Dokumentumok

Nyomtatóbarát változat

Cím:	Közösségfejlesztői következtetések a „Gyakorlat és kutatás” program számára
Szerző:	Vercseg Ilona
Ország:
A kiadás helye:	Budapest
A kiadás éve:	2002
Kiadó:
Terjedelem:
Nyelv:
Tárgyszavak:	közösségfejlesztés
Állomány:	Közösségfejlesztők Egyesülete Képzők képzője 2003 - Irodalom
Forditas:
Megjegyzés:	Készült a Nonprofit Kutatócsoport Egyesület felkérésére 2002-ben.
Annotáció:
Leltár:
Raktári jelzet:	E

Közösségfejlesztői következtetések a „Gyakorlat és kutatás” program számára

Ahhoz, hogy az állampolgárok összefogjanak, megszervezzék saját helyi intézményeiket és azokat kitartóan és hatékonyan működtessék, számos feltétel kialakítására és rendszeres ösztönzésre van szükség.
Azokat a feltételeket és ösztönző programokat, amelyek meghatározásában a nonprofit szervezetek a rendszerváltás óta eltelt időszakban élnek, nem érzem feladatomnak elemezni, azt nálamnál sokkal hivatottabb kutatók, a Nonprofit Kutatócsoport Egyesület szervezésében folyamatosan megteszik, s a „Gyakorlat és kutatás” új kutatási témái között is találhatunk erre vonatkozó új kutatási ötleteket.
Közösségfejlesztő „civil”-ként azonban, aki maga is éli a nonprofit létet, talán én is hozzá tudok járulni az új kutatási ötletekhez, így dolgozatomban három fontos területet ajánlanék a kutatók figyelmébe:

- az oktatás és képzés kérdéskörét,
- a demokratikus gyakorlat erősítésének további lehetőségeit,
- a civil társadalom jelentésével kapcsolatos feltárásokat.

Úgy érzem, hogy e területek további kutatása, ill. a már meglévő kutatási eredmények gyakorlati alkalmazásba vonása, hasznosítása nagyon időszerű. Ha úgy vesszük a demokráciánk minőségéről, az állampolgárok önszerveződési hajlandóságáról, a szerveződések területi megoszlásáról, tevékenységi köreiről, a szektor működési feltételeiről szóló kutatási eredményeket, mint olyan üzeneteket, amelyek rávilágítanak további teendőinkre, akkor én is úgy érzem, hogy ideje van valóban új stratégiai irányok felvázolásának. Dolgozatomban pusztán a irányok tartalmi felvázolására vállalkozhatom, új kutatási témákul javasolva e stratégiák megvalósíthatóságának vizsgálatát. A megvalósíthatóság alapja a helyzet feltárása ill. a meglévő adatok célirányos másodelemzése, majd a bevezetendő programok pénzügyi nagyságrendjének, forrásainak, kiterjedtségének feltérképezése, s végül működtetésük feltételeinek kidolgozása.

Nem tudhatjuk, hogy e kutatásokra ki ad, s ad-e egyáltalán valaki megbízást, s azt végképp nem, hogy ha ad, a kutatás eredményei gyakorlati alkalmazásba kerülhetnek-e? A bizonytalanságot és a számos, mindnyájunkban felgyülemlett negatív tapasztalatot most félretéve ismét azt tesszük, amit a helyzet javítása érdekében jónak látunk megtenni és meg is tudunk tenni – elemezve tapasztalatainkat javaslatokat teszünk a helyzet jobbítására.

Saját tapasztalataim forrása kettős:

Egyfelől a civil cselekvés és annak szervezetei kifejlesztésével foglalkozom, olyan településeken, kistérségekben, ahol ez a munka önmagától nem tud kialakulni – zömükben hátrányos helyzetű területeken.

Másfelől magam is „civil” lettem, két országos hatókörű civil szervezetben dolgozom, s 1996 óta ebből is élek. Mindig az a szervezet fizeti meg a munkámat, amelyik tevékenységéhez éppen szponzorokat találunk – ez most éppen a Közösségfejlesztők Egyesülete. A másik szervezetben jelenleg önkéntesként, ill. időszakosan alkalmazott tanárként dolgozom – ez a Civil Kollégium Alapítvány, a közösségfejlesztés képzési szervezete. A Közösségfejlesztők Egyesülete 1989 márciusában alakult és azóta fennakadás nélkül működik, bár a létéért való küzdelem egyre súlyosabb terheket ró ránk. Az egyesület munkája nemzetközileg ismert-elismert és folyamatosan támogatott, s az utóbbi 6-7 évben – a korábbi 5 millió helyett – 30-40 millió forinttal gazdálkodik évente, ám főleg külföldi forrásokból. A Civil Kollégium fiatalabb szervezet, 1994-ben alakult, s életképessége nagyban függ a Közösségfejlesztők Egyesülete tehetősségétől, a közösségfejlesztés általános helyzetétől.
Bármelyik minőségemben meglehetős tapasztalatokra tettem szert a civil cselekvés és annak életben tartása terén, s remélem, hogy ezek a kutatási program számára is hasznosíthatók lesznek.

1. A demokráciáról való tudatosság kialakítása, országos oktatási és képzési programok fejlesztése és megvalósítása

A nonprofit szektorral kapcsolatosan (talán épp elnevezése miatt?) egyre több szó esik a szolgáltatásokról, s egyre kevesebb a kritikai reflexióról, ami ugyebár a civil társadalom lényege. Ferge Zsuzsa mondta nekem egyszer, hogy „a civil ne szolgáltasson, hanem kiabáljon!” Igaza van. A kritikai civilség kordában tartja a hatalmat, s szabályozó erőként működik egy demokráciában. Ennek értelmét, udvarias formáit, módszereit, szerveződési lehetőségeit tanulni kell, kiváltképp olyan társadalomban, ahol nem sok követhető mintát látunk magunk előtt.

Ezt a célt szolgálnák a kutatásra és talán egyszer bevezetésre kerülő országos oktatási és képzési programok.

Oktatási program alatt az iskolarendszerű tanulásba beépülő demokráciára felkészítést értjük.

Képzési program alatt a felnőttképzési rendszerbe beépülő ún. általános célú képzésekre gondolunk, témánkhoz híven: a cselekvő állampolgáriság tanítása felnőtteknek. (Az EU és az új felnőttoktatási törvény terminológiájával élünk. Az „Általános célú képzés: olyan képzés, amely az általános műveltség növelését célozza, amely hozzájárul a felnőtt személyiségének fejlődéséhez, a társadalmi esélyegyenlőség és az állampolgári kompetencia kialakulásához. Ezeken a képzéseken az önkéntesség és az önképzés játszik fő szerepet.)

Oktatási program:
Demokráciára nevelő program bevezetése az iskolaköteles kor teljes időtartamában, sőt, az iskola-előkészítésben is.

Egyesületünk 1990-től dolgozik egy francia gyakorlat hazai meghonosításán, nevezetesen a települési- gyermek és ifjúsági önkormányzatok kifejlesztésén. 1996-ra már húsznál több ilyen szervezet létezett az országban, s ekkor tagjaik (160 fiatal) számára egy országos képzést szerveztünk. A gyerekek és fiatalok közül (14-20 évesek) senki nem volt képes hétköznapi példákat mondani a demokráciára (sem a családból, sem az iskolából, sem a településről). Bizonyára átéltek már - ha nem is túl gyakran - demokratikusnak nevezhető helyzeteket, de fogalmuk sem volt arról, hogy mi is tartozhat ebbe a témakörbe.

Az elmúlt 6-7 évben minden évben megkérdezem egyetemi-, főiskolai diákjaimtól, hogy hányan vesznek részt önszervező tevékenységben, civil szervezetben, mozgalomban, tudatos állampolgári munkában? 120 fős évfolyamokból jó, ha 5-6 diák jelentkezik. Baráti körök, szabadidős programok jelentik számukra a közösségi életet, a közéletben – legalábbis az én (művelődésszervező, szociális munkás) hallgatóim nem aktívak. A MeH és az ELTE Művelődésszervező Tanszéke által kidolgozott „Civil társadalom, nonprofit szervezetek” tantárgyi blokkjának tanítása során szerzett tapasztalataim is megerősítik: a mai felsőoktatásban résztvevők soha nem tanultak még a demokráciáról. Honnan tudhatnák tehát a demokráciát gyakorolni?

