Dokumentumok
Nyomtatóbarát változat
Cím:
Új Európára készülve
Szerző:
Miszlivetz Ferenc
Ország:
Magyarország
A kiadás helye:
A kiadás éve:
Kiadó:
Terjedelem:
Nyelv:
magyar
Tárgyszavak:
keleti EU bővítés, transznacionális intézményrendszer, globális kormányzat
Állomány:
Forditas:
Megjegyzés:
Annotáció:
Leltár:
Raktári jelzet:
E

Kevés dologról beszélnek annyit európai szalonokban, kávéházakban és konferenciatermekben, mint a keleti bővítésről. Némi iróniával azt is mondhatnánk, Európát új kísértet járja be: a keleti bővítés kísértete. A beszéd tárgya ugyanis némileg megfoghatatlan, nem teljesen anyagszerű. Egyszerre jellemzi megszállottság és hitetlenség. Skizofrénia és doublespeak: mindkét oldalon. Egy brüsszeli bürokrata szarkasztikusan így fogalmazott nemrégiben: „mi úgy teszünk, mintha bővítenénk, ti úgy tesztek, mintha készen állnátok.”

Kérdés, véget lehet-e vetni a hamis dialógusnak és ha igen hogyan? Amennyiben ez nem sikerül a keleti bővítés kezdetén, nehezen elképzelhető, hogy létrejön 25-30 tagállam jól működő és hatékony Európája.

A keleti bővítéssel kapcsolatban gyakran emlegetik az Új Európát. Valóban, már egy kisebbfajta keleti irányú kibővítés is új arculatot, új minőséget, új dinamizmust jelent. De a bővítés bizonytalanságai ennek az Új Európának a bizonytalanságait is jelentik. Egyelőre nincs válasz Jacques Delors kérdésére, hogy Európa mint tér és Európa mint hatalom mikor, milyen körülmények között egyesülhetnek?

Nem dőlt el az sem, milyen lesz az Új Európában a tagállamok – nemzetállamok – és az EU transznacionális intézményeinek viszonya. Röviden az új európai kormányzat jellege. Létrejön-e egy szoros föderáció, vagy megmarad a kormányközi együttműködés felemás rendszere? Esetleg van alternatíva ezeken túl is? Sokféle válasz születik ezekre a kérdésekre.

Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke nemrég fejtette ki, hogy az Uniónak az őt ért kihívások miatt újra kell gondolnia szerepét, alapjait és szomszédsági kapcsolatait. Prodi úgy látja, hogy a dinamikus közép-európai gazdaságok csatlakozásuk esetén új prosperitást és stabilitást hoznak magukkal. Ez pedig pozitív hatással lesz az új szomszédokkal kialakuló kapcsolatokra. Ahhoz azonban, hogy valóra váljon az „egység a sokféleségben” grandiózus jelszava, Prodi szerint túl kell lépni a rövidtávú és szűklátókörű kormányközi megközelítésen. Az Európai Parlament, a Bizottság és a Tanács kényes egyensúlyán nyugvó közösségi rendszer produkálta az integráció eddigi legnagyobb és legmaradandóbb teljesítményeit: az egységes piacot, az EURO-t és az egymást követő bővítéseket. Ha a közösségi rendszer előre is viszi az európai projektet, még mindíg ott a kérdés, hogy merre is megyünk. Valóban, Quo vadis, Európa?

Ezt a kérdést nem sikerült megválaszolni Nizzában, ahogyan az azt megelőző csúcstalálkozón sem. Itt még az Európai Unió elnöke is elbizonytalanodik és széleskörű, nyílt vitát javasol: a tagjelölt országok és összes fontos szereplőjük, a régiók, a helyi intézmények és a civil társadalom bevonásával.

Günter Verheugen, a bővítés biztosa, optimistább. A bővítést a biztos vonatnak látja, amely a svéd elnökség alatt soha nem látott sebességre kapcsol. Ha mindenki tartja a tempót, a reformok folytatódnak, ha jó a kommunikációs stratégia és a roma-kérdés is megoldódik, az EU kialakítja végső tárgyalási pozícióit.

Jacques Delors, az Európai Unió főépítésze, máig legbefolyásosabb guruja némileg árnyaltabban és komplexebben látja a helyzetet. Elsősorban a bővítés - diskurzus skizofréniájának vessünk véget – javasolja, amely lassan aláássa a 15-ök Európájának szavahihetőségét. A jelöltek kezdik úgy érezni, hogy felültetjük őket és újabb kifogásokkal tovább húzzuk az időt. Delors pontosan látja, hogy skizofréniából és frusztrációból nem születhet meg az Új Európa. Azt javasolja ezért, hogy az Unió tekintse úgy a jelölteket a bővítési tárgyalások során, mintha már az európai család tagjai lennének.

