkönyvéből válnak nyilvánvalóvá, elég jelentősek annak a széles körben elfogadott nézetnek a szempontjából, amely a CDP-k eredetét az Enoch Powell 1968-as beszéde által megvilágított faji és belvárosi problémák politikai ellentmondásaihoz vezeti vissza. 1968 után a CDP Belügyminisztériumon belüli fejlődését Derek Morrell halálán túl az is befolyásolta, hogy a Gyermekvédelmi Főosztályt az új Önkormányzati Szociális Szolgáltató Főosztályhoz (Local Authority Social Services Department – LASS) csoportosították át az Egészségügyi és Társadalombiztosítási Intézeten (Department of Health and Social Security) belül. A Belügyminisztériumban a CDP megfelelő adminisztratív és szakmai alap nélkül maradt: amit egy adminisztrátor létrehoz, egy másik semmissé teheti – a hetvenes évek során ez a közösségi munka állandó jellemzőjévé vált.
Kevesebb, mint hat év telt el a Younghusband-jelentés következtetése (miszerint a közösségi munkát nem tanítják vagy gyakorolják szisztematikusan Nagy-Britanniában) és a közösségi munka (bár ezt a kifejezést akkor még nem használták) megjelenése között (egy kormányzati törvényjavaslat jelölte meg, mint fő stratégiát a családok szétesésének és fiatalkori bűnözésnek a megelőzésére). Ebben az időszakban nem volt jelentős növekedés a közösségi munkát végzők feladataiban vagy számában, és nem voltak értékelő tanulmányok sem, amelyek demonstrálhatták volna hatékonyságát; Ross könyve óta nem jelent meg olyan széles körben elterjedt kiadvány sem, amely elősegítette volna a szakma alapelveinek és módszereinek fokozottabb megértését. 1966-ban Peter du Sautoy tehát a következőket írja:


Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen fejletlen intervenciós módszer akkora jelentőségre tegyen szert, hogy hamarosan a Seebohm jelentés is igazolja? Ott voltak persze a korai amerikai közösségfejlesztő kísérletek által kifejtett hatások is (amelyeket a Fulbright Ösztöndíjak és az ENSZ Európai Népjóléti Programja tettek lehetővé), valamint a közösségi munka fokozódó támogatottsága a társadalomtudósok és mások (például szociális szolgáltató tanácsok) körében. A közösségfejlesztés összhangban állt a Wilson-kormány azon tervével is, hogy átalakítsa a brit társadalmat. Ezekről a tényekről nem feledkezhetünk meg, de figyelembe kell vennünk az „adminisztratív önkifejezést” is – a hatvanas évek végén és a hetvenes években a közösségi munka lehetővé tette az adminisztrátorok számára a kísérletezést. Ez ideálisan alacsony költségvetésű és kockázatú innováció volt.
Bolger és kollégái (1981) szerint a közösségi munka az állam „közösségi stratégiájának” is része, amely megpróbált újra „hiteles kapcsolatot” kiépíteni a szociáldemokrata állam és a munkásosztály között – „e nélkül a munkásosztály nem szokhatott volna hozzá az ipari változás következményeihez, a kapitalista társadalmi kapcsolatok határain belül”. A szerzők szerint a kapcsolat ködössé és töredezetté vált, és hogy a kapcsolat fenntartásának ortodox módszerei (például a képviseleti demokrácia folyamata) hatástalanná váltak. Ami Bolger és társai amúgy rendkívül hasznos beszámolójából hiányzik, az annak a folyamatnak a magyarázata, amely segítségével a közösségi stratégia körvonalazódik. Kétlem, hogy közösségi megközelítést és a közösségi munkát „stratégiaként” kezelték; ehelyett a közösségi munka nagyon is fokozatos módon fejlődött a közigazgatás és az Akadémia bizonyos szektorain belül, és ugyanolyan mértékben befolyásolta a szociális munkához hasonló szakmák megerősödése és megújulása is, mint az állam és osztály közötti kapcsolat törékeny mivoltának tudomásul vétele. Ehhez jött még egy jó adag humanizmus és társadalmi érzület, amely jórészt a munkásosztályon (és más csoportokon) belüli kapcsolatok javítását célozta, amelyek, ahogy azt Prior és Purdy (1980) is bemutatja, maguk is töredezetté váltak az anyagi életminőség javítása során a háborút követő hosszú növekedési periódusban. Ez azért is kevésbé volt stratégia, mint járulékos fejlemény, mert a közösségi munka nem egy jól megalapozott beavatkozás volt, kialakult értéktrenddel, célokkal és funkcionális módszertannal; épp ellenkezőleg, azokban az időkben ez lényegében egy olyan „megközelítés” vagy „látásmód” volt, amelynek elméleti és működési aspektusait még ma is folyamatosan vizsgáljuk, szegmensről szegmensre, a gyakorlat, a képzés és az elméleti kifejtés segítségével.