A kutatás feladata lenne feltárni, hogy a szocializáció során milyen formákban és tartalmakban találkoznak a gyermekek és fiatalok a demokráciával, s hogy az iskolai tantervek és programok mennyiben készítenek fel a cselekvő állampolgári létre?
A kutatás másodjára arra dolgozhatna ki javaslatokat, hogy hogyan lehetne e felkészítést jobbítani, milyen programok elindítása lenne lehetséges. Néhány példa:
Iskola-előkészítő programok
- alternatívák közötti választásra,
- a döntés felelősségének vállalására,
- a mások helyzetébe való beleélésre,
- az egymás iránt felelősségre,
- egymás segítésére,
- egymás tiszteletben tartására,
- közös döntésre, stb.

nevelni.

Az iskolarendszerbe építendő programok:
- a demokrácia, az állampolgáriság, a civil társadalom, az önszerveződés fogalmai,
- a demokratikus állam működése, a három szektor, jogi és financiális működési feltételek, a szervezetek menedzselése,
- a demokrácia működésével kapcsolatos problémák,
- a demokrácia magyar és európai intézményrendszere,
- a civil társadalom globális, európai és helyi mozgalmai,
- társadalmi nyilvánosság,
- mindezek adekvát gyakorlatba ültetése az iskolarendszeren belül és a településen. Példák:

• demokratikusan működő (és nem csak papíron létező) közösségi iskolák;
• önálló döntési és felelősségi körrel rendelkező települési- és gyermekönkormányzatok;
• diákönkormányzatok;
• rendszeresen végzett önkéntes munka a településért;
• szabad, demokratikus, iskolán kívül működő ifjúsági szervezetek létrehozása,
• településközi és nyelvtanulással egybekötött nemzetközi kapcsolatok kifejlesztése a nyitottság érdekében, informatikai kapcsolatok, hálózatépítés korosztályok, foglalkozási csoportok, érdeklődési körök között,
• alulról építkező helyi nyilvánosság kialakítása – hírlevelek, újságok, közösségi rádiók, rendezvények, vetélkedők, stb.

Az óvodai és iskolai pedagógusok felkészítése nélkül e rendszer kiépülése természetesen nem lehetséges, ezért a pedagógiai felsőoktatási képzésnek részévé kellene tenni a demokrácia-kurzusokat, s a kötelező hét évenkénti továbbképzések alternatívái közé is be kellene építeni.

Mindez értelemszerűen feltételezi a tanításba bevonható anyagok feltárást és célirányos rendszerezését, ill. ezek ösztönzését és támogatását, tankönyvek és szöveggyűjtemények kiadását is.

Képzési program:
Ez a kutatás egyrészt annak feltárására irányulna, hogy a felnőttképzésben milyen formákban és milyen mértékben kap teret a demokráciára nevelés, másrészt arra, hogy a meglévő rendszernek milyen célirányos fejlesztési lehetőségei lennének, s milyen feltételek mellett?

Javaslataim:
Az ún. hétköznapi demokrácia-csináláshoz, az állampolgári közösségek nagyságrendekkel számosabb kifejlődése érdekében egy új felnőttképzési program kiépítésére lenne szükség. Ez, mint az alábbiakban bemutatjuk, fizikailag nem jelentene egy teljesen új intézményrendszert, annál inkább szellemileg.

Új felnőttképzési program kifejlesztésére azért van szükség, mert közösségfejlesztői tapasztalataink rendre azt igazolják, hogy a cselekvő állampolgáriság legfőbb akadálya egyáltalán nem a pénz, hanem a megfelelő attitűd, valamint a cselekvéshez szükséges minták, módszerek és technikák ismeretének a hiánya. A fő akadályok közé sorolható még a nem bátorító társadalmi környezet, a hatalomnak uralomként való felfogása, stb. – ezeket mind tudjuk.

A cselekvésre magukat végül is elszánó helyi lakosok képzéseinél maradva, azt tapasztaljuk, hogy a civilek nem hogy saját civil szerepükben, de még saját települési közösségükben sem tudnak gondolkodni. Nem ismerik településük jellemzőit, történelmi és társadalmi meghatározottságait, gondjait, lehetőségeit, a hétköznapi (családi, szomszédsági, vásárlási, stb.) kommunikáción kívül nincsenek viszonyban egymással - vagyis nem alkotnak társadalmat a szó igazi értelmében -, mindent saját egyéni perspektívájukból látnak és ítélnek meg. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy közösségi életükből hiányzik az önreflexió. A lakosoknak nincsen rálátásuk a helyi létre, vagy ha van is, e nézőpontok – rendszeres kommunikáció híján - egymás számára nem ismertek, nem válnak közössé. A rendszerváltás óta ezért egyre nagyobb szerepet kapnak a helyi közösségfejlesztői munkában a képzések. E felismerés volt a Civil Kollégium Alapítvány képzési szervezete kifejlesztésének az alapja, s e célt szolgálandó építettük fel bentlakásos képzési központját – népfőiskoláját – a Felső-kiskunsági kistérségben, Kunbábonyban.

Itteni, több mint 5 éves képzésszervező és képző tapasztalataink alapján elmondható, hogy a civil képzések megvalósítása számos, s egyre erősebben tornyosuló akadályba ütközik. Miközben a tanuló társadalommal kapcsolatban egyre bombasztikusabb kifejezések hangoznak el a retorika szintjén (pl. intelligens régiók), a gyakorlatban emberek és települések között mind inkább mélyül a képzetlenség miatti szakadék. Elmondható, hogy képzési téren az elmúlt öt évben nem hogy fejlődést nem érzékelünk, de épp ellenkezőleg: a rendszerváltás lendületének és tiszta szándékainak egyre erőteljesebb ellehetetlenülését tapasztaljuk, s a segítők küzdelmeit is mind kilátástalanabbnak érezzük.

Mit jelent ez? Egyszerűen azt, hogy egy nem demokratikus társadalmi környezetben egyre nehezebb civil képzéseket szervezi. Nehezen lehet képzésekre mozgósítani az embereket, mind nehezebb pénzt szerezni a tanfolyamokra – s ha lehet is, szinte kizárólag csak külföldről, ill. PHARE pénzből vagy az előcsatlakozási programokból -, s a legnehezebb – bármily kicsiben és szerényen is - fenntartani egy képző intézményt – személyzetet és épületet. Mindennek számos oka van, amelyek nagy részét a „Gyakorlat és kutatás” program már feltárta. További lehetséges okok:
- „Csak úgy” tanulni, „papír” vagy kézzelfogható haszon (pl. átsorolás) nélkül, ez nem igazán része a kultúránknak, s különösen nem az alacsonyabban iskolázottak körében. Művelődéstörténetünk mindazonáltal bővelkedik pozitív példákkal, sőt, tömegmozgalmakkal is – gondoljunk csak a szabadművelődési, népművelési, közművelődési hagyományainkra, a TIT előadásokra, szabadegyetemekre, a művelődési házak szakköreire, klubjaira –, s e művelődési formák célja mindig is az volt, hogy tájékozottabb, nyitottabb, műveltebb, társadalmilag hatékonyabb emberekké váljunk. A jelenlegi feltételrendszer és társadalmi atmoszféra ezek továbbfejlődésének azonban nem kedvez - minden pénzbe kerül; elveszünk az információdzsungelben vagy éppen helyben nem történik semmi, nincs is kínálat; a társadalmi kommunikáció egyre félelmetesebb, ezért nincs is kedvünk egymáshoz, óriásira nőtt a bizalmatlanság, stb.
- Csak rövid, hétvégi kurzusokat szervezhetünk. A képzésen való részvétel ugyanis magánügy, nem érdeke senkinek (?!). A munkaadó nem ad szabadságot, az önkormányzat nem járul hozzá a költségekhez, az elvégzett kurzussal sem társadalmilag, sem szakmailag nem lehet előbbre jutni. Ezért oly nehéz összehozni még egy rövid, hétvégi képzést is. Még ha szponzoráltatjuk is a képzést és a résztvevőknek nem is kerül pénzébe, akkor is nehéz bevonni az embereket a képzésbe, mert szabadidejüket áldozzák fel, s elvonják magukat a családtól - egy bizonytalan célú valamiért. S hogy mégis sikerül képzéseket szerveznünk, az csakis annak köszönhető, hogy egy-egy hosszú közösségfejlesztési folyamat során az emberek – ha lassan is, de – elköteleződnek a helyi cselekvés mellett, kialakítják a cselekvők azon körét, amelyben jól érzik magukat, amely számunkra fontossá kezd válni, s akikkel hajlandók egy hétvégét eltölteni.

Mindez azonban nagyon szűk körben érvényesülő, törékeny eredmény. Ahhoz, hogy a demokratikus gondolkodás és a cselekvő állampolgáriság mind szélesebb teret nyerjen, működő felnőttképzési programot kell létrehozni, amely folyamatosan és biztonságosan működik.