Delors mozgásba akarja hozni a megakadt gépezetet. Látja, ahogyan mi tudjuk, hogy a bővítések utáni 21-ek, 25-ök, 30-ak Európája nem egészen az európai álom megvalósulása lesz. De tapasztalt politikusok tudják, nem lehet egy falra festett ikonhoz ragaszkodni, mert magunk is mozdulatlanná válunk, és a mozdulatlanság a politika halála. Márpedig a tökéletes Európa álma pontosan ilyen ikon volna. Európa főépítésze szellemes megoldást javasol: az integráció bővítését és mélyítését egyszerre, de nem egyenlő mértékben. A bővítésnél nem szabad azonnal számonkérni a tökéletesség európai álmát, a mélyítést pedig először csak egy meghatározott körben kell megvalósítani. Ezt a kört Delors bátran avantgarde-nak nevezi, az Európai Unió összehangolódott belső magját értve ezalatt. Az elképzelés szerint ez az avantgarde képes megteremteni a föderációt, a többi tagállam marad az Európai Unió.

Delors modellje a változó, mozgásban lévő valóságot közelíti. Mindenki lép egyet: a jelöltek belépnek az Unióba, de az Unió magja továbblép, föderálódik. Megmarad a kettős szerkezet, de egy magasabb szinten, meghatározott keretek között. A modell nyitott és dinamikus. A föderációt nem veszik körül falak, szabad a belépés az arra éretteknek. És legfőképpen szellemes: a félperiféria felkerül a centrumba, miközben a centrum még központibb pozicióba kerül. Kétségtelenül, ebben a modellben mindenki nyertesnek látszik.

Az EU intézményei nem rendelkeznek elég demokratikus legitimációval – és ez a demokratikus deficit a ’90-es években tovább nőtt. Kimerült az a háború utáni konszenzus, ami az integráció-orientált elitet jellemezte. Ez a konszenzus nagy szerepet játszott abban, hogy hatékony és rendszeres kooperáció alakult ki a nyugat-európai országok és társadalmak között. A keleti bővítés időszakára, a hidegháború utáni korszakra azonban a konszenzus már nem érvényes.

Ezt a legitimitás-deficitet nem tudja az Európai parlament sem pótolni. Elsősorban azért mert nem létezik még az európai társadalom, a demos, amely szuverénként viselkedhetne és képviselőinek és intézményeinek demokratikus legitimitást kölcsönözhetne.

[Közvélemény: 1996: 61%-a az EU polgároknak gondolta úgy, hogy a bővítés jó dolog; 1999-ben 44%, ebből az EU keleti határövezetéhez tartozó Ausztria 30%, Németország 34%, Olaszország 48%.]

A ’90-es évek európai integrációjának zavaros vizein sok minden elúszott. A Maastrichti és Amszterdami Szerződésekből hiányzott a vezérelv, a központi gondolat. A keleti bővítésnek az ezredforduló után megvan a sansza arra, hogy ilyen központi gondolattá váljék. És ezért megvan a lehetőség rá, hogy az európai intézmények is új dinamizmust és legitimációt nyerjenek.

A berlini fal leomlását követő első évtized nem bizonyult elégségesnek az Európa megosztottságával kapcsolatos eltérő vélemények kibékítéséhez. Cseh, lengyel, magyar nézőpontból, 1989 szakítást jelent egy többszázéves történelmi katasztrófa-sorozattal, ennek köszönhetően Közép-Európa keleti felének társadalmai visszatérhetnek korábbi, a nyugati társadalmakkal azonos fejlődési pályájukra. A keleti bővítés ennek a fel- vagy vissza-zárkózásnak a biztosítéka.

