Dokumentumok

Nyomtatóbarát változat

Cím:	A prosperáló közösség. A társadalmi tőke és a közélet
Szerző:	Robert D. Putnam
Ország:
A kiadás helye:
A kiadás éve:	1993
Kiadó:
Terjedelem:
Nyelv:
Tárgyszavak:	társadalmi tőke
Állomány:	Társadalmi tőke
Forditas:
Megjegyzés:
Annotáció:
Leltár:
Raktári jelzet:	E

Robert D. Putnam: A prosperáló közösség. A társadalmi tőke és a közélet
Email cikk
In: The American Prospec, Inc. Preferred Citation: Robert D. Putnam, "The Prosperous Community" The American Prospect vol. 4 no. 13, Marc 21, 1993.

A te kukoricád ma érik be; az enyém holnap. Mindkettőnk számára kifizetődő lenne, ha ma én dolgoznék veled, holnap pedig te segítenél nekem. Ám én nem kedvellek téged, és tudom, hogy te sem kedvelsz engem. Nem fogok tehát fáradozni érted; ha pedig magam miatt tenném - viszonzás reményében -, tudom, csalódnom kellene, mert függenék nagylelkűségedtől. Hagyom tehát, hogy egyedül dolgozz; s te is ugyanígy bánsz velem. Váltakoznak az évszakok; s a kölcsönös bizalom és biztonság hiánya miatt mindketten elveszítjük termésünket.

David Hume

A nehéz helyzet, amelyben Hume példázatának földművesei találják magukat, túlságosan is ismerős a világ közösségei, nemzetei számára:
· A szülők a közösségekben mindenütt jobb iskoláztatási lehetőségeket szeretnének gyermekeik számára, ám az állami oktatás javítását célzó közös erőfeszítések sorra kudarcot vallanak.
· Az amerikai gettók lakóinak közös érdeke az utcák biztonságosabbá tétele, a közös bűnüldözés mégsem sikeres.
· A harmadik világ szegény földműveseinek hatékonyabb öntözési és értékesítési rendszerekre lenne szüksége, ám a területen végzett együttműködés törékenynek bizonyul.
· Az általános felmelegedés Manhattantől Mauritiusig fenyegeti a létfenntartást, ám a közös kockázatok mérséklésére tett közös erőfeszítések sorra megfeneklenek.

A közös haszon érdekében történő együttműködés kudarca nem feltétlenül jelent tudatlanságot, irracionalitást vagy rosszindulatot – ezt a Hume-ot követő filozófusok is hangsúlyozzák. Hume földművesei nem voltak ostobák, bolondok vagy gonoszak; sokkal inkább voltak csapdában. A társadalomtudósok újabban több szempontból is elemzés alá vetették ezt az alapvető dilemmát: az egyszerű emberek tragédiája; a kollektív cselekvés logikája; a közjavak; a foglyok dilemmája. Ezen esetek mindegyikében, ahogy Hume rusztikus anekdotájában is, mindenki jobban járna, ha együtt tudna működni a többiekkel. Ha azonban hiányzik a koordináció és kölcsönös érdemi elkötelezettség, az emberek inkább elállnak az együttműködéstől, szomorúan, de racionálisan erősítve meg egymás pesszimista hozzáállását.

Hogyan lehetne tehát túljutni a kollektív cselekvés eme dilemmáin anélkül, hogy afféle Hobbes-i leviatánt hoznánk létre? Újabban számos terület társadalomtudósai javasolják a probléma újszerű diagnosztizálását, mégpedig a társadalmi tőke elvének alapján. A fizikai és a humán tőke fogalmaival analóg módon (eszközök és képzés az egyéni teljesítőképesség fokozására), a „társadalmi tőke” is a társadalmi szerveződés jellemzőire utal (pl. hálózatok, normák és bizalom, amelyek elősegítik a közös haszon érdekében végzett koordinációt és együttműködést). A társadalmi tőke fokozza a fizikai és humán tőkebefektetések hatékonyságát is.

Könnyebb az együttműködés egy olyan közösségben, amely számottevő társadalmi tőkével rendelkezik. Úgy tűnik, hogy ez a meglátás az amerikai nemzeti politika számára is számos kérdésben hordoz messzemenő gyakorlati következtetéseket – miként tudnánk leküzdeni a Los Angeles központjának déli kerületeiben tapasztalható szegénységet és erőszakot; hogyan éleszthetnénk újjá a Rust Belt (rozsdaöv) iparát; miként táplálhatnánk az egykori szovjet birodalom és a hajdani harmadik világ felnövekvő demokráciáit? Mielőtt azonban ezeket a következtetéseket részletesebben is megvizsgálnánk, szeretném egy olyan kutatásról szóló beszámolóval illusztrálni a társadalmi tőke fontosságát, amelyet én és kollegáim az elmúlt két évtizedben folytattunk az olasz regionális önkormányzás látszólag misztikus témájában.