A rendszer kialakításához szükséges feltételek
A tárgyi feltételek – amennyiben nem bentlakásos képzésekben gondolkodunk - szinte minden településen adottak: a kurzusok elvégezhetők lennének a meglévő iskolákban, közösségi és művelődési intézményekben is. Az lenne a lényeges, hogy ezek a kurzusok fizikailag mindenki számára könnyen elérhetőek legyenek. Ez azt jelenti, hogy tömegközlekedéssel fél-egy órán belül elérhető helyszíneken szerveződjenek – a közeli általános- vagy középiskolában, egyetemen, faluházban, művelődési otthonban, teleházban, stb. Lényeges, hogy az intézmény ingyen, vagy szimbolikus összegért bocsássa az állampolgárok rendelkezésére a helyiséget, amit csak úgy tudna megtenni, hogy ezért egy célpénzből - az önkormányzattól ill. az illetékes országos programtól - anyagi ösztönzésben részesülne.

Bentlakásos képzések mellett is több érv szól, de az meglehetősen irreálisnak tűnik, hogy az ilyen típusú általános képzésekhez külön bentlakásos képzési intézményrendszert – népfőiskolákat? – lehetne kiépíteni. Elképzelhetőbb viszont az, hogy a kutatás feltárná a repertoárjukat ilyen kurzusokkal is bővíteni hajlandó bentlakásos képző intézmények körét, s ezek kínálatát ki lehetne egészíteni a demokráciára való felkészítéssel is.

A bentlakásos intézmények létesítésének kérdését nem a nonprofit problematika felől lehetne igazi jó érvekkel alátámasztani, hanem a korszerű tudás megszerzéséhez szükséges termesztési, vállalkozási, kereskedelmi ismeretek elsajátításának fontosságával. Számosan tanulmányozták már a skandináv országok népfőiskolai rendszerét, s ennek hazai meghonosítására történtek és történnek is hazai próbálkozások, de ezek éppen a demokratikus deficit, ill. a megfelelő ösztönző-támogató rendszerek hiánya miatt nem lehetnek átütően sikeresek.

A skandináv országokban a népfőiskolák bentlakásos intézmények, fizetett tanári karral rendelkeznek, a hallgatók a népfőiskolai szervezetekben önként szerveződő emberek, akik egymás kölcsönös támogatásával (munkában történő helyettesítésével) teszik lehetővé az évenkénti 6 hetes bentlakásos képzéseken való részvételt, amelyeken az új termesztési technológiákat és anyagokat, szoftvereket stb. megtanulják, s hallanak a világ és a közélet új dolgairól, pl. a napirenden lévő, demokráciával kapcsolatos kérdésekről is.

Távoktatás – kredit-pontok szerzése
(Régebben) heroikus, manapság üzleti jellegű kísérletek folynak a távoktatás hazai gyakorlatának kialakítása érdekében. A Közösségfejlesztők Egyesülete és a Civil Kollégium Alapítvány 6 távoktatási demokrácia-tanító modult épített be képzési gyakorlatába (ld. A www.kozossegfejlesztes.hu honlap Demokrácia-programját!). A programok egyes elemeit beépítettük képzéseink tematikájába, teljes egészként, távoktatási formában azonban nem tudjuk működtetni őket, mert a jelenlegi formájukban nem igazán vonzóak a potenciális érdeklődők számára. Hatékony távoktatás ugyanis csak ott képzelhető el, ahol az oktatásban való részvétellel bizonyítványt vagy kredit-pontokat lehet szerezni, amellyel be lehet jutni a felsőoktatásba, felmentést lehet kérni a már elvégzett tantárgyak helyett. A Gábor Dénes Műszaki Főiskola diplomája elegendő hívószónak bizonyult a távoktatás körüli misztika eloszlatására, ám az általános célú felnőttoktatásban még nem került bevezetésre a kredit-rendszer (annak ellenére nem, hogy az új felnőttképzési törvény jelentős előrelépést jelent a felnőttképzés EU-kompatibilissá tételében, ez azonban – bizonyára nem véletlenül – kimaradt a törvényből). Bizonyos, hogy a kredit-rendszernek a felnőttképzésbe történő bevezetése nagyban növeli majd az általános célú képzések iránti érdeklődést. Ennek kidolgozásában és törvényi szorgalmazásában, a lobbizásban talán lehetne feladata a nonprofit szervezeteknek is.

A képzés személyi feltételei
A demokráciával kapcsolatos ismeretek iskolarendszerű oktatásának elérése után e feltétel teljesítése a felnőttképzésben nem ütközhet akadályokba – helyi pedagógusok is elvégezhetik, sőt, s keresetüket is jól kiegészíthetik a támogatott kurzusokkal.

Ameddig azonban nincsenek felkészült emberek, pályáztatni és képezni kellene az e munka iránt kedvet érző, s magukat egy képzésnek alávetni hajlandó értelmiségieket. E felkészítő jellegű képzést nem helyettesítheti a legújabb vívmány, a 60 órás, hét évenként kötelező pedagógus továbbképzés, mert ez az alapképzettség kiegészítésére, naprakész információk szerzésére való, s ezért általában a fő szakokkal kapcsolatosak. Ha majd lesznek a demokráciát alapszakként tanító pedagógusok is, akkor a továbbképzési rendszer e téren is ülni fog, addig azonban alapozni kell.

A képzés anyagi feltételei
A részvételt és a tanári díjakat központi forrásokból kellene finanszírozni. Tanulmányozásra érdemes rendszernek tartom a svéd tanulóköri mozgalmat, amelynek alapján Hankiss Elemér – sok munkával és kevés megtérüléssel, de hát ez a képlet sokunk számára ismert … - egyszóval Hankiss megpróbálta meghonosítani a Párbeszéd-köri mozgalmat, s erről füzeteket is adott ki. E füzetek a párbeszéd- (tanuló-)körök alapelveire, (demokratikus) értékeire és módszereire helyezték a hangsúlyt, ám a svéd gyakorlatból azt is tudni lehet, ami miatt a magyar párbeszéd-körök nem tudtak meghonosodni.

Svédországban már száz éve beszélgetnek egymással az állampolgárok, Amerikában meg kétszáz éve, tőlük vették át a tanulóköri módszert a svédek. Svédországban jelenleg öt területi tanulóköri központ szervezi a lakosság önképző csoportokba szerveződését. A 6 millió felnőttel bíró Svédországban az állampolgárok 320 000 tanulókört szerveznek évente. E központok útmutatókat adnak ki a lehetséges tanulóköri témákra és azok feldolgozására, módszertani javaslatokat tesznek és szakembereket ajánlanak, akikhez kérés esetén segítenek kapcsolatot találni, s akiknek előadói vagy konzulensi tiszteletdíját ki is fizetik. Ezen kívül helyiséget és a tananyaghoz szükséges anyagi segítséget adnak az önszervező módon tanulni összejáró felnőtteknek, s tanulóköri munkájukat kiadványokba szerkesztik.

Megjegyzem, hogy még e rendkívül nagyvonalú támogatási rendszer sem hozná meg azonban hazánkban a svédekéihez hasonló eredményeket, ha nincsenek meg az alapok – az iskolarendszerben történő demokráciára nevelés, s gyermekkorban gyakorolni kezdett cselekvő állampolgáriság. A képzési rendszernek összetartó, egymást erősítő elemekből kell állnia, s csak bizonyos idő eltelte után várhatunk tőle átütő eredményt. Olaf Palme néhai miniszterelnök szerint Svédország elég nagymértékben egy tanulóköri demokrácia – olvasható a Párbeszéd-füzetek előszavában. Magyarország is azzá válhatna, ha valóban hinnénk a demokráciában és az oktatás erejében.

Visszatérve a képzés anyagi feltételeinek biztosítására, természetesen más variációk is elképzelhetők. Az új felnőttképzési törvény az akkreditált felnőttképzési intézményeknek bizonyos feltételek mellett normatív támogatásokat is nyújt. A törvény az oktatási miniszter évenként meghatározandó hatáskörébe utalja a felnőttképzési normatív támogatásban részesülők létszámát és körét, ill. arról rendelkezik, hogy a „közfeladatok magasabb szintű ellátása érdekében” költségvetési támogatásban részesíthető a közfeladatot ellátók továbbképzése. Az én értelmezésemben ez a közszolgálatban dolgozókra és a választott képviselőkre vonatkozik. Az ő képezhetőségükért kellene összefogni és lobbizni a nonprofit képző szervezeteknek.

A képzésnek nem csak a tandíj a költsége, hanem az utazás, bentlakásos hétvége esetén a szállás és étkezés, a baby-sitter díj, stb. Ha lehetnének nálunk egy hétvégénél hosszabb képzések is önkéntesek számára, a munkából való kiesésnek is komoly költségvonzata lenne. E képzések társadalmi bázisát az képezné, hogy a nonprofit szervezetek munkaadók is, s a foglalkoztatás együtt jár bizonyos szakmai követelményekkel, továbbképzési igénnyel.