A bővítéssel kapcsolatos nyugat-európai attitűdöt egyfajta kettősség jellemzi ami a hivatalos deklarációk és a gyakorlati élet közötti ellentmondásokban fejeződik ki. Eszerint az EEC, az EC és az EU országai mindig is támogatták Európa egyesítését. A ’60-as, ’70-es, ’80-as évek hivatalos deklarációi, dokumentumai az európai közösséget és intézményeit mint Európa demokratikus népeinek képviselőit emlegetik. Az Európai Tanács 1989-et követően szintén egész Európáért, azaz a nem EU-tag országkért is felelősséget vállalt. Valójában azonban a hosszan elhúzódó kelet-nyugati konfliktus és a fejlettségi szintbeli különbségek növekedésének köszönhetően az Európai Közösségek a nyugat-európai nemzetek közösségévé váltak, alapítói atyáik páneurópai elképzelései ellenére. A Kelet és Nyugat közötti geopolitikai határ a mai Európai Unió fontos alakító tényezőjévé (konstitutív elemévé) vált. Időközben az eredeti célok is elhalványultak és az együttműködésből származó kölcsönös gazdasági előnyök háttérbe szorították a politikailag egységes Európa vízióját. 1989 tulajdonképpen megzavarta a gazdasági prosperitás eme idilli állapotát. Új retorika született, aminek a középpontjában a kelet-nyugat konfliktus és megosztottság korszakának lezárulása állt; mindez azonban nem vezetett intézményi konzekvenciákhoz. Miközben néhány vezető európai politikus az Új Európáról beszélt és a kelet-európai államok az EU-t a számukra ideális végcélként kezdték látni, maga az Unió változatlanul a nyugat-európai nemzetek közösségének megtestesítője maradt. A nagy történelmi fordulat nem indította arra az EU-t, hogy újrafogalmazza önmagát; megelégedett azzal, hogy az új demokráciáknak felajánlotta az EU-tagságot és liberalizálta kereskedelmét.

Hogyan jöhet létre a bizalom a demokratikus intézményekben Kelet-Közép-Európában?

Az emberek Kelet- és Közép-Európában nem akarnak visszatérni a reálisan létező szocializmus intézményrendszeréhez. A többség jövőképe pozitív és a jelenlegi demokráciát részesíti előnyben. Mindez nem jelent feltétlen azonosulást a Nyugat aktuális fogalmával és a nyugati demokráciák gyakorlatával.

A kelet-közép-európaiak azonban nem bíznak még eléggé demokratikus intézményeikben. Egy ’96-os felmérés szerint kevesebb mint 20%-uk véli úgy, hogy meg tudná védeni magát egy érdekeit sértő kormányzati döntéssel szemben. (Ez az arány Nagy-Britanniában 62%, Hollandiában 38%.) Emellett a kelet-európaiak kevéssé bíznak politikai intézményeikben: a pártokban, a kormányban, a parlamentben. Mindez nem jelenti, hogy újabb diktatúrák, vagy autoriter rezsimek veszélye fenyegetne, ám a bizalmatlanság és bizonytalanság populista vezetőket segíthet hatalomba, akik a demokratikus intézményeket autoriter eszközökkel működtetik. Az ilyen állapotot hívjuk demokratúrának, amire példa a szomszédból Meciar – szerencsére kudarccal végződő – kísérlete. Az Európai Unióba való bekerülés lehetősége fegyelmező hatású és meglehetősen kicsire szűkíti az intézményesült demokratúra esélyeit.

Bizonytalanság és bizalmatlanság természetesen EU-tagállamokban is létezik, különösen erősen tapasztalhatjuk ezt a keleti határvidékek esetében. A más nyelvet beszélő, más kultúrát képviselő, a munkanélküliség rémét magával hozó bevándorló vagy vándormunkás félelmet kelt és ellenérzést szül. Idegen. Mi közünk hozzá, mit akar tőlünk. A közelmúltban végzett felmérések és empirikus kutatásaink kimutatták, hogy ezek a félelmek a szomszédos csatlakozó országok – tehát Magyarország, a Cseh Köztársaság és Lengyelország - esetében megalapozatlanok. Ám a megalapozatlan félelem is politikai erővé válik ha ügyes politikusok politikai tőkét kovácsolnak belőle. És mint tudjuk, erre is van példa. Kirekesztő nacionalizmus és xenofólia az EU tagországokban nemcsak létező jelenségek, de jelentősen fel is erősödtek az elmúlt évtized során.