A közösségi munka szociális munka általi adoptációját az 1968-as Seebohm-jelentés erősítette meg. A jelentés a közösségi orientációjú családsegítő szolgálat létrehozását szorgalmazta; megvitatta a társadalomfejlesztési területek kialakítását, az állampolgári részvételt, az önkéntességet, a társadalomtervezést és az adott terület szociális szolgáltatóinak közösségfejlesztő szerepét. Mindez jelentős támogatás volt egy olyan beavatkozás számára, amelynek alapelvei és módszerei még mindig relatíve ismeretlenek voltak, és amelynek kidolgozásával még várni kellett a közösségi munkáról szóló első Gulbenkian-jelentésig (1968). Az 1968 végén bevezetett várossegítő programmal együtt a Seebohm-jelentés volt a legfontosabb esemény, amely elősegítette a közösségi munka mint szakma kialakulását. Nemcsak széles körű nyilvánosságot és legitimitást biztosított a közösségi munka számára a szociális munkán belül, de azáltal, hogy egy egyesített szociálisszolgáltatási főosztály létrehozását javasolta, a hosszú növekedés utolsó éveinek relatív prosperitásában lehetővé tette a közösségi munkások számának példa nélküli emelkedését is. Úgy határozta meg a közösségi munka helyzetét, mint a jóléti államon belüli szolgáltató funkciót; a városi segítő programmal, a CDP-kel és később a Munkaerő-szolgáltató Bizottsággal (Manpower Service Commission) közösen a Seebohm-jelentés elősegítette a közösségi munka politikai eszközzé való átalakítását az állami szektoron belül, miközben, ahogy azt Richard Crossman mondta a brit alsóházban 1970 februárjában, a személyes szociális szolgáltatások is „fontos szerepet játszanak a közösségfejlesztésben”.
Ennek az átalakulásnak az volt a legfigyelemreméltóbb jellemzője, hogy úgy vitték végbe, hogy nem tettek említést a közösségi munkás szakmai pozíciójának specializált voltáról. A Seebohm-jelentésben csak annak lehetősége vetődik fel, hogy ilyesfajta, a szociális munka területéről átvett szakemberek működjenek, akiket a szervezeti székhelyeken tapasztalt tanácsadók segítenek. A közösségi munkások kijelölését nem ajánlották, és az ilyen szakemberek nyilvánvalóan csak egy aspektusát képezték a Bizottság jóval szélesebb körű értelmezésének a közösségek fejlesztését illetően. A hetvenes évek során az történt, hogy a közösségfejlesztő szakembereket elkezdték a fejlesztés legfőbb, és gyakran kizárólagos közvetítőinek tekinteni. Mind a politikusok, mind pedig az új szociális szolgáltató intézmények könnyű módszernek találták a közösségi munkások kinevezését, kifejezésre juttatandó, hogy intézményük megértette, mit értett Seebohm közösségi irányultságú szolgáltatás alatt.
A hatvanas évek végére a közösségi munka stabil pozícióra tett szert a szociális munkával kapcsolatos már létező fogalmak között; nem lépett azok helyébe, ám hozzáigazodott az újfajta szociális munkához Nagy-Britanniában. A szociális munkához való viszonyát néhány kisebb esemény is demonstrálja, mint például a közösségi munka képzésének beindítása az Országos Intézeten (National Institute) belül, valamint az intézet projektjének beindítása Southwark-ban, 1968-ban. Az Egészségügyi Társadalombiztosítási Főosztály (Depertment of Health and Social Security) 1971-ben kezdte a közösségi munka területén működő tanulócsoportokat támogatni, a Szociális Munka Központi Oktatási és Képzési Tanácsa (Central Council for Education and Training in Social Work) pedig elsőként összegezte elképzeléseit egy, a közösségi munka oktatásáról szóló tanulmányban (a tanulmány 1974-ben jelent meg).





Visszatekintve úgy tűnik, hogy a két szolgáltatás: az oktatás és a szociális munka közül az előbbi járt élen a közösségi munka megerősítésében a hatvanas évek során. S az a tény, hogy ez nem sikerült, komoly hatással volt a közösségi munka elméletére és gyakorlatára a hetvenes években.
Számos tényező mutatott arra, hogy valószínűleg az oktatás lesz a legalkalmasabb a közösségi munka „vendégül látására”. Először is, a közösségi munka két alapelve közül az egyik az oktatási, vagy folyamati célok megvalósítása. A gyarmatokon és Nagy-Britanniában a Kuenstler-éhez hasonló művek úgy tekintették a közösségi munkát, mint olyan beavatkozást, amelynek végső igazolását nem az elért, megfogható eredmények biztosítják, hanem a résztvevők számára biztosított tanulási lehetőségek a célkitűzések megvalósítása során. A nem-hivatalos vagy közösségi oktatás ilyetén hangsúlyozása a közösségi munkát olyan típusú beavatkozássá formálta, amely alkalmas arra, hogy az oktatási rendszer szerves részét képezze.