Az Észak-angliai Northern College egy hétvégétől 1 évig terjedő bentlakásos tanfolyamokat nyújt, elsősorban civil szervezetek számára, együttműködve a civil hálózatokkal, országos központokkal . Az ún. rövid kurzus kéthetes, a közép-kurzus három hónapos és a hosszú kurzus egy éves (ez lényegében középiskolai végzettséghez vezető dolgozók iskolája, az iskolát korán elhagyók számára, de ez a képzés is kiegészül társadalmi ismeretekkel). Még az egy hétvégés kurzuson is lehet kredit-pontokat szerezni.
A gyakran már családos felnőttek fizetés nélküli szabadságon vannak, de a College pótolja számukra a kieső fizetést, sőt, bölcsődét és óvodát is üzemeltet a campusban. Ingyenes a szállás, az étkezés, az útiköltség, a könyvtár és a tanítás. Angliában hét ilyen bentlakásos képzési központ van, 100-400 fős férőhellyel, s ez angol kollégáink szerint nagyon kevés. Pedig emellett kiterjedt a felnőttképzési (community education) rendszerük is, minden nagyobb városban működik felnőttoktatási központ, több tíz – száz tanfolyammal, s emellett a felsőoktatási intézmények is szolgálnak a lakosságnak a legkülönfélébb tanfolyamokkal, gyakran önálló felnőttképzési tanszék szervezi ezeket. E folyamat a piacosodással nálunk is elkezdődött.

Demokráciára felkészítő képzések nélkül nem fogunk előre lépni, minden marad a régiben, sőt, tovább romlik a helyzet. A legdemokratikusabb szándékú kezdeményezést is „bedarálja” a nem demokratikus gyakorlat. A „lakosság részvételének biztosítása a tervezési folyamatban” pályázati kritérium a vidékfejlesztési gyakorlatban például a „tegyünk ki néhány dobozt, amibe a lakosság a véleményét bedobhatja” megoldássá silányul. A vidékfejlesztési szakemberek nem kommunikátorok és kapcsolatépítők, hanem hivatásos pályázatírók. A képzések gyorstalpalók, a projektírás, a pályázatírás, a forrásteremtés dominál bennük, mintha a civil lét csak ebből állna. De hogy mivégre írjunk projektet, teremtünk forrást (hogy aztán jól összevesszünk a pénzen és kicsináljuk egymást?), hogy mi a dolgunk egy társadalomban (amelyben az embereknek viszonyaik vannak egymással) arról kevesebb szó esik.

Egyesületünk két éve maga is adományozóvá vált – nagyon kicsiben, évi 10-15 helyi programot fejleszt ki „kezdő civilekkel” együtt. Eleinte az volt a szándékunk, hogy nem bejegyzett szervezeteket is hozzájuttassunk az induláshoz szükséges pénzhez (max. 2-300 ezer forinthoz), valamint hogy tanácsadással és képzéssel segítsük sikerre helyi kezdeményezésüket. Az első év tapasztalatai alapján azonban változtatnunk kellett adományozási politikánkon, mert rájöttünk, hogy a pénz kevésbé hiányzik, mint a tisztánlátás – egyáltalán: a látás! Kik vagyunk, hol élünk, mi a dolgunk, tudunk-e valamit kezdeni egymással, vannak-e érintkezési pontok, hogyan kommunikáljunk egymással – ezek az igazán lényeges kérdések!

2. A demokrácia gyakorlására ill. annak erősítésére szolgáló támogatási formák

Az ide vonatkozó kutatásnak fel kellene tárnia a demokrácia gyakorlására ill. annak erősítésére szolgáló valamennyi hazai és külföldi támogatási formát, azok tartalmát (kritériumait) és azt az időtartamot, amelyet az egyes programok tevékenységi keretül kínálnak és biztosítanak. Jó lenne tudni részvétel adatait is: hány civil szervezet vesz részt ezeken a programokon, s milyen ismétlődésekkel?
Az elemzésnek ezután a programok hatékonyságára kellene kitérnie, majd a hatékonyság növelésének új útjait, támogatási formáit kellene kidolgozni.

Javaslataim:
A létrejövő helyi cselekvésnek távlatokra lenne szükség. Arra, hogy a sikeres helyi cselekvés ne egyszeri akciókban realizálódjon, hanem állandósulni tudjon az adott lokalitásban. Ehhez segítenének hozzá az alábbi ösztönző, támogatási formák.

2.1 Közösségi tanácsok létrejöttének ösztönzése
A szektoron belüli összefogás és együttműködés intézményi keretei kialakulásának ösztönzése, a tanács tagjainak rendszeres képzése

A szektoron belüli összefogás hiányát sokan vetik a szemünkre, pedig ennek okai nem feltétlenül az együttműködni nem akarásban, sokkal inkább a szektor gyenge pozícióiban keresendők. Egy-egy területen, vidéki térségben kevés a civil szerveződés, s a meglévők sem feltétlenül lépnek a nyilvánosság elé. Együttműködni csak közös ügyek mentén lehet, ezek pedig csak rendszeres kommunikáció útján jönnek létre. A közös érdekek felismerése, azok képviselete csak ezután következhet.

Tanulmányozásra érdemesnek tartom az írországi közösségi tanácsokat (community councils), amelyek a terület civil szerveződéseinek képviseletéből jönnek létre. Létrejöttük feltétele egy jó szintű tudatosság a szektor társadalmi funkciójáról és a terület fejlődési esélyeiről, valamint a jelentős támogatás, amit központi és EU-pénzekből kapnak. Az egyes civil szervezetek éppen azáltal haladhatják meg a saját partikularitásukat, hogy tudatosan gyakorolva állampolgári és szervezeti funkcióikat, elképzeléseket fejlesztenek ki a terület jövőjével kapcsolatos, s ezeket megfelelően képviselik is a területi döntéshozatalban. A közösségi tanácsok húszezres lélekszámig szerveződnek, s valamennyi, a területhez tartozó civil szervezet képviselheti magát bennük. A tanácsok a területi központban egy irodát működtetnek, általában egy fő szakember és egy titkár dolgozik az alkalmazásukban. A tanácsok által fontosnak tartott kérdésekben ezek az irodák dolgozzák-dolgoztatják ki a civil álláspontot. A tanácsok konzultatív státusszal rendelkeznek a helyi döntés-előkészítésben és részt vesznek a döntések kontrolljában is.

Az ösztönzés lényege e szerveződések életre segítése lenne. Az úniós LEADER program, amely nálunk is most kerül bevezetésre, s amely 8 kistérség meghívásos részvételével indul, valami hasonló összefogásra késztet, csak nem a szektoron belüli, hanem inkább a szektorok közötti együttműködés jegyében.

Mielőtt a partnerségi együttműködésre rátérnénk, fontos megemlíteni, hogy e tanácsok csak rendszeres (évenkénti) képzés segítségével működhetnének megfelelően, tehát e képzéseknek is feltétlenül a támogatások részének kellene lenniük. Ki kellene dolgozni azt is, hogy hogyan illeszkedhetnének e képzések az általános célú képzések rendszerébe.

A közösségi tanácsok munkája mellett bőven elkelne még más támogatási forma is, pl. a civil szervezetek közötti kommunikáció és a civil nyilvánosság kiépítése érdekében.

2.2 Partnerségi tanácsok létrejöttének ösztönzése
A szektorok közötti, partnerségi együttműködés struktúráinak kialakítása – partnerségi tanácsok létrejöttének ösztönzése, rendszeres képzésük

A partnerségi tanácsok a helyi fejlesztés tervezési és megvalósítási folyamatába illeszthető, rendszeresen kommunikáló, egyeztető, koordináló szervezetek – ld. a már említett LEADER-programot! Az EU programok logikája szerint e tanácsok az elnyert támogatást térségükben újraoszthatják, ami növeli térségi hatalmukat és ez bizony veszélyforrás is a civilek (és persze a másik két szektor) számára (is). Mégis, a civilek részvétele e folyamatban kívánatos és ösztönzésre érdemes, de hogy ne ugródeszkának tekintsék a partnerségi tanácsokban való részvételt, hanem rendszeressé váló civil feladatuknak – ez csak a lakosság megfelelő demokratikus képzettsége után várható el (annak a bizonyos civil kurázsinak az általánossá válására gondolunk). A tanácsok képzéséről itt is ugyanazt mondhatjuk, mint a közösségi tanácsok esetében.