Határátlépő civil társadalom

A vasfüggöny nem múlt el nyomtalanul. A megosztottság és a másság-tudat a fejekben továbbél. Grazból és Bécsből nézve Szombathely vagy Kőszeg még mindig messzinek tűnik. Egy amerikai professzor ezt a távolságot naponta teszi meg San Fransiscoi háza és a Stanfordi Egyetem között. A távolságok elsősorban a tudatunkban és a pszichénkben rejlenek. Persze ott vannak az infrastruktúrában, a rossz közlekedési viszonyokban, a lerombolt vasúti összeköttetésben. Ezek az akadályok nem áthidalhatatlanok, a távolságok csökkenthetők. Az üzleti világ, a kereskedelem és a bevásárló turisták már rég túltették magukat rajtuk. A civil társadalom kapcsolatteremtési készsége elmarad mögöttük. A papíron már létező új Euro-régió, vagy a már régóta működő Alpok-Adria Szövetség pedig lehetséges kereteket is kínálják. Egyetemi központok, főiskolák, kutatóhelyek, Európa-házak jólműködő, erős szövetségeket is alkothatnának a négy országot összekötő határok régiójában. A kalmár öles léptekkel, naponta ha kell többször is átlépi a határokat. A polgár (a citizen) még óvatos, egy kicsit körülményes. De már szedelődzködik. A hercegnek még új a feladat, de tudja, hogy nem reménytelen. Ha Bécset Graz-cal Sopronon és Szombathelyen keresztül köti majd össze a vasút az egész határrégió fellélegezhet és megmutathatja színeit. A sokféleséget egy új, regionális egységben. És akkor a távolságok mindenféle értelemben csökkenni fognak. Az Európai Unió osztrák-magyar-szlovén határvidékén megvan a lehetősége a civil társadalom új képességeit kibontakoztató regionális együttműködésnek.

Társadalmak integrációja

Noha az európai közvélemény jelentős része (közel fele) támogatja a keleti bővítést, a kelet-európaiakkal szemben erős fenntartásai vannak. A „keleti tömbről” kialakított sztereotípiák a nyugat-európai társadalmak jelentős részében még továbbélnek. Nem alakulhatott még ki a személyes kapcsolatok olyan intenzitása és szövevénye, ami ezt a negatív képet megfelelően ellensúlyozná. Az új európai térben formálódó intézmények, közös projektek és szakmai együttműködési programok a lehetőségek széles körét kínálják, különösen a határmenti régiókban. Közös kutatási programok, testvérvárosok szorosabb együttműködése, regionális fesztiválok, diákcsere és oktatási programok, sportrendezvények, többnyelvű folyóiratok, színházak, vándorló opera-előadások és koncertek, határokat átívelő szakmai egyesületek, bor- és kerékpárutak segíthetnek benépesíteni és új élettel megtölteni a vasfüggöny idején kulturálisan kiürült, kapcsolataiban megfogyatkozott és sokszínűségét vesztett vidéket.

Társadalmi és kulturális innováció

A bővítésre váró kelet- és közép-európai társadalmak kétségtelenül sokat tanulhatnak nyugati partnereiktől. A kettéosztott Európa keleti felén nem alakult ki a bizalom, a szolidaritás, a demokratikus döntéshozatal, az átláthatóság és beszámoltathatóság, etc. civil kultúrája. Ennek köszönhetően többnyire alacsonyabb fokú a gazdasági hatékonyság és versenyképesség. Bár nagyon sok a pótolni való, a tanulási folyamat mégsem lehet egyirányú. A kelet-európai társadalmak a rájuk kényszerített körülmények között a túlélés és az újítás művészetét a legmagasabb fokon művelték. Ennek az újító készségnek és kreativitásnak most új körülmények között kell megnyilvánulnia. Közép-Európa a környezet- és természetvédelem, az emberi jogok, az oktatás, az egészségügy, a kirekesztettek integrálása terén számos társadalmi újítót produkált. A felhalmozott szellemi tőke, történelmi tapasztalatok és a kibontakozó kreativitás komoly szellemi impulzust jelenthet Nyugat-Európa számára. Nyugat-Európának szemlátomást szüksége van a szellemi kihívásokra és társadalmi kezdeményezésekre, mert elért sikerei elkényelmesítették és nem bővelkedik új gondolatokban.

Régók és sokszintű kormányzat

A keleti bővítéssel eltérő szintű gazdaságok és társadalmak kerülnek közös keretek, feltételek és szabályok közé.

A kibővített Európa társadalmi-gazdasági kohézióját egy szellemes modell még önmagában nem garantálja és nem is teremti meg. A valóságos, mindennapi integrációban a határokon átívelő régióknak jut döntő szerep. Az európai integráció eddigi sikereit jelentős részben köszönheti a regionális kezdeményezéseknek és együttműködésnek. A strukturális alapok 1988-as reformja óta a régiók egyre inkább képesek magukat megfogalmazni és az integráció mélyítése érdekében mozgósítani a helyi és regionális kezdeményezések dinamikus értékeit. Úgy sikerült kialakítaniuk a regionális kohéziót, hogy közben nem sértették meg a tagállamok intézményi sokféleségét. Remélhetőleg ez a sikertöténet a keleti bővítés esetén folytatódni fog és az új Euro-régiók fejlődési szintkülönbségei elkezdenek kiegyenlítődni. Ennek a sikernek egy fontos feltétele, összetevője a régiók, a tagállamok és az Unió közötti ’intézményi partnerség’, ami a lokális szint részvételeinek jelentős fokozódását feltételezi. A Bizottságnak komoly szerepe volt abban, hogy az önkormányzatok és helyi intézmények együttműködését bátorítva elősegítette a regionális versenyképesség kialakulását.