EGY OLASZORSZÁGI KÍSÉRLET TANULSÁGAI

Az 1970-es évektől kezdődően az olaszok egy sor potenciálisan erős regionális önkormányzatot hoztak létre országszerte. A 20 intézmény formailag teljesen megegyezett, ám azok a társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális kontextusok, amelyekbe ágyazódtak, drámai eltéréseket mutattak, a preindusztriálistól a posztindusztriálisig, a hithű katolikustól a buzgó kommunistáig, a fásult feudálistól az eszeveszettül modernig. Ahogyan egy botanikus is képes oly módon vizsgálni a növények fejlődését, hogy genetikailag megegyező magok fejlődését méri meg különböző helyeken, mi is azáltal próbáltuk vizsgálni a kormányzati teljesítményt, hogy tanulmányoztuk, miként fejlődtek az új intézmények különféle környezeteikben.

Ahogy azt vártuk, az új önkormányzatok némelyike gyászos kudarcot vallott – hatékonyság hiánya, letargia, korrupció. Mások azonban figyelemre méltóan sikeresnek bizonyultak: innovatív napközis programokat és szakképzési központokat hoztak létre, elősegítették a beruházásokat és a gazdasági fejlődést, úttörő jellegű környezetvédelmi szabványokat és családi klinikákat alakítottak ki – jól menedzselve a közügyeket, választóik általános megelégedésére.

Mi lehet az oka az erőteljes különbségeknek a kormányzás minőségét illetően? Egyes, látszólag nyilvánvaló válaszok lényegtelennek bizonyultak. Az önkormányzatok szerveződése túl hasonló volt az egyes régiókban ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket lehessen levonni a teljesítménykülönbségeket illetően. A pártpolitikától vagy ideológiától nem sok függ. A bőség és prosperitás sem bír közvetlen hatással. A társadalmi stabilitás, a politikai harmónia vagy a népességi mozgalmak sem vezetnek a megoldáshoz. Ezen tényezők egyike sem áll kapcsolatban a jó kormányzással, ahogy arra eredetileg számítottunk. A legjobb prognózist Alexis de Tocqueville-t figyelembe véve kaphatjuk. Az állampolgári részvétel erős hagyományai – szavazók aránya, újságok olvasottsága, kórusokban és olvasókörökben, lakossági klubokban, futball egyesületekben való részvétel – mind-mind a sikeres régiót fémjelzik.

Néhány olasz régió, pl. Emilia-Romagna és Toszkána, számos aktív közösségi szervezettel rendelkezik. Ezen területek lakói a közügyek mentén köteleződnek el, nem pedig valamilyen pártfogó közbenjárásával. Bíznak egymásban, abban, hogy mindannyian tisztességesen cselekednek és betartják a törvényeket. A közösségek vezetői viszonylag őszinték és elkötelezettek az egyenjogúság iránt. Társadalmi és politikai hálózataik horizontálisan, nem pedig hierarchikusan szerveződnek. Ezek a „polgári közösségek” (civic communities) nagyra értékelik a szolidaritást, a polgári részvételt és a becsületességet. A demokrácia itt valóban működik.

A másik oldalon az úgynevezett „nem-polgári” (uncivic) régiók, mint pl. Calabria és Szicília állnak, amelyeket jól jellemez a francia incivisme (polgáriatlanság) kifejezés. Maga az állampolgáriság fogalma kérdőjeleződik meg itt. A szociális és kulturális egyesületekben való részvétel igen alacsony szintű. A helyi lakosok szempontjából a közügy más ügye – i notabili, „a főnököké”, „a politikusoké” – de nem az övék. Majdnem mindenki egyetért azzal, hogy a törvényeket azért hozzák, hogy megszegjék őket, ám félve mások törvénytelenségétől, mindenki szigorúbb fegyelmet követel. Az egymásba érő ördögi körök csapdájába zárva mindenki tehetetlennek, kihasználtnak és boldogtalannak érzi magát. Nem meglepő tehát, hogy a képviseleti kormányzás itt kevésbé hatékony, mint a polgárosodottabb közösségekben.

A polgári (civil) közösség történelmi gyökerei meglepően mélyre nyúlnak vissza. Az állampolgári részvétel és társadalmi szolidaritás tartós hagyományai közel egy évezredre vezethetők vissza, nevezetesen a 11. századra, amikor is kommunális köztársaságok jöttek létre pl. Firenzében, Bolognában és Genovában, ahol ma is magas az állampolgári részvétel, a kormányzat pedig sikeres. A civil örökség központjában a szervezett kölcsönösség és állampolgári szolidaritás kiterjedt hálózatai helyezkednek el – középkori közösségek céhei, vallási társaságai és polgárőrségei; a 20. század szövetkezetei, önsegítő egyesületei, szomszédsági szervezetei, énekkari közösségei.

Ezek a közösségek nem csupán azért váltak civillé, mert gazdagok voltak. A történelmi feljegyzések épp ennek ellenkezőjére engednek következtetni: azért gazdagodtak meg, mert polgárok (civilek) voltak. Úgy tűnik, hogy az állampolgári részvétel normáiban és hálózataiban megtestesülő társadalmi tőke a gazdasági fejlődés előfeltétele, csakúgy, mint a hatékony kormányzásé. A gazdaságfejlesztők figyelmébe: az állampolgáriság nagyon is számít.