A partnerségi tanácsok megalakulása és képzése növelné annak az esélyét, hogy az önkormányzatok és fejlesztési ügynökségek demokratikus és közösségi képzéseken vegyenek részt. Különösen fontos lenne ez a helyhatósági választások után megalakuló új képviselőtestületek számára, mert azt tapasztaljuk, hogy nagyon gyakran csak az ügyek viszik őket, mert nincsenek tisztában fejlesztési lehetőségeikkel és saját szerepükkel. E képzések ösztönzése szintén a támogatási stratégiai része lehetne.

2.3 Az önszerveződés segítése közösségfejlesztői hálózat kiépítésével
A képzések és az új, integráló szervezetek létrehozása mellett szükséges továbbá a nonprofit szektor nagyságának és erejének növelése is. Egész egyszerűen több, valóban működő és hosszú távon, demokratikusan működő civil szerveződésre lenne szükség azért, hogy az állampolgárok mindenütt megszerveződjenek, létrehozzák saját helyi intézményeiket, s mindenütt, a hátrányos helyzetű emberek körében is, önsegítő közösségi folyamatok induljanak be.

Persze naivitás lenne azt hinni, hogy éppen azok, akiket pl. a strukturális munkanélküliség sújt, s akik a legnagyobb egzisztenciális, kulturális, egészségügyi, demokratikus stb. deficittel bírnak, válnak maguktól önszervezőkké és oldják meg saját problémáikat - amelynek okai nagyrészt rajtuk kívül keresendők. A lakosság bajba jutott része erre egyedül nem képes, de a nem hátrányos helyzetű, ún. „átlagpolgár” számára is kell bizonyos bátorítás, kapcsolatszervezési segítség az egymásra találáshoz, a kezdeti lépések megtételéhez. Az önszerveződés térhódításához számos helyen és területen humán segítő szakemberek munkába állítására lenne szükség, s a segítő programoknak nem látszatpénzeket kellene megajánlaniuk, hanem megfelelő mennyiségű pénzeket, annyit, amennyit az önsegítő folyamatokban az emberek jó hatásfokkal el tudnak költeni. Ennek biztonságát is emelné a segítő szakemberek részvétele a közösségi folyamatokban.

A rendszerváltás óta megtanultuk, hogy nagy pénzeket jól, felelősséggel elkölteni nem is egyszerű. A legfontosabb a megfelelő szervezettség, a helyi intézményrendszerek kiépülése – éppen ezért támogatják a Kelet-európai civil társadalom kifejlesztését, vagy a vidékfejlesztési irodák hálózatok kialakulását külföldről. A mindenkori kormányzatnak is részt kellene vennie – az eddigieknél sokkal nagyobb mértékben – a helyi intézményépítési folyamatokban, s nem kellene azok szponzorálását csak külföldi szervezetekre, EU-pénzekre hárítania. A kormányzati szervek és programok, valamint az önsegítő folyamatok egymást felerősítő hatására, állandó munkálkodására van szükség.

A lakosság önszerveződését segíteni annyi, mint autonómiáját növelni, a modernizációban való részvételét fokozni és bevonni a demokrácia tanulásának és gyakorlásának szintjeibe. E szintek közül a legfontosabb a helyi szint, a helyi cselekvés. A helyi cselekvés feltétele a helyi problémák közösségi felismerése és a megoldásokban a passzív, várakozó magatartás átfordítása önsegítő, közösségi problémamegoldássá. A közösségfejlesztő, közösségi munkás abban segít, hogy a mindezekre való motiváltság a személyiségen és a helyi közösségeken belül érlelődjön meg és alulról építse ki a helyi cselekvés intézményeit – azt, úgy, abban a tempóban, amire és ahogyan az érintettek képesek.

Fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy a közösségi programoknak alulról kell építkezniük. A helyi intézmények, szolgáltatások bővítésére irányuló, bármily jó szándékú, de felülről induló törekvések ugyanis újabb elidegenítő intézményeket hozhatnak létre, s félő, hogy tovább növelik a hátrányos helyzetű népesség passzivitását, ellátottság-igényét. Az alulról történő építkezés lassan megy, szakértelem, pénz és idő kell hozzá.

Javaslatunk lényege, hogy - pl.. a gazdajegyzők hálózatának mintájára – jöjjön létre egy közösségi munkás hálózat, annak érdekében, hogy a népesség önszerveződését és önsegítését fokozza, foglalkoztatási-, szociális- és közéleti gondjait eredményesen mérsékelni tudja és olyan helyi lakosokat is be tudjon kapcsolni a fejlesztési folyamatba, akik maguktól nem lennének képesek megtenni e lépéseket.

A közösségi munkás hálózat javasolt feladatköre:
- a helyi humán erőforrások közösségi feltárása,
- a helyi lakosság aktivizálása, részvételének fokozása,
- a helyi lakosság képessé tétele:
- közös elképzelések kifejlesztése
- az elképzelések megvalósításához szükséges képzések, kapcsolatok, információk

szervezése,

- partnerkapcsolatok kiépítése a konkrét projekteken keresztül:
- a szakmai szervezetekkel,
- az önkormányzatokkal,
- a vállalkozói szférával,
- a nem-kormányzati szervezetekkel,
- adományszervezés,
- for- és nonprofit szervezetek kifejlesztése
- a megalakult új szervezetek munkájának segítése (szükség esetén)

A közösségi munkások hálózati működésének területi egységei és kerete
A kötelező lojalitást elkerülendő, itt is a független civil lét elérése lenne a cél. Országos vagy
regionális, vagy megyei-kistérségi nonprofit szervezetek alkalmazhatnák a közösségi
munkásokat és alkothatnának hálózatot.

A közösségi munkás hálózat képzési háttere
- Az ország több felsőoktatási intézményében folyó szakemberképzés (közösségfejlesztési szakirány, szociális munka - közösségi munka, a most akkreditálás alatt álló „Közösségi és civil tanulmányok” másoddiplomás képzés az ELTE Szociális Munkás Tanszékével, településmenedzser, településfejlesztő mérnök, stb.)

- A közösségfejlesztés emelt szintű szakképzése a Közösségfejlesztők Egyesülete, valamint képzési szervezete, a Civil Kollégium, és a Magyar Művelődési Intézet által (a képzés felvétele az Országos Képzési Jegyzékbe folyamatban van).

2.4 Az adományozók által sikeresen kifejlesztett programok beépítése az alapellátásba

Számunkra evidencia lenne, hogy pl. a cigányok foglalkoztatását elősegítő Autonómia Alapítványi programok, vagy a Soros Alapítvány roma és nem roma programjai lényegében kísérleti programok, amennyiben új utakat próbálnak találni az önsegítésre és önszerveződésre, a helyi erőforrások optimálisabb kihasználására, a lehetőségek megértésére és kihasználására. Véleményünk szerint a mindenkori kormányzat különféle intézményeinek – vagy éppen új, létrehozandó intézményeknek – át kellene venniük a sikeresnek bizonyult programokat és azokat széles körűvé, általánosan alkalmazhatóvá kellene tenniük – természetesen önkéntes alapon, ösztönzés formájában.

Az is fontos tanulság, hogy a lakosok – bátorításra vagy anélkül – önmaguktól is számos helyi ügyet képesek jól és lelkesen képviselni. Engem különösen a Soros „Települési egészségterv” programja nyűgözött le sokféleségével – játszóterek, parkok, közösségi házak, klubok, gondozói alternatív szolgáltatások stb. épültek ki a program ösztönzése nyomán. Igen ám, de az egyszerűen megvalósítható ügyekről továbblépni, bonyolultabb problémákat megoldani, tartósan munkálkodni, ahhoz már hozzáértés és stabilan működő, komoly pénzekkel rendelkező helyi szervezetek is kellettek volna. Itt kellett volna (kellene? most nem vagyok optimista) belépnie a kormányzatnak és a magánalapítvány által kikísérletezett programot átvennie, képzéseket beindítani, nonprofit munkahelyeket teremteni, komoly támogatási forrásokat elérhetővé tenni, arra kidolgozott feltételek és elosztási mechanizmus alapján.

2.5 Foglalkoztatási támogatási alap létrehozása civilek számára
Bizonyára nyitott kapukat döngetek, hadd szóljak mégis, a rokon gondolkodókat megerősítendő. A nonprofit szervezetek többsége az elmúlt évtizedben mindig is megragadta az éppen aktuális foglalkoztatási lehetőségeket – a közhasznú munkástól a polgári szolgálatoson át az OFA által 18 hónapon át támogatott valamely helyi ügy megoldásán fáradozók foglalkoztatásáig. Elég csak visszatekinteni erre a küzdelemre, hogy az ember halálos fáradtságot érezzen. És a foglalkoztatási probléma még ma sincs megoldva! Jelenleg külföldi támogatóink adományából foglalkoztatunk hol öt, hol hat embert, de a támogatások lejárta után ez a lehetőség megszűnik. Nem vonz minket az „örökös tagság”, értjük mi a függetlenség, a nonprofit létezés kockázatait, s végképp nem akarunk az állam emlőjén lógni – de azt igenis el szeretnénk érni, hogy a saját országunk is beépítse támogatási mechanizmusaiba a nonprofit szervezetben dolgozók foglalkoztatását! Valamiféle önálló foglalkoztatási alap létrehozására gondolok, amelynek nagyságát és hozzáférhetőségét szakértőknek kellene kidolgozniuk.