Másodszor az oktatással foglalkozó intézmények vonzották magukhoz a valamikori gyarmatokról visszatérő szakképzett közösségfejlesztőket – olyanokat, mint Reg Batten, Hywel Griffiths és Peter du Sautoy, akik mindannyian kulcsszerepet vállaltak a Közösségfejlesztési Folyóirat (Community Development Journal) szerkesztésében. A lapot 1966-ban alapították olyan magánvállalkozásként, amelyet olyan britek egy csoportja szponzorál, akik mindannyian aktívan részt vesznek a közösségfejlesztésben és a kapcsolódó témákban”, és amelyet a Tengerentúli Fejlesztések Minisztériuma (Ministry Of Overseas Development) kamatmentes hitellel támogatott. Képesek voltak bebizonyítani Nagy-Britannia számára annak a közösségfejlesztő modellnek fontosságát, amelyet maga Batten fogalmazott meg 1957-ös könyvében, és amely a Gyarmati Hivatal (Colonial Office) által egy évvel később kiadott közösségfejlesztő kézikönyvben is szerepel. Mind az UNESCO, mind pedig az ENSZ megpróbálta a csoportmunkával és a közösségfejlesztéssel kapcsolatos elképzeléseket és gyakorlati modelleket elterjeszteni Európában, és megpróbálták a szociális munka amerikai technikáit a fejlesztés jóval tágabb ázsiai és afrikai értelmezésével ötvözni. Három főbb szemináriumot rendeztek Európában – Palermo (1958), Bristol (1959) és Athén (1961). A brit résztvevők közül Richard Titmuss, John Spencer és Peter Kuenstler nevét érdemes megemlíteni. Körülbelül ugyanekkor érkezett vissza Reg Poole egy afrikai látogatásról, és ekkor kezdte a közösségfejlesztő programokból vett elképzeléseket összekapcsolni a Liverpooli Közösségszolgálati Tanács (Liverpool Council of Social Service) munkájával.
Harmadszor, számos olyan alkalmazott volt, akiket a közösségi házakban működő oktatási intézmények támogattak vagy foglalkoztattak. Ők jó helyen voltak és megfelelő képzést kaptak ahhoz, hogy a közösségi munka magjává váljanak. Ez a csoport 231 főállású és 63 részmunkaidős, közösségi házakból érkező igazgatókból állt, bár Milligan figyelmeztet, hogy ezek az emberek „nem rendelkeztek elfogadott képzési rendszerrel, országosan elismert státusszal, és országosan megállapított fizetésekkel vagy szolgáltatási feltételekkel” (1961). A szociális munka számára nem állt rendelkezésre ilyen felkészült szakmai csoport, akik a közösségi munka területén végzett kísérletek alapját képezhették volna, és erre a 70-es évekig nem is került sor.
A közösségekben tevékenykedő szakértői magon túl megvolt az infrastruktúra, amely támogathatta őket, gondoskodni tudott a számukra szükséges képzésekről, és amely elősegítette a közösségi munkások alkalmazását a közösségi házakban és az egyesületi mozgalomban. Frank Milligan maga a Szomszédsági Munkások Társaságának (Society Of Neighbourhood Workers) elnöke volt; és ott volt még a Közösségi Egyesületek Országos Föderációja (National Federation of Community Associations), valamint a hosszú ideje fennálló Országos Felnőttoktatási Intézet (National Institute Of Adult Education), amely ugyanúgy elkezdhette volna a Szociális Munkások Országos Intézete (National Institute For Social Work) által végzett tevékenységet a közösségi munkára vonatkozó tanfolyamok szervezése és publikációk megjelentetése terén. A Munkások Oktatási Szövetsége (Workers’ Educational Association) tapasztalatai és oktatási létesítményei, valamint a szakszervezeti mozgalom lehetőségei is kihasználhatóak lettek volna, ha a közösségi munkát az oktatási rendszer részének tekintik. A kormányzat részéről is fokozódó megértés és bizonyos szintű támogatás volt tapasztalható a közösségi környezetben végzett oktatási tevékenység iránt. Az Oktatási Minisztérium (Ministry Of Education) és a Skót Oktatási Főosztály (Scottish Education Department) már 1945-ben és 1947-ben klasszikus írásokat jelentetett meg a közösségi házakról; helyi szinten az oktatási hatóságok képesek voltak közösségi házakat létesíteni és fizetni azok személyzetét. Ezen felül az Oktatási Minisztérium a Közösségi Egyesületek Országos Föderációjánál (National Federation of Community Associations) módot látott az Oktatási Törvények (Education Acts) informális oktatási vonatkozásainak megvalósítására, és delegált egy tisztviselőt, Harold Marks-t, a Föderációhoz. Richard Mills, aki később a Calouste Gulbenkian Alapítványnál volt, szintén dolgozott a Föderációnál, a közösségi munka tökéletesítésével foglalkozott az oktatási táborok keretein belül.
