Szociális munka
Az 1959-es Younghusband-jelentés a szociális munka három módszere egyikeként azonosította a közösségi munkát, mint „amelynek elsődleges célja, hogy segítsen az embereknek meghatározni szociális szükségleteiket a helyi közösségeken belül, valamint a leghatékonyabb módot ezek kielégítésére, majd elkezdeni ezeknek a terveknek a végrehajtását, amennyire a rendelkezésre álló erőforrások lehetővé teszik”. A következő két évtized során ez a definíció nagyon keveset változott. A jelentés azt a következtetést vonta le, hogy sem a csoportmunkát, sem a közösségi munkát nem tanították vagy gyakorolták módszeresen az Egyesület Királyságban. „A közösségi munkában… majdhogynem semmilyen kitétel nem létezik a szakmai képzés tekintetében”, és a jelentés által egy országos képzési intézmény – amely később a Szociális Munka Képzés Országos Intézeteként (National Institute for Social Work Training) vált ismertté - számára ajánlott funkciók egyike az volt, hogy „elsőként szervezzen képzéseket a csoportmunka és a közösségszervezés területén”. A jelentés által a közösségi munkára tett utalás ledönti azt a mítoszt, hogy az 1968-as Gulbenkian-jelentés használta először a kifejezést. Batten is használta azt 1957-ben és 1965-ben írt könyveiben, valamint az 1963-as NCSS-jelentésben. Mégis, bizonyos értelemben a szakma (ellentétben egyes tevékenységtípusokkal), nem létezhetett önállóan, ameddig valaki állandó névvel fel nem ruházta. Az a tény, hogy Gulbenkian felhasználta a létező „közösségi munka” elnevezést, lehetővé tette, hogy a kifejezés valamilyen meghatározott dolgot jelöljön. Ebben az értelemben ez egy beavatkozás, intervenció volt. A Younghusband-jelentés az elsők közt legitimizálta a közösségi munkát Nagy-Britanniában. Azóta a közigazgatási vezetők és az akadémikusok a közösségi munkának és potenciális hatásainak figyelembe vételével szabják meg az iramot, amelyet azonban a szakma hatvanas évekbeli gyakorlatának realitásai még nem támasztottak alá. A brit közösségi munkáról 1960-ban írott könyvében Peter Kuenstler határozottan tökéletesítette a közösségi munka Younghusband-i megközelítését, mely szerint az a szociális munka egyik módszere. Kuenstler ügyesen sajátította ki a szociális szolgáltatások,, a közösségi egyesületek és a közösségi házak irányító testületeinek munkáját, mint „ami azonnal felismerhetően szociális munka, és akként is tartják számon”. (Peter Kuenstler az elsők között szervezett közösségfejlesztő képzéseket egyetemi szinten, először az ötvenes évek végétől Oxfordban, majd 1963-tól a Londoni Közgazdasági Főiskolán (London School of Economics). Érdekes, hogy egyik oxfordi kollégája, a közigazgatást oktató Peter Brinson később a Calouste Gulbenkian Foundation igazgatója volt annak az időszaknak a túlnyomó részében, mely során az alapítvány komolyan támogatta a közösségi munkát, a közösségi kapcsolatokat és a közösségi művészeteket). E kisajátítással szemben nem mutatkozott érzékelhető ellenállás a szociális szolgáltatást irányító testületek részéről, sőt, e helyett - egy 1961 és 1965 között lezajlott nagyhatású szeminárium- és kiadványsorozat során - továbbra is szociális munka részeként definiálták a közösségi munkát. A könyveket a Szociális Szolgáltatás Országos Tanácsa (National Council of Social Service) jelentette meg, köztük egyet a Szomszédsági Dolgozók Társaságának nevében (Society of Neighbourhood Workers). A hangsúly a szociális és rekreációs kérdéseken volt, valamint a csoportok, intézmények és szervezetek közötti interakción , a tervezett és együttműködő igyekezeten a szükségletek kielégítése érdekében. Az érdekellentétek nem voltak napirenden, és a szemináriumok és jelentések a közösségi munkát a társadalmi integráció és kapacitás fejlesztésének eszközeként határozták meg, mely szerint az azonosított szükségletek kielégítése érdekében egy közösség saját erőforrásai kerülnek felhasználásra. Az Ingleby Gyermek- és Ifjúsági Bizottság (Ingleby Comunitee on Children and Young Persons) 1960-ban