Nézzünk most egy alföldi példát! A Közösségfejlesztők Egyesülete 1998-ban helyi közösségfejlesztési folyamatot indított el a Felső-Kiskunságban (ahol képzési központja helyi népfőiskolaként is működik). A kistérség 6 településén sikerült felfedeznie 6 munkanélküli embert, akik kedvet éreztek és hajlandóak voltak a közösségért dolgozni. Egy éven keresztül képezte őket helyi közösségi munkássá egy OFA-foglalkoztatási program keretében, valamint az egyesület külföldről szerzett támogatásának fele-felerészben történő felhasználásával. A foglalkoztatás letelte után megalakult a Felső-Kiskunsági Közösségi Munkások Egyesülete, amely – drámai helyzeteket is átélve, a családi költségvetésből megelőlegezve az utófinanszírozású programot – lehetőséget teremtett az önfoglalkoztatása, de nem közösségi munkásként, hanem a megyei Munkaügyi Központ által fizetett mentorként, további egy évre. Olyan sikeresnek bizonyultak e munkájukban, hogy a hosszabbítás meg fog történni, de mi és a helyi közösségek jórészt elveszítettük őket, mert foglalkoztatójuknak kell elsősorban megfelelniük.

2.6 Civil nyilvánosság
A civil nyilvánosság helyzetét is fel kellene tárni, mert az természetesen nem azonosítható az országos médiumokban megjelenő hírekkel. Köztudott, hogy a civil nyilvánosság annál hatékonyabb, minél közelebb áll az emberekhez. Az országos médiában jelentkező civil hírek kevéssé érdeklik az embereket, mint a saját helyi nyilvánosságukban megjelenő ismerősök gondolatai és cselekedetei. A helyi lapok helyzete feltárandó terület – hány működik az országban, kik szerkesztik, milyen tartalommal, milyen gyakorisággal jelennek meg, mennyiért terjesztik, mióta tartják fenn és milyen forrásból? A helyi tv-műsorok adásait is érdemes lenne ilyen szempontból megfigyelni, s néhány közösségi rádió műsorának tartalmát és hallgatottságát is időszerű lenne szakszerűen kutatni, elemezni.

Érdekes és érdemes lenne feltárni a civil nyilvánosság más megnyilvánulásait, a fórumok és programok gyakoriságát, milyenségét, hatásukat a szűkebb környezetre. Nemzetközi kutatás is indokolt lenne itt – engem nagyon érdekelne, hogy egy fejlettebb demokráciában hogyan szervezik meg nyilvánosságukat a civilek?

Ide tartozna a civil szervezetek közötti nyilvános kommunikáció vizsgálata is, annak minden pozitív és negatív megnyilvánulásával együtt.

2.7 Az adományozás hatása
Rendkívül fontos és időszerű lenne az adományozó programok hatásának vizsgálata. Tapasztalataim szerint ugyanis az adományozás „veszélyes üzem”, különösen egy nem stabil demokráciában, mert kritériumaival eltérítheti eredeti szándékaitól a forrásokért versengőket, kifejleszthet egy egészségtelen „vadász-szenvedélyt” (szinte mindegy, hogy mi írnak ki, csak mindig legyenek aktuális pályázatok), s olyan elvárásokat fejleszt ki, mintha a civil lét leglényegesebb eleme a forrásokhoz jutás lenne. Számos esetet tudnék felsorolni annak illusztrálására, hogy hogyan szült konfliktusokat a helyi egyesülethez érkezett pénz. A konfliktus önmagában még nem lenne baj, csak az, hogy a megoldásukra-kezelésükre az egyesületi tagok nincsenek felkészülve (ld. a demokratikus minták és szocializáció hiányát!), s így az első civil cselekvés önmaga ellen fordulhat.

3. További, kevéssé gyakorlatinak tűnő (pedig gyakorlati!) kutatási javaslat
Civil társadalom – mit jelent a tagjai számára?

A „Gyakorlat és kutatás” program keretében készített interjúk gazdag tanulságait olvasva, bátorítva érzem magam egy további kutatási téma felvetésére, mert ez a civil társadalommal kapcsolatos közgondolkodás tartalmi elemeire világítana rá, s a stratégiai programok alátámasztásánál meggyőző erejűvé tenné a szakmai indoklást.

A javasolt kutatás két fő területe a külső szemlélő – kutató - és a civil szervezetekben résztvevők belső nézőpontjainak feltárása, rendszerezése és elemzése lenne.

„Kívülről”
Azok az elemzések tartoznak ide, amelyek demokratikus hagyományainkban keresik a mai civil gondolkodás történelmi előzményeit – egyfelől az elméleti munkákban (Bibó István, Arató András, Kuti Éva, Miszlivetz Ferenc és mások) ide vonatkozó tanulmányaiban, másfelől az önszervező hagyományokban.
Érdekes szempontot vet fel Szilágyi Ákos a „Kemény demokrácia? Avagy: melyik uralmi mód felel meg a magyar életvilágnak?” című cikkében. „A magyar társadalom érzületi és habituális szempontból ma – egy demokratikus rendszerben! – kis híján ott tart, ahol tegnap: érzületileg passzív, erkölcsileg közönyös, politikailag mozdulatlan és cselekvésképtelen… Minden azon múlik, hogyan használhatják a demokráciát a hatalmon levők, azaz, mit enged meg, mit vár el és mit visel el e tekintetben a társadalom ... A magyar vázdemokrácia hatalmi eszközeit az előbbi (kormányzat) liberális módon használta, utóbbi pedig paternalista-populista módon él velük, a kétféle uralmi mód összes következményével… Mindkét uralmi mód megfelel a magyar társadalom általános demokratizáltsági fokának, vagyis annak a nem demokratikus módnak, ahogyan a magyar társadalom zöme él, gondolkodik, eszközöket használ.” Ez a kérdésfeltevés napjaink közéleti folyamatainak elemzését tenné lehetővé.

„Belülről”
Mit jelent civilnek lenni – a civilek számára?

A javasolt kutatás érdekességének és fontosságának alátámasztására számba vettük saját, civilséggel kapcsolatos élményeinket.

Civilnek lenni annyi, mint
- Szabadnak lenni
A Közösségfejlesztők Egyesületét azért hoztuk létre 1989-ben, mert a megelőző 15 évben – lényegében a közösségfejlesztői gondolkodás és módszer kialakulása óta – folyamatosan egy erős függőséget éltünk át az irányító szakhatóságtól. E függőség tartalma elsősorban egzisztenciális kiszolgáltatottságot és szakmai értetlenséget jelentett a számunkra. Megtűrtségünk kezdett akadályává válni egy új szakma fejlesztésének, de annak is, hogy országos mozgalommá szervezhessük a közösségi gondolkodást és a helyi cselekvést. Az Egyesület számunkra a szabadság szféráját jelenti, annak minden pozitív és negatív következményével együtt. Cselekedhetünk, magunk szabhatjuk meg a szakma és a szervezet fejlesztésének tartalmát és irányát, azokkal dolgozhatunk, akikkel jónak tartjuk – olyan feltételek mellett, amilyeneket mi magunk meg tudunk teremteni a magunk számára.

- Innovatívnak lenni
1989 előtt átéltük, hogy a szakmai innováció foglalkozási érdekeket sért, s elfáradtunk az ebben való egyensúlyozásban. 1989 után szakmai ellenlábasaink számára is nyilvánvalóvá válhattak új szakmai törekvéseink, s kísérleti munkáinkban és azok elemzéseiben már nem kellett tekintettel lennünk visszahúzó érzékenységekre. A szabadság nagy lökést adott a szakmai innovációnak – kidolgozhattuk végre a szakma elméleti, legitimációs kereteit és új módszereit, s ezeket szabadon népszerűsíthettük.

- Erősnek lenni
A „megélek én magam is” élménye persze csak fokozatosan ért el bennünket, de azt már a 90-es évek közepe táján is mélyen átérezhettük, hogy teremtő emberek vagyunk. Szakmai befolyásunk növekedett mind a felsőoktatásban egyre nagyobb teret kapó közösségfejlesztő képzésekben, mind a mozgalmi jellegű, civil szervezeteket cselekvésre felkészítő képzéseinkben. Alapítványi keretekben létrehoztunk egy bentlakásos népfőiskolát. Egyesületünk ma már 6 ember megélhetését biztosítja, s a Civil Kollégium Alapítvánnyal együtt évente folyamatosan növekszik a megbízásos viszonyban nekünk dolgozók száma is.