A régiók erejének megnövekedését nagyban elősegítette a Régiók Bizottságának 1994-es megalapítása. A régiók felemelkedésének vitathatatlan sikerei ellenére sok még a tennivaló. Az Euro-régiók esetétől eltekintve az interregionális együttműködés szabályai még nem világosak. A tagjelölt országok esetében különösen igaz, hogy a potenciális együttműködést politikai korlátok, történelmi beidegződések, társadalmi szokások és kulturális-nyelvi különbségek nagymértékben befolyásolják. Azaz nagyon sok múlik a helyi társadalmak helyzetfelismerési és együttműködési készségén. Számolnunk kell olyan esetekkel, amikor a hagyományosan markáns regionalizmus heves idegengyűlölettel és befeléfordulással párosul. Remélhetőleg a keleti bővítést pozitív példák fogják inkább jellemezni. Az Alpok-Adria Szövetség lazább, és a Nyugat-Pannon Euro-régió szorosabb keretei új lehetőségeket nyithatnak az integráció előtt. Ezeknek a sokáig mesterségesen kettészabdalt régióknak óriási a látens emberkincstartaléka. A gazdasági siker a helyi társadalom politikai és kulturális összetevőiből táplálkozik. A tagjelölt országok első körének csatlakozásával Közép-Európa kulturális sokfélesége szabadabb és megfelelőbb politikai keretek között bontakozhat ki. Új, tágasabb lehetőségek nyílnak a társadalmi kirekesztés, a munkanélküliség és a létbizonytalanság csökkentésére és felszámolására.

A régiók új keretei egyben új kormányzati szintek születését is jelentik. Ez óhatatlanul konfliktusokkal is fog járni. A nemzeti kormányzatok gyakran láttak riválist a régiókban; nem lesz ez másként a tagjelölt országok esetében sem. Elméletben szinte senki nem tagadja a decentralizáció elvét és szükségességét, valójában azonban nincs konszenzus az intézményi újítások terén.

A decentralizált együttműködés szellemét ugyanakkor már nem lehet visszaszorítani. Az Interreg programok különösen hasznosnak bizonyulnak a határon átívelő együttműködések terén az Unió keleti határvidékén. Delors szavaival élve rajtuk keresztül érzékelhetik a tagjelölt országok az európai szolidaritás praktikus hatásait. A regionális szinten a társadalmi, gazdasági és politikai valóság új módon nyer kifejezést, aminek megértése, feldolgozása még várat magára. Ha sikerül a régiók új szereplehetőségeit kormányzati szinten jobban megérteni és hasznosítani, megvalósulhat a sokszintű kormányzat demokratikusabb modellje. Egy új tanulási folyamat elején vagyunk, amely csak közös részvétellel és kölcsönösösség elve alapján válhat sikeressé.

Új konszenzus van kialakulóban a politikusok és elemzők között a téren, hogy a gazdasági és társadalmi fejlődést nem hagyhatjuk a globalizációra és a laissez fair kapitalizmusra. Regionális tervezés nélkül a társadalmi polarizáció nem állítható meg. A már működő és a most alakuló regionális kormányzatok újszerű, összehangolt munkájára van szükség Európa-szerte. A West-Pannon Euro-régió ebben úttörő közvetítő szerepet játszhat. Ez az új szerep csak akkor lesz hatékony, ha politikai, intézményi és pénzügyi eszközöket rendelünk hozzá. És csak akkor lesz hiteles, ha az alulról jövő kezdeményezés, a társadalmi újítás bátorításával és a szolidaritás új formáinak megszerveződésével párosul.

Regionalizáció

Kelet- és Közép-Európában a demokratizálódás folyamata során jelentős mértékben megerősödtek a helyi önkormányzatok, és ezáltal fokozódott a fragmentáció, ami viszont a központi adminisztrációk centralizálási készségét fokozta. Ma a térségben mindenütt jeletős viták folynak a regionalizácó szükségszerűségéről és a közvetítő, köztes szintek természetéről, azaz a teljes gazdasági és poltikai kompetenciával rendelkező adminisztratív egységek vagy régiók kialakításáról. A decentralizáció Lengyelországban jutott a legtovább, a térség más országai még nem döntöttek véglegesen a lehetséges forgatókönyvek közül.