Hogyan támasztja alá a társadalmi tőke a helyes kormányzást és a gazdasági fejlődést? Először is, az állampolgári elkötelezettség hálózatai az általános kölcsönösség szilárd normáira épülnek: „megteszem ezt neked, azt várva, hogy az út másik végén majd te, vagy valaki más viszonozza a szívességet. „A társadalmi tőke hasonlít ahhoz, amit Tom Wolfe „szívesség banknak” nevez „A hiábavalóság máglyája – The Bonfre of Vanities” c. elbeszélésében” jegyzi meg Robert Frank közgazdász. Egy általánosan elfogadott kölcsönösségen nyugvó közösség jóval hatékonyabb, mint egy bizalmatlan társadalom, ugyanazért, amiért a pénz is hatékonyabb, mint a cserekereskedelem. A bizalom megolajozza a társadalmi életet.

Az állampolgári részvétel hálózatai elősegítik a koordinációt és a kommunikációt, és megerősítik a mások szavahihetőségével kapcsolatos információkat. A fogolyelmélet és ezzel rokon játékelméletek tanulmányozói arra hívják fel a figyelmet, hogy az együttműködés legegyszerűbben az ismétlőjáték segítségével sajátítható el. Amennyiben a gazdasági és politikai kapcsolatok társadalmi kölcsönhatások sűrű hálózatába ágyazódnak, kevesebb minden ösztönöz az opportunizmusra és törvényszegésre. Ezért van az, hogy a gyémántkereskedelem (a csalásra való rendkívüli lehetőségekkel) a zárt etnikai területekre koncentrálódik. A sűrű társadalmi kötelékek megkönnyítik a pletykát és a jó hírnév terjedésének más értékes módjait is – ami egy komplex társadalomban nélkülözhetetlen alap a bizalomhoz.

Végül: azon túl, hogy az együttműködés sikerének megtestesítői, az állampolgári részvétel hálózatai a jövőbeni együttműködés kulturális mintájaként is szolgálhatnak.

James Coleman szociológus rámutat: „A tőke más formáihoz hasonlóan a társadalmi tőke is produktív, lehetőséget teremt olyan célok elérésére is, amelyek nélküle elérhetetlenek volnának.… Egy földműves közösségben… ahol az egyik gazda szénáját egy másik bálázza, és ahol a gazdálkodáshoz szükséges eszközöket széles körben kérik és adják kölcsön, a társadalmi tőke lehetővé teszi minden egyes gazdálkodó számára, hogy kevesebb fizikai tőke (ti. eszközök és szerszámok) bevonásával végezze munkáját.” Röviden, a társadalmi tőke léte lehetővé teszi Hume földművesei számára, hogy felülkerekedjenek a közös cselekvéssel kapcsolatos dilemmájukon.

A társadalmi tőke alapjai, mint például a bizalom, a normák és a hálózatok általában az önmegerősítés és a felhalmozódás felé mutatnak. A sikeres együttműködés egy bizonyos ügyben kapcsolatokat és bizalmat épít – olyan társadalmi vagyont, amely megkönnyíti a jövőbeni együttműködést más, az eredetivel össze nem függő feladatoknál. Ahogy a hagyományos tőkénél is, azok, akik társadalmi tőkével rendelkeznek, többet is halmoznak fel belőle – az kap, akinek van. A társadalmi tőke nem más, mint amit Albert O. Hirschman társadalomfilozófus „erkölcsi erőforrásnak” nevez – olyan erőforrás, melynek utánpótlása egyre bővül, nem pedig csökken a használat során, és amely (ellentétben a fizikai tőkével) kimerül, ha nem használják.

A hagyományos értelemben vett tőkével ellentétben, a társadalmi tőke „közjó”, ami azt jelenti, hogy nem személyes tulajdona azoknak, akiknek hasznára válik. Más közjavakhoz hasonlóan (pl. tiszta levegő, biztonságos utcák) a társadalmi tőkét általában nem magánszemélyek biztosítják. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi tőkének gyakran más társadalmi tevékenységek melléktermékeként kell megjelennie. A társadalmi tőke tipikusan kötelékekből, normákból és bizalomból áll össze, amely átvihető az egyik társadalmi környezetből a másikba. A Florentine kórusok tagjai azért vesznek részt az énekkari munkában, mert szeretnek énekelni, nem pedig azért, hogy részvételükkel a toszkániai társadalmi felépítményt erősítsék. Mégis ez történik.