- Gyorsnak, hatékonynak lenni,
szemben a bürokrácia lassúságával, elnehezültségével, technokrata felfogásával. A döntés a mi kezünkben van, s elképzeléseink megvalósításának nem szakmai ellenlábasaink fanyalgása, hanem „csak” a személyi és pénzügyi feltételek hiányossága szabhat gátat.

- Új függőségekben élni
Ezek között találhatunk pozitív és negatív előjelű függőségeket is. Bekerülve néhány nemzetközi szakmai hálózatba, természetesen igazodni is igyekszünk a nemzetközi trendekhez, miközben félőn kíséreljük megőrizni saját „eredetiségünket”. Ebben az állandó mérlegelésben folyamatosan tágul és finomul, mélyül mindaz, amit mi közösségi beavatkozásnak nevezünk.

Anyagi kiszolgáltatottságunk azonban egyre szorítóbb. Látszólag minden rendben van, szervezetünk pénzügyi adatai évről évre javulnak, ám ez a stabilitás – fejlődés? – egyre törékenyebb, gondolunk itt a támogatók szűkülő körére, s a támogatások dominánsan külföldi jellegére.

- Társadalmon kívülivé válni
Már megint az a bizonyos megkerülhetetlen „szerves-szervetlen” problémakör ...! 27 évvel az első közösségfejlesztői kísérlet után, s a rendszerváltást követő időszak 13. évében még mindig azt mondhatjuk, hogy a közösségfejlesztés nem tud igazán szervesülni a magyar társadalomban. Szinte mindenkinek, aki kapcsolatba került vele, tetszik – de hogy erre áldozni is érdemes …? Sajnos változatlanul az a helyzet, hogy a közösségfejlesztés még mindig nem nyújt az iránta érdeklődő szakembereknek egzisztenciális perspektívát. Még mindig nincsenek megbízók (alkalmazók). Még mindig az a pár tucat ember műveli, aki civil szervezetben vagy vállalkozóként dolgozva, elegendő ügyszeretettel, tudással és bátorsággal rendelkezik a folyamatos létbizonytalanság leküzdéséhez. S bár az EU előcsatlakozási programok gyakori kritériuma a közösségi részvétel és az ezt elősegítő közösségi munka, ma még ez a feltétel sem jelent jelentős mértékű társadalmi megbízatást. Az elmúlt évben külföldi támogatás nélkül leépült volna az egyesület tevékenysége, vagy felmorzsolódott, elaprózódott volna a projekttől projektig történő finanszírozási küzdelemben.

Felvetődik a kellemetlen kérdés, hogy ami ennyi időn keresztül nem tud a társadalomban igazán szervesülni, az vajon fog-e valamikor, ha egyáltalán …? Ha nem tudnánk, hogy itt a demokratikus társadalmak egyik régóta szervesült, ismertségnek és elismertségnek örvendő szakmájáról van szó, most talán tényleg felhagynánk próbálkozásainkkal.

A társadalmon kívüliség élményét csak felerősíti az „egykor szerencsések voltunk – jó időben mozdultunk” felismerése is. Ma már nem tudnánk népfőiskolát építeni, és ez bizony nem jó.

- Veszélyesnek és egyidejűleg súlytalan tényezőnek lenni
A gyakorlati életben jelentkező demokratikus deficit árulkodó jele, hogy a hétköznapi demokrácia-„csinálás” szükségessége még mindig csak a retorika, s nem a döntések szintjén jelenik meg a nemzeti és a helyi politikában. Bár a civil cselekvés szellemi infrastruktúrájának kiépülése megkezdődött – néhány országos információs és képző szervezet alakult, s kiépült a megyei Civil Házak hálózata -, számos jogi, de elsősorban is pénzügyi akadálya van a biztonságos, folyamatos működésnek és fejlődésnek. Az önkormányzatok nem áldoznak pénzt arra, hogy a helyben lakó emberek kezdeményezzenek és képesek is legyenek részt venni a tervezési folyamatokban, s a tervek megvalósításában. Nincs említésre érdemes, megfelelő nagyságrendű, megpályázható hazai pénzalap sem.

Hogyan viszonyul a helyi hatalom a civilekhez? A mi tapasztalataink szerint a civilség inkább veszély-, mint erőforrás a hatalom számára. A civil szféra a kritikai reflektálás, a kezdeményezés, a részvétel és a társadalmi nyilvánosság szférája, s mindez a változásokra irányul. A változás pedig érdekeket sért. Ezért a viszonyulás látszólag elfogadó, valójában azonban hárító vagy elutasító, néha nyíltan ellenséges.

Egy kistérség már két településén is előfordult velünk az az eset, hogy 10-10 millió forint körüli támogatásokat nyertünk helyi foglalkoztatási programokra, ám ezek fogadását a szerződéskötéskor az önkormányzatok megtagadták (nem írták alá a szerződéseket). A pályázat beadásakor még kinyilvánították együttműködési szándékukat, a győzelem láttán azonban visszaléptek, s a térség elesett 2x8 fő 18 hónapos foglalkoztatásától. „Nehogy már a farok csóválja a kutyát!” – mondta az egyik polgármester. Értsd: nehogy már a civilek hozzanak ennyi pénzt, hiszen akkor akár hatalmi tényezővé is válhatnak! A nyilvánosság segíthetett volna, ha lett volna, s ha nem a polgármester által manipulált, rejtőzködő „közvéleménnyel” álltunk volna szemben („Ezek a cigányoknak akarnak munkát adni, nem a rendes magyar embereknek!”). A másik eset más volt (nem is valószínű, hogy a két polgármester tudott egymás esetéről). Itt inkább a választási nyerés miatti blöff lepleződött le akkor, amikor a saját erőt fel kellett volna mutatni. E második programot szerencsére átvette egy harmadik kistérségbeli település, ami megoldásnak tűnik, ám ezen a településen nincs meg a program kivitelezéséhez nélkülözhetetlen emberi kapacitás. Még nincs meg, mert meg kell teremtenünk. De hát a közösségfejlesztők arra valók, hogy ezt kifejlesszék, nem?

Végezetül álljon itt a közösségfejlesztők egy csoportja munkájának ismertetése, mely a demokrácia-tanításra való felkészülési program részeként született meg, 1999 október 11-én. A jövőbeli képzők csoportmunkája a magyar demokratikus deficitről szólt és a következőképpen foglalható össze.

Demokrácia - mit jelent?
Képviselet, részvétel, ellenőrzés, számon kérhetőség, mégpedig táguló körökben: helyi, országos, regionális szinteken.
Most van lehetőségünk a demokrácia tanulására, de ez sok pluszmunkát jelent, kudarcot, erőfeszítést - megéri vagy nem mindig éri meg?

Állampolgáriság

Az állampolgáriság felelősséget jelent önmagunkért és a közvetlen környezetünkért. A hazával összefüggő jogokat és kötelességeket jelenti.
Az állampolgáriság nemzethez való tartozást is jelent - lehet, hogy ezt már csak Közép-Kelet Európában gondolják így? Magyarországon néha indulatokat is kivált ez a téma, úgy érezzük, hogy mi kevésbé vagyunk megvédve a saját államunk által, mint más államok polgárai.
Az állampolgár egyenlő a szavazópolgárral?
Nem biztos, hogy ez a legizgalmasabb terminológia a fiatalok számára. A demokrácia közelebb áll hozzájuk. A hatalom szempontjából az állampolgár hangya. Ki vagy az országodban: elvtárs? polgár? állampolgár? valaki? senki? A fogalmak leértékelődnek.

A demokrácia politikai és gazdasági változás is egyszerre?
‘89 ezt jelentette a magyar társadalom számára. Felmerül a kérdés: a demokrácia egyenlő a jóléttel? Pontosabban: a demokrácia vágy, mint ahogyan a jólét is az?
Azt tapasztaljuk, hogy a polgár passzív, engedelmesen eltűri a hatalmi szándékokat. Az emberek inkább fogyasztóként aktívak.
Félelmünk, hogy míg eddig a politika állította, „pofozta be” a sorba az embereket, most a gazdasági hatalom, pénz által teszi meg ugyanezt.

Demokrácia: új tapasztalat

Sokakat felkészületlenül ért a demokrácia, számukra a szó tartalma a változás (romlás vagy javulás), s nincsenek még saját élményeik. A demokratikus minták hiányoznak életükből.