Az európai kormányzat jövőbeni rendszerének tekintettel kell lennie arra a kihívásra, amit ezek a tendenciák jelentenek az életszínvonal, a kiegyensúlyozott regionális fejlesztés és a harmonikus társadalmi és gazdasági folyamatok számára az európai társadalmakban. Emellett a hatékony és demokratikusan elszámoltatható intézmények iránti megnövekedett igények megkövetelik az intézményi keretek reformját a kormányzat minden szintjén: az európai, a nemzeti, a regionális és a helyi önkormányzatok szintjein.

„Kemény követelmények”

Magyarország 2002-ben szeretne csatlakozni az EU-hoz. A legutóbbi hírek szerint a csatlakozás 2003 és 2005 között reális esélyekkel bír. A politikusok és szakértők jelentős része úgy véli, készek vagyunk a csatlakozásra.

Empirikus és elméleti kutatások szintén azt bizonyítják, hogy az acquis communautaire átvételének és a belépési kritériumok teljesítésének szempontjából tekintve ez az álláspont helytálló. Bár sok még a tennivaló, szól az érvelés, az ország egy viszonylag rövid idő alatt képes lesz a hivatalosan megállapított követelményeknek eleget tenni és teljesíteni a jogharmonizácó feladatát.

„Puha követelmények”

Az ún. „kemény” acquis átvétele és az ahhoz való idomulás bizonyára végbe fog menni. Létezik azonban a szabályoknak, normáknak és szokásoknak, valamint nem deklarált elvárásoknak egy komplex szövevénye, amely jellemzi és meghatározza az EU keretei között élő társadalmakat és magát az Európai Uniót mint nemzetek feletti szervezetet. Ezek nem olvashatók ki az írott acquis-ból és nem találhatók a tagjelölt országok elé támasztott előírások és feltételek között sem.

A társadalmi, politikai, kulturális és üzleti élet ezen hivatalos előírásokon és paragrafusokon túli részét, amely a civil értékektől és szokásoktól az infrastruktúra minőségén át az oktatásra, kutatásra és fejlesztésre fordított GDP-arányokig terjed „puha” acquisnak is hívhatjuk.

Magyarország, csakúgy mint a többi közép-európai tagjelölt, megteheti, hogy kizárólag a hivatalosan felállított és elfogadott kritériumok teljesítésére koncentrál, azaz csak a kemény acquis-t tartja szem előtt. Ez védhető és igazolható hozzáállás volna: a papíron rögzített követelmények teljesítése először, majd ezután jöhet a megkezdett reformok befejezése és az ?előrehaladás a többi területen?. Érthető okokból a tagjelölt országok demokratikus kormányai az első feladat teljesítésére koncentrálják energiáikat és forrásaikat. Úgy érzik, a feladat hatalmas, a kihívás példa nélküli és a pillanat történelmi. És igazuk van.

Létezik azonban a másik dimenzió, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül, ha többet kívánunk elérni a puszta csatlakozásnál. Ha azt akarjuk, hogy a történet valóban sikertörténetté váljon, kénytelenek vagyunk a puha acquis és a mögötte meghúzódó értékrend széles skálájára is tekintettel lenni, előrevetítve ezzel a mindennapi életünkben, intézményeinkben, döntéshozatali mechanizmusainkban bekövetkező változásokat. Akkor is, ha tisztában vagyunk vele, hogy a puha acquis és a mögötte meghúzódó értékrend egyáltalán nem valósul meg maradéktalanul az Európai Unió tagállamainak társadalmaiban, nem is szólva megáról az Európai Unióról.

Még akkor is, ha tisztában vagyunk vele, hogy a tagjelölt országok elé támasztott követelmények némelyikének jónéhány jelenlegi tagország sem tudna megfelelni, úgy kell készülnünk az EU-tagságra, hogy a kialakulóban lévő új szerep a hivatalosan megkívántnál jóval nehezebb és nehezebben érthető.

