Dokumentumok
Nyomtatóbarát változat
Cím:
Hargitai Lajossal, a „Bogárd és Vidéke” című lap tulajdonosával és főszerkesztőjével, beszélgettünk Hantoson, a nyilvánosság szerepéről a helyi közösség aktivizálásában (szerkesztett változat)
Szerző:
Hajnal Ágnes szerk.
Ország:
A kiadás helye:
Budapest
A kiadás éve:
2004
Kiadó:
Közösségfejlesztők Egyesülete
Terjedelem:
Nyelv:
Tárgyszavak:
helyi lap, helyi nyilvánosság, közösség
Állomány:
Helyi nyilvánosság
Forditas:
Megjegyzés:
Annotáció:
Leltár:
Raktári jelzet:
E

Hargitai Lajossal, a „Bogárd és Vidéke” című lap tulajdonosával és főszerkesztőjével, beszélgettünk Hantoson, a nyilvánosság szerepéről a helyi közösség aktivizálásában
(szerkesztett változat)

Péterfi Ferenc: Azon gondolkoztam, hogy Spiró György könyvének bevezetőjében arról értekezik, hogy az író mindig arra törekszik, ha megír egy könyvet, annak olyan súlya legyen, hogy leszakadjon alatta az asztal. Az előttünk lévő kiadványok is ilyenek. Ha grammszerű súlya nem is olyan nagy, de ha mögötte tényleg ezek a nagy közösségi ügyek vannak, akkor valóban olyan súlyúak ezek a kiadványok együtt, amiket hoztatok, hogy összeroppan alatta az asztal. Kérlek, beszélj ezekről meg a Ti lapotokról is.
Hargitai Lajos: A mi újságunk a Bogárd és Vidéke egy ürügy arra hogy hétről-hétre találkozhassam a környező falvakban az ott élő emberekkel, ahová kihordjuk az újságot. Ilyenkor alkalom nyílik beszélgetésre hogylétükről, és a helyi eseményekről. Ezekből a találkozásokból formálódhatnak később különböző együttműködések, fejlesztési programok.
Ha kiadnak helyi újságot, általában az önkormányzat adja ki. A Bogárd és Vidéke nem önkormányzati lap, ebben nincs önkormányzati tőke. A többiben általában van önkormányzati vagy magántőke. A Bogárd és Vidéke nem önkormányzat által támogatott újság, független. Mi minden polgármesterrel ellenzékben voltunk, ugyanolyan problémák merültek fel minden ciklusban. Azért viszonylag jóban vagyunk az önkormányzatokkal, akit kritizálunk, az egy ideig meg van sértődve. Egyik testületi tag javasolta, hogy kapjak kitüntetést, szerencsére nem fogadták el. Minden ciklusban volt ilyen. Addig dolgozunk jól, amíg nem kapunk kitüntetést!
A falvakban nagyon jól használják az újságjaikat. A legfontosabbnak azt tartom, hogy a függetlenséget meg tudjuk őrizni, ennek az alapja a gazdasági függetlenség. Ezért szükséges, hogy több lábon álljon ez a rendszer. Nem az a célunk, hogy nyereséget termeljünk a magunk számára, hanem az, hogy ezzel a kulturális munkával olyan bevételeket hozzunk össze, amiből utána újabb fejlesztéseket lehet támogatni.