Az, hogy az oktatási rendszer ezekre az alapokra miért nem tudott építeni, tisztázatlan. Egyértelműen jobban kiépített, amellett gondolkodásban és szerkezetileg is hierarchikusabb rendszer volt, mint a szociális munka. Lehet, hogy emiatt kevésbé tudta tolerálni a közösségi munka nyitott és társadalmi részvételt támogató értékeit. Az oktatás a 60-as évek nagy részében a kötelező iskoláztatás és iskolára való felkészítés domináns oktatási feladataival foglalkozott. A felnőttoktatás és az informális oktatás a „szegény rokon” maradt, az erőforrások elosztásánál alacsony prioritással. Emellett megállapítható, hogy a felnőttoktatás nem kapta meg azt a stimulációt a változásra, amit tevékenységének átfogó felülvizsgálata okoz – az 1973-as Russell-jelentés előtt az utolsó nagyobb vizsgálat e területen 1919-ben történt.
Bármi volt is az oka, az oktatási rendszer, kezdeti előnye ellenére sem tudott jelentősen hozzájárulni a közösségi munka kifejlődéséhez, eltekintve néhány elszigetelt kísérlettől a közösségi iskolák és a felnőttoktatás területén, mint a Keith Jackson, Tom Lovett és Eric Midwinter nevéhez fűződő oktatási prioritási területek (Educational Priority Areas) projekt. Ennek a következtetésnek két előzménye van. A közösségi munkán belül egyrészt kiemelendő a skóciai közösségi művelődési főosztályok működése a hetvenes években, másrészt az a folyamatos érdeklődés, melyet az ifjúságvédelem tanúsított a közösségi munka iránt végig a két évtized során. Itt a közösségi munka fokozatosan alakult ki, a „kirekesztettekkel” való hosszas foglalkozás során, ahogy az 1960-ban megjelent Albermarle-jelentés nevezi őket. Létrejött az Ifjúsági Ügyek Fejlesztési Tanácsa (Youth Service Development Council), kísérleti munkát és speciális projekteket támogató pályázataival. A kora hatvanas évek „ifjúsági klub”-időszaka a „függetlenekkel” való foglalkozás periódusához vezetett, és a kihelyezett, a közösségben működő ifjúsági munkások különböző fajtáival való kísérletezéshez a hatvanas évek vége felé. A korai hetvenes évekre az ifjúsági munka ifjúsági- és közösségi munkává vált, amelyet nagyban inspirált az 1969-ben megjelent Milson-Fairbairn-jelentés, amely az ifjúsági munkát a közösségfejlesztés kontextusába helyezte, és összefüggésbe hozta annak azon tevékenységével, amely egy fokozottabb részvételen alapuló demokrácia megteremtését célozza. A Nemzeti Ifjúsági Iroda (National Youth Bureau) és a Westhill-i és Goldsmith-i Ifjúsági- és Közösségi Munka kurzusok iránti érdeklődés megerősítette az ifjúsági munka érdekeltségét a közösségi munkában, és ez a két főiskola a hetvenes években jelentős szerepet töltött be a munkások képzésében és a közösségi munka minden területén. Az első Gulbenkian tanulmányi csoport felállítása 1966-ban lehetőséget teremtett a közösségi munka iránt érdeklődő oktattók és a szociális munkások eszmecseréjére. Az Alapítványt azzal a kereste meg Muriel Smith, hogy felvilágosítást kérjen „a non-direktív közösségfejlesztés képzési lehetőségeiről”. Az Alapítvány először azzal válaszolt, hogy 1965-ben kis csoportot toborzott egy, a közösségfejlesztők képzéséről szóló konferencia szervezésére. A csapat reakciója az volt, hogy mindezt ki kellene terjeszteni egy munkacsoportra, melynek célja a közösségi munka természetének tanulmányozása, és erről jelentést kell készíteni. Ez nem zajlott problémamentesen, de 1966-ban a jelentést benyújtották az alapítványnak. A csoport hatásköre olyannyira kibővült, hogy magába foglalja „a közösségi munka összes manifesztációját, beleértve a szociális munkát is, amely még nem tűnt fel a színen a közösségi munka kontextusában” (a tanulmányi csoport szóvivője). Az oktatásban való érdekeltséget olyan tagok képviselték, mint Reg Batten, Hywel Griffiths, D. F. Swift, George Wedell és Roger Wilson, csakúgy, mint Richard Mills, akinek érdeklődését abban az időben a közösségi munka képzési dimenziója kötötte le. A szociális munka részéről ott volt az elnök, Eileen Younghusband Peter Hodge-dzsal együtt, David Jones, Bob Leaper, Reg Wright és Andrew Lochhead. A másik két tag, Elisabeth Littlejohn és Muriel Smith mindkét érdekeltséghez kötődtek, ám utóbbira nagy hatást gyakorolt Reg Batten is. Volt egy harmadik csoportosulás is átfedésben a másik kettővel, ebbe a tengerentúli tapasztalatokkal rendelkező közösségfejlesztők tartoztak (Batten,Griffith, Hodge, Leaper és Lochhead). Ennek a csoportnak a befolyása megerősítette a szakma pozícióját az oktatási érdekekről szóló vitában. Érdekes elgondolkozni rajta, mennyiben lenne a jelentés más, ha az említettek egyikének javaslatát elfogadják, azét, aki szót emelt a településeken, szociális intézményekben, közösségi tanácsokban működő emberek bevonásáért, és úgy gondolta, hogy azok az emberek, „akik a tengerentúli fejlődő országok közösségfejlesztésében szereztek tapasztalatot, nem tudnának kifejezetten értékesen hozzájárulni a hazai városi területek közösségi szükségleteihez.”