Akadályok

Nem szabad soha megfeledkeznünk arról, hogy nem piacoknak vagy jogi rendszereknek, hanem társadalmaknak és politikai közösségeknek kell integrálódniuk. És noha a 15-ök mai Európája a „különbözőség az egységben” jelszóval aposztrofálja magát, túl sok eltérés, túl sok visszamaradottság a társadalmi és intézményi lét bizonyos szféráiban nem csak nem volna kívánatos, de az európai integráció mélyítése szempontjából egyenesen romboló hatású is lehetne. Ha az együttműködés szokása, a kölcsönös bizalom és a társadalmi viszonyok kiegyensúlyozására tett kísérletek nem itatják át a tagjelölt országok társadalmait, a csatlakozásból nem lesz sikertörténet. Sokan az Európai Unió polgárai és döntéshozói közül úgy tekinthetnek ezekre az „eltérésekre”, a létező különbségekre, mint a dezintegráció potenciális tényezőire. Az ilyen vélemények egy része már megfogalmazást nyert az integrációról folyó politikai és közéleti viták során. Dezintegratív tényezőként szokták emlegetni például az átlagjövedelemszintek nagyfokú eltérését, vagy a romák megoldatlan helyzetét és a velük szemben érvényesülő előítéleteket és diszkriminációt. Az utóbbi időben előtérbe kerültek a környezetvédelmi előírások, az infrastruktúra és az agrárium nyitott kérdései etc.

Noha a brüsszeli Bizottság gyakran hangsúlyozza, hogy számos területen nem kívánja érvényesíteni a szupranacionális szabályozást, az azonban várható, hogy a számottevő társadalmi problémát és fogyatékosságot valamelyik szakértői bizottság vagy befolyásos politikus az integráció elmélyítését akadályozó tényezőként fogja felhozni. Jó példa erre a Társadalmi Ügyek Osztályának múlt év végén a tagjelölt kelet- és közép-európai országok oktatási és humán erőforrás fejlesztési helyzetéről közzétett jelentése. A jelentés hangsúlyozza, hogy „az elégtelen és nem megfelelő befektetések a humán erőforrások fejlesztése terén azt jelenthetik, hogy az érintett országokban nincs megfelelő szaktudás az újonnan megnyílt külföldi és hazai piacokon szükséges versenyképességhez”. A jelentés általában felhívja a figyelmet arra, hogy a kelet- és közép-európai országok gazdasági és társadalmi fejlődésüket veszélyezteti az oktatás, a képzés és a szaktudás alacsony színvonala és ez egyben megkérdőjelezi az EU normáinak való megfelelés képességét is.

A tagjelölt országok „nagyon alacsony szintű” oktatási és szakképzettségi színvonalára való utalás pontosan kifejezi, hogy mit jelent a „puha acquis” megjelenése, mint a kemény acquis teljesítésének közvetett feltétele. A bővítés konkrét munkaprogramjával kapcsolatos bizonytalanságok és ellentmondások éppen most kerülnek a felszínre, szemben a svéd elnökség politikai elkötelezettségével, amely a bővítési folyamatot visszfordíthatatlanná kívánja tenni és világos útitérképpel akarja segíteni a jelöltek munkáját. A csatlakozás volumenével, ütemével és feltételeivel kapcsolatos nézet- és hozzáállásbeli különbségek az Európai Unió Bizottsága és az egyes tagállamok között várhatóan még intenzívebben fognak jelentkezni a közeli jövőben, ami együtt fog járni az említett hiányosságoknak és „eltéréseknek”, azaz a feltételek feltételeinek nagyobb arányú előtérbe kerülésével.

Nekünk kell megoldani a problémákat

A korrupció, a trásadalmi párbeszéd hiánya vagy erőtlensége, a társadalmi kirekesztés, a gyenge minőségű és elavult infrastruktúra a korábban említetteken kívül bizonyára szintén szerepelni fog a menüben. Ezek a problémák eltérő mértékben ugyan, de mindegyik tagjelölt országban jelen vannak. Szerencsés volna, ha felvetésükre előre felkészülnénk, ahelyett, hogy takargatni próbálnánk őket, vagy azt hangsúlyoznánk, hogy ilyen jelenségek a tagországokban is léteznek, jó részük amúgy sem tartozik a formális feltételek közé, etc. Magyarország élen járhatnak annak tudatosításában, hogy e hiányosságokat vagy negatívumokat nem az EU-tagság, hanem önmaguk és önmagunk miatt kell kiküszöbölni. Nem visz előre és nem hoz jobb helyzetbe minket annak refrénszerű hangsúlyozása sem, hogy Magyarország az említett probléma-területek túlnyomó többségében „jobban áll” a többi tagjelölt országnál. Ahelyett, hogy elvesznénk a ’ki ért el többet’ terméketlen versenyében, hozzáfoghatnánk az elvégzendő feladatok listájának összeállításához és megoldásuk egymással is összefüggésbe hozott alternatíváinak feltérképezéséhez.