Péterfi: Sok mindent elindítottatok, mozgásba hoztatok itt a környéken az elmúlt 15 évben.
Hargitai: Igen, igyekszem sorolni példákat. Létrejött a Köztér Egyesület, melyben Abától Simontornyáig olyan helyi emberek vannak benne, akik felelősségüknek érzik azt, hogy ezt a közös térséget valamiképpen kicsit megemeljük. Ezt segítve pályázatot hirdettünk „Közösségek határok nélkül” címmel. A településeken különböző programokat rendezünk. Bég és Káloz között egy összekötő út épült, ennek alkalmából szerveztünk egy vetélkedő sorozatot a helyieknek, ami azt derítette ki, hogy a bégiek közül ki tud többet a káloziakról és fordítva.
Enyingen a szőlőhegyen létrejött egy olyan kis kiadvány, amit a helyi lakosok adtak ki, az ottani hegyközség elnökének verseivel nyolcvanadik születésnapja alkalmából. Ennek közösségi jelentősége van, nem a versek a jók, hanem ennek a kötetnek a lelki töltése.
Egy másik kiemelendő eset Simontornyán történt. A történelemtanár és helyi történelemkutató, Tóhtné Ungi Ili könyvet írt „A krónikaíró Dr. Kiss István élete és munkássága” címmel, a könyv egy hajdani simontornyai orvosról szól, aki annak idején a helytörténeti krónikát írta.
Aztán elkészült a mezőszilasi helytörténeti kiadvány. Együtt jártuk végig a régi épületeket, présházakat a helyiekkel, összegyűjtöttük az épületek történeteit és jellegzetes díszítőelemeiket. Elindult náluk egy múltkutatás, ami összehozta őket. Érdekes dolog, hogy három falunak közös kézilabda csapata van. Én abban tudok segíteni nekik, hogy a kapcsolat létrejöjjön, és innentől megy minden a maga útján.
Enyingen, a Tinódi Lantos Sebestyén református alapiskolát egy lelkész hozta létre. Ahhoz, hogy el tudjon indulni az iskola, rendezvényeket tudjanak szervezni és kiadványokat kiadni, szükségük volt a nyomdánkra és azokra a szellemi kapcsolatokra, amikkel mi rendelkeztünk. Szüksége volt arra, hogy segítsünk elkészíteni az iskola propagandáját, utána már ők csináltak mindent. Mi a tudásunkat adtuk hozzá: én mint népművelő, Balázs, mint közösségfejlesztő. Egy óriási fénymásolót adtunk el nekik, ami már nem volt teljesen új. Végtelen boldogok voltak, hogy egy ilyen lehetőséget kaptak.

Egyik legnagyobb büszkeségünk, a Sárvíz kistérségben van. Egy alulról szerveződő, baráti közösségekből épült, a néptánccsoportok találkoztak a falunapokon. Ehhez kell az, hogy be legyen csatornázva a rendszer, az abaiak és a káloziak akkor tudnak egymásról, ha van újság, vagy a kábel tv-ben megjelenő róluk szóló videofilm.
Olyan regionális rendszeren dolgozunk, ahol mindenkinek megvan a saját maga helyi kábel tv-je, a településeken van egy-egy szakember, így saját falujukban tudnak dolgozni.
Erre alapozva jött létre a Mezőföld-hírháló, melyen a térség településeinek hírei jelennek meg. Olyan ez, mint egy nagy család. A fórumban részt vesznek távol élők is. Ez nem hoz pénzt, ez a szenvedélyünk, ebbe érdemes belemenni. Zavaró, amikor azt hiszik az emberek, hogy bármi kell felülről. Semmi ilyesmire nincs szükség, az egyesületek ingyen segítenek.
A Köztér Egyesület készíti az internetes oldalt, velük jött létre a teleház, ami a Művelődési Házban kapott helyet. Folyamatos szélessávú Internet hozzáférési lehetőség van, 20-30 ember tudja esténként használni. Ez egy másik felfogása, szemlélete annak, hogy hogyan lehet a helyi közösséget építeni. A térség ekkor kezd működni, ahogy annak idején Széchenyi mondta: ahhoz, hogy egy nemzet működjön, be kell csatornázni gazdaságilag, a folyók szabályozásával, a vasúthálózat építésével, hidak építésével. Az ilyen helyi térséget elsősorban szellemileg kell becsatornázni. Fontos, hogy meglegyen a kapcsolatrendszer, és ehhez a kommunikációs központ. A digitális világ sok lehetőséget ad erre: a képen, hangon keresztül a gondolat, a szellem szabadon tud áramolni, és fontos, hogy ne rendelődjön alá semmilyen hatalomnak. Az élethez van köze, nem a hatalomhoz.