Érdekes módon Peter du Sautoy nem volt a tanulmányi csoport tagja. Ezzel kapcsolatos nézetei már sokkal korábban ismertté váltak: Sautoy úgy vélte, hogy a közösségfejlesztés éppúgy filozófia, mint cselekvési rendszer, és jelentős problémákat látott abban, ha „nincs megfelelően körülhatárolva a szociális munka, a felnőttoktatás vagy a várostervezés fogalma”, vagy ha megkísérlik a közösségi munka többfunkciójú tevékenységként való bevezetését egy specializált és kategorizált oktatási és igazgatási rendszerbe. Sautoy ezen túl még a következőket jósolta: „nem hiszem, hogy a közösségfejlesztés túl sokra viheti Nagy-Britanniában addig, amíg az emberek nem eléggé felkészültek ahhoz, hogy önálló létjogosultságúnak tekintsék – s ne valamely más terület hasznos függelékeként vagy eszközeként –, ami speciális képzést és folyamatos önfejlesztést igényel.”
A tanulmányok témái főleg területi és módszertani kérdések voltak. Az oktatási szakemberek vitatják, hogy a közösségi munka az oktatáshoz, pontosabban a felnőttoktatáshoz tartozik, valamint hogy mint beavatkozás, alapvetően oktatási vagy tanulási folyamat lenne, amely megvalósulásában a szakképzett közösségi munkások alkalmazása csak az egyik stratégia. A csoportban lévő oktatási szakemberek rámutattak, hogy az oktatási rendszer egyre növekvő mértékben vesz részt a közösségi munkában, valamint hogy a szociális munka esetében szinte nincs ilyen részvétel. Ráadásul úgy tűnt, hogy a közösségi munka fontos értékei ellentétben állnak a szociális munka szabályozott funkcióival, amelyeket például Batten kritikusan manipulativként és befolyásolóként jellemzett.
A jelentés maga 1968-ban jelent meg, és a közösségi munkások szerepét és helyzetét körvonalazta, és javasolta szakképzett közösségi munkások alkalmazását. Nem foglalkozott oktatási szempontokkal, és ebben az értelemben a csatát elvesztették, akárcsak az előnyt, amelyre az oktatási rendszer a szociális munkához képest szert tett a közösségi munka gyakorlatában. A szociális munka szempontjából siker volt, hogy minden foglalkoztatási és képzési lehetőség nyitott maradt a közösségi munka számára, majd később a Seebohm-jelentés következményeként ezeket a lehetőségeket besorolták a szociális szolgáltatási főosztályok és szociális munka tanfolyamok keretei közé. Röviden, míg a legerőteljesebben a Gulbenkian-jelentés támogatta a közösségi munkát, más események, mint a Seebohm-jelentés, azt tették lehetővé, hogy az a szociális munkán belül fejlődjön. Ennek oka az volt, hogy az oktatási szakemberek nem tudták maguk mellé állítani a tanulmányírók csoportját. Nem teljesen pontosak az olyan megállapítások, mint Peter Baldock-é, aki szerint mind a Gulbenkian-csoport, mind a szakma általában, „a közösségi munka jövőjét a szociális munka részeként látja” (1977). Egyértelműen elterjedt nézet volt a szociális munka megújítói között, hogy a közösségi munkát a szociális munka harmadik módszereként kellene bevezetni, de a közösségi munkával foglalkozók már sokkal kevésbé voltak biztosak abban, hogy a jövő a szociális munkáé, és ezzel kapcsolatban a Gulbenkian-csoporton belül is jelentős nézeteltérések voltak. Lehet, hogy a csoport elnöke, Eileen Younghusband asszony a csoportot egy további lehetőségnek tekintette arra, hogy a szociális munka gyakorlatát és elméletét oly módon reformálják meg, hogy az meghatározza a közösségi munka oktatásának jövőbeli irányát. Younghusband végül is nem volt tagja a Seebohm-bizottságnak, amely ugyanakkor ülésezett, és az ő gondolkodásmódja jól nyomon követhető a Gulbenkian Alapítvány egyik 1966 szeptemberi jegyzőkönyvében: „Ennek a speciális (közösségi munka) képzésnek az eredményeképpen ki fog bővülni a szociális munka hatásköre, amely eddig kizárólag eseti tevékenységre korlátozódott… a Munkáspárt képviseli az első szervezett próbálkozást az effajta képzésnek a szociális munka új változatához szükséges kezelésére…”.