A TÁRSADALMI TŐKE ÉS A GAZDASÁGI FEJLŐDÉS

A társadalmi tőkét lassan világszerte a gazdasági fejlődés létfontosságú összetevőjeként tartják számon. A vidékfejlesztés tanulmányozóinak kutatási eredményei azt mutatják, hogy egy őshonos helyi egyesületekből álló hatékony hálózat legalább olyan fontos lehet a növekedés szempontjából, mint a fizikai beruházások, a megfelelő technológia vagy (a neoklasszikus közgazdászok csodaszere) „a láthatatlan kéz”. Elinor Ostrom politológus arra mutat rá, hogy a közös erőforrások (pl. a legelők és a vízellátás) menedzsmentjére tett egyes együttműködési kísérletek miért sikeresek, míg mások megbuknak. A társadalmi tőke meglévő készletei is fontos részét képezik a történetnek. Azok a kormányzati beavatkozások viszont, amelyek nem veszik figyelembe, vagy aláaknázzák ezt a társadalmi infrastruktúrát, nagyon rosszul is elsülhetnek.

A Kelet-Ázsia rohamosan növekvő gazdaságát vizsgáló tanulmányok mindig kihangsúlyozzák a sűrű társadalmi hálózatok jelentőségét - így gyakran egy új típusú „hálózati kapitalizmus” képviselőiként emlegetik őket. Ezek a hálózatok, melyek alapját gyakran a tágabb családi kör vagy szoros etnikai közösségek alkotják (pl. a tengerentúli kínaiak), elősegítik a bizalmat, csökkentik a tranzakciók lebonyolításának költségeit, valamint felgyorsítják az információáramlást és az innovációt. A társadalmi tőkét úgymond pénzügyi tőkévé lehet változtatni: Amy Tan regényíró Joy Luck Club–jában mah-jong-ot játszó barátok csoportjából egy közös befektetési társaság jön létre. Kínának az elmúlt században végbement hatalmas gazdasági fejlődése kevésbé függött a formális intézményektől, mint a guanxi-tól (személyes kapcsolatok) a szerződések megalapozása és megtakarításaik, beruházásaik irányítása terén.

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a társadalmi tőke a fejlett nyugati gazdaságok fejlődésében is fontos szerepet játszik. Mark Granovetter közgazdász-szociológus rámutat, hogy társadalmi hálózatokba ágyazottan sokkal hatékonyabban működnek az olyan gazdasági tranzakciók, mint pl. a szerződéskötés vagy a munkakeresés. Nem véletlen, hogy az ambiciózus yuppie-k egyik általános hadicsele a „hálózatépítés”. A nagy hatékonyságú és rugalmasságú „ipari kerületekről” (a kifejezést Alfred Marshall, a modern közgazdaságtan egyik alapítója alkotta meg) szóló tanulmányok a dolgozók és kisebb vállalkozók együttműködési hálózatainak fontosságát hangsúlyozzák. A társadalmi tőke ilyetén koncentrációi, amelyek messze állnak attól, hogy afféle paleo-indusztriális anakronizmussá váljanak, ultra-modern iparágakat táplálnak, a Szilícium-völgy ’high tech’-jétől egészen a divatdiktátor Benetton-ig. Az úgynevezett „új növekedési elmélet” nagyobb figyelmet szentel a társadalmi struktúrának (a „humántőke külsőségei”), mint a hagyományos neoklasszikus modellek. Robert Lucas, a „racionális elvárások” gazdaságtanának egyik alapítója rámutat, hogy „a humán tőke felhalmozása alapvetően társadalmi cselekedet, amely oly módon vonja be az emberek csoportjait, amelynek a fizikai tőke felhalmozásában nincs megfelelője.”

A társadalmi tőke megközelítés segítségünkre lehet a fejlesztés stratégiáinak újszerű kialakításában. Az Eurázsia volt kommunista országainak piacgazdaságát és a demokratikus intézményeit megerősíteni kívánó legújabb keletű javaslatok például majdnem kizárólag a pénzügyi és humán tőke hiányosságaira összpontosítanak (így hívva fel a figyelmet a kölcsönök és a technikai segítségnyújtás fontosságára). A társadalmi tőke hiányosságai azonban legalább ennyire riasztóak ezekben az országokban. Hol vannak a „társadalmi tőke létrejövését” szolgáló erőfeszítések? A szülő-tanár egyesületek és Kiwanis klubok exportálása túlzásnak tűnhet, de mi lenne, ha türelmesen rekonstruálnánk a totalitás századát túlélt őshonos civil egyesületeket?

S. Frederick Starr történész például a civil társadalom fontos töredékeire hívja fel a figyelmet – a filantrópiai szervezetektől a sakk klubokig – amelyek Oroszország „hasznosítható múltjából” fennmaradtak. (Az ilyen közösségi egyesületek különösen értékes társadalmi tőkét képesek nyújtani, ha etnikai vagy más törésvonalakat kereszteznek.)

Egy közelebbi példa: Bill Clinton indítványai különböző szakképzési programok és ipari terjeszkedést szolgáló ügynökségek létrehozására is a társadalmi tőkére hívják fel a figyelmet. Nem szabad, hogy a cél pusztán a technikai szakértelem és munkahelyi jártasságok futószalagon történő beinjektálása legyen egyes cégekbe, munkakörökbe. Ehelyett, az ilyen programoknak egyedülálló lehetőséget kell teremteniük az új, termékeny kapcsolatok kialakulásához a közösségi csoportok, iskolák, munkaadók és munkavállalók között anélkül, hogy újabb költséges bürokráciát teremtenének. Miért ne kísérletezhetnénk szerényebb anyagi támogatások nyújtásával olyan képzési programok számára, amelyek innovatív helyi partnerségek keretei között hozzák össze a cégeket, oktatási intézményeket és közösségi egyesületeket? Az ilyen, társadalmi tőkével kapcsolatos programok látens hatásai még erősebbeknek bizonyulhatnak, mint a technikai termelékenységre kifejtett közvetlen hatások.