Sárosdon most polgármester váltás volt ciklus közben. Azon borult ki a liszt, hogy nyugdíjas korú lett a polgármester, de megmaradt a székében. Az ellenzék ezt megtudta, és sürgősen változtatni akart a helyzeten. A Bogárd és Vidékében mi folyamatosan közöltük a megnyilvánulásaikat, vitáikat. Aztán saját újságot készítettek, majd az ellenzék is felnőtt ahhoz, hogy saját lapot készítsen. Ő is és az ellenzéke is írta a maga újságját. Megnyerték a választást, az ellenzék mai napig írja a lapot, de az újág már ellenzékbe került az általa korábban támogatott és megválasztott polgármesterrel.
Mezőszilason a polgármesterrel szemben kialakult egy értelmiségi csoport. Régen a polgármester írta a lapot, dögunalom volt, tiszta szómenés volt az egész. Ezt megelégelték és új kis csapat most remekül dolgozik és működik a lap.
Abán is kéthetente jelenik meg az újság. Itt a polgármesterrel vagyok jó viszonyban és tudok néhány jó szót szólni a helyi újságkészítők érdekében, ha szükség van rá. Bátorítjuk őket, hogy csinálják tovább.
Érdekes ennek a rendszernek a működése, ahogy belelátunk a működésének dinamikájába. Látjuk a butaságokat, a kisszerűségeket és azt is, ha valakinek kisebbrendűségi érzése van. Mindezen át lehet lépni és ezt az egészet szeretettel lehet kezelni, ami nagyon élvezetes dolog.

Péterfi: A saját lapotokról mesélj kicsit bővebben, amely az egész nyilvánosságszervező munkát elindította itt a régióban.
Hargitai: A Bogárd és Vidékének kialakulása sem ment egyik napról a másikra. Úgy kezdődött, hogy az utolsó havi fizetésemből rendeltem meg a lapot a nyomdában. Kerékpárral vagy busszal mentem az újságért. Aztán rájöttem, hogy legjobb lenne, ha magunk nyomtatnánk. Vettem egy ofset nyomógépet, ami ott állt bent a terasz alatt, 15 mázsa volt, daruval emelték be. Koszos és büdös volt, azt sem tudtam, hogy mit kell rajta megnyomni. Elhatároztam, hogy meg kell szabadulni tőle és eladtam fél áron. Közben beindult a digitális világ. A rickónál kinéztem egy gépet. Hosszú alkudozás után megvettem, mire kifizettem a második részletet, addigra bejött az ára.
Az első komolyabb megrendelésem parlamenti munka volt. Az SZDSZ frakció a telefonkommunikációs javaslatát akarta nagyon gyorsan elkészíttetni, de senki nem vállalta már. Pénteken szóltak és hétfő reggelre készen kellett lennünk, még tűzőgépem se volt. Egy régi kínai tűzőgépet szereztünk, de az volt a probléma, hogy csak puha kapocs volt hozzá, ami elgörbült. Édesanyámmal éjszaka egyenként árral nyomogattuk ki. Határidőre, hajnali hatra értünk oda.
Második beszerzésünk egy éltűző gép volt, hogy ne kelljen árral foglalkozni. Svéd mintára alakítottunk ki nyomdát, a lakásban lett a nappaliból nyomda. Feleségem, miközben a legkisebb gyereket szoptatta, vette fel a hirdetéseket.

Péterfi: Hogyan fejlődött a lap?
Hargitai: Hatalmas volt az érdeklődés iránta, olyan nagy, hogy volt család, ahol megvette a mama, megvette a papa és külön a gyerek. Aztán ahol csak egyet vettek, ott úgy olvasták, hogy szétszedték lapokra és cserélgették egymás közt. Előtte nem volt újság, nem lehetett egyáltalán, tilos volt.
Ez volt az első magyar magánalapítású lap. 1990-ben alakult az újság. 1988-ban hozták meg azt a törvényt, hogy lehetett kiadni, akkor még senki nem kapott rá, mert nem volt benne üzlet. Kérdezgettem mindenkit, aki ilyesmivel foglalkozott. Beszéltem Aczél Endrével, Nógrádi Gáborral, ők a Kurir-t készítették. Azt mondták, hogy egy a biztos, hogy pénzért kell adni a lapot, nehogy ingyen, meg kell adni a rendes árát. Így tettem először 20, aztán 25 forint volt és az első példánytól kezdve 3000 darabot nyomattunk. Később, amikor kiterjesztettük az enyingi térségre is, akkor felmentünk 4500 példányra. Aztán következett a nagy magyar válság, amikor a nagy benzin árrobbanás volt.
Szegény a térségünk, hatalmas elbocsátások voltak, nem volt reklámbevétel, nem volt érdemes ilyen messzire szállítani, így kivonultunk ebből a térségből. Visszacsökkent a példányszám, de jó volt úgy is, azóta persze lassan szivárgunk vissza ebbe a térségbe, a visszaszivárgásnak az a módja, hogy amellett, hogy a helyi újságunkat eladjuk, az ottani helyi újságokat is segítjük. Folyamatosan kapcsolatban vagyunk velük.