Az oktatási szakemberek sikertelenségének jó néhány oka volt. Nem voltak képesek az oktatási rendszer keretein belül kifejleszteni a közösségi munka elgondolásait, mint olyant, amely több mint filozófia vagy megközelítés, s nem tudták meggyőzni a csoportot arról sem, hogy a közösségi munka az oktatás egyik módszere lehet. Másrészt, a szociális munkások úgy hivatkozhattak a közösségi munkára, mint három olyan módszerük egyikére, amelyhez már kialakult a képzési rendszer, és háttérként utalhattak az amerikai tapasztalatokra és irodalomra. Mindezt erőteljesen támogatta a Robert Perlman és Arnold Gurin által a csoport számára végzett munka; a csoport kapott egy kezdetleges vázlatot 1972-es könyvükről és Gurin tapasztalata az USA-beli Curriculum Development Project igazgatójaként segített érzékeltetni a közösségi munka jogosultságát a szociális munkás képzésen belül. Mivel az oktatási szakemberek nem tudták kellőképpen megindokolni, hogy a közösségi munka az ő módszerük, az is kétséges volt, hogy a közösségi munkások számára munkalehetőségeket tudnának biztosítani; ugyanakkor a szociális munkások számára nem volt nehéz megjósolni, hogy a Seebohm Bizottság ajánlásai milyen irányúak lesznek és némi elégtétellel rámutatni, hogy a javasolt szociális szolgáltatási osztályok nyilvánvalóan lehetnének a közösségi munkások alkalmazói. Végül, Battennek a non-direktív megközelítésről vallott puritán nézetei fokozatosan elszigetelték őt a csoporton belül, mivel azok mind az oktatási szakembereket, mind pedig a szociális munkásokat sértették, és gyengítették az előbbiek pozícióját; emellett a csoport úgy érezte, hogy a közösségi munkának sürgősen meg kell adnia a feleletet a belvárosi területek egyre súlyosbodó válsághelyzeteire, ami megnehezítette a közösségi munka hosszú távú folyamatként való kezelését.
A hivatalos képzési rendszer és a felnőttoktatás hangsúlya a szakmán belül ezt követően folyamatosan csökkent, és a 70-es években csak minimálisan járult hozzá a közösségi munka elméletének és gyakorlatának fejlődéséhez. A Gulbenkian-csoport oktatási szakembereiként működő akadémikusoknak nagyon kevés szerepe volt - ha volt egyáltalán -, a brit közösségi munka fejlődésében az utolsó évtized során. Az egyetlen kivétel Hywel Griffiths volt, aki elment az Új Ulsteri Egyetemre (New University of Ulster) Coleraine-be, és jelentős hatással volt a közösségi munka Észak-Irország-beli fejlődésére. Batten nem dolgozta ki a non-direktív közösségi munkára vonatkozó ötleteit, amelyekről 1967-es könyvében írt; a közösségi munka szembefordult a non-direktív megközelítéssel, részben mert félreértették és félremagyarázták, de főképpen azért, mert módszerként magyarázat nélkül maradt. A szociális munkás oldal ez alatt virágzott és a 70-es években továbbra is hatással volt a közösségi munkás képzésre, főleg David Jones, Bob Leaper és Reg Wright által, akik az évtized első felében segítettek megteremteni a CCETSW támogatását a közösségi munkás képzéshez. A 70-es évek elejétől kezdve a közösségi munka terjeszkedni kezdett a szociális szolgáltatási főosztályokon belül, és elkezdte megtalálni a helyét a szociális munka képzéseken, a politikai és intellektuális biztonság különböző fokozataival; helyzete, mint a szociális munka egy módszere, sok közösségi munkás megdöbbenésére szilárdnak tűnt az egységes képzési és gyakorlati elvek bevezetésekor az évtized közepén.
Az oktatási befolyás megszűnésének legnyilvánvalóbb hatása az volt, hogy a közösségi munka folyamatainak céljait nem pontosították tovább az 50-es és 60-as években megjelent szövegek általános megfogalmazásainál. Senki nem vállalta fel a közösségi munka részét képező oktatási folyamat megújítását, illetve ezeknek az oktatási céloknak a középtávú meghatározását, valamint ezeknek a céloknak a végcélokhoz történő elméleti és gyakorlati kapcsolását. Ennek nem csak az lett a következménye, hogy a beavatkozás oktatási vonatkozásait elhanyagolták, hanem hogy ezek továbbra is két szűk ortodoxiában gyökereztek. Az első az olyan emberek könyveiből származott, mint Batten és a Biddle-k, akiknek a folyamatok céljairól közzétett írásai a 70-es évek új gyakorlati munkásainak tudatában csupán az individuális és személyes fejlődéshez kapcsolódtak. A második ortodoxia az volt, hogy a folyamat-célokat a „politikai tudatosság növelésének” retorikáján belül fogalmazták meg; ezt a szűk fogalmat tovább korlátozta a felfogás, amely szerint a tudatosságot baloldali irányba kell növelni. A közösségi munka oktatási céljai mindkét ortodoxiát elfogadják (a személyes fejlődésről és a politikai tudatosságról), ugyanakkor mégis sokkal szélesebb körűek és általánosságban meghatározhatóak, mint Baldock-nál : Az oktatási célok meghatározásának kudarca összefüggött azzal is, hogy képtelenek voltak pontosan meghatározni azokat a módszereket, amelyekkel a közösségi munkások segíthettek azoknak, akik azért vesznek részt a közösségi tevékenységekben, hogy tanuljanak vagy megváltozzanak. A közösségi munkán belüli iskolarendszeren kívüli oktatási gyakorlat filozófiái, feladatai és a szükséges képességek, amelyek meghatározzák, hogy a közösségi munkás mit tesz és hogyan teszi azt – az informális oktatás gyakorlati elmélete – ma is ugyanannyira meghatározatlanok, mint a 70-es évek elején voltak. (Ez talán kevésbé igaz a közösségi művészetek és színházak képviselői, valamint azok esetében, akik az animáció francia elméletének és gyakorlatának hatása alatt állnak.)