Ha azonban a közösségek gazdasági átállásának hatásait vizsgáljuk, mérlegelnünk kell a társadalmi tőke lerombolásának kockázatát is. Éppen azért, mert a társadalmi tőke a közjó egyik fajtája, a gyárak bezárásának és a közösségek lerombolásának költsége túlmegy az egyének által tapasztalt személyes traumán. Még ennél is rosszabb, hogy egyes kormányzati programok (pl. városfejlesztési vagy önkormányzati lakásprojektek) maguk is fejetlenül rombolták a társadalmi hálózatokat. Az a tény, hogy ezek a költségek nem mutathatóak ki jelenlegi elszámolási technikáinkkal, korántsem jelenti azt, hogy azok nem léteznek. Ha elég nagy darabot vágnak ki a társadalmi felépítményből, annak mindannyian fizetjük az árát.


A TÁRSADALMI TŐKE ÉS AMERIKA GONDJAI

Az 51 halálos áldozattal és 1 milliárd dolláros vagyoni kárral járó múlt évi Los Angeles-i tragédia miatt a városi hanyatlás ismét Amerika napirendjére került. A bajok ismertek ugyan, a gyógymód azonban nem. Még akik leginkább szimpatizáltak az amerikai gettók állapotával, azok sincsenek meggyőzve arról, hogy a múlt században leépített szociális programok egyszerűen felélesztésével megoldható lenne a probléma. A társadalmi tőke lepusztulása fontos, mégis alulértékelt részét képezi a diagnózisnak.

Annak ellenére, hogy a legszegényebb amerikaiak nem a városok belső területeinek lakói, mégis egyfajta minőségi különbség tapasztalható az ő életük és ott élő krónikusan szegény feketék és latinok társadalmi és gazdasági elszigeteltsége között. Munkanélküliség, inadekvát oktatás és elégtelen egészségügyi ellátás; ezek a kilátások egyértelműen megcsonkítják egy gettólakó lehetőségeit. És ezt teszik a társadalmi tőke mélyreható hiányosságai is.

A belvárosban élő feketék és latinok egyik legfőbb problémája, hogy nincsenek kapcsolataik. A munkát keresők a gettóban például kevéssé jutnak hozzá a hagyományos munkaközvetítő hálózatokhoz. Anne Case és Lawrence Katz munkaerő piaci közgazdászok kimutatták, hogy azok a belvárosi fiatalok, akik az állampolgári részvétel magas szintjén álló szomszédságokban laknak (bőrszíntől függetlenül), nagyobb eséllyel fejezik be az iskolát, szereznek munkát, maradnak távol a drogoktól, a bűnözéstől, ami fiatalságuk egyéni jellemzőire is kihatással van. Két hasonló fiatal közül tehát az, amelyik szerencsétlenségére olyan szomszédságban lakik, melynek társadalmi tőkéje hanyatlóban van, nagyobb eséllyel kerül tévútra, börtönbe vagy a temetőbe. Úgy tűnik, számos kutató is ilyen szomszédsági hatásokat fedezett fel a fiatalkori terhességek esetében - akár fekete, akár fehér fiatalokat vizsgáltak -, amelyek ugyancsak meghatározó hatással voltak a személyes tulajdonságokra is. A „hol élsz és kit ismersz” – a társadalmi tőke, amiből meríthetsz – segít meghatározni, hogy ki is vagy te, s így meghatározza sorsodat is.

Ha megfelelően mérjük őket, a faji és osztálybéli egyenlőtlenségek a társadalmi tőke hozzáférhetősége terén ugyanolyan méretűek lehetnek, mint a pénzügyi és a humán tőke esetében tapasztalt egyenlőtlenségek, és ugyanolyan baljóslatúak is. Glenn Loury közgazdász arra használja a „társadalmi tőke” kifejezést, hogy kimutassa azt az alapvető tényt, hogy a faji szegregáció (társadalmilag örökölt különbségekkel párosulva a közösségi hálózatok, normák terén) azt jelenti, hogy az egyénileg orientált „egyenlő esély” politikája önmagában talán nem képes a faji egyenlőtlenség megszüntetésére, még hosszú távon sem. A kutatások azt mutatják, hogy a mai generáció érvényesülési esélyei nem csupán szüleik társadalmi helyzetén múlnak, hanem szüleik etnikai közösségének társadalmi erőforrásain is. Még a kisebbségi csoportok sikeres tagjainak munkahelyi integritása és felfelé irányuló mobilitása sem segít legyőzni a társadalmi tőke egyenlőtlenségéből fakadó tartós hatásokat. William Julius Wilson tragikus részletességgel írja le, hogy a közép- és munkásosztálybeli családok kivándorlása a gettóból miként pusztította le az ott maradók számára elérhető társadalmi tőkét. Azok a szomszédsági központok, amelyek száz éve még szabás-varrás kluboknak és civil szervezeteknek adtak otthont, s amelyek a közösségi és karitatív tevékenységet egyaránt megtestesítették, ma leginkább üresen állnak.