A demokrácia és a régi beidegződések

Az ún. szocialista rendszer a szavak devalválásának korszaka is volt. Az egyszektorú, politikát és gazdaságot centralizált, egypárti rendszert paradox módon „demokráciának” hívta az akkori hatalom, a rendszer fő működési elve a „demokratikus centralizmus”, vagyis a fából vaskarika elmélete volt. Fő megnyilvánulása, a szavazás jelentőségét, értelmét veszítette, hiszen nem lehetett irányzatok vagy személyek között választani - mindenki ugyanarra a pártra és a kijelölt személyre adta le a voksát. Ebben a „demokráciában” az emberek nem igazán vállaltak felelősséget, mert jóformán semmilyen döntésre nem volt lehetőségük.

A demokrácia, mint a hatalom elvesztésének lehetősége

A nomenklatúra emberei, de az új hatalmi szereplők számára is veszélyt jelent a demokrácia: hatalomvesztést. A döntésekbe való bevonás, az információk megosztása, az állampolgárokkal való többirányú kommunikáció mind a hatalom elvesztésének egyik formája szemükben.

A demokratikus hatalomgyakorlás dilemmája
Érdemes-e demokratikus magatartásformákra törekedni, amikor „úgyis az lesz, amit ők akarnak”! A politikából való kiábrándultságot és az önbizalom hiányát jelzik a választásokon az alacsony részvételi arányok.

A demokrácia, mint (tudás)hiány

- a demokráciáról szóló személyes tapasztalatok és általános ismeretek hiánya,
- nincsenek alternatívák és szakértők a döntésekhez,
- az aktivitás, a kezdeményezés hiánya,
- az együttműködés hiánya,
- a konfliktustűrő képesség alacsony foka,
- a helyi nyilvánosság hiánya,
Civil szervezetek
A civil szervezetek fő megnyilvánulási formája a helyi cselekvés. Ez közösségi cselekvést jelent, ezért lételeme az együttműködés. A helyi cselekvés sokhelyütt csak nehezen jön létre spontán módon, bátorításra azonban igen. Kevés az érdekérvényesítésre, a politikával való párbeszédre törekvő civil szervezet. Működésük rövidtávú, a leggyakrabban alkalmi - egyszeri - feladat elvégzésére szerveződnek meg. A közös célok hiánya nagy probléma. Az emberek nem ismerik fel, a hatalom nem ismeri el a helyi értékeket. A civil szervezetek alkalmasak arra, hogy az egyéni érdekek civil köntösben jelennek meg. A politika elszippantja a jó közösségi embereket, vezetőket - kiürül a civil szféra.

Ennyit ízelítőük. Remélem, sikerült kedvet csinálnom ehhez a kutatáshoz, s nem csak Nektek, tisztelt Nonprofit Kutatócsoport Egyesület, hanem a szponzoroknak is!

Befejezésül (most nem mondok újat, csak megerősítek korábbi felismeréseket): az ösztönző, támogató programokat országos és helyi alapokból kellene finanszírozni. Az ilyen pénzforrások keletkezési és működtetési elveinek szakértői kidolgozásához magam csak néhány (már ismert) szemponttal szeretnék hozzájárulni, inkább csak az ez irányú munkát megerősítendő:
- a függetlenség (nyitott kapukat döngetek). Az elérhető források párt- és kormány-semlegesek legyenek. Az adófizetők pénzéből és az üzleti szektor bevonásával kell az ilyen alapoknak működniük, a programok kiírásánál, a pályáztatásnál és a programok ellenőrzésénél pedig a legszélesebb társadalmi képviseletnek kell érvényesülnie. Hogy mi kell az ilyen pénzalapok megteremtéséhez, arra egy tanulmányozásra érdemes változat a szlovákiai civilek javaslata, amely a privatizációs bevételek bizonyos hányadát fordítaná a szektor fejlesztésére (a javaslatot Scsaurszki Tamás többünknek megküldte),
- legyenek stabilan elérhető, nagyságrendi pénzek (tehát ne 50-200 ezer forintokig terjedő, mindenre kevés, semmire sok összegek), s ne csak programokra, hanem működésre, munkatársak fizetésére is. Az országos hatókörű szervezetek központi alapból, a területi illetékességűek a területi alapokból részesülhessenek.

A működésen és a programokon kívül számos más kiadása is indokolt egy nonprofit szervezetnek, pl. a szakértők megfizethetőségére gondolok. Szakmai anyagok véleményezése, saját álláspont kialakítása csak szakemberek bevonásával lehetséges, vagyis az a bizonyos civil kontroll a szakemberek megfizethetősége nélkül nem, vagy csak nagyon elemi szinten működhet, erősítve a szektor súlytalanságának képzetét.

- A rövid távú finanszírozást fel kellene váltania a közép- és hosszú távúnak. A nagy civil szervezetek – a költségvetési intézményekhez hasonlóan - tervek alapján működnek, s ezeket a terveket kellene 3-5 évenként elfogadni, finanszírozni és monitorozni. Ennek szabályai szintén kidolgozandók.

Az angliai Community Development Foundation, amely lényegében egy nonprofit közösségfejlesztési módszertani intézet, éves bevételének 50 %-át országos forrásokból, 25 %-át helyi – önkormányzati - forrásokból, 25 %-át a saját maga pályázta projektekből teremti elő. A CDF-nek Londonban, Wales-ben, Észak-Angliában és Skóciában is van szervezete, ezek költségeit 25 %-ban az illetékes önkormányzatok adják.

A Northern College Észak-angliai felnőttképzési intézete ugyanilyen arányú bevételekkel rendelkezik. Az érdekesség itt az, hogy a yorkshirei College körül nyolc város fekszik, s e nyolc város adja össze a bevétel 25 %-át (ami korántsem kevés, hiszen 400 hallgató tanul itt, a tanári kar is 100 főn felüli, nem is beszélve a külsősökről, az infrastruktúra fenntartásáról, stb.).

Hivatkozások:
2001. évi CI. Törvény a felnőttképzésről. A törvényt az Országgyűlés 2001. dec. 18-i ülésnapján fogadta el.

Párbeszéd-kör. Kézikönyv 1-2. Kiadja a „Találjuk ki Magyarországot” Klub Párbeszéd Kör Programja, é.n. Szerk. Borbélyné Nagy Éva.

„Civil társadalom, nonprofit szervezetek” tantárgyi blokk. Készült a MeH megbízásából, az ELTE Művelődésszervező Tanszéke gondozásában, 2000-ben

Demokrácia-modulok a Közösségfejlesztők Egyesülete honlapján,www.kozossegfejlesztes.hu

Éves jelentések és kiadványok a Community Development Foundation és a Northern College-ról. In: Közösségfejlesztők Egyesülete Közösség Adattára, dokumentumok

„Közösségi és civil tanulmányok” másoddiplomás képzés tervezete a Közösségfejlesztők Egyesülete és az ELTE Szociális Munkás Tanszéke együttműködésében, 2002

A közösségfejlesztés emelt szintű szakképzésének szakmai és vizsgáztatási követelményei. Kidolgozta a Közösségfejlesztők Egyesülete, valamint képzési szervezete, a Civil Kollégium és a Magyar Művelődés Intézet 2001-ben.

Szilágyi Ákos idézett cikke a Népszabadság 2001. aug.18-i, „Hétvége” számában jelent meg

Magyar és európai civil társadalom, Szerk. Csefkó Ferenc – Horváth Csaba. MTA RKK Dunántúli Tudományos Intézet – Pécs-Baranyai Értelmiségi Egyesület, Pécs, 1999.

Bibó István: A demokrácia értelmezése és a forradalom szükségessége körüli zavar. In: Válogatott tanulmányok II. kötet (1945-1949), “A magyar demokrácia válsága” c. tanulmányban. Magvető Kiadó, Budapest, 1986. 49-57. old.

Kuti Éva: Hívjuk talán nonprofitnak ... A jótékonyság, a civil kezdeményezések és az állami keretekből kiszoruló jóléti szolgáltatások szektorrá szerveződése. Nonprofit Kutatócsoport, Budapest, 1998. 220 p.

Arató András: Forradalom, civil társadalom és demokrácia Kelet-Európában. In: Mozgó Világ, 1990. 8. 11-22. old.

Salamon, Lester M. – Anheier, Helmut K.: Szektor születik I. Nonprofit Kutatócsoport, Bp. 1995
Salamon, Lester M. – Anheier, Helmut K.: Szektor születik II. Civitalis Egyesület, Bp. 1999.

Szabadon! A szabad, közösségi rádiózás lehetőségei Magyarországon. Szerk. Péterfi Ferenc. Szabad Rádiók Magyarországi Szervezete, Bp. 1999.

Proposal to Use Portion of Privatization Income to Strengthen Capitalization of the Foundation Sector – Slovakia, 2001

Budapest, 2002. március 16.

Vercseg Ilona

Dokumentumok