A közösségi munkán belüli informális oktatás céljainak és módszereinek hiányos meghatározása volt a legfontosabb következménye az oktatási szakemberek kivonulásának a közösségi munkából a 70-es évek elején. Voltak azonban további következmények is:

- Elszalasztották annak a lehetőségét, hogy a közösségi munkát a közösségi házakon belül vezessék be – ez olyan lehetőség volt, amely helyben irányított szomszédsági bázisokat biztosíthatott volna közösségi munkások számára a helyi szolgáltató hivatalok főosztályainak napi működésén kívül;
- A közösségi munka meghatározása továbbra is a napi konkrét problémákhoz kapcsolódott, vagy ami még rosszabb, a tevékenységben résztvevő közösségi munkás pillanatnyi elfoglaltságaihoz. Más szóval, elfogadtuk, hogy a közösségi csoportok napirendje kívánatosabb, mint az őket életre hívó és segítő csoportok céljainak felsorolása, pontosabban megegyezik azzal. Így a 60-as években a közösségi munkát a lakásfejlesztési területek lakosainak szociális és kikapcsolódási szükségletei határozták meg, a 70-es években pedig bizonyos belvárosi esetekkel összefüggő tiltakozások, konfliktusok és kampányok formájában jelent meg. A beavatkozás azon jellemzői, amelyek nagyjából változatlanok a különböző csoportok és munkások eltérő prioritásaitól függetlenül, még mindig homályosak, részben mert ezen jellemzők egyikének, az informális oktatásnak még nincsenek megfelelően definiálva a céljai és a módszertana.

Általánosabban fogalmazva a 60-as évek végétől a közösségi munka egyre inkább a politikusok, hivatalnokok és munkások különböző csoportjai által azonosított egyes feladatok megoldására törekedett. A tervezésen, lakásfejlesztésen, szociális szolgáltatásokon, közösségi kapcsolatokon, CDP-ken és különféle önkéntes kezdeményezéseken belül, mint az YVFF, a közösségi munka csak egy módszer volt az adott hivatal vagy kísérleti program bizonyos feladatainak elvégzésére. Általában keveset tudtak arról, hogy a közösségi munka, mint módszer hasznos lehet sokkal alapvetőbb fejlesztési célok megvalósításánál is. Ez leginkább számos szociális szolgáltató főosztályon volt érzékelhető, ahol, Griffiths szerint, a közösségi munkásoknak „vagy korlátozniuk kellett saját tevékenységüket és céljaikat, hogy megfeleljenek a hivatal feladatkörének (és ezek még mindig főleg a kóros esetekre fókuszálnak), vagy bizonyos fokig elidegenedésre és elzárkózásra számíthattak a többi szakmabelitől” (1979). A közösségi munkások (gyakran önkéntes) elszigetelődése, a közösségi munka korlátozása egy hivatal hatáskörébe tartozó konkrét feladatokra és a bürokratikus adminisztráció formáinak bevezetése pontosan az ellentéte annak, ami egy hatékony közösségfejlesztési stratégia követéséhez vagy hivatali reformokhoz szükséges.
Ezeknek a konkrét reformkísérleteknek a következménye egyrészt az volt, hogy szélesebb szociális vagy gazdasági vonatkozásaik vizsgálata nélkül hajtották végre őket (egy elméleti hiányosság, amelyet a 70-es évek közepén végzett CDP-vizsgálatok egy része javított ki); és másrészt, hogy egymásra való hatásaik és a közösségi munka hosszabb távú oktatási/fejlesztési céljainak figyelembe vétele nélkül hajtották végre őket. Ezért regionális, városi és közösségi szinten a közösségi munka olyan stratégia nélkül fejlődött, amely összekötötte volna a különböző kezdeményezéseket, olyan elmélet nélkül, amely összekötötte volna ezeket a kezdeményezéseket a strukturálisabb jellegű tényezőkkel, és nemigen volt tudatában annak, hogy az egyes célkitűzések (jobb lakások, játszóterek, stb.) nemcsak önmagukban voltak fontos célok, hanem eszközei voltak egy hosszabb távú kísérletnek arra, hogy fokozzák a marginalizálódott csoportok érdekeltségét, versenyképességét és részvételét a kormányzás folyamatában. Ez egy alapvetőbb dimenziója a közösségi munkának, amely túlmegy az eseti használat által meghatározott adminisztratív, politikai vagy jóléti célok elérésén, amelyet az utóbbi évtizedben helytelenül hangsúlyoztak. A közösségi munka gyakorlata meghatározott beavatkozásokról szól, hogy konkrét ügyekben segítséget nyújtson az embereknek; de mind a beavatkozások adminisztratív szervezetének, mind céljuk elméleti magyarázatának kapcsolódnia kell egy szélesebb körű politikai és jóléti fejlesztési koncepcióhoz.