Súlyos hiba lenne persze figyelmen kívül hagyni Amerika etnikai közösségeinek társadalmi tőke-készletét. A Mitchell Duneier Slim’s Table (Soványak asztala) c. könyvében bemutatott szomszédsági étterem például annak a baráti légkörnek és érintkezésnek ad otthont, amely lehetővé teszi a Chicago South Side-ján élő feketék (és fehérek) számára, hogy szerény keretek között ugyan, de közösségi életet éljenek. Történelmileg a fekete egyházak jelentették a társadalmi tőke legkifogyhatatlanabb tárházát az afro-amerikaiak számára. Az egyház biztosította a politikai mozgósításhoz szükséges társadalmi tőkét a polgárjogi mozgalom idején is. Sidney Verba-nak és kollégáinak az amerikai politikai részvételről írott könyve rámutat, hogy az egyház kivételesen erős erőforrása a feketék politikai részvételének – olyan fórum, ahol többet tudhatnak meg a közügyekről, a fontos politikai hozzáértésről és kapcsolatokat építhetnek egymással.

Amerika urbánus problémáinak orvoslása során a fizikai, pénzügyi, humán és társadalmi tőkébe való beruházások egymást kiegészítő, nem pedig egymással versenyző alternatívákat jelentenek. Sokkal hatékonyabbnak bizonyulnak például a munkahelyi vagy oktatási beruházások, amikor a közösségi alapítványok új életre keltésével párosulnak.

Néhány egyház munkaközvetítő irodákat szervez, és nem hivatalos hitelirodaként is szolgál. Teszi ezt úgy, hogy pl. jó hírnév-tőkéjét felhasználva olyan tagokért vállal kezességet, mint a börtönből szabadulók, a volt drogfüggők, vagy a középiskolából kimaradók. Ilyen esetekben az egyházak nem csupán munkaközvetítői hálózatot biztosítanak. Még lényegesebb, hogy az óvatos munkáltatók és pénzügyi szervezetek az egyházak abbéli képességére építenek, hogy azok ismerik egyházközségük múltban megtéved, megbízhatatlan tagjait. Ugyanakkor, mivel ezek az egyházközösségi tagok nagyra értékelik saját helyüket az egyházban, és mivel az egyház is latba veti jó hírnevét, mindez plusz ösztönzést jelent számukra a teljesítéshez. Hasonlóan a hagyományos tőkéhez és a hagyományos kölcsönkérőkhöz, a társadalmi tőke is egyfajta biztosítékként szolgál azoknak a férfiaknak és nőknek, akik kiszorultak az általános hitel- vagy munkaerőpiacokról. A résztvevők gyakorlatilag biztosítékba helyezik társadalmi kapcsolataikat, fokozva ezáltal a piacok hatékonyabban működéséhez szükséges társadalmi tőkét.

Amerika belügyi napirendjén belül a társadalmi tőke jelentősége nem korlátozódik a kisebbségi közösségekre. Vegyük például a közoktatást. James Coleman mélyreható kutatása szerint a magániskolák sikere nem feltétlenül annak tulajdonítható, hogy mi történik az osztálytermekben, vagy hogy milyen képességekkel rendelkeznek a diákok - sokkal inkább a szülők és a közösség tagjainak az iskolai tevékenységekben való nagyobb fokú szerepvállalásának. Az olyan oktatási reformerek, mint James Comer gyermekpszichológus, az oktatás minőségének fokozását nem pusztán az egyes gyerekek “kezelésében” látják, hanem a szülőknek és másoknak az oktatási folyamatba való tudatos bevonásában is. Az oktatási irányelvek kialakítóinak túl kell lépniük a tananyagról és igazgatásról szóló vitákon, és fontolóra kell venniük a társadalmi tőke hatásait is. Valóban, még a „kiválasztással” kapcsolatos legáltalánosabban vitatott indítványokat is alaposan megcsorbítja erősen individualista oktatási koncepciójuk. Ha az államok és lokalitások az oktatás és gyermekfelügyelet terén az utalványrendszerrel próbálkoznak, miért ne költhetnénk el úgy az utalványokat, hogy az erősítse, ne pedig gyengítse a közösségi önszerveződést? Ha már egyszer felismertük a társadalmi tőke jelentőségét, tudnunk kell olyan programokat tervezni, amelyek ötletesen kombinálják az egyéni választást a kollektív kötelezettségvállalással.

Sokakat foglalkoztat ma az amerikai demokrácia újjáélesztése. Annak ellenére, hogy az Egyesült Államok politikai reformjainak megvitatásakor manapság olyan eljárási kérdésekre összpontosítanak, mint a kormányzási ciklus határai vagy a kampányok finanszírozása, néhány, az amerikai államigazgatást kínzó baj mélyebb, javarészt tudomásul nem vett társadalmi változásokat tükröz.