Péterfi: Hogyan válik a lap népszerűvé, olvasottá a helyi emberek körében?
Hargitai: Nógrádi Gábor azt tanácsolta, hogy minden újságba kell egy olyan cikk, ami elviszi a lapot, de én azt mondom, hogy egy de inkább kettő, vagy három kell hozzá. Az emberek érdeklődése nem homogén, meg kell adni, ami őt érdekli. Még ma is hetente, amikor készen van az aktuális szám, hazavisszük, félkómásan még leülök és elolvasom, hogy „na mit ír a bogárdi újság”, pedig mi írtuk. De hát egészen más az, hogy megírjuk és más az, amikor már egyben van.
Egy újságnak szellemisége van, és nem lehet akárhogy hozzá állni, alázat kell hozzá és hatalmas szeretet azokhoz, akikhez írja az ember. ha ez nincs meg, azt úgyis megtudják. Az emberek nem hülyék, megtudják azt, hogy nekem nem volt kedvem ezt csinálni, és rögtön esik a példányszám. Ebből rájövök, hogy valamit rosszul csináltam. Az ember mindig magában keresse a hibát. Hétről hétre élvezettel csináljuk, nem lehet megunni és Balázs a megmondhatója, hogy milyen fontos az, hogy az a tartalom a formába hogyan öntődik bele.
Az a szellem mindig alakítja a lapot, ahogy az ember tördeli az újságot. A rovatrendszer nem úgy van, mint a nagy napilapoknál, hogy na te még írsz öt fleket ide, másképp működik teljesen. Megvannak a cikkek, amik összejöttek innen-onnan, az újság háromnegyede nem saját írású, különböző helyekről érkeznek az írások a szerkesztőségbe. Ezeknek van egy bizonyos hosszuk, ezeken nem lehet rövidíteni. Ez a szellem megmondja, hogy hogyan kell beleférnie ennek a tartalomnak. Vannak olyan hibák, amik előjönnek, sose volt tökéletes az újság, mindig rámutatott a leggyengébb pontomra. A legnagyobb kudarc az volt, amikor összekevertem a két rendőrkapitány nevét egy képaláírásban. Elég sok oldalt újra ki kellett nyomni. Az egyik Horvát Zoltán, a másik Horvát Ferenc volt, nem volt mindegy, mert az egyiket leváltották, a másikat felemelték. A szellem rávilágított arra, hogy figyelj öcsi, figyelj, hogy mit csinálsz. Nem lehet fél kézzel.