tett jelentést; az a tény, hogy e szervezet felismerte a Családsegítő Központok szerepét, valamint az 1963-as Gyermek- és Ifjúságvédelmi Törvény kitételei, amelyek lehetővé tették az ifjúsági intézmények számára, hogy „prevenciós tevékenységet” kezdeményezzenek, az ilyen központok számának emelkedését eredményezték a helyi közösségekben. Ezeket a központokat a hatvanas évek közepén a Gyermekek Országos Irodája (National Children’s Bureau) tanulmányozta, és Aryeh Leissner 1967-ben jelentést tett közzé róluk. A négy azonosított típus közül a csonka családokat segítő központok dolgozói olyan kérdésekben kezdeményeztek közösségi cselekvést, mint a lakásügy, a bérleti díjak, a karbantartás és a játszóterek. Ez a fajta kihelyezett, egy lakásban vagy egy bolt előterében szerveződő szolgáltatás nyújtotta az első, a brit gyakorlatból vett szervezeti modellt arra, hogy miként lehetne a közösségi munkát a szociális munka környezetén belül fejleszteni. A különálló közösségi szolgáltatás hasznosságát igazolták azok a szomszédsági tanácsadó központok is, amelyeket a korai amerikai szegénység-ellenes programok keretei között hoztak létre; ezek a központok nagy hatással voltak a Szociális Munka Országos Intézetének munkatársára, David Jones-ra, amikor 1965-66-ban Amerikában dolgozott, és részt vett a Southwark-i Közösségi Projekt (Southwark Community Project) létrehozásában. A különálló projekt értékét az Észak-Kensington-i Családkutató Központ (North-Kensington Family Study Project) is lemérte, 1964-től kezdődően Fontos kiemelni azt a tényt, hogy a különálló központ volt az első, a szociális munkán belül alkalmazott szervezeti modell (amelyet a mai folt-szisztémák újra felfedeznek). A különálló központ megjelenése a hatvanas évek második felében segít nekünk jobban érzékelni, hogy a szociális munka átformálásával foglalkozó vezetők és képzési szakemberek hogyan hozták létre az évtized elején a közösségi munkát a szociális munka részének tekintő elképzelések szuperstruktúráját, amit nem támasztott alá az, ami éppen a gyakorlatban történt. A közösségi munka itt inkább az oktatási szolgáltatások részeként fejlődött, közösségi házak közvetítésével, valamint a különálló ifjúsági munkásokkal és lehetőségekkel végzett kísérletek során; és másodsorban a Lakótelepi Közösségi Csoportok Állandó Konferenciájaként (Standing Conference of Housing Estate Community Groups) ismert szervezet munkájában (e szervezet később a Londoni Lakótelepek Egyesülete – Associacion of London Housing Estates – elnevezést kapta, ma pedig a Londoni Lakásbérlők Szervezeteként – London Tenants’ Organisation – közismert). Az állami szektorban a közösségi munka lassan fejlődött az oktatási szolgáltatások részeként, nem pedig a szociális munka intézményein belül. Mégis a szociális munka volt az, amely a szemináriumok, könyvek, és állami testületek szintjén uralta az elképzelések és a párbeszéd világát. Az a tény, hogy a művelődésben dolgozók nem voltak képesek az elképzelések és javaslatok összehasonlítható megfogalmazására az országban szerzett tapasztalataik alapján, később hátrányosan érintette a közösségi munkát. A hatvanas évek közepétől a közösségi munka intellektuálisan a szociális munkához kötődött, holott az utóbbi által a közösségi munka területén szerzett tapasztalatok (különösen az állami szektorral együtt) rendkívül limitáltak voltak. Két speciális projektre korlátozódtak ezek (Notting Dale és Bristol), a családsegítő központok fejlesztésére és a közösségi központok kiépítésének folytatására egyre több lakótelepen és az átrendeződő területeken. Az utóbbi területeket akkor számíthatjuk ide, ha elfogadjuk a szociális munkának az évtized során kialakuló bővebb értelmezését, mely során annak inkább intézményi, semmint azon kívüli jellege vált hangsúlyossá. A szociális munka azonban nem volt homogén entitás. Az egészségügyben és a jóléti szolgáltatások területén végzett szociális munka különböző volt a gyermekvédelem területén végzettől, mivel az utóbbi