Regionáis autonómia

Meggyőződésünk, hogy az európai integráció sikerének záloga a regionális fejlődés/fejlesztésben valamint a határon átnyúló együttműködésben rejlik. Sikeres regionális tervezés és fejlesztés elképzelhetetlen új intézények, vezetői gondolkodás és magatartás nélkül. A regionális autonómia üres jelszó marad, ha a sokszintű kormányzat gondolata a megfelelő döntéshozatali mechanizmusokkal párosulva nem fogan meg a magyar és a közép-európai politikában, társadalomban és intézményrendszerben. Sokszintű kormányzat azonban nem születik puszta deklarációk hatására, kinyilvánítással. Ki kell alakulnia a különböző szintek közötti összehangolt együttműködésnek és finom-koordinációnak, aminek előfeltétele az állam világos és határozott törekvése a konvencionális centralizáló és hierarchikus kormányzati attitűdöktől, beidegződésektől való megszabadulásra.

Ahogyan a Zárójelentés első fejezetében megfogalmazódik, az államnak „képesé tevő” állammá kell válnia. A sokszintű kormányzat sikeres működése természetesen az összes lehetséges kormányzati szint nyitott, kooperatív és innovatív jellegét feltételezi. A nyitottság és kreativitás nyilvánvaló jegyeit ma elsősorban a civil társadalom szerveződéseiben találhatjuk meg. A helyi, városi és megyei önkormányzatok, a kistérségek szintjén a hálózatszerű együttműködés gondolata és gyarkolata még kezdetleges szinten van, jóllehet az interjúink azt mutatják, hogy ezeken a szinteken is növekszik az újszerű együttműködés és döntési formák szükségességének felismerése.

A problémát a legáltalánosabb szintjén megfogalmazva, a magyar társadalomnak az együttműködés új habitusával együtt meg kell tanulnia gyakorolnia a bizalmat a társadalmi interdependenciák hosszú láncolatai mentén. Konkrétabban: a sokszintű kormányzat megvalósulása esetén a régió – a társadalmi, gazdasági és intézményi fejlesztés/fejlődés kialakulóban lévő új kerete – csak akkor válna igazán értelmessé és hasznossá, ha maga is egy „képessé tevő” egység volna. Több tehát, mint a finanszírozás elengedhetetlen hivatalos statisztikai feltétele. A nyugat-magyarországi régióban már nem csak a lehetősége de sok szempontból a feltételei is megtalálhatóak annak, hogy ilyen „képessé tevő” régióvá váljon.

Nyugat-Magyarország mint modell

A regionális fejlődés nem lesz egyenlő sem országos sem közép-európai szinten. A sokszintű kormányzat működésbe lendülésekor a nyugat-magyarországi régió a szomszédos régiók számára modellként és fejlődésük előrelendítőjeként szolgálhat. Előnyös földrajzi helyzete, környezeti – természeti és történelmi – adottságai, gazdasági teljesítménye, valamint számos társadalmi és kulturális mutatója predesztinálják erre az avantgard szerepre. A pozitívumok jelentős részét összefoglalja a zárójelentés. Fordítsuk tehát figyelmünket inkább az elvégzendő feladatok és a még válasz nélkül hagyott kihívások felé.

Lévén gazdasági vonatkozásban sikeresek és vonzóak, a külföldi közvetlen tőkeberuházások első számú célpontjai, a régiót alkotó három megye, beleértve a helyi önkormányzatokat és intézményeket, hajlamos arra, hogy elhanyagolja a sokszintű együttműködést a nem-gazdasági szférában. Amennyiben a régió vezető szerepet kíván játszani az európai integráció folytatásában és a globalizáció robosztus folyamatainak és azok negatív következményeinek kezelésében, meg kell szabadulnia a GDP fétisétől.

Újító szellem

A jólműködő sokszintű kormányzat nem csupán közvetítő és „képessé tevő” intézményeket igényel, de szüksége van a társadalmi újítást megvalósító individuumokra és civil kezdeményezésekre is. A régió társadalmi és lélektani bénultságának hosszú évtizedei újraébredést és új életre kelést igényelnek. Az emberi és társadalmi létezés minden szintjén egyidőben van szükség új együttműködési és vállalkozói szellemre. Ez a lelki-szellemi megújulás egyszerre igényel önreflexiót, a kulturális cserekapcsolatok és kulturális, tőkefelhalmozás intenzifikálódását, a kulturális intézmények és felsőoktatási és kutatási központok közötti munkamegosztás tudatos fejlesztését és a társadalmi részvétel és mobilizáció élénkítését. Ennek az új, kooperatív, társadalmi – vállalkozói és újító szellemnek a magvai már megtalálhatóak a régióban, ám egyelőre még csak szórványokban. Egy új, megfelelőbb kontextusba helyezve vitalizálódnának és egymást erősítve, termékenyítve regionális szinergiát teremthetnének.

Dokumentumok