Péterfi: Te mit vallasz, lehet-e helyi konfliktusokat belevinni az újságba?
Hargitai: Fontos, hogy nem lehetünk tekintettel arra, hogy az a hír esetleg valakinek kellemetlen. Érző szívvel írja az ember, az hogy az történt, azt le kell írni. Emiatt van, hogy megsértődnek az emberre egy időre. Volt egy iskolaigazgató, aki egyben képviselő is volt. Leírtuk a hülyeségeit, amit képviselőként elkövetett, ezért nagyon haragudott. Később, amikor a képviselőség mámorától megszabadult felhívott, és azt mondta, hogy nagyra becsüllek, hogy akkor azokat meg merted írni.
Rendőrkapitány ügyben is volt ilyen eset. Tisztességtelenül likvidálták a rendőrkapitányt. Igaz, hogy nagyon hierarchikusan dolgozott. Mi mindent leírtunk. Minden rendőr állománygyűlés előtt olvasta az újságunkat és viszik a főkapitánynak, hogy lássa mi jelent meg róla. Én éppen ott ültem interjúra várva. Ott sziszeget, hogy beperel az ellene szóló cikk miatt. Nem akarta, hogy az a hír megjelenjen. De hát ez minket nem érdekel. Mert az neki kellemetlen, ami hír azt mi megírjuk. Mert különben az emberek megmondják a utcán, hogy puha vagy Lajos.
Legérdekesebb a sárbogárdi maffia vezérrel való konfliktusom volt, aki színesfém kereskedő. A közlekedési táblák beolvasztásáért is felelős. Egyszer lekapcsolta a rendőr, mert 120-szal ment keresztül a városon. Visszabeszélt a rendőrnek, és ráköpött a cipőjére. Ezt is megírtuk az újságban. „A maffia városa Sárbogárd” című hír jelent meg. Aztán a házunk elé jött egy csapat emberével és ott ordibált a társaival, hogy gyere ki agyonverünk. Édesanyám, a maga 70 évével, seprűvel a kezében kiment hozzájuk. A rendőrök sem mertek volna semmit se tenni. Édesanyám észrevette, hogy a egyik autón nincs rendszám, odament és ráhágott a kocsira és odaszólt a rendőrnek: „Biztos úr, ezen az autón nincs rendszám, miért nem jelenti fel?” Elmondtam a „maffiavezérnek”, hogy amit csináltál, az hülyeség volt, igazat adott nekem. Itt látszik a lényeg, ha emberszámba veszem, akkor elfogadja az igazságot és egyértelmű, hogy nem a kicikizés miatt csinálom.
Sajtóperünk is volt. Az iskolaorvos haragban, vetélkedő helyzetben volt a másik gyerekorvossal. Az iskolába ment egy gyerek, akit megharapott egy kutya. A kutyaharapással a tanárnő átküldte az iskolaorvoshoz, aki meg sem vizsgálta, csak megkérdezte, hogy melyik körzetbe való. Elzavarta, hogy nem oda tartozik. Elsősegélyként kellett volna ellátnia és nem tette meg. Végül elvitték és ellátták az ügyeletes körzeti orvosnál. A szülő eljött hozzánk, leírta a panaszát, ezt megjelentettük. Előtte felhívtam a főorvost, aki az orvosok főnöke volt ő azt mondta, hogy jogos a szülő panasza. A doktornő feljelentett engem rágalmazásért. A rágalmazási per azért különös, mert nekem kellett bizonyítani, hogy a doktornő elkövette. A kutya gazdája mellénk állt, megtette a vallomást. A tanárnő is elmondta az igazat. Aztán az újságban megjelentettük, hogy a doktornő nem látta el a kötelességét.
A durva politikai vitákat kerüljük. A választások idején csináltunk egy szabályzatot erre vonatkozólag, amivel politikai vitákat kitiltottuk, nem tudtuk másképp megőrizni a rendet. Mindkét politikus hatalomra akar jutni. Ezért mindent megtesznek, nem adunk teret ennek az újságban. Az egyik képviselő állandóan jön a politikai dumájával, de nem jelentetjük meg, mert akkor a másik oldalnak is helyet kell adni. Azóta az önkormányzati újságban jelentetik meg az ilyen politikai cikkeiket. A választások idején hirdetéseket, interjúkat jelentetünk meg. Mindegyik jelölttel készítünk interjút, megadjuk a bemutatkozási lehetőséget. Ezt már tiszteletben tartják.

Péterfi Ferenc: Miközben lapkiadás zajlik, egy szép helyre költöztetek. Egy agóra működik ott az új szerkesztőségi térben, sokak találkozási helye. Híreket tudnak meg, találkozókat beszélnek meg. Ahhoz, hogy a közösség működjön, szükség van ilyen közösségi térre. Ez lehet egy újság is, de lehet egy fizikai terület is. Szükség van egy olyan térre, ahová be lehet menni, ahol a kommunikáció természetesen megteremtődik. Miközben egy szerkesztőség működik, ugyanabban az épületben, ugyanabban a térben a más célú találkozások is megtalálják a fórumokat. A közösségi részvétel, az emberek bevonása hogyan jelenik meg nálatok? Hogyan éritek el, hogy jöjjenek, írjanak, kapcsolódjanak be?
Hargitai: Sokféle ember ír. Nem megrendelés szerint. Mindenkinek a lelkéből szól. Itt elmondhatják, hogy miről mit gondolnak. Nem fizetünk a cikkekért. Moderáljuk stilisztikailag, de mindent megbeszélünk a cikkek íróival, hogy sajátjuknak érezzék ezt a teret.
Sokszor arra jó az újság, hogy lehet kérdezni, erre alakítottuk ki a nyílt tér rovatot. Itt lehet kérdezni, mi megkeressük az illetékest, aki tud segíteni az adott ügyben. Az emberek félnek kérdezni is. Azért is bejönnek, hogy le van tépve a buszmenetrend. Mi beszólunk a volánnak, és így már komolyabban veszik az ügyet, ha a „sajtó szól”.
Ilyen módon is közösségi térként funkcionál az újságunk.

(Szerk.: Hajnal Ágnes)


Dokumentumok