a Belügyminisztérium Gyermekvédelmi Főosztályának hatáskörébe tartozott. A Younghusband-jelentés megmutatta, hogy ez utóbbi szolgáltatások érdekeltek a közösségi munkában, ám a tapasztalat tekintetében igencsak elmaradtak ezen a területen; a gyermekvédelmi szolgálat családsegítő központokkal kísérletezett, és 1966-ra a Gyermekvédelmi Főosztály munkatársai (nevezetesen Derek Morrell és Joan Cooper) olyan javaslatokat dolgoztak ki, amelyek végül a közösségfejlesztő projektekhez (Community Development Projects – CDP) vezetett. A CDP tapasztalatai és a közösségi munkának a Seebohm Bizottság által adott lendület volt az a két meghatározó kezdeményezés a hatvanas évek végén, amely megerősítette a szociális munka tulajdonjogát a közösségi munka fölött. A Gyermekvédelmi Főosztálytól 1966-tól folyamatosan érkező javaslatokat először a Gyermekek bajban (Children in Trouble) elnevezésű törvénytervezet számára fogalmazták meg, amely az 1969-es Gyermek- és Ifjúságvédelmi Törvény előzménye volt. A tervezet harmadik része a Prevencióval foglalkozik. Egyik fő javaslata a közösségfejlesztő területek (Community Development Areas) kijelölése „és a helyi önkormányzatok, egyetemek és önkéntes testületek felhívása arra, hogy működjenek együtt azokkal az állami intézményekkel, amelyek közös támadást kívánnak indítani a kijelölt területeken jelentkező társadalmi problémák ellen”. A Közösségfejlesztő Területekkel, vagy ahogy később nevezték őket, CDP-kkel kapcsolatos elképzelések végül nem kerültek bele a végső törvényjavaslatba. 1967 áprilisában a Seebohm Bizottság azt az ígéretet kapta a Belügyminisztériumtól, hogy a közösségfejlesztéssel kapcsolatos javaslatokat elejtik. 1967 októberében a Bizottság továbbá azt az ígéretet kapta a Belügyminisztériumtól, hogy a 12 CDP egyikét sem mutatják be nyilvánosan, amíg a Seebohm-jelentés meg nem jelenik (a Seebohm-jelentést 1968 júliusában tárták a parlament elé). Hangsúlyozni kell, hogy a CDP-kkel kapcsolatos javaslatokat 1966-ban dolgozták ki, a családok szétesésével és a fiatalkori bűnözéssel kapcsolatos problémák kezelésére hozták létre őket (etnikai vagy belvárosi krízisekről nincs említés) és bejelentésüket egészen 1968 végéig késleltették, annak az ígéretnek megfelelően, hogy a javaslatokat nem jelentetik meg, amíg a Seebohm Bizottság nem jelentett. Ezek a tények, amelyeket a Seebohm Bizottság jegyzőkönyvéből válnak nyilvánvalóvá, elég jelentősek annak a széles körben elfogadott nézetnek a szempontjából, amely a CDP-k eredetét az Enoch Powell 1968-as beszéde által megvilágított faji és belvárosi problémák politikai ellentmondásaihoz vezeti vissza. 1968 után a CDP Belügyminisztériumon belüli fejlődését Derek Morrell halálán túl az is befolyásolta, hogy a Gyermekvédelmi Főosztályt az új Önkormányzati Szociális Szolgáltató Főosztályhoz (Local Authority Social Services Department – LASS) csoportosították át az Egészségügyi és Társadalombiztosítási Intézeten (Department of Health and Social Security) belül. A Belügyminisztériumban a CDP megfelelő adminisztratív és szakmai alap nélkül maradt: amit egy adminisztrátor létrehoz, egy másik semmissé teheti – a hetvenes évek során ez a közösségi munka állandó jellemzőjévé vált. Kevesebb, mint hat év telt el a Younghusband-jelentés következtetése (miszerint a közösségi munkát nem tanítják vagy gyakorolják szisztematikusan Nagy-Britanniában) és a közösségi munka (bár ezt a kifejezést akkor még nem használták) megjelenése között (egy kormányzati törvényjavaslat jelölte meg, mint fő stratégiát a családok szétesésének és fiatalkori bűnözésnek a megelőzésére). Ebben az időszakban nem volt jelentős növekedés a közösségi munkát végzők feladataiban vagy számában, és nem voltak értékelő tanulmányok sem, amelyek demonstrálhatták volna hatékonyságát; Ross könyve óta nem jelent meg olyan széles körben elterjedt kiadvány sem, amely elősegítette volna a szakma alapelveinek és módszereinek fokozottabb megértését. 1966-ban Peter du Sautoy tehát a következőket írja: