A századvég Európáját - s szélesebb értelemben véve az ezredforduló világát - a politikai átalakulás két fő tendenciája jellemzi. A belső ellentmondásoktól sem mentes integrációs folyamatok, amelyek Európában a Montánunió, az Európai Atomenergia Ügynökség, a Nyugat-Európai Unió és a Közös Piac megteremtéséhez, az Egységes Európai Akta és a Maastrichti Egyezmény aláírásához, a konvergencia kritériumok megfogalmazásához, az egységesülés, a kibővítés és az elmélyítés dilemmájával küzdő kormányközi értekezletekhez és a csúcstalálkozókon ünnepélyesen kinyilvánított magasztos célkitűzések meghirdetésekhez vezettek.
Mindezek a tényezők kontinensünkön is felvették a szupranacionális intézményi szint, a kormányközi szervezetek és a szubállami entitás egymáshoz való viszonyának tisztázását, a szuverenitás határainak és a nemzeti identitás tartalmának ismételt végiggondolását. Az újraértelmezés szükségességéhez a geopolitikai statusz quo többszöri változása is jelentős mértékben hozzájárult. Éppen ezért nem meglepő, hogy a kutatók egyre nagyobb figyelmet szentelnek a századelő és a harmincas-negyvenes évek geopolitikai elméletei és iskolái vizsgálatának.
A századvég Európájában érvényesülő másik tendenciát a rendszerváltozásokkal párhuzamosan végbemenő regionális dezintegráció, új nemzetállamok születése, a geopolitikai erőtér alapos átrendeződése és az autonómia törekvések meg-, illetve felerősödése jelenti.
A kelet-közép-európai térség (s ebben az esetben ideértjük a volt Szovjetuniót is) államainak száma 1993 januárját követően kilencről huszonnyolcra nőtt.
Alapvetően megváltozott ezeknek az országoknak a politikai, ideológiai, gazdasági és társadalmi berendezkedése is. Közülük Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovénia az Európai Unió ajtaján kopogtat. A rendszerváltozás és rendszerváltás időszakáig, a nyolcvanas évtized végéig azonban az Európára is jellemző háromszintű szerveződés két ideológiailag szembenálló makrorégió duális geopolitikai struktúrájának keretei között létezett. Ezt az állapotot Churchill szavaival élve a Sttettintől Triesztig húzódó, a nyolcvanas évtizedben már erősen rozsdásodó politikai vasfüggöny szimbolizálta.
Az újabb jelkép, a berlini fal leomlása már a regionalizmus, a globalizáció, a nemzeti törekvések új szakaszát jelentette. Kelet- Közép-Európában a történelmi fáziskésés jegyében egyszerre tört magának utat a két tendencia és találkozott a kontens szerencsésebb csillagzat alatt született másik felének egységtörekvéseivel, melyek a sokszínűség és másság elismerése jegyében a globalizáció és a regionalizáció kategóriarendszerével írhatók le. Közismert tény, hogy a nemzetköziesedés jelensége az egységes világgazdasági rendszer kialakulása 1492 óta történelmi paradigmája az emberiségnek. Amerikai felfedése, Kolombusz útja ennek első lépés e volt.
A különböző centrumok, a centrumok és a félperifériák, a félperifériák és a perifériák, a perifériák és a centrumok változó viszonya ugyanakkor a regionalizáció, az egységesülés és a nemzeti öntudatra ébredés folyamatát is táplálta.
Még az önmagában véve centrumnak tekinthető, centrumnak nevezhető regionális szerveződések sem tekinthetők azonban kiegyen súlyozott rendszernek. Az Európai Unió esetében a strukturális alapok elosztásáról, felhasználásáról gondoskodó mechanizmus az elmaradott térségeket állítja a figyelem középpontjába. Viszonylag kevés szó esik az " innovációs szigetekrő l ", a négy németországi (Rajna-Ruhr vidék, Stuttgart környéke, Frankfurt és München körzete), a két franciaországi (Párizs-Il de France, Lyon/Grenoble vonal), a két olaszországi (Torino és Milánó) az egy-egy angliai (Dél- Kelet-Anglia) és holland (Amszterdam-Rotterdam tengely) régióról.
A regionalizáció ugyanakkor a legszorosabb kapcsolódik a globalizációhoz. A huszadi k században több globális méretű nemzetközi kormányközi szervezet (Népszövetség, ENSZ, stb.) jött létre, amely organizációk egyben a geopolitikai mozgások alanyai és tárgyai is voltak. Vannak azonban olyan nézetek, amelyek a globalizációt a trilaterizációval, a világ három központra - Európa, Japán és Egyesült Államok - történő felosztással, avagy az USA hegemónista törekvéseinek leplezésére szolgáló "megédesített amerikanizációval" azonosítják.
E megközelítések ellenére tagadhatatlan, hogy a globalizáció olyan történelmi tény, folyamat és eredmény, amelynek különböző típusai vannak.
Beszélhetünk a pénzügyi, az ipari, a szolgáltatási, a szórakoztatási, a kulturális, a hírközlési szféra és az emberek közötti érintkezési viszonyok globális aspektusáról. A gyorsétkezdék, a fastfoodok, a Pizza Hutok, a McDonaldsok, a Fried Kentucky Chiken üzlethálózat, a kereskedelmi szupermarketek (Billa, Spar, Julius Meinl, CNC, stb) révén a gasztronómiai, a táplálkozási és a vásárlási szokások is egyetemessé váltak. A szórakoztató és filmipar amerikai árukkal telített. A nemzetközi tudományos, turisztikai és hétköznapi érintkezés általánosan elfogadott és alkalmazott nyelve az angol lett. A globalizáció talán legnyilvánvalóbb területévé azonban az informatika vált. Beteljesül ni látszanak az információs társadalomról szóló előrejelzések. A világtársadalmat mozgató legnagyobb (politikai) hatalommá és üzletággá nem a pénz, hanem az információ, az adatbankok létesítése, felhasználása, kölcsönzése és szolgáltatása vált. A bűvös körből nincs mód kitörni. Megalapozott, racionális döntésekhez állandóan korszerűsítésére van szükség
Sokak szerint globálissá válnak az alkalmazható politikai modellek és politikai rendszerek is. A nemzeti tér és a nemzeti megoldások jelentősége úgy tűnik, egyre csökken.
Globálissá válik és vált maga a regionalizmus és a regionális integráció jelensége is.
A globalizáció és a regionalizáció jelzett folyamatai összességükben a nemzeti-állami szint befolyását és szerepét gyengítik.
Egyesek szerint ez a káos z geopolitikájához, geopolitikai káoszhoz vezet. (Ramonet, 1997: 239-240) Samual Huntington megelégszik a globális rendezetlenség kifejezés használatával (Huntingotn, 1997: 30-38.), melyet szerinte az alábbi tényezők jellemeznek:
- a kormányzati hatalom ö sszeomlása, - az államok dezintegrációja, - etnikai, vallási és törzsi konfliktusok intenzitásának növekedése, - a maffia jellegű bűnözés nemzetközivé válása, - menekültek tíz-millióinak áradata, - a nukleáris és más tömegpusztító fegyverek megsokszor ozódása, - a terrorizmus elterjedése, - az etnikai tisztogatások és népirtások gyakorivá válása.
Más megközelítések viszont - s ez jellemzi az Európai Uniót létesítő Maastrichti Egyezményt is - a szubszidiaritás és a partnerség elvének bevezetésével az államok feletti és az államok alatti szint erősítésének szükségességét vállalják.
A legújabb uniós integrációs irányzat, a helyi fejlődés - helyi fejlesztés (local development - desarrollo local) koncepciója a visszavonulóban lévő intervenciós állam alternatív modelljét képviseli. Alapvetően funkcióját a jóléti állam helyettesítése jelenti, s ezt a hagyományoktól, a megszokottól eltérő beavatkozással valósítja meg. Együttműködésre kötelezi a társadalmi és gazdasági, a helyi, a regionális, az országos és a nemzetek feletti szinteket és közszereplőket. A gyakorlatban új "szociális gazdaságot" jelent. A koncepció akkor számíthat sikerre, ha képes dinamizálni a helyi gazdaságot, a helyi szereplőket.
Mindehhez Fernando Castro de Isidro az alábbi megfontolásra é rdemes gondolatokat teszi hozzá: "Egy olyan állandó változásban lévő világban mint a mai, még a közvetlen jövőt is nehéz az abszurditás veszélye nélkül pontosan meghatározni. A helyi fejlődés mint koncepció és mint a társadalmi cselekvés új filozófiája olyan tényező, amely konjunkturális választ ad a jelenlegi válságra, egyben új irányokat is szab az Uniós strukturális alapjainak. Mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért az ügy sikere vagy kudarca a társadalmi kultúra és a társadalompolitika fejlődés szempontjából történő felülvizsgálatától függ." (Castro de Isidro, 1996:9.)
A szubszidiaritás tehát nem csupán a decentralizált - sőt nem elsősorban a decentralizált rendszerek politikai-jogi szerveződésének elvét, hanem sajátos társadalompolitikát is jelent. Másképpen fogalmazva: társadalompolitikai szempontból a szubszidiaritás teória gyakorlati alkalmazása a felsőbb szervek beavatkozásának korlátozására irányul. Sajátos demokratikus rendezőelvet jelent, mivel azt az álláspontot képviseli, illetve testesíti meg, mely szerint a kompetenciákat az állampolgárokhoz közelebb eső helyre kell telepíteni. Különböző kormányzati szinteket és decentralizált politikai- közgazdasági struktúrát jelent.
Az is igaz viszont, hogy a Maastrichti Egyezményben foglaltak szerint a szubszidiaritás elvének megfelelően kivételesen Uniós beavatkozásra is lehetőség nyílik. "Azokon a területeken - olvashatjuk a dokumentumban - amelyek nem tartoznak kizárólagos illetékességi körébe, a Közösség a szubszidiaritás elvének megfelelően csak akkor avatkozik be, ha a figyelembe vett célok a tagállamok által megfelelően nem érhetők el, következésképpen terjedelmük vagy kihatásaik miatt közösségi szinten jobban kezelhetők." (Tratado de la Unión Europea. Revista de Instituciones Europeas, 1992,. 1. 323.) Az elv alkalmazása a nemzetközi kapcsolatokban viszont a föderális vagy félföderális dimenzió megerősödését szolgálja.
Gondolatmenetünket alátámasztja az Európai Régiók Gyűlésének 1996. december 4-én Baselben kiadott nyilatkozata is. A dokumentum 10. cikkelye kimondja: " A régióknak képeseknek kell lenniük arra, hogy nemzetközi szinten tevékenykedjenek. Köthetnek olyan szerződéseket, egyezményeket, aláírhatnak olyan jegyzőkönyveket, amelyek hatásköre nemzetközi, alárendelve a központi kormányzat bele egyezésének ott, ahol ezt a nemzeti törvényhozás igényli.
2. A régióknak kétoldalú és többoldalú, belföldi és határokon túli együttműködést kell elősegíteniük saját maguk között, együttes projektek megvalósítása céljából.
3. A régióknak meg kell, hogy legyen a joguk arra, hogy saját képviseletet állítsanak fel, akár egyénileg, akár együttesen más régiókkal, más államokban és nemzetközi szervezetekben. (Comitatus, 1997. 1. 63.)
A jelzett tendenciát erősíti egyes régiók és az Európai Unió által kötött preferenciális egyezmények gyakorlata is. E folyamatok és jelenségek természetesen a nemzeti államok jelentős belső szerkezeti módosítását igénylik, feltételezik, s felvetik a régiók tipizálásának kérdését is.
A probléma nem kevés fejtörést okoz a közösség és az integráció számára, mivel az uniós tagországok által a középszint számára biztosított jogkörök meglehetősen eklektikusak, s igen tarka képet mutat a földrajzi-területi és közigazgatási beosztás is.
Egyre inkább erősödik ugyanakkor az a felismerés, hogy a jövő Európája (Európai Uniója) a régiók Európája lesz. A tévedés kockázata nélkül prognosztizálható tehát az államok alatti és az államok fölötti szintek növekvő szerepe. Azaz a közösségi integráció politikai-jogi döntéseinek végrehajtásában és alakításában kulcsszerephez jutnak a területi és funkcionális középszint "közvetítő kormányzatai". Visszatér, újraéled és megerősödik tehát a civil társadalom. (Pérez- Diaz, 1987.)
Az országhatárokon át- és túllépő régiók nem csupán a fejlődés, a kooperáció és a nemzetköziesedés új irányát, lehetőségét és megoldását, hanem a régiók új típusát is jelentik. Ezért nem csoda, ha a középszint pontos meghatározásáról és elnevezéséről mind a mai napig viták folynak, s nem alakult még ki az egységes értelmezés. találkozhatunk olyan nézetekkel, amelyek a földrajzi-geopolitikai aspektusokat hangsúlyozzák. Mások a területi- adminisztratív elkülönülést, ismét mások a gazdasági-etnikai, esetleg a történeti szempontokat helyezik előtérbe. Felfogásunkhoz a Siofra O'Leary és Jose María Fernandez Martin által adott meghatározás áll a legközelebb. Eszerint subállami entitáson "azon államok alá tartozó területi egységeket értjük, amelyeknek saját intézményes politikai képviseletük van, s amelyek az adott területen normatív kompetenci ával és a központi szervektől független végrehajtó szervekkel rendelkeznek." (O'Leary, Siofra - Fernandez Martin, José Maria, 1995:300.) Természetesen elismerjük más megközelítések jogosságát is. Használhatónak tartjuk az Európai Tanács Helyi- és Regionáli s Közhatóságok állandó Konferenciája által adott definíciót is. (Locatelli, Rinaldo, 1992.)
Nyomatékosan felhívjuk azonban a figyelmet arra, hogy az Európai Régiók Gyűlésének 1996. december 4-én Baselben kiadott nyilatkozata is az általunk legfontosabbnak tekintett demokratikus politikai önkormányzatiság el vét és meglétét hangsúlyozza. "1. A régió - olvashatjuk a dokumentum első cikkelyében - az a törvényes területi testület, amelyet az állami szint alatt közvetlenül hoztak létre, s politikai önkormányzatt al van felruházva ... 3. A régiónak kell, hogy legyen saját alkotmánya, önkormányzati törvény, amely a legmagasabb szinten részét képezi az állam törvényes rendjének és legalább szervezetét és hatalmait megállapítja ... Ugyanazon államon belüli régióknak k ülönböző státuszuk lehet, összhangban politikai, társadalmi és kulturális jellegzetességeikkel ...
A régióknak - a második cikkely első bekezdése szerint - teljes jogi személyiséggel kell rendelkezniük. 2. A régió alapvető szerkezetének egy képviselői gyű lést és egy végrehajtói testületet kell tartalmaznia." (Comitatus, 1997. 1. 60.)
A regionális szint szerepének és fontosságának felismerése nagy jelentőségű az Európai Unió demokratikus deficitjének leküzdése, a szerves kapcsolódás és területfejlesztés szempontjából is. A problémakör részletes taglalása azonban túlmutat a jelen tanulmány keretein. A szerző ezzel kapcsolatos korábbi munkáiban viszont nagy figyelmet fordított a jelzett tényezők vizsgálatára. (Szilágyi, 1996; Szilágyi 1998.)
Továbbra is megv álaszolásra vár azonba a régiók tipizálásának a kérdése. Erre azért is szükség van, mert a fenti definícióval kapcsolatos fejtegetések elsősorban az állami szint alatt elhelyezkedő mikrorégiók jellegzetes jegyeinek feltárására irányultak.
A nemzetközi pol itikai és jogfejlődés azonban régtől fogva ismeri az államközi makrorégiók szintjét és fogalmát is. Ennek egyik megnyilvánulási formáját az Európai Unió jelenti. Létezik azonban a latin-amerikai kontinens déli részén Argentína és Brazília befolyási övezetéhez tartozó államok szövetsége, a MERCOSUR, avagy a dél-kelet- ázsiai országok szervezete az ASEAN is.
Huntington szerint e "civilizációk szerint csoportosulások", e civilizációk által létrehozott makroregionális csoportosulások a résztvevők által betöltö tt szerepek szerint négy részre oszthatók, négy dimenziót testesítenek meg.
Megtalálhatók bennük a - centrum államok, - a tagállamok, - a szomszédos államok területén kisebbségi helyzetben élő azonos kultúrkörhöz tartozó lakosság, - a centrumállamoktól kulturálisan különböző, azonban a makroregionális szerveződés biztonsági szempontjából fontosnak tekintett szomszéd népek. E tipikusnak tekinthető amerikai érvelés feltételezése szerint az Európai Uniós első körét Franciaország és Németország alkotja. Ýket a különbőző státuszú és befolyású tagállamok veszik körül.
A harmadik csoporthoz Franciaország és Spanyolország vonatkozásában Katalónia és Baszkföld, Olaszország és Ausztria esetében Trentino-Alto Adige, Írország és Nagy-Britannia kapcsolatában pedig Észak-Írország tartozik.
A negyedik, a külső kört, a biztonsági zónát a kelet-közép-európai térség alkotja.
Attól függetlenül, hogy a konkrét erőviszonyok és értelmezés kérdésében egyetértünk-e vagy sem Samual Huntington érvelésével, el kell fogadnunk a makrorégiók létezésének tényét.
Hová soroljuk azonban az államok régiói között létrejövő, államhatárokon átívelő középszintű területi szerveződéseket?
Megítélésünk szerint ezek jellegzetességeit a nemzetközi jog és a politikatudomány szempontjából legpl asztikusabban a makro és a mikro szféra közötti elhelyezkedésre utaló - sok esetben etnikai jellegű - mezorégió kifejezés tükrözi.
Amint arra a dolgozatban korábban már utaltunk, az európai politikai és jogfejlődés és regionalizáció egyik jellegzetes vonását a területi tényező csökkenő jelentősége adja.
Ez nem csupán a szupranacionális, a szubállami és az államok középszintje közötti regionalizáció növekvő avagy a megnövekedett szerepében jut kifejezésre. Jól példázza ezt a civil társadalom nem kormányközi és nem kormányzati (NGO), nem hivatalos és nem közigazgatási szervei között megvalósuló virtuális avagy spirituális regionalizáció (Sáenz de Buruaga, 1997) is. S ez alkotja a regionalizmus negyedik típusát napjainkban.
A regionális szerveződések konkrét alakulása, belső működése, kapcsolatrendszere természetesen a külső és belső geopolitikai tér változásaitól függ. Gyakran az autonómia törekvések megjelenésében jut kifejezésre. A különböző szintű és típusú regionalizmusok létezése a huszadik század végének globális jelenségei körébe tartozik. A politikai és jogfejlődés új tendenciáját, egyben a nemzeti identitás kulturális nemzetfelfogás irányába történő elmozdulását jelenti.
Bonyolult, további vizsgálódásokat és kutatásokat igénylő problémakör feltárásá ról van tehát szó.
Irodalom
Barnes, Ian-Barnes, M. Pamela: The Enlarged European Union. Longman, London, 1996. Castro de Isidro, Fernando: El desarrollo local en el marco de la Unión Europea. Las Palmas, 1996. Az Európai Régiók Gyűlésé nek nyilatkozata a regionalizmusról Európában. Comitatus, 1997. 1. az. 59-66. o. Fawcett, Lousie-Hurrell, Andrew: Regionalism in World politics. Oxford University Press, Oxford, 1997. Huntington, Samuel: El choque de las civilizaciones y lareuperación del orden mundial, Paidós, Barcelona, 1997. Locatelli, Rinaldo: Az Európa Tanács Helyi- és Regionális Közhatóságok Állandó Konferenciája és a régiók . Magyar Közigazgatás, 1992. 11. sz. 653-659. o. O'Neill, Michael: The Polítics of European Integration. Routledge, London, 1996. O'Leary, Siofra-Fernandez Martin, José Maria. Hacia la Europa de los regionas? El principio de la subsidiariedad, la integración europea y el futuro de las entidades subestatales. REP, 1995. 90. sz. 299-323. o. Pérez Diaz, Victor: El retorno a la sociedad civil Instituto de Estudios Económicos, Madrid, 1987. Ramonet, Ignacio: Um mundo sin rmbo. Crisis de fin de siglo. Temas de Debate, Madrid, 1997. Sáenz de Buruaga, Gonzalo: De globalizáción versus varias regionalizaciones. Revist a Valenciana d'Estudis Autonómics. 1997. 21. sz. 17-32. o. Szilágyi István: Európai Unió: alkotmányfejlődés és regionalizmus. Tér és Társadalom, 1996. 1. sz. 95-111. o. Szilágyi István: Terület- és vidékfejlesztés az Európai Unióban: a spanyol eset. Comi tatus, 1997. 5. sz. 22-34. o. Szilágyi István: Some aspects of Regional Development. ISES. Discussion Papers No. 4. Budapest, 1998. 79-93. o. Tratado de la Unión Europea. Revista de Instituciones Europeas, 1992. 1. sz. 319-437. o. Wallernstein, Immanuel: A modern világgazdaság rendszer kialakulása. Gondolat Kiadó, Budapest, 1983. Wallace, Helen-Wallace, William: Policy-Making in the European Union. Oxford University Press, Oxford, 1997.