“Némelyek szerint az emberek általában megbízhatóak. Mások szerint óvatosnak kell lenni az emberi kapcsolatokban. Mi a te véleményed erről?“ Ezekre, az országos felmérések által állandóan vizsgált kérdésekre adott válaszok azt mutatják, hogy a társadalmi bizalom az Egyesült Államokban több mint negyed évszázada csökkenő tendenciát mutat. Az amerikai politika korábban viszont nagy hasznot húzott a társadalmi tőke hatalmas készleteiből. Egy, a Haladás Koráról szóló új keletű történelmi munka például bebizonyította, hogy a névlegesen nem politikai egyesületek (pl. nők irodalmi társaságai) milyen hatalmas szerepet játszanak a politikában - pontosan azért, mert sűrű társadalmi hálózatokkal rendelkeznek. Jelenlegi nehéz helyzetünk vajon az olyan társadalmi tőke hosszú távú eróziójának az eredménye, mint az állampolgári részvétel és társadalmi bizalom?

Juliet Schorr közgazdász felfedezése (“a szabadidő nem várt csökkenése” Amerikában) azt sugallja, hogy a mi generációnk tagjai a piacon kívül kisebb mértékben kerülnek kapcsolatba egymással, s így kevésbé felkészültek arra, hogy egy közös cél érdekében működjenek együtt. A mobil, két karrieres (vagy csonka) családok gyakran rákényszerülnek, hogy felhasználják a piac által kínált gyermekfelügyeletet, vagy más olyan szolgáltatásokat, melyeket azelőtt a család és a szomszédsági hálózatok segítségével oldottak meg. Még ha ezek a piaci alapú szolgáltatások egyéni szemmel kimagasló minőségűek is, ez a mélyebb társadalmi tendencia a társadalmi tőke hanyatlását mutatja. A tanár-szülő egyesületekben és a templomokban manapság egyre több hely marad üresen. Miközben a teljesebb körű munkahelyi egyenlőség produktív, felszabadító hatásait ünnepeljük, pótolnunk kell azt a társadalmi tőkét is, amit ez a mozgalom kiszipolyozott.

Politikai pártjaink, amelyek valaha szorosan kötődtek a közösségi élet hajszálereihez, mára a kérdezőbiztosok, média tanácsadók és független politikusok illékony elegyévé váltak. Túlságosan is könnyen fogadtuk el a demokrácia olyan koncepcióját, amelyben az állami irányelvek nem a közérdek közös megfontolásának eredményei, hanem sokkal inkább egy kampánystratégia maradványai. A civil normák és hálózatok közvetett hatásaira összpontosító társadalmi tőke megközelítés igencsak szükséges helyesbítő tényező a formális kormányzati intézmények kizárólagos hangsúlyozásának terén, s mintegy magyarázattal szolgál közös elégedetlenségünkre. Amennyiben politikai rendszerünket fogékonyabbá kívánjuk tenni (különösen azok számára, akiknek nincs kapcsolata a felsőbb szintekkel), támogatnunk kell a helyi szinten szerveződő egyesületeket.

A klasszikus liberális társadalmi irányelveket úgy alakították ki, hogy az egyének lehetőségeit fokozzák, ám ha a társadalmi tőkét valóban fontosnak tekintjük, akkor a hangsúly részben rossz helyre került. Ehelyett inkább a közösségfejlesztésre kell összpontosítanunk, helyet biztosítva a vallási szervezeteknek, kórusoknak, kis szövetségeknek, amelyeknek látszólag kevés közük van a politikához vagy a gazdasághoz. Bármi is legyen a kívánt hatás, a kormányzati irányelveket a társadalmi tőkére gyakorolt közvetett hatások tekintetében is vizsgálni kell. Amennyiben, ahogy azt sokan gyanítják, a társadalmi tőkét valóban jobban táplálják a háztulajdonosok, mint az önkormányzati vagy magáningatlanok lakói, akkor ennek megfelelően kell kialakítanunk a lakásügyi irányelveket is. Hasonlóképpen (Theda Skocpol is erre mutat rá), a katonai szolgálat közvetlen hasznát eltörpíthetik azok a közvetett hatások, amelyek az osztályi és faji határokon társadalmi hálózatok létrehozásából származhatnak. Bármely, az amerikai közösségek helyzetét javítani kívánó széles körű stratégiában ugyanolyan szerepet kell kapnia a társadalmi tőke újjáépítésének, mint a humán és fizikai tőkébe való beruházásnak.

A Bush-kormány ideje alatt, a közösségi önbizalom – “ezernyi fénypont” – túl gyakran szolgált ideológiai fügefalevélként egy olyan kormányzat számára, amely a közpénzek soványságát használta alibinek a politikai akarat hiányának takargatására. A konzervatívok helyesen hangsúlyozzák a közvetítő szervezetek szerepét, de félreértik az egyéni szerveződések és a kormányzás potenciális szinergiáját. A társadalmi tőke nem helyettesíti a hatékony állami irányelveket, hanem inkább azok előfeltétele, és részben, következménye. Ahogyan azt olasz tanulmányunk is sejteni engedi, a társadalmi tőke államokon és piacokon keresztül, illetve velük karöltve, nem pedig helyettük működik. A társadalmi tőke megközelítés nem szolgálhat a kulturális determinizmus mellett szóló érvként, sem pedig kifogásként arra, hogy miért az áldozatot hibáztatjuk.

A bölcs államvezetés ösztönözheti a társadalmi tőke képződését, és a társadalmi tőke önmaga is fokozza a kormányzás hatékonyságát. A mezőgazdaság múlt századi támogatási rendszereitől a közösségi szervezetek mai adókedvezményeiig, az amerikai kormány gyakran támogatta a társadalmi tőkével kapcsolatos befektetéseket – ezt most újult erővel kell tennie. Egy új kormányzatnak, amely végre nagyobb hajlandóságot mutat az állami hatalomnak és a közpénzeknek a köz érdekében való felhasználására, nem szabad megfeledkeznie a hatásos irányelvek hátterében álló társadalmi „kapcsoltságról” sem.

A társadalmi tőke tanulmányozói csak mostanában kezdik feltenni azokat a fontos kérdéseket, amelyek a közügyek ilyetén megközelítéséből adódnak. Jelenleg milyen tendenciát mutatnak az állampolgári részvétel különböző formái? Miért rendelkeznek a közösségek különböző készletekkel a társadalmi tőke terén? Az állampolgári részvétel mely fajtái táplálják leginkább a gazdasági növekedést vagy a közösségi hatékonyságot? Vajon mindenképpen különböző általános problémákhoz kell kapcsolnunk a társadalmi tőke specifikus típusait? A legfontosabb kérdés az, hogy miként jön létre, és miként pusztul el a társadalmi tőke? Mely stratégiák tűnnek a legígéretesebbnek a társadalmi tőke felépítése (újjáépítése) terén? Hogyan hozhatók egyensúlyba a meglévő társadalmi tőke kihasználásának és a friss társadalmi tőke létrehozásának ikerstratégiái? A jelen írás által sugallt gondolatok célja, hogy másokat még gyakorlatiasabb módszerek kialakítására sarkalljon az új társadalmi tőke létrehozása és a meglévő társadalmi tőke aktivizálása terén.

Kérdéseket kell feltennünk a társadalmi tőke negatív hatásairól is, hiszen a humán és fizikai tőkéhez hasonlóan a társadalmi tőkét is lehet helytelen célokra használni. A liberálisok gyakran próbálták elpusztítani a társadalmi tőke egyes formáit (a középkori céhektől a helyi iskolákig) az egyéni lehetőségek nevében. Ugyan nem mindig vettük számba irányelveink közvetett társadalmi költségeit, általában mégis joggal aggódtunk a magánjellegű egyesületek jelentősége miatt. A társadalmi egyenlőtlenségek a társadalmi tőkébe is beágyazódhatnak. Azok a normák, hálózatok, amelyek egyes csoportok számára jó szolgálatot tehetnek, másokat kifejezetten akadályozhatnak, különösen, ha ezek a normák diszkriminatívak, vagy a hálózatok elszigeteltek. A társadalmi tőke fontosságának felismerése a közösségi élet fenntartása terén nem ment fel bennünket az alól, hogy figyelnünk kelljen arra, miként definiáljuk a közösséget – ki van belül, aki így részesül a társadalmi tőke hasznából, és ki marad kívül, aki így nem részesül a haszonból. A társadalmi tőke egyes formái megnyirbálhatják az egyéni kiváltságokat, amint arra a közösségiség kritikusai is figyelmeztetnek. Amerika alapító atyáinak félelmei a „széthúzás rákfenéjétől” sok esetben a társadalmi tőkére is állnak. Mielőtt kikalkulálnánk a társadalmi tőke különböző formáinak egyenlegét, a költségeket és hasznokat egyaránt mérlegelnünk kell. Ez a kihívás még mindig várat magára.

Az országunkat és a világot érintő sürgető kérdések terén a haladáshoz olyan új elképzelésekre van szükségünk, amelyek áthidalják a túlhaladott ideológiai választóvonalakat. A liberálisok és konzervatívok között is egyetértés mutatkozik a társadalmi képessé tétel fontosságát illetően, ahogy arra E. J. Dionne is rámutat („(Újabb) harc a közösségért”, TAP, 1992 nyara). A társadalmi tőke megközelítés mélyebb fogalmi alapot biztosít ehhez a jelképes összehajláshoz. A valódi haladáshoz nem felületes szóbeli megegyezésre van szükség, hanem komoly elmélkedésre és újszerű elemi elképzelésekre. A társadalmi tőke megközelítés a magánjellegű társadalmi infrastruktúra és a valóban működőképes állami irányelvek összekapcsolásának újszerű módjait ígéri, és viszont, az Amerika társadalmi tőke-készletének újjáélesztését célzó bölcs új állami irányelveket is.


Fordította Varga Tamás

Dokumentumok