Kevesen próbálták mérsékelni azt a lelkesedést, amellyel mindenfajta szociális és gazdasági bajra a közösségi munkát kezdtek alkalmazni, s amellyel egy bizonyos hivatal vagy főosztály hatáskörén belül alkalmazható konkrét beavatkozásként kezdték értelmezni azt. Peter du Sautoy 1967 vége felé meghalt, és kevesen látták egyáltalán, s még kevesebbekre hatott William Biddle 1968 októberi cikke, amely „A közösségfejlesztő leértékelése” címmel a Közösségfejlesztés c. folyóiratban (Community Development Journal) jelent meg. Az írás előrevetíti a radikális pesszimizmus elterjedését, amely a brit közösségi munkát a 70-es évek közepén jellemezte, miután annak gyakorlati alkalmazói felfigyeltek a nagyságrendbeli különbségre célkitűzéseik és a szűkös gyakorlati eredmények között. Biddle illúzióvesztésről és kiábrándultságról beszél a „nagy tudású közösségfejlesztők” körében, akik nem lettek olyan sikeresek, mint remélték; ír túlzó reményeikről és valóságtól elrugaszkodott várakozásaikról, miszerint a közösségi munka „univerzális gyógymód lehet az emberiség legtöbb komolyabb bajára”. Ő reális elvárásokat ajánl, és felhívja a figyelmet az oktatási funkcióra, amely mérsékelhette és kihasználhatta volna a 60-as évek végének és a 70-es éveknek az hasznosabb légkörét. Így ír:
Ennek a programnak és szerepnek ismeretében azoknak a közösségfejlesztőknek, akik valamilyen közösségi utópiát keresnek, kiábrándultság és cinizmus jut. A keresett végcél nem „a tökéletes közösség”, hanem Biddle szerint egy olyan közösség, amely szembe tud nézni, és meg tud birkózni egyre komplexebb problémákkal: „A végső cél valami, ami egy közösségben történik…vagy ami még több, egy változás a közösséget alkotó emberek életében, amely által jobb kollektív problémamegoldókká válnak.” Arra figyelmeztet minket, hogy legyünk szerények a tekintetben, hogy mit tekintünk a saját részünknek a végeredményből, mert (és itt ismét előrevetíti a hetvenes évek közepének strukturalista vitáit) sok olyan erő is segít befolyásolni a közösségeket és a kultúrát, amelyet a helyi emberek nem tudnak irányítani. Van két fontos korlátozás, amelyet a saját hasznosságáról reálisan gondolkodó közösségfejlesztőnek szem előtt kell tartani:
A közösségi munkával kapcsolatos közhangulat ebben a korszakban, az ország viharos belpolitikai helyzetének mintájára, azonban nem volt fogékony azoknak a közösségfejlesztőknek a tapasztalataira, akik az ötvenes és hatvanas években Amerikában, Afrikában vagy Ázsiában dolgoztak. Nemcsak tapasztalt tanárok voltak közöttük, de mások is, mint Nick Derricourt és Marj Mayo, akik később a közösségi munka radikális irányzatának lettek képviselői.2 A hetvenes évek egyik elvesztegetett lehetősége volt az, hogy nem voltak meg a párbeszéd csatornái az új, fiatal kezdő szakemberek, és azok között, akik más országokban már jelentős tapasztalatokat szereztek a közösségi munka területén. Az olyan emberek, mint a Biddle-k, kifejezetten vallásos és politikailag konzervatív értékei, akárcsak írásaik kenetteljes hangvétele csökkenti a közösségi munka oktatási alapjára vonatkozó fejtegetéseik értékét. Ennek ellenére az oktatási szakembereknek ez a nagy és heterogén csoportja (köztük sokan dolgoztak a tengerentúlon) sokban hasonlított a közösségi munka szocialista irányzatára a hetvenes években. Közös gondolatuk például a CDP-k és feministák szakirodalmának egy részével az az elképzelés, mely szerint a közösségi munka egy oktatási folyamat, amelynek végső indoklása a demokratikus folyamatok fejlődéséhez való hozzájárulás. De egy legalább ennyire meglepő összefogás a szociális munka reformerei és a fiatal radikális közösségi munkások között („tenni kell valamit” a városi problémákkal!) eredményezte azt, hogy a hetvenes évek nagy részében az a hiányos elképzelés volt domináns a közösségi munkával kapcsolatban, mely szerint ez egy jóléti, és nem pedig oktatási vagy demokráciával kapcsolatos tevékenység.

Dokumentumok